Arcok

Anyukámnak a legfrissebb fényképeket mutattam a gyerekekről, családi fotókat, amiket a legutóbbi nyaraláson készítettünk.
– És ez a hölgy itt, ki? - kérdezte anyu egy ismeretlen alakról a képen, aki éppen a lencse elé lépett, mikor elkattintottam a gépet.
Gyakran előfordul, hogy az exponálás pillanatában valaki belelép a képbe, és később már talán észre sem vesszük, hogy idegenen arcok szerepelnek a családi képeken. A világon több millióan örökítettünk már meg idegeneket, akiket akaratunkon kívül is őrzünk az albumban a gyerekeink és a szeretteink képei között.
A mai globalizált világunkban már nincsenek határok, elutazhatunk bárhova, ahova vágyakozunk, és persze a pénztárcánk is megengedi. Talán mi is szerepelünk valamerre a világban egy-egy családi fotón, vagy egy szép tájkép részeként.
Nem csak a fényképezőgép lencséje örökíthet meg egy arcot, egy pillanatot. Mindannyian őrzünk az emlékezetünkben arcokat, akiket ugyan nem ismerünk, de valamiért mégis rögzítettük az agyunk fotótárában.
Mindig is emlékezni fogok arra a fiatal férfire, akit Rómában láttam néhány évvel ezelőtt, amint a Pantheon előtti padon csókolózott egy lánnyal. Ez a csók számomra a csókok csókja, maga a mindent elsöprő szenvedély és egyben gyengédség.
Ugyanakkor az egyiptomi koldus kislány arcát sem fogom soha elfelejteni, akit Luxorban láttam. A buszunk ablakából pillantottam meg a gyereket, amint könyörgő szemmel nyújtotta felénk a kis filléres szobrocskáját, pár fonttért könyörögve.

Néhány éve elkísértük Rómába a férjemet a gyerekekkel egy orvoskongresszusra. Az utolsó este a Vittorio Emanuele emlékmű teraszán volt az ünnepi fogadás. A gyerekeim a sokaságban körülöttem szaladgáltak, próbáltak egy-egy ínycsiklandó falatot megszerezni a svédasztalról. Én a naplementében aranyosan tündöklő Colosseum impozáns és lenyűgöző látványában gyönyörködtem. Egyszer csak, egy feketébe öltözött fejkendős, törékeny fiatal lány termett előttem. Angolul nagyon udvariasan bemutatkozott, elnézést kérve, hogy megzavar. Az iráni fül-orr-gégész professzor lánya volt, aki szintén kísérőként vett részt a kongresszuson.
– Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom, de ugye ön Szegedről, Magyarországról jött.
– Igen – feleltem meglepődve, és én is bemutatkoztam. – De ne haragudjon, honnan ismer? Talán találkoztunk már?
– Szegeden tanultam a gyógyszerész karon.
Kezdett összeállni a kép, biztosan a férjemet ismeri, hiszen itt ebben a szerepemben a doktor úr felesége vagyok.
– Á, akkor ugye a férjemet ismeri? –  kérdeztem.
– Nem – felelte kicsit zavarban. –  Ki ő, ismernem kellene?
– Akkor biztosan az apósom tanította önt. Ugye?– próbálkoztam tovább.
– Nem –  válaszolt mosolyogva. Egészen máshonnan ismerős nekem. Egy szemesztert Szegeden hallgattam, és  kollégiumban laktam. A szobám ablaka egy kis térre nyílt, ahol volt egy pici játszótér. Ön szinte minden nap délutánonként ott sétáltatta a gyerekeket. A nagyobbik először a kismotort hajtotta, a pici a kocsiban ült, csak a szöszke feje búbját láttam. Néhány hónap múlva már ő is totyogott a bátyja mellett. Egy idő után már szinte hozzátartoztak a mindennapjaimhoz, és vártam, hogy mikor tűnik fel a kedves kis család az ablak előtt 3 óra körül. Mikor most megpillantottam a kisfiúkat, a nagyobbikat azonnal felismertem, utána már önt sem kellett sokáig keresnem a tömegben. Alig tudtam fékezni magam, hogy ne rohanjak ide köszönni, utána jöttem rá, hogy nem is ismernek. Úgy örülök, mintha csak régi kedves ismerőseimmel találkoznék.

Persze nagyon meglepődtem, és én is örültem a furcsa véletlennek. Azóta is motoszkál a fejemben ez a felismerés, hogy ha nem is tudunk róla, de talán valaki a világ másik végén, egy egészen más kultúrában emlékeket őriz rólunk.

Korunk hősei

Ma este a 92 éves szomszéd néni felhívott, hogy menjek be hozzá, mert Miklós napra megsütötte a férjemnek a kedvenc sütijét, a keleti csemegét.

–  Csókolom Mária néni! Hogy tetszik lenni?

–  Tudja Nórika, most érzem csak, hogy kezdek öregedni. Már nem úgy sikerülnek a dolgok mint régebben. Most például elfelejtettem, hogy a keleti csemege krémjét folyamatosan kevergetni kell amíg kihűl, mert különben kicsapódik a vaj. Na, most tessék csak nézni, így történt, és keményebb lett a krém mint szokott. Remélem a doktor úrnak így is ízleni fog – szabadkozik a néni.

– Biztosan, Mária néni – nyugtattam meg mosolyogva. – Nagyon köszönjük, de sajnálom, hogy ennyit fáradt vele.

– Nagyon szívesen, Nórika. Tudja ezt szeretem csinálni, a sütés-főzést, no meg a gobelin hímzést. Csak nagyon romlik a látásom, de nem szántam még rá magam a műtétre, a szemlencse cserére. No nem mintha a fájdalomtól félnék, csak azalatt a kicsi idő alatt ami még hátra van, szeretném látni a dédunokáimat, meg az enyémeket.

Már az apró betűs imakönyvet sem látom olyan jól. Ezért nagyítóval átolvastam a német nyelvű adventi könyörgéseket, és megtanultam kívülről. Nem fog ki rajtam a gyenge szemem!

Csak ülök és hallgatom a nénit, csodálattal, meghatódva.

–  Nórika! Nem tudom mi van velem, éjjelente megint rám törnek az álmok, és egyszerűen nem tudok szabadulni, nem tudom elfelejteni Kagyevkát... Tegnap éjjel is, folyamatosan hallottam a vonat monoton kattogását, csak jött, jött, és zakatolt a fejemben... felébredek, tudom hogy ébren vagyok, hogy most a most van, és mégis... érzem ahogyan a marhavagon falának koppan a fejem, hallom a társaim nyöszörgését, és kántáló imáikat. Hogyan lehet ezt elfelejteni?

– Úgy gondolom, ezt nem lehet elfelejteni!  Meddig is tartott a "malenkij robot"?

– 1944. december 28-án, Aprószentekkor vittek el minket Garáról. Maga is anya, el tudja képzelni, amint lefejtették rólam a két zokogó gyerekemet, és a sírásuk hangját csak az én ordításom hangja nyomta el, mikor ránk zárták a vagonajtót. Három évig csak az tartott életben, hogy haza térhessek hozzájuk. Hogy ne ott, és ne úgy, a világvégén haljak meg névtelenül és temetetlenül. Ó Istenem! Azok a tömegsírok! Egy falubeli asszony a mellettem lévő priccsen halt meg. Ha látott még szép asszonyt, Nórika! Lánykoromban mindig őt irigyeltük, a falu szépét, karcsú magas termetét, büszke szép arcát, a gyönyörű, derékig érő, csillogó sötét haját. Azon a reggelen mikor lemeztelenítették és kivitték a holttestét a barakkból, kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá. Mégsem tudtam megállni, kinyitottam a szemem. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Milyen jó, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége.

1947. október 28-án értem haza, de azóta sincs nap, hogy ne jutna eszembe a fogság. Azt nem bánom, hogy itthon mindenünket elvették, a házat, földet, jószágot. Így volt az akkor, minden svábtól elvették a vagyonát, más családokat kitelepítettek. Én nagyon szerencsés vagyok, mert a Jó Isten meghallgatott és visszaadott a gyerekeimnek, és az én Mártonomat is haza vezérelte Oroszországból, még hamarabb is mint engem. Csak felejteni tudnék!

Hallgatom a nénit könnyes szemmel, és azon gondolkodom, hogyan lehet túlélni az embertelenséget? Miként őrizhetjük meg így a hitünket a borzalmak borzalma után, nem csak Istenben, hanem magunkban, az emberiségben...

Mária néni 63 éve minden nap ezekkel a sebekkel a lelkében kel föl reggelente, főz, mos, bevásárol, rakosgatja félre a nyugdíjából a forintokat ajándékokra a szeretteinek, várja az unokáit hétvégén ebédre, vagy lelkesen süti a süteményt a kedves szomszédnak. Nem szidja a rendszert, nem panaszkodik ha hasogat a lába, nem ítéli el a mai fiatalságot, nem siránkozik az áremelések miatt. Csak él derűsen, hitben, a családja szerető körében, megbékélve a világgal.

Nézem a kis öreget, egy pár percre nem is figyeltem mit mesél, mert annyira elmerültem a róla való elmélkedésemben. Pedig már másról beszél. Aranyos történetek következnek a dédunokákról, dicséri a családja összetartását, az unokái szorgalmát. Most már mosolyog, és büszkén mutatja a legújabb nagy munkáját, a gobelint, amit az unokamenyének hímez karácsonyra.

Még megnézek néhány friss képet a dédunokákról, majd búcsúzom Mária nénitől, aki csoszogva, kicsit hajlott háttal kikísér az ajtóig.

– Csókolom, Mária néni! Jó éjszakát, és köszönjük a finomságot!

– Nincs mit, Nórika. Jó éjszakát, Isten áldásával!

Egy barátságos sportmérkőzés krónikája

A gyerekeim három éves koruk óta jégkorongoznak, mert nagyon fontosnak tartjuk a mozgást, az egészséges életmódot, a szabadidő hasznos és tartalmas eltöltését. Kicsit talán idealisták vagyunk a férjemmel, de hisszük, hogy ép testben ép lélek, és hogy a sport kitartásra, fegyelemre, becsületre, csapatösszetartásra nevel. A fiúk, úgy mint a többi kisgyerek a csapatban, nagyon keményen dolgoznak, hetente négy alkalommal edzenek esténként. Közös csapataink vannak a szabadkai gyerekekkel, akik egy héten többször is átbuszoznak edzeni, és a hétvégi meccsre úgy, hogy a pici kis emberkék  gyakran este 11 órakor kerülnek ágyba. Mivel különböző korosztályban játszanak a gyerekeim, októbertől március végéig minden szombaton és vasárnap meccset játszanak az ország különböző pontjain.
Nincs családi ünnep, vagy hétvégi lustálkodás és édes semmittevés, mert legyen éppen iskolai szünet, vagy november 1-e, esetleg karácsony utáni nap, mi utazunk a meccsre. A mérkőzésekhez igazítjuk a családi kirándulásokat, a nagymama szülinapját, a baráti összejöveteleket, hiszen a csapat számít ránk és nem hagyhatjuk cserben a többieket. Persze, mint Magyarországon minden sportban, mi is küszködünk a pénzhiánnyal. Az utazásokat igyekszünk költséghatékonyan megszervezni, a méregdrága felszereléseket mindenki kigazdálkodja a családi költségvetésből. Tesszük a dolgunkat kitartóan és állhatatosan, vállalva a kötelezettségeket, mert a gyerekek imádják ezt a sportot, és mi szülők és edzők hiszünk abban, hogy jót teszünk a felnövekvő fiatalságnak.

Most vasárnap, a középső fiamnak volt itt, Szegeden meccse. A szülők, nagyszülők, testvérek, unokatestvérek és barátok egy emberként szurkoltak a hazaiaknak. A 10-11 éves emberkék –  a mieink és az ellenfél is –  gyönyörűen játszottak, oroszlánként küzdöttek. Az első percektől fogva nyilvánvalóvá vált, hogy a játékvezetők ellenünk fújnak. A játékidő egyharmadát kettős emberhátrányban játszottuk az indokolatlan kiállítások miatt, és a második harmad közepére két egyértelmű gólunkat sem adta meg a bíró.

A barátságos és ártatlan délutáni szórakozás rémálommá vált. A szülők vérmérsékletüktől függően méltatták a játékvezetőket, megkérdőjelezve látásuk épségét és józan eszüket, vagy éppen anyukájukat emlegették. Az edzők egyszerre próbálták jobb belátásra bírni a játékvezetőket, és vigasztalni a könnyeikkel küszködő, egyszerre dühös, elkeseredett, és tehetetlen gyerekeinket. Volt, aki a – nem szégyelled magad? Gyerekekkel szemben csalsz? –  kiáltással próbált a játékvezetők lelkiismeretére hatni, bár nem hiszem, hogy érdemes emberségre apellálni olyan embernél aki ilyesmire képes.
Én csak ültem magamba roskadva, és azon gondolkoztam, hogyan tudom majd otthon megvigasztalni a gyerekemet, és hogyan tudom visszaadni a hitét a sportban és a tisztességben.
A gyerekek egyre agresszívabbá váltak a jégen, már nem a sporttársat láttak az ellenfélben, hanem valódi ellenséget.
Az edzőink már-már azt fontolgatták, hogy véget vetnek ennek a szánalmas színjátéknak, és lehozzák a csapatot a jégről. És ekkor mintegy varázsütésre, vagy talán a sógorom kiáltására: – Nem baj, gyerekek, így is tudtok győzni! –  a kis hősök dacolva az eléjük gördített akadályokkal, az utolsó harmadban 2 - 4- ről, 6 - 5 re fordították a meccset.

Győztünk!
Győztünk?

Persze némiképpen elégtétel a gyerekeknek, és nekünk szülőknek és az edzőknek, hogy megannyi akadályoztatás és rosszindulat ellenére a gyerekeink mégis győztek. Megnyertünk egy meccset, aminek az eredményére szezon végére már talán nem is emlékszünk. És mit is vesztettünk? Hisznek-e ezután a gyerekek a fair playben, egy-két felelős felnőtt tisztességében, és ezáltal tekintélyében? Csodálkozunk majd vajon, ha néhány ehhez hasonló eset után a gyerekeink már nem lesznek tisztelettudóak? A legnagyobb bűn mégis az, hogy ezen a napon megfosztottak egy csapatnyi lelkes és őszinte gyereket a játék örömétől, a becsületes megmérettetés esélyétől, és az igazságos küzdelembe vetett hitétől. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre több pofon és ilyen-olyan tapasztalás éri őket. Oly rövid az "ártatlanság és a feltétlen lelkesedés" kora. Miért nem tudunk jobban vigyázni rá?

Vége lett a napnak, és tulajdonképpen nem is érdemes tovább dramatizálnunk a történteket. Biztos, hogy a gyerekek hamar kiheverik ezt a traumát, és talán a jövő hétre elfelejtik. Nekünk azonban, "bölcs és tapasztalt felnőtteknek" nem szabad elfelejtenünk, hiszen a világ és a felnövekvő generáció olyan lesz amilyenné tesszük.

Az évszakok színei - Ősz - képekben

Augusztus végén az esték hűvösebbre fordulnak és a közelben lesben álló ősz belecsíp a nyárba, egyértelműen értésünkre adva, hogy meg vannak számlálva a csodás, forró és izgalmakkal teli nyári napok -  mérhetetlen szomorúság tölt el. Olyan érzés, mintha elveszítenék valakit. Bár még lehetnek szép őszi napok, de az a napfény már nem perzsel és nem melegít át, hanem inkább csak világít, úgy ahogyan egy régen elveszített szerettünk vagy ismerősünk arcát is fel tudjuk idézni, de tekintete már nem ragyoghat ránk. Az ősz az esős szürke napjaival, a csontig hatoló hideg párával, a szomorú ünnepeivel mindig az elmúlást idézi fel bennem.
Az idei ősz  most mégis kicsit más, mert újra van egy pici kis ember a családban, és bármennyire is  lehangolttá tesz ez az évszak, a két éves Andrissal most újra egy nagy felfedező útra indulok, és már-már az ő radarkészülékével kezdem szemlélni és érezni az átalakuló természet színeit.
Hogyan is felejthettem el, hogy milyen csodás érzés a fényes hátú, csillogó, sötétbarna vadgesztenyéket gyűjtögetni, és szinte eszeveszett izgalomban versengeni egymással, hogy melyikünk  talál többet. Vagy milyen mókás kaland  a három fiammal  együtt  lámpást készíteni egy okkersárga sütőtökből a halloweni partyra.
Olyan iszonyú gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok és így szépen fölöttünk az egész élet. Annyira hálás vagyok a gyerekeimnek, hogy emlékeztetnek, minden napot, minden pillanatot meg kell élnünk, legyen az  egy fantasztikus nyári nap, az undok ősz,  a varázslatos hideg tél, vagy az újra reményt hozó tavasz. Így most együtt  újra felfedeztük,

az aranyló őszt, aki színeivel elbűvöl és elvarázsol egy pici embert.

A sápadt és arisztokratikus hercegnőt, a dekadens szépséget.

Vannak hiú lázadók, akik dacolnak a hideggel, és  szépségükkel megszégyenítik az elmúlást.

Egy apró kis élet novemberben is utat tör magának.

Könnycseppek vagy talán igazgyöngyök?

 Szabó Lőrinc: Őszi fák

"Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát,
és fölgyújtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem"







A fényképek Sebesvizen - Mátra (2009.nov.) és Siófokon (2010.november) készültek.

Szibéria

Szibéria, legtöbbünk számára maga világvége. Egész életemben keményen dolgoztam, és ha nem is sikerült meggazdagodnom a munkámból, de mindenképpen szerencsésnek tartom magam, hogy a világ nem mindennapi helyeire is eljuthattam.  Nyugat Szibériában, az Ob folyó középső és alsó folyásánál négy ízben is jártam. Ez a Hanti-Mansi autonóm terület, azon belül Tyumeny megye. Szurgut, Tyumeny, Nyagany, mind-mind az olajipar fellegvárai.

Mielőtt elkezdeném elmesélni néhány elképesztő és sokszor hihetetlen kalandomat, idézzük fel a kilencvenes évek eleji Kelet-Európát. Érdekes időszak volt a kilencvenes évek eleje: rendszerváltás, privatizáció, az „eredeti tőkefelhalmozás” kora a szocialista blokkban. A vasfüggönyön innen óriási változásokat éltünk meg.

Oroszországot is elérte ez a „forradalom”, sokkal nagyobb politikai, gazdasági és morális anomáliákat okozva, mint hazánkban. Az orosz társadalom hihetetlenül patriarchális és feudális, ahova hirtelen betoppant a tőke. Ezt a sokkot Oroszország azóta sem tudja kezelni, ezért lehet, hogy ugyanolyan elképesztő dolgok történhetnek ott napjainkban mint közel húsz évvel ezelőtt.

No de térjünk vissza 1992-de, amikor huszonhárom évesen egy csapat üzletember tolmácsaként elindultam Szibériába, Nyagyany városba olajat vásárolni. Kicsit félve írom le az utazásom célját, mert az olajjal kapcsolatban rögzült egy sztereotípia, miszerint szőkítés, bűnözés,… Sajnos ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert ennyire nem izgalmas a történetem. Nyersolajat vásároltunk ami a Barátság kőolajvezetéken érkezett Magyarországra, egyenesen a MOL tározóiba, mivel ő volt a vevőnk. A cég ahol dolgoztam, az első volt Magyarországon, az eladó szibériai vállalkozás pedig Oroszország történetében az első, aki magán cégként eladhatott és vásárolhatott olajat. Eme szinte történelmi pillanat úgy jöhetett létre, hogy Oroszországban hoztak egy törvényt, hogy egy olajvállalat, ha teljesíti az állami normatívát, a pluszban kitermelt olajat szabadon értékesíthette, természetesen egy moszkvai kereskedőházon keresztül, ami jól levette a hasznot. És akkor jött egy régi sportbarátság, ami a magyar cég egyik tulajdonosát és az orosz vállalat vezérigazgatóját összefűzte, és létrejöhetett az üzlet.

Szibériába eljutni nem volt egyszerű vállalkozás közel húsz évvel ezelőtt, bár a távolság csak kicsivel több, mint  négyezer kilométer, és azt hiszem orosz barátaink kicsit túlbonyolították a körülményeket.

Moszkváig elrepülni gyerekjáték, két órányi kényelmes repülés alatt teszünk meg 1980 kilométert. Modszkvából, Domogyedovo repülőtérről egy kis magángéppel, mi öten és a pilóta nekivágtunk az előttünk álló két és félezer kilométernek, mindezt januárban, szakadó hóesésben és fagyban.

Egy légcsavaros  kis gép volt. A bundáinkba beburkolózva, füldugóval a fülünkben elindultunk. Már nem emlékszem pontosan hány óráig tartott az út, de szinte egész éjszaka repültünk. A gép kétszer vagy háromszor is leszállt üzemanyagért, ilyenkor egy-egy órát pihentünk. Isten háta mögötti reptereken szálltunk le az egyetlen kifutópályára, amin landoláskor csak úgy pattogott a gép a jégbordákon. A közel mínusz harminc fokban dideregve szálltunk ki a gépből, elgémberedve és elcsigázottan. A reptéren egyetlen kis bódé állt egy földi irányítóval és néhány alkalmazottal. Amíg tankolták a gépet, bementünk melegedni meg egy forró teát inni. Miközben iszogattuk a forró italt, halk kis koppanásokra lettünk figyelmesek a linóleumon. Felnéztünk a mennyezetre, és az ott futó melegvíz csöveken és mellette tíz centiméteres sávban csótányok ezrei hemzsegtek, közülük időnként néhányan a nagy tumultusban lepottyantak, nagyot koppanva a linóleumon. Megborzongtam és már szinte vártam, hogy visszaülhessünk a gépbe. Hosszú órák után megérkeztünk valahova, nem tudom a település nevét, de innen már „taxival” megyünk tovább, mondta mosolyogva Andrej. A taxi egy kis helikopter volt, amin soha nem ültem korábban. Nagyon tetszett a kaland, elképesztően élveztem. A helikopterben a  pilótafülke alja üveg volt, onnan lehetett gyönyörködni az alattunk elterülő tájban. Kosztya a pilóta megengedte, hogy a másik első ülésbe üljek és egy fejhallgatón keresztül mikrofonnal tudtunk beszélgetni. Kezdett világosodni, így láthattam az alattunk elterülő végtelen tajgát, ahol minden hófehér csak a fenyők törzse feketéllik. Kora reggel leszálltunk Nyaganhoz közel, ahol az üzletfeleink – akik előtte már több ízben élvezték a magyar vendégszeretetet Magyarországon – már vártak minket. Itt azután oroszosan összeölelkeztünk, háromszor összepuszilkodtunk, s már durrantak is a pezsgősdugók. Kosztya a pilóta még utánam szólt.

- Nóra, vigyázz! Mi jó emberek vagyunk, de azért ennyire kedvesek nem! A pezsgő és a parádés fogadtatás nem nektek, hanem a pénzeteknek szól!

És milyen igaza lett! No de ez majd legyen egy újabb történet.

A hosszú és fárasztó repülés után terepjárókba szálltunk, és elvittek minket a szállásra, ami a külföldi mérnökök és vendégek számára épült szálló volt. Aki Oroszországban járt már, az tudja, hogy ott minden ami szépnek készül, az monumentális. Nem is lepődtem meg a lakosztályomon, ami két egyenként harminc négyzetméteres szobából és fürdőszobából állt. Ahogy nyílt az ajtó, csótányok százai spricceltek szét a padlón. Kinyitottam a hűtőt, amiben egy polcnyi pezsgő, egy polcnyi vodka és egy polcnyi kaviár volt behűtve.

Nyagan egy olajváros, valamikor az ötvenes években kezdett kinőni a tajgából, amikor a hatalmas olajmezőket elkezdték feltárni. Ma ez a tyumenyi terület adja Oroszország olajtermelésének 57, a világ olajtermelésének 7 százalékát. Tulajdonképpen ezek a települések az olajkitermelés egész infrastruktúráját adják, tehát az itt élő lakosság szinte teljes létszámban az olajiparnak és a hozzá kapcsolódó szektoroknak dolgoznak. A férfiak olajoznak, a feleségek az óvónénik, a pedagógusok, a nővérek, a bolti eladó… Az olajipari cég vezetője afféle cáratyuska itt, akitől az egész város függött, aki a város beszerzéseit kezelte és finanszírozta. Utaltam már az orosz társadalom mélységesen feudális gyökereire és beidegződéseire. Mindegy hogy ki az aktuális autokrata, a cár, a párttitkár vagy az olajos nagyfőnök. A „csinovnyik” réteg behódol és teszi a dolgát, várja, hogy „felülről” megmondják mit kell tennie. Persze az orosz értelmiség mindig is kivétel volt, de ebben a világban nem volt módom közel kerülni hozzájuk.

Most olvastam csak a napokban, hogy Sarapova teniszezőnő is Nyaganban született 1987-ben. Milyen iszonyú hosszú lehetett az út Nyagantól Wimbledonig! (Szülei Belorussziából, Gomelből települtek át ide a csernobili katasztrófa után. Apropó, Belorusszia egy újabb történet lehet. Csernobil Ukrajnában van, de a katasztrófa idején a légköri viszonyok miatt a radioaktív felhő Belorusszia felé szállt)

Nyaganból sajnos nem sokat láttam. A méteres hó ellep és megszépít mindent, csak a panelházak és a fúrótornyok magasodnak ki.

Teltek múltak a napok, mi vártuk, hogy jön a nagyfőnök és aláírja az előkészített szerződést, de nem jött. Csak a szokásos ígéreteket kaptuk, amit mind a mai napig tapasztalok az üzleti életben, ha bizonytalan a partner, hogy „Cserez chas ili zavtra”. Ami annyit tesz, egy óra múlva vagy holnap. Bíztunk a következő órában és a napban, de egyre fogyott a türelmünk. Kezdtem elveszteni az idő és realitás érzékemet a napok során. A vendéglátóink, azaz a kirendelt személyzet próbált minket szórakoztatni, és minden napra szerveztek programot. Az üresjáratok alatt alkalmunk nyílt rá, hogy mi kollégák is jobban megismerjük egymást. A másik nagy pozitívum, amit a munkámnak köszönhetek, hogy nagyon érdekes embereket, emberi sorsokat ismerhettem meg, amik nagyon sokszor receptet, vagy erőt adhatnak az élet bonyolultabb helyzeteihez. A fiúk jobban bírták a bezártságot, mint én. Egyikük fél évig dolgozott az Antarktiszon a nemzetközi meteorológiai állomáson. Másikuk Kazahsztánban, Tengízben húzott le két évet.

Izgalmas és feledhetetlen volt számomra, mikor részt vettünk egy igazi tajgai kiránduláson. Terepjárókkal majd kétszemélyes motoros szánokkal elmentünk egy afféle szabadidőközpontba, ahol a megfelelő ruházat és eszközök felvétele után egy túravezetővel sífutó-lécekkel a talpunkon nekivágtunk a tajgának. Lenyűgöző érezni a természet hatalmasságát és szembesülni a mi törékeny, parányi és sebezhető emberi mivoltunkkal. A végtelen fehérség, a hihetetlen csend, az égigérő fák, a metsző hideg egyszerre töltött el félelemmel és csodálattal. A mínusz harminc fokos száraz hideget nem éreztem olyan hidegnek, mint nálunk a párás mínusz öt fokot. Ha esik a hó, nem is hópelyheket láttam, hanem apró kis pengeéles jégdarabokat. Bár nagyon sportos életet élek, ez a sífutás teljesen kikészített. Igazi mazochista sport. A legnagyobb csodálattal a téli olimpiákon mindig a sífutókat nézem, mert iszonyú fizikum, kitartás és nagyon jó technika szükségeltetik ahhoz, hogy harminc, negyven kilométereket végigküzdjenek.

Mire visszaértünk a bázisra, hatalmas tüzet raktak, és folytatódott a buli. Persze előkerültek a vodkás üvegek és a „zakuszkák”, azaz az előételek, saláták, füstölt rénszarvasnyelv, füstölt halak, kaviár. Ettünk belúgát is. Ne ijedj meg kedves olvasó! Nem a hátúszó nélküli fehér delfinről van szó. A belúga szó két állatot jelöl, az egyik a fehér delfin, a másik a „fehér hal” azaz a viza. Hatalmas viza állomány él a szibériai folyókban. Ez az óriási termetű finom húsú tokhal  hazánk területén, a Dunában is élt, csak a folyószabályozás után teljesen eltűnt. Mostanában olvastam, hogy újra visszatelepítik.

Egy másik napon ellátogattunk Hanti-Mansinszkijbe. Már a névből ismerős lehet, hogy finnugor rokonaink élnek itt. Egyébként Tyumeny megye területén ugor törzsek éltek, - a legtöbb település neve ugor eredetű - valószínűleg a finnugor különválás után. Itt egy kórházba látogattunk el, ami rettenetes élmény volt. A múlt századot idéző ispotályban beteg gyerekek feküdtek, szörnyű körülmények között. Aki látott már ilyet, soha életében nem fog panaszkodni a magyar egészségügyre. Itt pusztít egy súlyos, a májat megtámadó betegség, amit egy, a halak húsában élő parazita terjeszt, amit a nem megfelelően hőkezelt halhús elfogyasztásától lehet megkapni. Persze azonnal elkezdtem halálosan aggódni. Barátaink mondták, ne aggódjak, igyak vodkát, a szesz majd megöli a kórokozót. Sajnos eléggé tragikomikus, hogy ezt el is hiszik. Beszélgettem a hantikkal és mansikkal, akik alacsony termetű, mongolos arcú emberek. Magyaráztam, hogy mi rokonok vagyunk, legalábbis nyelvrokonok. Ezen jót derültek és idióta külföldinek néztek.

Már több mint tíz napja vártunk a nagyfőnökre, de nem jött. Jelenlétét azért mindig éreztette, üzenetekkel, ajándékokkal. Engem teljesen zavarba hozott, hogy ezüstróka kucsmát és boát kaptam ajándékba, úgy mint az összes férfi kollégám is, hogy vigyék haza a feleségüknek. Elveimmel ellenkezik, hogy leölt állatok bőrét aggassam magamra, de, hogy ne sértsem meg a vendéglátóinkat, köszönettel el kellett fogadnom. Az időjárás annyira elromlott, hogy esélyünk sem volt, hogy elhagyjuk a várost. A közutak járhatatlanok voltak, a helikopterek nem tudtak felszállni.

Tovább folytatódott az orosz buli, napokon át tartó, mai divatos szóval úgy mondanánk wellness programmal.

A legtöbb nagy történelmi kultúrában – római, görög, arab, zsidó, szláv... -  a fürdőzésnek, mint egyfajta rituális megtisztulásnak megvan a hagyománya és kultúrája. Mi magyarok, hiába vagyunk a természetes vizek és termálvizek országa, még sincs ilyen irányú hagyományunk. Én a sztyeppei, lovas nomád múltunkkal magyarázom ezt, no meg a vallásunkkal, hogy a vízhez genetikailag  nincs ilyen rituális kötődésünk. Az orosz „bánja” azaz szauna, és fürdő, a megtisztulás, a pihenés helye, és a társas érintkezés és kapcsolattartás fontos színtere. No meg mi az ördögöt is lehet csinálni egy olyan helyén a világnak, ahol fél évig hó és fagy van, utána meg ha elolvad a hó és  felmelegszik az idő, óriási mocsaras területek alakulnak ki és milliónyi a szúnyog. Egy ilyen program korán reggel kezdődik, és kisebb-nagyobb megszakításokkal akár napokig is tarthat. Bevonultunk a fürdőhelyiségekbe. Külön helyre a fiúk, másik helyiségbe a lányok. Egyetlen szál lepedőre vetkőztünk, és kezdetét vette a relaxációs program. Én ragaszkodtam a fürdőruhához, főleg mert elég rosszul viselem a nyilvános ilyesfajta „fizikai kitárulkozást” és a masszázst sem élvezem, mert az intim szférám távolsága jobban közelít egy skandináv mint egy arab emberéhez. Az orosz szaunákat sokszor 130 fokra is felfűtik, de ritkábban párásítanak, így a forróság  elviselhető. 10-15 perc izzadás után, nem a hideg víz alá álltunk, hanem kirohantunk a szaunából és szó szerint belevetettük magunkat a méteres hóba. Milliónyi bizsergető tűszúrást éreztem a bőrömön, és már azonnal vissza is tudtam volna menni a forró szaunába. Az izzadós programok között kellemes nyugágyakban pihentünk, miközben vörös áfonyalét iszogattunk és szendvicseket kaptunk. Jött a masszőr, aki mézes masszázzsal igyekezett ellazítani minket. Itt él valamilyen vadméh faj, aminek a méze nagyon értékes ásványi anyagokat és vitaminokat tartalmaz. Ilyen édes semmittevéssel és szinte hedonista gyönyörhajhászattal telt el a nap. Estefelé jött egy ember és furcsa izgalom volt érezhető. Szóltak nekünk, hogy ma este a vacsorára jön a nagyfőnök és aláírjuk a szerződést. Vendéglátóink finoman céloztak rá, hogy fényezzük ki magunkat, legyünk kedvesek és nagyon udvariasak és tisztelettudóak.

Ettől  ideges lettem, mert nekem kellett fordítanom mindent.

A nagyfőnök alacsony, nagyon kisportolt, szűkszavú, mondhatnám, hogy barátságtalan ember volt. Ahogy belépett az étkezőbe érezhető volt a feszültség. A „zam” azaz a helyettes köszöntötte, bemutatott minket. Az asztal mellett elindult a tárgyalás, a szerződés áttanulmányozása. Egyre oldottabb lett a légkör, a munka után a családról, munkáról, az életről beszélgettünk. Egyre több lett az asztalon az étel és a pezsgő. A főnök zsinórban gurította le a pezsgőket, már vagy öt üres üveg állt előtte, de teljesen adekvát volt, még spiccesnek sem látszott. Hajnal kettő felé kért egy tollat, aláírta a szerződést, a belső zsebből elővette a pecsétet, rányomta a szerződésre, majd búcsúzott és távozott. Szinte nem hittünk a szemünknek. Megvan! És ennyi?

Néhány órát aludtunk csak, mikor hajnalban erősen kopogtattak az ajtómon.

- Gyorsan, gyorsan! - szólt Natalja. Elállt a havazás és a szél, fel tudtok szállni. De estére jön egy újabb front, és nem tudni milyen lesz az idő. Csomagoljatok! Fél óra múlva indultok.

Ilyen gyorsan még életemben nem készültem el, és boldogan rohantunk a kis géphez. Délutánra Szverdlovszban voltunk, azaz Jekatyerinburgban, mert azalatt a két hét alatt, amíg mi Szibériában voltunk, átkeresztelték a várost. Egy IL86-os óriási géppel repültünk Moszkvába, és onnan végre haza.

Két hét múlva az irodában csöngött a telefon, és Fényeslitkéről, az olajhatárról jelentették, a következő napokban a mi ötvenezer tonna olajunkat fogadják!

Nem mondom, hogy hiányzik Szibéria, de most húsz év után szívesen visszamennék, persze a családommal. A Tansz-szibériai expresszen már nagyon komfortos körülmények között el lehet utazni Moszkvától Vagyivosztokig.

Kedves Olvasóim! Ha még Oroszországban nem jártatok, egyszer feltétlenül látogassatok el! Amíg nincs zsebben a jegy, a National Geographics csatornán feltétlenül nézzétek a „Kinn az orosz vadonban” sorozatot.

Karod, párna!

Este Andris hozza a pici mackóját és kedvenc meséskönyvét, és befészkeli magát az ölembe. Boldogan, de az egész napi kalandoktól kicsit fáradtan mesélünk együtt a macinak. Egyre laposabbakat pislog Andris, majd édesen elszenderedik az ölemben. Olyan mint egy elégedett és boldog kis angyal. Jöhet akár a világvége is, ő akkor is tökéletes biztonságban érzi magát a karjaimban.
Milyen kegyetlen dolog a természettől, hogy életünk legboldogabb, és legfelhőtlenebb szakaszára nem emlékezhetünk. Tudom, hogy a pszichológia azt mondja, a kisgyermekkori bizalom a kamaszkori megbízhatóság, majd a felnőttkori önbizalom záloga. Mégis! Milyen szörnyű, hogy nem emlékszünk a legboldogabb éveinkre.Tudatalatt ezt az érzést kergetjük egész életünkben.
 Mikor az első kisfiam volt ilyen pici, sokszor gondoltam, ha most meghalnék, ő nem is emlékezne rám, nem tudná ki ölelte, ki babusgatta.  Ez persze elég önző felvetés volt a részemről, hiszen inkább magamat sajnáltam mint őt.
 Kundera írja valamelyik regényében, hogy az anya és a kisgyermek kapcsolata az igazi feltétel nélküli és önzetlen, érdek nélküli szeretet. Szerintem ezzel definiálható maga a boldogság, hiszen szeretnek, feltétel nélkül elfogadnak és kiszolgálnak minden érdek nélkül.
Mikor pici voltam, együtt laktunk a nagyszüleinkkel. Reggel, mikor kinyitottam a szemem, kiszaladtam a konyhába, ami olyan étkezőféle is volt, egy hatalmas helyiség, ahol napközben éltük az életünket. Mami azonnal a karjaiba kapott és leültünk a sarokban álló kanapéra. Csak annyit mondtam, „Mami! Karod, párna!” Nagymamám félbehagyta a főzést, vagy az aktuális házimunkát, az ölébe vett, a karjára fektette a barna párnát - a mintáját még ma is le tudnám rajzolni – ráhajtottam a fejem. Félálomban szürcsöltem a finom, langyos kakaót és még legalább fél órát  szenderegtem mami ölében, miközben ő ringatott és cirógatott. Olyan egyszerű és csodálatos volt minden!
Felnőttként is ezt a fajta boldogságot keressük, például mikor még új a szerelem és kedvesünk karjában alszunk el, vagy ha saját gyermekünket ringatjuk álomba, egy pillanatra megfeledkezve minden másról. Igen, a „ minden más”. Milyen jó lenne kitörölni a gondokat, a szörnyű emlékeket vagy tapasztalásokat, a megoldhatatlan és megváltozhatatlan tényeket.
Ha most találkoznék a jó tündérrel, biztosan azt kívánnám, adjon nekem egy napot a  kisgyermekkori lelkemmel a mostani életemben.
Elutazhatunk a világ legszebb helyeire, lehetünk gazdagok vagy  gyönyörűek, mégsem hasonlítható ez a fajta kielégülés a felhőtlen boldogsághoz.  Azután sorolhatnám boldogságforrásnak az élet csodáit, az anyaságot, ami tele van aggodalommal, vagy a karriert, amit irigység és lemondás kísér, vagy talán a szerelmet, ami sokszor gyötrelmes  és fájdalmas. Persze ezek valóban csodálatos és magasztos érzések, mégsem tisztán felhőtlenek.
Küzdünk, vágyakozunk, és megpróbálunk a pillanat adta boldogságba és teljességbe kapaszkodni.
Miközben most írok, középső fiam idebújt mellém az ágyba és el szeretne mesélni valamit. A jó tündértől máris kaptam ajándékba pár percet!

Gyerekszáj

Mikor Petit vártam, sokat meséltünk Mikinek, hogy milyen lesz majd a kistestvére, ha megszületik. Magyaráztuk, hogy sokat fog aludni, nem tud még majd „nagyfiúsan” játszani, pici lesz és kis törékeny.

Hazahoztuk Petit a klinikáról, a férjem be akarta tenni a picit a kiságyba.

Miki odaugrott hozzá.

– Jajj apuka, vigyázva tedd le, el ne törjön Petike, tudod milyen kis törékeny!

Egy alkalommal vacsorára voltunk hivatalosak a barátainkhoz. Nagyon finom, de – legalábbis gyerekek számára – elég különleges ételek kerültek az asztalra. Petikém (négy éves volt) csak csipegette a vacsorát. Mariann, a háziasszony érdeklődött:

– Na, Petikém? Milyen a husi? Ízlik?

Láttam, Petike kínban van, hogy most udvarias legyen vagy őszinte.

–  Hát… kicsit rossz, de azért jó! – felelte. 

Más alkalommal is vendégségben voltunk a gyerekekkel együtt kedves barátainknál. Akkor 4 éves középső fiunk már csak turkálta az elé tett hatalmas adag ételt, láttam rajta, hogy nem bír többet enni.

Házigazdánk, kicsit szigorúan rászólt gyermekünkre.

– Petikém, a helyedben megenném azt a finom lazacot!

– Nyugodtan megeheted Marci bácsi, én már úgysem kérem – válaszolta mosolyogva Peti.

A Balatonon nyaraltunk. Öt éves fiunk, aki nagy állatbarát és természetbúvár, horgászni szeretett volna. Kiültünk együtt a mólóra, kezdetleges kis horgászfelszerelésünkkel és a kenyérgalacsinból gyúrt csalinkkal vártuk a nagy kapást. Múltak a percek eredménytelenül, bár Peti lelkesedése és türelme nem lankadt. A parton ülő idős horgász férfi látva elszántságunkat, odajött segíteni.

– Kisfiam! Az a gond, hogy ilyen nagy horoggal nem fogsz kis halat fogni!

– De bácsi! Hiszen nem is kis halat akarok fogni!

Andriskánk (26 hónapos) az ölemben ült, s egy szép állatos könyvet olvastunk. Tudományát büszkén mutogatva most ő mesélt nekem.

– Anyucica, nézd, ez egy „oloszlán”, itt egy „tidlis”, ezek „olszalvúk”.

A következő képen denevérek csimpaszkodtak a faágon fejjel lefelé. Andriska picit törte a fejét, majd magabiztosan kivágta magát.

– Ez meg itt egy valami.

Mikor a nagyobb gyerekek kisebbek voltak, évről-évre nagy izgalommal vártuk a Mikulást és a Jézuskát. Elkészültek a kívánságlisták is, amiket lerajzoltunk, és kitettük a gyerekszoba ablakába, hogy a Mikulás messziről is el tudja olvasni. Az egyik évben Miki (öt éves volt) kívánságlistája túl hosszú volt, s a férjemmel igyekeztünk rávenni, hogy kicsit kevesebb ajándékot kérjen.

– Tudod, Miklóska, a Mikulás nagyon sok gyereknek visz ajándékot, és ha mindazt elhozza amit te kérsz, akkor már más nem is fér a puttonyába. El sem bír cipelni ennyi mindent Lappföldről.

– Tudod mit anyuka? Akkor majd megírom neki, hogy szövetkezzen össze a Jézuskával, és hozzák el ketten!

Karácsonykor együtt örültünk a gyerekekkel a fa alatt a sok szép ajándéknak. Másnap reggel elmentünk a templomba megnézni a kis jászolt. Magyaráztuk Mikinek (három és fél éves), hogy az a kis csecsemő a kis Jézuska, előtte a három király…

– Csak tudnám, hogy ez a szegény pici baba hogyan bírta el azt a sok ajándékot, amit tegnap este hozott nekem?

Eljött hozzánk a biztosítási ügynök barátunk, hogy életbiztosítást kössünk a fél éves Petike javára. Miklóska (három éves volt) odakuporodott mellém a fotelba, és súgva kérdezte:

– A biztosítási néni hova fogja kötni azt a biztosítást? Petike kezére?

Vendégek jöttek hozzánk. A két nagyobbik gyerekünk (kettő és négy évesek) ugrándozva vezették a barátainkat körbe a lakásban.

– Ez itt a gyerekszoba, mi itt szoktunk játszani és aludni.

– Ez a dolgozószoba, apuka itt szokott komputerezni.

– Ez pedig itt anyuka szobácskája – vezette be Miki a konyhába a vendégeket.

Miki kiscsoportos óvis volt. Mikulás előtt az volt a feladatuk egy foglalkozáson, hogy rajzolják bele egy kartonból kivágott mikulászacskóba, hogy mit kérnek a Télapótól. Délután, mikor mentem Mikiért, az óvónéni panaszkodott, hogy az én kisfiam hozzá sem kezdett a rajzhoz. Miközben sétáltunk hazafelé, próbáltam kipuhatolni, vajon miért nem volt kedve rajzolni.

– Anyuka! Tudod, hogy szerelőpadot kértem a Mikulás bácsitól. Az hogyan férne el egy ilyen pici zacskóban?

Az évszakok színei - Nyár

Az öt érzékszervünk segítségével érzékeljük a külvilágot, felfogjuk a hozzánk eljutó ingereket. Szerintem az érzékelésben mégis a hatodik érzékszervünknek van a legfontosabb szerepe. Elképzelésem szerint ez a speciális radarunk, amivel kiválasztjuk, hogy a környezetünkből mik azok a képek, hangok, jelenségek, amik hatnak ránk, aminek segítségével az élmények leképeződnek és rögzülnek az agyunkban, mint egy szép fotó vagy képeslap. Úgy veszem észre, hogy ahogyan idősebbek, és ha nem is bölcsebbek, de tapasztaltabbak leszünk, ez a radar egyre érzékenyebb. Gyerekként fütyülünk a szép naplemente látványára, mert a játéktól nincs időnk figyelni rá. Kamaszként egy jó buli sokkal lényegesebb, mint megállni egy pillanatra és a kezünkbe venni egy lehullott sárga, vagy vörös falevelet. Meg kell élnünk bizonyos dolgokat ahhoz, hogy csak úgy át tudjuk adni magunkat egy képnek, egy hangulatnak, hogy engedni tudjuk, hogy a radarunk rögzítse a pillanatot. 

Legkedvesebb évszakom egész gyermekkorom óta mindig a nyár volt. A nyár jelenti a felhőtlen szabadságot. Ízei, színei, illatai felkorbácsolják az érzékeinket. Valahogyan boldogabbnak, könnyedebbnek, szabadabbnak érezzük magunkat.

A tenger és a tiszta égbolt kéksége, az aranyló nap, a hófehér homok, a balatoni vöröses-lilás naplemente, mind-mind a nyár színei. Ha becsukom a szemem, és felidézem a nyár pillanatait, mégis mindig egy másik szín és más kép jelenik meg az agyamban.

Június közepe és vége felé kedves barátaink mindig rendeznek egy „bulit” egy isten háta mögötti kis tanyán. Bár a hely csak 15 km-re van Szegedtől, mégis fényévekre a civilizációtól. Utazunk néhány kilométert, és a kicsi kis vályogházban, ahová érkezünk, megáll az idő. Az udvaron tyúkól, nyári konyha és az elmaradhatatlan eperfa áll. Már szinte várom, hogy a két kis öreg, akiké a tanya volt, megjelenjenek, Erzsike néni a frissen összeszedett tojásokkal a kötényében, Józsi bácsi a borpincéből, egy üveg savanyú vörösborral a kezében. Nincs térerő, nem csöngenek a mobilok. A sört és az ásványvizet a kútban hűtjük.

Mindig a szokott társaság gyűlik itt össze, az évi rendes „tanyabulin”, csupa kedves, nagyszerű ember, évtizedes barátságok. Az egész nap az önfeledt kikapcsolódásról szól, ebben az abszolút retro hangulatban.    

 A gyerekek mezítláb szaladgálnak, bújócskáznak a nagy fűben, játszanak a kismacskákkal, lesik az őzeket, fociznak, röplabdáznak. Mi felnőttek eszünk, iszunk, és rengeteget nevetünk. Persze az örök témák, a politika és a szex, no meg egymás ugratása. A kötelező érvényű íratlan szabály, hogy soha nem sértődik meg senki. Néha moralizálunk, vagy "világmegváltunk", és óriásikat beszélgetünk.

A tanyát rozsföld veszi körül. Júniusban még zöld a rozstábla, a kalász vége fehér, ezüstös, néha aranyos, ahogy ring és hajladozik a nyári fuvallatban. Olyan leírhatatlanul gyönyörű, mint amikor megborzolom a szöszke fiaim haját, vagy ahogyan egy szerelmes férfi kéz beletúr kedvese szőke hajába. A gabonatáblában pipacs és szarkaláb tarkállik mint egy-egy kis ékkő a szőkés hajfonatban.

Azután egyszer csak vége lesz a napnak, estefelé hirtelen hűvös lesz ott kint a pusztaságban, és mindenki készülődik hazafelé.

Ahogy elindulunk az autóval, én mindig szótlanul ülök, és bámulom a ringó rozstáblákat,ami fölé már foltokban leült az esti pára, fehéren, sejtelmes ködösen. Lehúzom az ablakot és beszívom az illatokat, a nyári este fűszeres illatát. Több ez annál mint szín- és illatorgia. Ez a nap számomra mindig egy ígéret, egy izgalmas várakozás kezdete, hiszen ettől a júniusi naptól fogva visszavonhatatlanul itt a nyár, a hatalmas kalandok, újabb képek és színek időszaka! Minden évben ezzel a tökéletes nappal kezdődik a nyár, és ezt a színt és illatot idézem fel a borongós őszi napokon.

Mami szakácskönyve

Ma szilvalekváros barátfülét akartam sütni a gyerekeimnek, így elővettem nagymamám ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított, de számomra mégis oly kedves szakácskönyvét. Nem is könyv ez, hanem egy kockás füzet, amibe mami 1932-től egészen haláláig, 1996-ig gyűjtötte a receptjeit. Minden bejegyzés mellett van egy rövid megjegyzés, "Kis Rózsinak sütöttem", vagy "Novák Lidike receptje", "András kedvence"... minden oldal egy kedves emlék, egy elfeledhetetlen íz a számban.

A füzet utolsó lapján áll egy ajánlás:
"Édes Rózsikám!

Nagyon-nagyon nagy szeretettel adom neked, és ajánlom ezt a néhány lapot, azért, hogyha belenézel jussak az eszedbe.
Ha lesz az életedben valami, amit el nem érsz, - tanulj lemondani! Légy mindig erős! - a lemondás és a lelki erő nemes lélekre vall!

Nagyon szeretlek, Rózsikám!

Testvérkéd, Piroska

1932.szeptember 29. "

Piroska a tizenhat éves nagylány a gazdasági világválság küszöbén, a második világháború, az államosítás, az 1956-os forradalom előtt írta ezeket a sorokat testvérének, remélvén, hogy az általa örökérvényűnek hitt erkölcsi értékek iránytűként fognak szolgálni a nővérének. Ahogyan mamit szerettem és ismertem, ez így is lett.

Hiába követem mami receptjeit hűen, az étel vagy a süti mindig csak hasonló ahhoz, ahogyan azt felidézem, ő hogyan készítette. Nincs benne mamikám áldott keze munkája, a főzés iránti szeretete és az irántunk tanúsított mérhetetlen gondoskodása. Másrészt nem találok már "egy kanál jó tejfölt" a sűrítéshez, mert a hipermarketekben kapható két hónapig is frissen maradó tejfölnek nevezett emulgeált, ízfokozott, és savmegkötött vackot kell az ételbe tennem. Ugyanígy, a "tegnap kitett tej fölét" sem tudom lekanalazni ha tejszínre van szükségem, mert olyan a mai tejnek nincs. A „zöld kardigános” nénitől vásárolt házi túró nélkül is üres, és tartalom nélküli lesz a túrós lepényem. (Már soha nem tudom meg, hogy hívták a túrót áruló nénit a piacon, akit ahányszor csak láttam, mindig zöld kardigánban ücsörgött fázósan a kofák között a portékája mellett. Én ragasztottam rá négy éves koromban ezt a nevet, és később már mindenki úgy mondta otthon, „na megyek a zöld kardigánoshoz túróért”.)
Nemcsak a receptek váltak  kivitelezhetetlenné, hanem azokat az erkölcsi értékeket - és az ehhez hasonló örök érvényűnek hitt belső értékeket - is veszélyben látom amiket az ajánlás tartalmaz.
Vajon tudunk e majd a gyerekeinknek olyan életvezetési tanácsot adni, amit 64 éven keresztül „megőriznek”.
A mai világban minden elérhető, megvásárolható és megoldható. A gyerekeinket befolyásoló környezetünk, az életünkre rátelepedő médiák mást sem sugároznak: mint vedd meg a még jobbat, még szebbet és a legmodernebbet, dobd ki az ósdit, harcold ki magadnak, légy sikeres, szép és menő!
Leginkább ahhoz keresnék most receptet, hogy hogyan konzerváljam ebben azt értékvesztett világban a morális értékeinket a gyerekeim számára.

A "kilincses" gumicukorka, azaz anyanyelvünk tanulásának buktatói

Magam is nyelvtanár vagyok, s mikor oktattam, mindig azt hangsúlyoztam a tanítványaimnak, hogy csak beszélni, beszélni, beszélni,.... mindent meg kell próbálni körülírni és kifejezni a már megtanult szókészlettel. Ez annyira érthetőnek és könnyen követhetőnek tűnt számomra, hiszen én is így gyakorlom az általam beszélt idegen nyelveket. Még egyetemen tanultam, hogy saját anyanyelvünket is így tanuljuk, amire nem emlékezhetünk.
Ezerszer hallottam és tanultam a beszédünk fejlődéséről, mégis egészen elementáris erővel hatott rám a minap  a felismerés, hogy milyen óriási kreativitás és logika szükséges ahhoz, hogy egy két éves kisgyermek megértesse magát a környezetével.
Anyukaként mindannyian tanítottunk mondókákat és verseket a gyerekeinknek, amit legtöbbször kis papagájként, a szöveg ritmusa és dallama alapján tanul meg a gyerek, sokszor nem is értve a szöveg tartalmát. Igaz a "csipp-csipp csóka"-ban  és az "ingyom-bingyom"-ban még mi felnőtt fejjel se keressünk sok értelmet!
Utána a pici megpróbálja ösztönösen keresni a szabályosságot a bonyolult nyelvtani rendszerünkben, így fordul elő, hogy a
- Tiéd ez az alma?  kérdésre legtöbbször az a válasz, hogy - igen, tiem. Vagy ahogyan a hasonulás szabályait még nem ismerve, de a -val,-vel ragokat már hallva "anyukámval", és nem anyukámmal megyünk a játszótérre.
Mi van azonban akkor, ha a kis emberke a saját kis gondolatait szeretné kifejezni, vagy meg szeretne nevezni olyan dolgot, amihez hasonlót még nem látott és nem is hallott az anyukájától. Ilyenkor csattognak a kis agyacskában a fogaskerekek, indul a képzeletbeli kis diavetítő, és a már ismert szavakat a tárgyakhoz, vagy ahhoz nagyon hasonlóhoz társít, és megszületik egy mondat:
"Anyucica! Kilincses gumicuculkát kélek".
Először megdöbbentem, majd elmosolyodtam, s mint ahogy Andriskától hihetetlen agymunka volt a feladvány megszerkesztése, most hasonló fejtörést jelentett számomra a megfejtés.
Andriskám úgy járt, mint az egyszeri kínai importőr, aki a gemkapcsok forgalmazását fél éve itt élő unokatestvérére bízta. Így fordulhatott elő, hogy a gemkapocs dobozán az szerepelt: "Tartalma kb. 150-160 db mini harsona".
Visszatérve esetünkre, persze a könnyebb végéről próbálkoztam, hátha körül tudja írni Andriskám a cukorkát, de nem, az maradt kilincses cuculka. Kinyitottam az édességeket rejtő fiókot is, hátha megakad a szeme a kért gumicukron, de ott nem látta vágyai tárgyát.
Két napig törtem a fejem eredménytelenül, Andriska legnagyobb szomorúságára. A megfejtésben a férjem volt a segítségemre, de csak azért, mert ő a "kilincses gumicuculka probléma" okozója.
Ők ugyanis kettesben, mikor elsétáltak a boltba, vettek Andriskának egy zacskó cukorkát, amiben száruknál összekapaszkodó meggyszemek voltak. Andris a kis kapaszkodóknál fogta meg az édességet, és úgy hurcolászta hazáig a zsákmányát. Tehát, mikor ilyen gyümölcsöt láthatott, még nem tudott beszélni. A kilincs szót viszont már ismerte, amibe ugyanúgy bele lehet kapaszkodni.
Számomra az eset két tanulsággal szolgál:
Nyelvtanulók: ha körülírtok valamit külföldön, és a beszélgetőpartner elmosolyodik, ne bántódjatok meg! Inkább sajnáljátok, amiért komplikált agymunka előtt áll, ha ki akarja találni mit akartok mondani.
Gyakorló anyukák: őrizzétek meg a szellemi frissességeteket és legyetek bátran kreatívak és leleményesek, vagy soha ne engedjétek a gyereket, hogy az apukájával menjen el vásárolni.

Ukrajna két arca

Kijev, Boriszpol repülőtér. Tömeg és zsúfoltság, kígyózó hosszú sorok várnak az útlevél ellenőrzés előtt. Végre sorra kerülünk, és jönnek a szokásos kérdések a veséig hatoló pillantásokkal kísérve: hova, miért, mennyi időre, milyen célból jöttünk. Folyékony oroszságom meggyőzi a szigorú vámtisztet, elmosolyodik, kellemes itt tartózkodást kíván, s beléphetünk Ukrajnába. A váróteremben hatalmas a tömeg, de azonnal megpillantok egy félszeg, várakozó férfit, táblát szorongatva a kezében, a cégem nevével. Mosolyogva odalépünk, ő Vologya a sofőr, aki Szumiba visz minket. Kedves arcú, kövérkés, mosolygós férfi, orrára rózsákat festett az évtizedek alatt elfogyasztott vodkamennyiség. Érdekes, hogy az értünk küldött sofőrt szinte minden alkalommal vagy Vologyának, vagy Misának hívják. Készséges és udvarias, segít cipelni a csomagjainkat a Ladáig, amivel az előttünk álló több száz kilométert megtesszük. A hihetetlenül széles sugárúton kelet felé elindulunk a fővárosból. A mellettünk elsuhanó fák színpompásak, szinte lángolnak a fényben a sárguló, aranyló, vörösen izzó levelektől. Mint egy impresszionista festmény. Elgondolkodom, hogy vajon itt lassabban köszöntött be az ősz, s ezért ilyen csodálatos a természet, vagy csak most van időm arra, hogy észrevegyem az apró csodákat.

Bár szeptember vége van, de szokatlan a meleg, így izzadunk a klima nélküli autóban. Én elöl ülök, s mint mindig, most is szóba elegyedek a sofőrrel, egyrészt mert szeretek a helyiekkel beszélgetni, másrészt, hogy ő el ne aludjon. Ahogy távolodunk Kijevtől, egyre monotonabb a táj. Megműveletlen pusztaságok, szürkén és egyhangúan suhannak el mellettünk. Hiányolom az őzeket és nyuszikat, amiket itthon mindig láthatunk az autóutak melletti földeken. Kérdezem is Vologyát hol vannak a vadak. Nevetve mondja: „megesszük őket”. Félek, hogy nem viccel. Ahogy keletebbre haladunk, kezdetét veszi az időutazás. Az utak szinte járhatatlanok, felfagyott, kitöredezett beton, kátyú, kátyú hátán. Semmi sincs kitáblázva, mégis magabiztosan robog Vologya az ismeretlenbe. A forgalom gyér, ami nyugtatólag hat rám ilyen rettenetes útviszonyokat tapasztalva. Az út szélén kis falvacskák, magányos tanyák szomorkodnak nadrágszíj parcellákkal. Az apró házikók, fából és palából, bádogcserepekkel a tetejükön olyanok mint a régi orosz népmesék kunyhói. Lerí a mérhetetlen szegénység mindenről. Nem állom meg, hogy kicsit ne politizáljak sofőrünkkel. Persze óvatosak vagyunk mindketten. Szóba kerül a mezőgazdaság. Kérdezem, miért van, hogy Ukrajnában, ami valamikor a Szovjetunió éléstára volt, alig látni megművelt földet a kis parasztgazdaságokon és a konyhakerteken kívül. Vologya a SZU széthullását és a rendszerváltást okolja. Magyarországgal, a régi szomszéddal például szinte teljesen megszűnt az export-import kapcsolat, eltűntek a polcokról a magyar konzervek, a szalámi, és a  tokaji bor is.

Eszembe jut a „holodomor” – hiszen most is ezrek éheznek Ukrajnában - , a nagy ukrán éhínség, amikor 1932 áprilisától 1933 októberéig  7-10 millió ukrán halt éhen. A sztálini rezsim tudatos kiéheztető politikája volt ez, amivel a nemzeti önazonosságot akarták megtörni. A falvakból kivezető utakat lezárták, a nemzetközi segélyszállítmányok  idejutását megakadályozták. Az 1937-es népszámlálás már mutatta Ukrajnában az iszonyú demográfiai veszteséget, az 1926-os megelőző népszámlálás óta. Sztálin kivégeztette a számlálóbiztosokat, meghamisíttatta az adatokat, és ezzel a problémát megoldottnak tekintette. A múlt és a jelen számtalan szörnyűsége és a szláv népet folyamatosan sújtó rezsimek ellenére Ukrajna jelenleg is politikailag megosztott. Kijev és Kijevtől nyugatra van a hazafias Ukrajna, ami ünnepli  az elszakadást Oroszországtól, ahol a családokban újra az anyanyelvükön, ukránul beszélnek, ahol azonnal feléledt a nemzeti öntudat 1991-ben a függetlenség kikiáltásakor. Kelet Ukrajna továbbra is vágyik a „nagy testvér” oltalmazására, itt érdekes módon függetlenség ide vagy oda, még a családtagok is oroszul kommunikálnak egymással.

Vologya nyelve is megoldódik, mesélni kezd, hogy milyen nehéz életük van. Kijevben egyetemen tanul a lánya, őt támogatják pénzzel, élelemmel, de remélik jó és boldog élete a lesz. A felesége asszisztensnő, mellette takarít  és idénymunkát végez. A kisfiú még otthon van, iskolás, belőle még bármi lehet. Odafele úton, Pesten a reptéri duty freeben vettem ajándékot a gyerekeimnek. Kedves kis apróságokat, amivel talán kárpótolom őket a néhány napos anyahiányért. Önkéntelenül nyúlok a táskámba, s az egyik játékot elküldöm az ismeretlen ukrán kisfiúnak. Vologya örül, köszöni. Remélem a gyerekeim meg fognak érteni.

Elcsigázottan, éhesen, izzadtan érkezünk meg Szumiba. Érdeklődöm: hol a szálloda, Vologya mondja, az nincs. Egy lerobbant munkásszállóra visz minket. Sokemeletes szocialista épület, embert alig látunk. A „dezsurnaja” fogad bennünket, megkapjuk a kulcsokat, egy darab szappant és kb. 4 méternyi WC papírt kiadagolva. A szoba rettenetes. Meleg víz nincs, a kád szinte fekete a rárakódott rozsdától. Egy ágy, fotel és rozoga dohányzóasztal a berendezés. A hajópadló deszkái között 10 centis repedés. Az éhségtől, a fáradtságtól és a kimerültségtől elsírom magam. Mi az ördögöt keresek itt, kell ez nekem? Hiányzik a családom, a gyerekeim, fel is hívom őket. A gyerekek csivitelése kicsit felvidít. Megmosakszom, összeszedem magam, mindjárt jönnek értünk az üzletfeleink, két gyárigazgató, indulunk gyárlátogatásra, majd vacsorázni.

Megérkeznek a partnereink, és elindulunk gyalog a gyárba. Ahogy befordulunk az utcára, az úttesten egy hatalmas termetű kutya elgázolt teteme hever. Összerázkódom az iszonyattól és attól a közönytől, ahogyan az itt élők tudomást sem vesznek róla, s  kerékpárral vagy autóval egykedvűen kikerülik a szerencsétlen állatot. Mivel orvosolható az igénytelenség? Gondolom, egy közösségnek meg kell tapasztalnia a törődést és érezni kell a gondoskodást ahhoz, hogy ő is felelősnek és gondoskodónak érezze magát. 

A gyár egy ütött-kopott épület, benne az óriási alagútkemencék, amiben porcelánedényeket gyártanak és égetnek ki. Az emberek – főleg asszonyok –, egykedvűen végzik a monoton, nehéz fizikai munkát. Kényelmetlenül feszengek a jól szabott kosztümömben és a tűsarkú cipőben. A kemence végénél asszonyok állnak, akik kiszedik a kész, kiégetett termékeket, egyszerre 20-25 tányért. A kemence téglái még szinte izzanak. Az asszonyok a férjeik elhordott ingének ujját levágják, s azt húzzák fel könyékig, hogy védjék magukat a hő ellen. Mindegyiküknek tele van égésnyommal a karja. Munkavédelem Szumiban! Összeszorul a szívünk a főnökömmel, s elhatározzuk, hogy a legközelebbi szállítmánnyal kiküldünk azbeszt védőkesztyűket. Megint belém hasít az előbbi kérdés az igényességről, az egymásra figyelésről… Néhány órás tárgyalás után az étteremben folytatjuk a megbeszélést.

Az étel kiváló, a személyzet nagyon kedves. Igen, ez az igazi szláv lélek és szív. Jóízűen fogyasztjuk a finom ukrán ételeket, megpróbálva megköszönni a vendéglátóink igyekezetét és kedvességét. Holodec, azaz a mi kocsonyánkhoz hasonló étel, ukrán scsí (ami itt káposztával, céklával, répával és hússal készül), számtalan különféle sült és saláta kerül asztalra, no meg persze az elmaradhatatlan vodka. Ha elfektetik az üveget az asztalra, jelzés a pincérnek, hogy hozhatja a következő jégbe hűtött üveg alkoholt. Mi, magyarok, csak aprókat kortyolunk az italból, de a vendéglátóink a vacsora végére háromszor fektetik le az üres üveget.  Persze jönnek sorra a tósztok, először a barátságra, majd a sikeres üzletre. A harmadik tósztot mindig a férfiak mondják felállva a jelenlévő hölgyeket köszöntve. Ilyenkor zavaromban idétlenül vigyorgok a félszeg bókokat hallgatva. A második tószt után már bökdösöm a férfi kollégáimat, hogy tudják mi következik, mert levágják a nyakkendőjét annak aki ezt nem tudja. A negyedik köszöntőt mindig én szoktam mondani a jelenlévő, és távollévő férfiak tiszteletére, amivel általában osztatlan sikert aratok. Persze koccintunk még a családjainkra, az egészségre és boldogságra, a világbékére, globális felmelegedés ellen, női egyenjogúságra….  

Végre véget ér a hosszú nap, s holtfáradtan zuhanok az ágyba, pedig amikor megérkeztünk, meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom tudni hunyni a szememet.

Másnap reggel kulturprogramként elvisznek minket a „szvjatogorszki kolostorba". Az elénk táruló látvány leírhatatlan, misztikus és egyben katartikus élmény. Kanyargó kis folyócska, mögötte a hegyek,  puha homokkőből és agyagból álló gyomrukban őrzött több száz éves szerzetesi barlanglabirintussal. A hegy tetején hófehér, kék, zöld és arany hagymakupolás pravoszláv templomegyüttes pompázik.

Szent Miklós temploma (XVII.sz)


A XIV.-XV. század folyamán alapított kolostor ma egyike „Ukrajna hét csodájának”, de mi, magyarok mégis oly keveset tudunk róla. A nyugati jóléti társadalmak turistái, elutazunk Balira, Rómába, Afrikába, a Maldív-szigetekre, de oly kevés érdeklődést mutatunk tőlünk keletebbre lévő szomszédaink iránt.

Ennek politikai és érzelmi okai is lehetnek. A rendszerváltás óta nem sikk Kelet-Európáról, főleg a volt SZU utódállamairól tudni vagy beszélni. Persze jókat nevetünk az ukrán vagy orosz maffiás vicceken, de már nem akarunk tudni az ott élő sok millió szláv emberről.  

Visszatérve a kolostorra: jelenleg is működik, 1992-től fogva folyamatosan újjáépítik és helyreállítják. Nagyon nagy váltás és eredmény ez egy olyan országban, ahol a szocializmus idején az arany hagymakupolás templomokban raktárakat, műhelyeket alakítottak ki. Tette ezt az akkori politikai hatalom egy mélyen vallásos szláv néppel. Ebben a kolostorban üdülőt üzemeltettek a donyeci szénbányászoknak és családtagjaiknak. Az itt élő szerzetesekről keveset tudok meg, mert nőkkel nem beszélhetnek, csak csendben dolgozgatnak az újonnan elkészült rendházban vagy a veteményesekben. Bejuthatunk a katakombákba, itt libasorban, egymás kezét fogva, egy-egy szál gyertyával a kezünkben, áhítattal és csodálattal vegyes érzéssel járjuk végig a barlanglakásokat.

Maradnánk még, de indulnunk kell vissza Kijevbe. Ahogyan távolodunk Szumitól és közeledünk a fővárosba, úgy sorra nőnek ki a magasabb épületek a semmiből, egyre szélesebbek az utak, a ladákat és volgákat mercedesek, lexusok, lesötétített toyoták, terepjárók váltják fel.  Átszeljük a várost, s újra csak kapkodjuk a fejünket a bámulattól. Üveg felhőkarcolók, híres divatházak méregdrága üzletei, gyönyörű autók, hihetetlen elegáns hölgyek, jól öltözött yuppik mindenütt.

A pazar vacsoránkat egy a Dnyeperen úszó fából készült hajó luxuséttermében fogyasztjuk el. A népviseletbe öltözött pincérek hozzák egymás után a fogásokat, amik mind ukrán nemzeti ételek. Már a számtalan előétellel úgy jóllakunk, hogy a fő fogásokhoz már hozzá sem tudunk nyúlni. A vacsoránk árából egész Szumi lakossága jól lakhatott volna. A vendéglátóink már egészen más emberek, kozmopolita üzletemberek. Azért egy éjszakai rövid városnézés itt is belefér még a napunkba a tárgyalások után.

A „Pecserszka Lavra” mindig is elbűvölt, de így, éjszaka még sohasem volt alkalmam látni. Egészen misztikus élmény.

 

Hajnalban érünk vissza a szállásra, a legkényesebb ízlést is kielégítő „Rusz” hotelbe. A fényűző szálloda 16. emeleti szobájában sokáig állok még az ablaknál, csodálva a még most is fényben úszó, de már elcsendesedő világvárost. Olvasom a sok multi neonreklámjait, nézem a felhőkarcolókat, s közben kavarognak a fejemben a képek a  nyomorról, a döglött kutyáról, a küzdelmes életekről, amikbe bepillantást nyertem.

Nem tudok sorsokat megváltoztatni, de a gyerekeimet megpróbálom úgy nevelni, hogy okosan és nyitott szemmel járjanak a világban. Elfogadók, toleránsak és empatikusak legyenek, próbálják meg érzékenységgel szemlélni a világot, ezáltal érezzék és becsüljék meg helyüket és sorsukat a világunkban.

Apám

Február 18. Éppen féléves kisfiammal játszom, mikor csöng a telefon. Anyu az, hangja gondterhelt, és a megszokottól eltérően cseng.

– Most tudtam meg, édesapád meghalt.

Csend...

Hirtelen hányinger fog el és fojtogat a sírás. Most nem, most nem tudok anyuval tovább beszélni. Leteszem a telefont, s összegömbölyödve a földön percekig nyüszítek tehetetlenül.

Apámat soha nem ismertem, most a veszteség, és a hiánya, mégis elementáris erővel szakad rám. Néhány hónapos korom óta anyu nevelt, és tulajdonképpen tizenéves koromig nem is láttam őt. Személyét mindig titok, félelem és harag vette körül, no meg – a gyerekként félmondatokból továbbgondolt – történetek, hogy milyen megbízhatatlan és önző ember, aki nem kíváncsi rám, nekem nem is kellhet egy ilyen apa...

Ha nagymamám bátyja eljött hozzánk, s leültünk kártyázni, a fejem fölött a felnőttek részvéttől teljes hangon suttogták: "Hiányzik neki az apa!" Mindig mérges voltam magamban ilyenkor, mert nem is hiányzott, és utáltam hogy úgy beszéltek rólam, mintha hülye vagy süket lennék. Kicsi koromtól kezdve zavart, ha a felnőttek a jelenlétemben úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék ott. A jólneveltségem tartott vissza, hogy ne ordítsak:"Hallom! Itt vagyok!! Nem tetszik látni engem?" De nem kiáltottam és nem feleseltem, csak úgy tettem mintha nem hallanám, és tovább "fekete pétereztem" Jani bácsival.

Sokszor arra gondoltam, hogy egyszer híres leszek, talán író, ügyvéd vagy régész, és amikor megírom, megoldom és megtalálom, akkor meg fog keresni az apukám, s elmondja mennyire sajnálja, és igenis hiányoztam neki és büszke rám, élni sem tudna tovább nélkülem....

Leérettségiztem, elvégeztem az egyetemet, dolgozom, férjhez mentem, gyerekeim születtek. Voltak az életemben magasztos, csodálatos pillanatok, de volt részem sok küzdelemben, átéltem reménytelenséget, nehézségeket... Nem volt ott mellettem az apám, hogy megvigasztaljon, büszke legyen, vagy együtt örüljön velem. A távolban ott élt az apám, egy másik individuum, aki nem lehetett büszke a lányára, nem adhatott tanácsot vagy vigaszt, nem tarthatta a kezében a három gyönyörű unokáját.

Ahogyan teltek múltak az évek, s formálódtam, saját családom lett, úgy az apámmal kapcsolatos érzéseim is hullámoztak. A naiv álmodozásból átcsapott a haragba és gőgbe. Ó istenem az elbizakodottság milyen rettenetes gondolatokat ültet az ember fejébe. "Ha eddig nem volt rám kíváncsi, most már ő is hiába jönne! Van amire nincs bocsánat!"... s egyéb szörnyűséges gondolatok. Végül azt hiszem az értetlenség volt az utolsó érzelmem apuval szemben. Látom a férjemet, aki szenved, ha egy napig nem látja a gyerekeit, és szülőként belehalnék ha bármelyik gyermekemet elveszíteném. Hogy lehet, hogy nem hiányoztam neki,  nem akart látni, semmit nem tudott rólam.

Néhány éve anya szólt, hogy apu keresett, de ő nem adta meg neki a számom, mondván, nem tudja negyven év után mit szólnék, ha ő felbukkanna. Persze én lázba jöttem, s kinyomoztam a számát. Sokszor bizsergett az ujjam, hogy tárcsázok, és... és mit is mondok? Ki fogja felvenni a telefont? Talán a felesége? Vagy a gyereke? Mit mondok ki vagyok? Tudnak egyáltalán rólam? S ha minden jól megy, és eljön hozzám, mit mondok a gyerekeimnek? Hirtelen lett még egy tata a családban?

Nem tettem meg, nem hívtam vissza, s ezzel elszállt az utolsó esély. Pedig mindenkinek kell lenni még egy esélynek. A találkozásunk valószínűleg nem lett volna egy hollywoodi történet, de most nem lenne ez az űr bennem, és nem hagyott volna ekkora ürességet maga után a leszármazottaiban. Nem fogom megtudni, hogy a kezét, a szemét vagy a fülcimpáját örököltem-e? Hogy a túlérzékenységemben vagy a kicsit szangvinikus természetemben hasonlítok-e rá? Ha a gyerekeim olyan mozdulatot tesznek, vagy úgy viselkednek ahogyan azt nem tőlünk látják, akkor azért nem az apám génjei e a felelősek.

... miután a zokogást abbahagyom és újra tudok beszélni és lélegezni, most nem gondolkozom, hanem tárcsázom azt a bizonyos számot, titkon abban reménykedve, hogy ő veszi fel a telefont, s egy jót nevetünk az egészen, de nem... kicsöng, s egy végtelenül szomorú női hang szól a telefonba.

Bemutatkozom.

– Szervusz – mondja alig hallhatóan, és furcsa mód meg sem lepődik, hogy én hívom. 

– Hát igen, igaz. Elment - hallom a megmásíthatatlan ítéletet.

Elkezdünk beszélgetni, majd több levelet váltunk Erzsikével, a harmadik feleséggel, aki húsz évig volt társa apámnak. Hallgatom a történeteket, olvasom Erzsike leveleit, és egy egész más embert látok már. Egy belevaló, kicsit vagány férfit, aki imádja a természetet, sokat kirándul és túrázik, országszerte vannak barátai. Ahogyan egy másik nő szavain keresztül megismerek egy egészen más embert, már tudom objektíven látni. . Próbálom az ő szemüvegén keresztül nézni a világot, s rájövök, hogy nem minden embernek a család és a gyerekek jelentik a boldogságot. Biztosan benne is ezer kérdés volt, hogy vajon a lánya miért nem keresi, miért nem akarja tudni ki is az apja. Minden igazság kétoldalú.

Már csak abban reménykedem, hogy a harmadik társa, Erzsike mellett apám teljes és boldog életet élt. Legutóbb azt írta, hogy apu jelenleg "olyan létállapotban van, hogy tudja mit gondolok, s kölcsönösen megbocsátottunk egymásnak." Milyen jó annak aki így tud hinni. Mennyivel könnyebb elviselni az életet, s szembesülni szeretteink és saját mulandóságunkkal.

Alkalmanként járok templomba, a gyerekeimet megkereszteltük, s ha nagy bajban vagyok, mindig elmondom a "miatyánkat", de nem birtoklom ezt a feltétlen hitet. A mostani empirikus világunkban, amikor a műholdak segítségével a laptopomon keresztül bekukucskálhatok a svéd barátaink ablakán, amikor minden élő, a legapróbb organizmus kimutatható mikroszkóppal, hőkamerával vagy elektromágneses sugárzásán keresztül... hogyan hihetünk? Mi kell ahhoz, hogy feltétlen engedelmességgel és alázattal elfogadjuk egy legfelsőbb hatalom akaratát vagy döntését. Talán optimizmus. Csak a hihetetlenül szerencsés optimistáknak adatik meg ez a csoda....