Február 18. Éppen féléves kisfiammal játszom, mikor csöng a telefon. Anyu az, hangja gondterhelt, és a megszokottól eltérően cseng.
– Most tudtam meg, édesapád meghalt.
Csend...
Hirtelen hányinger fog el és fojtogat a sírás. Most nem, most nem tudok anyuval tovább beszélni. Leteszem a telefont, s összegömbölyödve a földön percekig nyüszítek tehetetlenül.
Apámat soha nem ismertem, most a veszteség, és a hiánya, mégis elementáris erővel szakad rám. Néhány hónapos korom óta anyu nevelt, és tulajdonképpen tizenéves koromig nem is láttam őt. Személyét mindig titok, félelem és harag vette körül, no meg – a gyerekként félmondatokból továbbgondolt – történetek, hogy milyen megbízhatatlan és önző ember, aki nem kíváncsi rám, nekem nem is kellhet egy ilyen apa...
Ha nagymamám bátyja eljött hozzánk, s leültünk kártyázni, a fejem fölött a felnőttek részvéttől teljes hangon suttogták: "Hiányzik neki az apa!" Mindig mérges voltam magamban ilyenkor, mert nem is hiányzott, és utáltam hogy úgy beszéltek rólam, mintha hülye vagy süket lennék. Kicsi koromtól kezdve zavart, ha a felnőttek a jelenlétemben úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék ott. A jólneveltségem tartott vissza, hogy ne ordítsak:"Hallom! Itt vagyok!! Nem tetszik látni engem?" De nem kiáltottam és nem feleseltem, csak úgy tettem mintha nem hallanám, és tovább "fekete pétereztem" Jani bácsival.
Sokszor arra gondoltam, hogy egyszer híres leszek, talán író, ügyvéd vagy régész, és amikor megírom, megoldom és megtalálom, akkor meg fog keresni az apukám, s elmondja mennyire sajnálja, és igenis hiányoztam neki és büszke rám, élni sem tudna tovább nélkülem....
Leérettségiztem, elvégeztem az egyetemet, dolgozom, férjhez mentem, gyerekeim születtek. Voltak az életemben magasztos, csodálatos pillanatok, de volt részem sok küzdelemben, átéltem reménytelenséget, nehézségeket... Nem volt ott mellettem az apám, hogy megvigasztaljon, büszke legyen, vagy együtt örüljön velem. A távolban ott élt az apám, egy másik individuum, aki nem lehetett büszke a lányára, nem adhatott tanácsot vagy vigaszt, nem tarthatta a kezében a három gyönyörű unokáját.
Ahogyan teltek múltak az évek, s formálódtam, saját családom lett, úgy az apámmal kapcsolatos érzéseim is hullámoztak. A naiv álmodozásból átcsapott a haragba és gőgbe. Ó istenem az elbizakodottság milyen rettenetes gondolatokat ültet az ember fejébe. "Ha eddig nem volt rám kíváncsi, most már ő is hiába jönne! Van amire nincs bocsánat!"... s egyéb szörnyűséges gondolatok. Végül azt hiszem az értetlenség volt az utolsó érzelmem apuval szemben. Látom a férjemet, aki szenved, ha egy napig nem látja a gyerekeit, és szülőként belehalnék ha bármelyik gyermekemet elveszíteném. Hogy lehet, hogy nem hiányoztam neki, nem akart látni, semmit nem tudott rólam.
Néhány éve anya szólt, hogy apu keresett, de ő nem adta meg neki a számom, mondván, nem tudja negyven év után mit szólnék, ha ő felbukkanna. Persze én lázba jöttem, s kinyomoztam a számát. Sokszor bizsergett az ujjam, hogy tárcsázok, és... és mit is mondok? Ki fogja felvenni a telefont? Talán a felesége? Vagy a gyereke? Mit mondok ki vagyok? Tudnak egyáltalán rólam? S ha minden jól megy, és eljön hozzám, mit mondok a gyerekeimnek? Hirtelen lett még egy tata a családban?
Nem tettem meg, nem hívtam vissza, s ezzel elszállt az utolsó esély. Pedig mindenkinek kell lenni még egy esélynek. A találkozásunk valószínűleg nem lett volna egy hollywoodi történet, de most nem lenne ez az űr bennem, és nem hagyott volna ekkora ürességet maga után a leszármazottaiban. Nem fogom megtudni, hogy a kezét, a szemét vagy a fülcimpáját örököltem-e? Hogy a túlérzékenységemben vagy a kicsit szangvinikus természetemben hasonlítok-e rá? Ha a gyerekeim olyan mozdulatot tesznek, vagy úgy viselkednek ahogyan azt nem tőlünk látják, akkor azért nem az apám génjei e a felelősek.
... miután a zokogást abbahagyom és újra tudok beszélni és lélegezni, most nem gondolkozom, hanem tárcsázom azt a bizonyos számot, titkon abban reménykedve, hogy ő veszi fel a telefont, s egy jót nevetünk az egészen, de nem... kicsöng, s egy végtelenül szomorú női hang szól a telefonba.
Bemutatkozom.
– Szervusz – mondja alig hallhatóan, és furcsa mód meg sem lepődik, hogy én hívom.
– Hát igen, igaz. Elment - hallom a megmásíthatatlan ítéletet.
Elkezdünk beszélgetni, majd több levelet váltunk Erzsikével, a harmadik feleséggel, aki húsz évig volt társa apámnak. Hallgatom a történeteket, olvasom Erzsike leveleit, és egy egész más embert látok már. Egy belevaló, kicsit vagány férfit, aki imádja a természetet, sokat kirándul és túrázik, országszerte vannak barátai. Ahogyan egy másik nő szavain keresztül megismerek egy egészen más embert, már tudom objektíven látni. . Próbálom az ő szemüvegén keresztül nézni a világot, s rájövök, hogy nem minden embernek a család és a gyerekek jelentik a boldogságot. Biztosan benne is ezer kérdés volt, hogy vajon a lánya miért nem keresi, miért nem akarja tudni ki is az apja. Minden igazság kétoldalú.
Már csak abban reménykedem, hogy a harmadik társa, Erzsike mellett apám teljes és boldog életet élt. Legutóbb azt írta, hogy apu jelenleg "olyan létállapotban van, hogy tudja mit gondolok, s kölcsönösen megbocsátottunk egymásnak." Milyen jó annak aki így tud hinni. Mennyivel könnyebb elviselni az életet, s szembesülni szeretteink és saját mulandóságunkkal.
Alkalmanként járok templomba, a gyerekeimet megkereszteltük, s ha nagy bajban vagyok, mindig elmondom a "miatyánkat", de nem birtoklom ezt a feltétlen hitet. A mostani empirikus világunkban, amikor a műholdak segítségével a laptopomon keresztül bekukucskálhatok a svéd barátaink ablakán, amikor minden élő, a legapróbb organizmus kimutatható mikroszkóppal, hőkamerával vagy elektromágneses sugárzásán keresztül... hogyan hihetünk? Mi kell ahhoz, hogy feltétlen engedelmességgel és alázattal elfogadjuk egy legfelsőbb hatalom akaratát vagy döntését. Talán optimizmus. Csak a hihetetlenül szerencsés optimistáknak adatik meg ez a csoda....
