Szibéria

Szibéria, legtöbbünk számára maga világvége. Egész életemben keményen dolgoztam, és ha nem is sikerült meggazdagodnom a munkámból, de mindenképpen szerencsésnek tartom magam, hogy a világ nem mindennapi helyeire is eljuthattam.  Nyugat Szibériában, az Ob folyó középső és alsó folyásánál négy ízben is jártam. Ez a Hanti-Mansi autonóm terület, azon belül Tyumeny megye. Szurgut, Tyumeny, Nyagany, mind-mind az olajipar fellegvárai.

Mielőtt elkezdeném elmesélni néhány elképesztő és sokszor hihetetlen kalandomat, idézzük fel a kilencvenes évek eleji Kelet-Európát. Érdekes időszak volt a kilencvenes évek eleje: rendszerváltás, privatizáció, az „eredeti tőkefelhalmozás” kora a szocialista blokkban. A vasfüggönyön innen óriási változásokat éltünk meg.

Oroszországot is elérte ez a „forradalom”, sokkal nagyobb politikai, gazdasági és morális anomáliákat okozva, mint hazánkban. Az orosz társadalom hihetetlenül patriarchális és feudális, ahova hirtelen betoppant a tőke. Ezt a sokkot Oroszország azóta sem tudja kezelni, ezért lehet, hogy ugyanolyan elképesztő dolgok történhetnek ott napjainkban mint közel húsz évvel ezelőtt.

No de térjünk vissza 1992-de, amikor huszonhárom évesen egy csapat üzletember tolmácsaként elindultam Szibériába, Nyagyany városba olajat vásárolni. Kicsit félve írom le az utazásom célját, mert az olajjal kapcsolatban rögzült egy sztereotípia, miszerint szőkítés, bűnözés,… Sajnos ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert ennyire nem izgalmas a történetem. Nyersolajat vásároltunk ami a Barátság kőolajvezetéken érkezett Magyarországra, egyenesen a MOL tározóiba, mivel ő volt a vevőnk. A cég ahol dolgoztam, az első volt Magyarországon, az eladó szibériai vállalkozás pedig Oroszország történetében az első, aki magán cégként eladhatott és vásárolhatott olajat. Eme szinte történelmi pillanat úgy jöhetett létre, hogy Oroszországban hoztak egy törvényt, hogy egy olajvállalat, ha teljesíti az állami normatívát, a pluszban kitermelt olajat szabadon értékesíthette, természetesen egy moszkvai kereskedőházon keresztül, ami jól levette a hasznot. És akkor jött egy régi sportbarátság, ami a magyar cég egyik tulajdonosát és az orosz vállalat vezérigazgatóját összefűzte, és létrejöhetett az üzlet.

Szibériába eljutni nem volt egyszerű vállalkozás közel húsz évvel ezelőtt, bár a távolság csak kicsivel több, mint  négyezer kilométer, és azt hiszem orosz barátaink kicsit túlbonyolították a körülményeket.

Moszkváig elrepülni gyerekjáték, két órányi kényelmes repülés alatt teszünk meg 1980 kilométert. Modszkvából, Domogyedovo repülőtérről egy kis magángéppel, mi öten és a pilóta nekivágtunk az előttünk álló két és félezer kilométernek, mindezt januárban, szakadó hóesésben és fagyban.

Egy légcsavaros  kis gép volt. A bundáinkba beburkolózva, füldugóval a fülünkben elindultunk. Már nem emlékszem pontosan hány óráig tartott az út, de szinte egész éjszaka repültünk. A gép kétszer vagy háromszor is leszállt üzemanyagért, ilyenkor egy-egy órát pihentünk. Isten háta mögötti reptereken szálltunk le az egyetlen kifutópályára, amin landoláskor csak úgy pattogott a gép a jégbordákon. A közel mínusz harminc fokban dideregve szálltunk ki a gépből, elgémberedve és elcsigázottan. A reptéren egyetlen kis bódé állt egy földi irányítóval és néhány alkalmazottal. Amíg tankolták a gépet, bementünk melegedni meg egy forró teát inni. Miközben iszogattuk a forró italt, halk kis koppanásokra lettünk figyelmesek a linóleumon. Felnéztünk a mennyezetre, és az ott futó melegvíz csöveken és mellette tíz centiméteres sávban csótányok ezrei hemzsegtek, közülük időnként néhányan a nagy tumultusban lepottyantak, nagyot koppanva a linóleumon. Megborzongtam és már szinte vártam, hogy visszaülhessünk a gépbe. Hosszú órák után megérkeztünk valahova, nem tudom a település nevét, de innen már „taxival” megyünk tovább, mondta mosolyogva Andrej. A taxi egy kis helikopter volt, amin soha nem ültem korábban. Nagyon tetszett a kaland, elképesztően élveztem. A helikopterben a  pilótafülke alja üveg volt, onnan lehetett gyönyörködni az alattunk elterülő tájban. Kosztya a pilóta megengedte, hogy a másik első ülésbe üljek és egy fejhallgatón keresztül mikrofonnal tudtunk beszélgetni. Kezdett világosodni, így láthattam az alattunk elterülő végtelen tajgát, ahol minden hófehér csak a fenyők törzse feketéllik. Kora reggel leszálltunk Nyaganhoz közel, ahol az üzletfeleink – akik előtte már több ízben élvezték a magyar vendégszeretetet Magyarországon – már vártak minket. Itt azután oroszosan összeölelkeztünk, háromszor összepuszilkodtunk, s már durrantak is a pezsgősdugók. Kosztya a pilóta még utánam szólt.

- Nóra, vigyázz! Mi jó emberek vagyunk, de azért ennyire kedvesek nem! A pezsgő és a parádés fogadtatás nem nektek, hanem a pénzeteknek szól!

És milyen igaza lett! No de ez majd legyen egy újabb történet.

A hosszú és fárasztó repülés után terepjárókba szálltunk, és elvittek minket a szállásra, ami a külföldi mérnökök és vendégek számára épült szálló volt. Aki Oroszországban járt már, az tudja, hogy ott minden ami szépnek készül, az monumentális. Nem is lepődtem meg a lakosztályomon, ami két egyenként harminc négyzetméteres szobából és fürdőszobából állt. Ahogy nyílt az ajtó, csótányok százai spricceltek szét a padlón. Kinyitottam a hűtőt, amiben egy polcnyi pezsgő, egy polcnyi vodka és egy polcnyi kaviár volt behűtve.

Nyagan egy olajváros, valamikor az ötvenes években kezdett kinőni a tajgából, amikor a hatalmas olajmezőket elkezdték feltárni. Ma ez a tyumenyi terület adja Oroszország olajtermelésének 57, a világ olajtermelésének 7 százalékát. Tulajdonképpen ezek a települések az olajkitermelés egész infrastruktúráját adják, tehát az itt élő lakosság szinte teljes létszámban az olajiparnak és a hozzá kapcsolódó szektoroknak dolgoznak. A férfiak olajoznak, a feleségek az óvónénik, a pedagógusok, a nővérek, a bolti eladó… Az olajipari cég vezetője afféle cáratyuska itt, akitől az egész város függött, aki a város beszerzéseit kezelte és finanszírozta. Utaltam már az orosz társadalom mélységesen feudális gyökereire és beidegződéseire. Mindegy hogy ki az aktuális autokrata, a cár, a párttitkár vagy az olajos nagyfőnök. A „csinovnyik” réteg behódol és teszi a dolgát, várja, hogy „felülről” megmondják mit kell tennie. Persze az orosz értelmiség mindig is kivétel volt, de ebben a világban nem volt módom közel kerülni hozzájuk.

Most olvastam csak a napokban, hogy Sarapova teniszezőnő is Nyaganban született 1987-ben. Milyen iszonyú hosszú lehetett az út Nyagantól Wimbledonig! (Szülei Belorussziából, Gomelből települtek át ide a csernobili katasztrófa után. Apropó, Belorusszia egy újabb történet lehet. Csernobil Ukrajnában van, de a katasztrófa idején a légköri viszonyok miatt a radioaktív felhő Belorusszia felé szállt)

Nyaganból sajnos nem sokat láttam. A méteres hó ellep és megszépít mindent, csak a panelházak és a fúrótornyok magasodnak ki.

Teltek múltak a napok, mi vártuk, hogy jön a nagyfőnök és aláírja az előkészített szerződést, de nem jött. Csak a szokásos ígéreteket kaptuk, amit mind a mai napig tapasztalok az üzleti életben, ha bizonytalan a partner, hogy „Cserez chas ili zavtra”. Ami annyit tesz, egy óra múlva vagy holnap. Bíztunk a következő órában és a napban, de egyre fogyott a türelmünk. Kezdtem elveszteni az idő és realitás érzékemet a napok során. A vendéglátóink, azaz a kirendelt személyzet próbált minket szórakoztatni, és minden napra szerveztek programot. Az üresjáratok alatt alkalmunk nyílt rá, hogy mi kollégák is jobban megismerjük egymást. A másik nagy pozitívum, amit a munkámnak köszönhetek, hogy nagyon érdekes embereket, emberi sorsokat ismerhettem meg, amik nagyon sokszor receptet, vagy erőt adhatnak az élet bonyolultabb helyzeteihez. A fiúk jobban bírták a bezártságot, mint én. Egyikük fél évig dolgozott az Antarktiszon a nemzetközi meteorológiai állomáson. Másikuk Kazahsztánban, Tengízben húzott le két évet.

Izgalmas és feledhetetlen volt számomra, mikor részt vettünk egy igazi tajgai kiránduláson. Terepjárókkal majd kétszemélyes motoros szánokkal elmentünk egy afféle szabadidőközpontba, ahol a megfelelő ruházat és eszközök felvétele után egy túravezetővel sífutó-lécekkel a talpunkon nekivágtunk a tajgának. Lenyűgöző érezni a természet hatalmasságát és szembesülni a mi törékeny, parányi és sebezhető emberi mivoltunkkal. A végtelen fehérség, a hihetetlen csend, az égigérő fák, a metsző hideg egyszerre töltött el félelemmel és csodálattal. A mínusz harminc fokos száraz hideget nem éreztem olyan hidegnek, mint nálunk a párás mínusz öt fokot. Ha esik a hó, nem is hópelyheket láttam, hanem apró kis pengeéles jégdarabokat. Bár nagyon sportos életet élek, ez a sífutás teljesen kikészített. Igazi mazochista sport. A legnagyobb csodálattal a téli olimpiákon mindig a sífutókat nézem, mert iszonyú fizikum, kitartás és nagyon jó technika szükségeltetik ahhoz, hogy harminc, negyven kilométereket végigküzdjenek.

Mire visszaértünk a bázisra, hatalmas tüzet raktak, és folytatódott a buli. Persze előkerültek a vodkás üvegek és a „zakuszkák”, azaz az előételek, saláták, füstölt rénszarvasnyelv, füstölt halak, kaviár. Ettünk belúgát is. Ne ijedj meg kedves olvasó! Nem a hátúszó nélküli fehér delfinről van szó. A belúga szó két állatot jelöl, az egyik a fehér delfin, a másik a „fehér hal” azaz a viza. Hatalmas viza állomány él a szibériai folyókban. Ez az óriási termetű finom húsú tokhal  hazánk területén, a Dunában is élt, csak a folyószabályozás után teljesen eltűnt. Mostanában olvastam, hogy újra visszatelepítik.

Egy másik napon ellátogattunk Hanti-Mansinszkijbe. Már a névből ismerős lehet, hogy finnugor rokonaink élnek itt. Egyébként Tyumeny megye területén ugor törzsek éltek, - a legtöbb település neve ugor eredetű - valószínűleg a finnugor különválás után. Itt egy kórházba látogattunk el, ami rettenetes élmény volt. A múlt századot idéző ispotályban beteg gyerekek feküdtek, szörnyű körülmények között. Aki látott már ilyet, soha életében nem fog panaszkodni a magyar egészségügyre. Itt pusztít egy súlyos, a májat megtámadó betegség, amit egy, a halak húsában élő parazita terjeszt, amit a nem megfelelően hőkezelt halhús elfogyasztásától lehet megkapni. Persze azonnal elkezdtem halálosan aggódni. Barátaink mondták, ne aggódjak, igyak vodkát, a szesz majd megöli a kórokozót. Sajnos eléggé tragikomikus, hogy ezt el is hiszik. Beszélgettem a hantikkal és mansikkal, akik alacsony termetű, mongolos arcú emberek. Magyaráztam, hogy mi rokonok vagyunk, legalábbis nyelvrokonok. Ezen jót derültek és idióta külföldinek néztek.

Már több mint tíz napja vártunk a nagyfőnökre, de nem jött. Jelenlétét azért mindig éreztette, üzenetekkel, ajándékokkal. Engem teljesen zavarba hozott, hogy ezüstróka kucsmát és boát kaptam ajándékba, úgy mint az összes férfi kollégám is, hogy vigyék haza a feleségüknek. Elveimmel ellenkezik, hogy leölt állatok bőrét aggassam magamra, de, hogy ne sértsem meg a vendéglátóinkat, köszönettel el kellett fogadnom. Az időjárás annyira elromlott, hogy esélyünk sem volt, hogy elhagyjuk a várost. A közutak járhatatlanok voltak, a helikopterek nem tudtak felszállni.

Tovább folytatódott az orosz buli, napokon át tartó, mai divatos szóval úgy mondanánk wellness programmal.

A legtöbb nagy történelmi kultúrában – római, görög, arab, zsidó, szláv... -  a fürdőzésnek, mint egyfajta rituális megtisztulásnak megvan a hagyománya és kultúrája. Mi magyarok, hiába vagyunk a természetes vizek és termálvizek országa, még sincs ilyen irányú hagyományunk. Én a sztyeppei, lovas nomád múltunkkal magyarázom ezt, no meg a vallásunkkal, hogy a vízhez genetikailag  nincs ilyen rituális kötődésünk. Az orosz „bánja” azaz szauna, és fürdő, a megtisztulás, a pihenés helye, és a társas érintkezés és kapcsolattartás fontos színtere. No meg mi az ördögöt is lehet csinálni egy olyan helyén a világnak, ahol fél évig hó és fagy van, utána meg ha elolvad a hó és  felmelegszik az idő, óriási mocsaras területek alakulnak ki és milliónyi a szúnyog. Egy ilyen program korán reggel kezdődik, és kisebb-nagyobb megszakításokkal akár napokig is tarthat. Bevonultunk a fürdőhelyiségekbe. Külön helyre a fiúk, másik helyiségbe a lányok. Egyetlen szál lepedőre vetkőztünk, és kezdetét vette a relaxációs program. Én ragaszkodtam a fürdőruhához, főleg mert elég rosszul viselem a nyilvános ilyesfajta „fizikai kitárulkozást” és a masszázst sem élvezem, mert az intim szférám távolsága jobban közelít egy skandináv mint egy arab emberéhez. Az orosz szaunákat sokszor 130 fokra is felfűtik, de ritkábban párásítanak, így a forróság  elviselhető. 10-15 perc izzadás után, nem a hideg víz alá álltunk, hanem kirohantunk a szaunából és szó szerint belevetettük magunkat a méteres hóba. Milliónyi bizsergető tűszúrást éreztem a bőrömön, és már azonnal vissza is tudtam volna menni a forró szaunába. Az izzadós programok között kellemes nyugágyakban pihentünk, miközben vörös áfonyalét iszogattunk és szendvicseket kaptunk. Jött a masszőr, aki mézes masszázzsal igyekezett ellazítani minket. Itt él valamilyen vadméh faj, aminek a méze nagyon értékes ásványi anyagokat és vitaminokat tartalmaz. Ilyen édes semmittevéssel és szinte hedonista gyönyörhajhászattal telt el a nap. Estefelé jött egy ember és furcsa izgalom volt érezhető. Szóltak nekünk, hogy ma este a vacsorára jön a nagyfőnök és aláírjuk a szerződést. Vendéglátóink finoman céloztak rá, hogy fényezzük ki magunkat, legyünk kedvesek és nagyon udvariasak és tisztelettudóak.

Ettől  ideges lettem, mert nekem kellett fordítanom mindent.

A nagyfőnök alacsony, nagyon kisportolt, szűkszavú, mondhatnám, hogy barátságtalan ember volt. Ahogy belépett az étkezőbe érezhető volt a feszültség. A „zam” azaz a helyettes köszöntötte, bemutatott minket. Az asztal mellett elindult a tárgyalás, a szerződés áttanulmányozása. Egyre oldottabb lett a légkör, a munka után a családról, munkáról, az életről beszélgettünk. Egyre több lett az asztalon az étel és a pezsgő. A főnök zsinórban gurította le a pezsgőket, már vagy öt üres üveg állt előtte, de teljesen adekvát volt, még spiccesnek sem látszott. Hajnal kettő felé kért egy tollat, aláírta a szerződést, a belső zsebből elővette a pecsétet, rányomta a szerződésre, majd búcsúzott és távozott. Szinte nem hittünk a szemünknek. Megvan! És ennyi?

Néhány órát aludtunk csak, mikor hajnalban erősen kopogtattak az ajtómon.

- Gyorsan, gyorsan! - szólt Natalja. Elállt a havazás és a szél, fel tudtok szállni. De estére jön egy újabb front, és nem tudni milyen lesz az idő. Csomagoljatok! Fél óra múlva indultok.

Ilyen gyorsan még életemben nem készültem el, és boldogan rohantunk a kis géphez. Délutánra Szverdlovszban voltunk, azaz Jekatyerinburgban, mert azalatt a két hét alatt, amíg mi Szibériában voltunk, átkeresztelték a várost. Egy IL86-os óriási géppel repültünk Moszkvába, és onnan végre haza.

Két hét múlva az irodában csöngött a telefon, és Fényeslitkéről, az olajhatárról jelentették, a következő napokban a mi ötvenezer tonna olajunkat fogadják!

Nem mondom, hogy hiányzik Szibéria, de most húsz év után szívesen visszamennék, persze a családommal. A Tansz-szibériai expresszen már nagyon komfortos körülmények között el lehet utazni Moszkvától Vagyivosztokig.

Kedves Olvasóim! Ha még Oroszországban nem jártatok, egyszer feltétlenül látogassatok el! Amíg nincs zsebben a jegy, a National Geographics csatornán feltétlenül nézzétek a „Kinn az orosz vadonban” sorozatot.