Na, Kedves Barátaim, jó kis leckét kaptunk
most az élettől. Igaz? Ezer gondolat
kavarog a fejemben, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pár évvel ezelőtt egyszer nagyon beteg lettem. Érdekes módon, amit akkor először éreztem, nem
fájdalom, vagy félelem volt, nem. Két érzés feszült bennem, amitől úgy éreztem
szétrobbanok: a düh és a tehetetlenség. Iszonyúan mérges voltam az életre,
hogyan merészelt ilyen terhet tenni rám. Miért pont én? (Így utólag, be kell
látnom öntelt megközelítése volt a problémának, de bevallom, akkor is így
történt.) Nem magamért aggódtam, hanem a családomért, gyerekeimért, akikért
felelős vagyok. Egészségesen élek, sportolok, fizikailag és lelkileg is
próbálok rendezett, kiegyensúlyozott életet élni. Milyen égbekiáltó pofátlanság
az élettől, hogy én lettem beteg, és nem az, aki számtalan módon pusztítja
magát, vagy embert öl, vagy az élet minden területén és emberi kapcsolataiban
is tisztességtelen! Csak átkozódtam, és dühöngtem mindaddig, amíg rá nem
jöttem, hogy a panaszomra nincs jogorvoslat. Nem tudok beperelni, felelősségre
vonni, hibáztatni senkit, még saját magamat sem. Ez volt az első olyan probléma
az életemben, amit nem tudtam kivédeni, és sem az akaratommal, sem az erőmmel,
vagy tudásommal uralni is képtelenség volt. Az első eset, hogy egy ismeretlen
valami felett nincs kontrollom, és el kell fogadnom a helyzetet. Sokára
értettem meg, hogy a betegség nem válogat, az egészséget nem lehet kiérdemelni,
a betegségre nem lehet rászolgálni. Az élet nem érdem szerint ad, vagy foszt
meg minket valamitől vagy valakitől.
Talán, most mások is így érezhetnek, mint én
akkor!
Néhány
éve mindannyian hallottunk az eboláról. Szörnyű betegség, távoli földrészen,
messzi országokban pusztít, ahol egyébként is rettenetes higiéniai viszonyok
vannak, és nincs egészségügyi ellátás. Talán éppen a vacsora közben
meghallgattuk a hírekben, hogy aznap hányan veszítették életüket a járványban,
néhány percig még szörnyülködtünk is: nahát, szegények, hűha, ez borzalom! Majd
bepakoltunk a mosogatógépbe, kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, és a
televízióban átkapcsoltunk a kedvenc sorozatunkra. Sajnálkoztunk a
szerencsétlen áldozatok miatt, de az életünket egy pillanatra sem árnyékolta be
a hír, és meg voltunk győződve róla, hogy velünk ilyesmi sohasem történhet meg.
Olyan távoli volt a hír, mintha csak egy apokaliptikus akciófilmet néznénk
pattogott kukoricát majszolva egy plázában. Ebben a kényelmes kis európai életünkben
szociális háttérrel, nagyszerű orvosokkal, a legfrissebb egészségügyi
vívmányokkal a háttérben, megkapva a védőoltásokat vajon mi bajunk lehetne?
Majd megoldják, majd lesz rá azonnal gyógyszer, vakcina… Valljuk csak be
magunknak nyugodtan, az önhittségünk és a felsőbbrendűségi érzésünk
elkényelmesített bennünket. És akkor a XXI. században egyszer csak felbukkan
egy láthatatlan ellenség, egy rohadék, alattomos vírus, és három hónap alatt
leteríti a világot. Most milliók érzik azt: ez hogyan történhetett meg, és
miért pont én! Dühös vagy? Én is!
Szemétség? Igen, az! És a nagyon rossz hír, nem tudsz felelősségre vonni senkit!
Most mindannyiunk számára kiderül, milyen
emberek is vagyunk, mennyire vagyunk erősek, optimisták, túlélők. Amire most
szükség van: alázat, fegyelem és kitartás.
Meg kell értenünk, hogy a természetnek nem
urai, hanem csak apró kis porszemei vagyunk. Állat- és növényfajok ezreit
pusztítottuk ki, kiaknáztuk a Föld kincseit, és most egy mikroszkopikus kis
részecske rettegésben tart minket. Alázat! A Földdel, a természettel, az
embertársainkkal és magunkkal szemben. Fegyelmezettnek és kitartónak kell lennünk.
Csúnya szóval élve bele kell állni ebbe az őrületbe és végigcsinálni szépen
fegyelmezetten. Mert a Föld kiválóan meglesz nélkülünk is, és a Nap is fel fog
kelni nélkülem, nélküled, nélküle… De vajon én, vagy te, vagy ő tud-e ugyanúgy
létezni, ha valaki, aki számára fontos nem lesz többé. Ezért kell hát most
alázatosnak és kitartónak lennünk magunkért és egymásért.
És mit tudunk még tenni? A lehetőségekhez
mérten a leghasznosabban eltölteni minden karanténban töltött napot! Az élet egy nagy festett kendő, kinek nagyobb,
kinek kisebb jut belőle. Minden nap szövünk ehhez a kendőhöz egy darabkát. Hogy
ez az életmű mennyire színes, izgalmas mintázatú, az csakis rajtunk múlik!
