Korunk hősei

Ma este a 92 éves szomszéd néni felhívott, hogy menjek be hozzá, mert Miklós napra megsütötte a férjemnek a kedvenc sütijét, a keleti csemegét.

–  Csókolom Mária néni! Hogy tetszik lenni?

–  Tudja Nórika, most érzem csak, hogy kezdek öregedni. Már nem úgy sikerülnek a dolgok mint régebben. Most például elfelejtettem, hogy a keleti csemege krémjét folyamatosan kevergetni kell amíg kihűl, mert különben kicsapódik a vaj. Na, most tessék csak nézni, így történt, és keményebb lett a krém mint szokott. Remélem a doktor úrnak így is ízleni fog – szabadkozik a néni.

– Biztosan, Mária néni – nyugtattam meg mosolyogva. – Nagyon köszönjük, de sajnálom, hogy ennyit fáradt vele.

– Nagyon szívesen, Nórika. Tudja ezt szeretem csinálni, a sütés-főzést, no meg a gobelin hímzést. Csak nagyon romlik a látásom, de nem szántam még rá magam a műtétre, a szemlencse cserére. No nem mintha a fájdalomtól félnék, csak azalatt a kicsi idő alatt ami még hátra van, szeretném látni a dédunokáimat, meg az enyémeket.

Már az apró betűs imakönyvet sem látom olyan jól. Ezért nagyítóval átolvastam a német nyelvű adventi könyörgéseket, és megtanultam kívülről. Nem fog ki rajtam a gyenge szemem!

Csak ülök és hallgatom a nénit, csodálattal, meghatódva.

–  Nórika! Nem tudom mi van velem, éjjelente megint rám törnek az álmok, és egyszerűen nem tudok szabadulni, nem tudom elfelejteni Kagyevkát... Tegnap éjjel is, folyamatosan hallottam a vonat monoton kattogását, csak jött, jött, és zakatolt a fejemben... felébredek, tudom hogy ébren vagyok, hogy most a most van, és mégis... érzem ahogyan a marhavagon falának koppan a fejem, hallom a társaim nyöszörgését, és kántáló imáikat. Hogyan lehet ezt elfelejteni?

– Úgy gondolom, ezt nem lehet elfelejteni!  Meddig is tartott a "malenkij robot"?

– 1944. december 28-án, Aprószentekkor vittek el minket Garáról. Maga is anya, el tudja képzelni, amint lefejtették rólam a két zokogó gyerekemet, és a sírásuk hangját csak az én ordításom hangja nyomta el, mikor ránk zárták a vagonajtót. Három évig csak az tartott életben, hogy haza térhessek hozzájuk. Hogy ne ott, és ne úgy, a világvégén haljak meg névtelenül és temetetlenül. Ó Istenem! Azok a tömegsírok! Egy falubeli asszony a mellettem lévő priccsen halt meg. Ha látott még szép asszonyt, Nórika! Lánykoromban mindig őt irigyeltük, a falu szépét, karcsú magas termetét, büszke szép arcát, a gyönyörű, derékig érő, csillogó sötét haját. Azon a reggelen mikor lemeztelenítették és kivitték a holttestét a barakkból, kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá. Mégsem tudtam megállni, kinyitottam a szemem. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Milyen jó, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége.

1947. október 28-án értem haza, de azóta sincs nap, hogy ne jutna eszembe a fogság. Azt nem bánom, hogy itthon mindenünket elvették, a házat, földet, jószágot. Így volt az akkor, minden svábtól elvették a vagyonát, más családokat kitelepítettek. Én nagyon szerencsés vagyok, mert a Jó Isten meghallgatott és visszaadott a gyerekeimnek, és az én Mártonomat is haza vezérelte Oroszországból, még hamarabb is mint engem. Csak felejteni tudnék!

Hallgatom a nénit könnyes szemmel, és azon gondolkodom, hogyan lehet túlélni az embertelenséget? Miként őrizhetjük meg így a hitünket a borzalmak borzalma után, nem csak Istenben, hanem magunkban, az emberiségben...

Mária néni 63 éve minden nap ezekkel a sebekkel a lelkében kel föl reggelente, főz, mos, bevásárol, rakosgatja félre a nyugdíjából a forintokat ajándékokra a szeretteinek, várja az unokáit hétvégén ebédre, vagy lelkesen süti a süteményt a kedves szomszédnak. Nem szidja a rendszert, nem panaszkodik ha hasogat a lába, nem ítéli el a mai fiatalságot, nem siránkozik az áremelések miatt. Csak él derűsen, hitben, a családja szerető körében, megbékélve a világgal.

Nézem a kis öreget, egy pár percre nem is figyeltem mit mesél, mert annyira elmerültem a róla való elmélkedésemben. Pedig már másról beszél. Aranyos történetek következnek a dédunokákról, dicséri a családja összetartását, az unokái szorgalmát. Most már mosolyog, és büszkén mutatja a legújabb nagy munkáját, a gobelint, amit az unokamenyének hímez karácsonyra.

Még megnézek néhány friss képet a dédunokákról, majd búcsúzom Mária nénitől, aki csoszogva, kicsit hajlott háttal kikísér az ajtóig.

– Csókolom, Mária néni! Jó éjszakát, és köszönjük a finomságot!

– Nincs mit, Nórika. Jó éjszakát, Isten áldásával!