A gesztenyepüré

Ma megint előkerült „mami szakácskönyve”, tudjátok, az az ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított barna füzet, a drága kincs, aminek a tiszteletére már egy egész novellát szenteltem korábban. Ez a csodálatos füzet nem csak kiváló recepteket, hanem rengeteg praktikus tanácsot és életbölcsességet tartalmaz, amit mamikám után megörököltem. Amint kinyitom a receptgyűjteményt, máris érzem azokat az utánozhatatlan és feledhetetlen ízeket, amit mami varázsolt nekünk az asztalra. Az én nagymamám egyszerű asszony volt, életrevaló, eszes, dolgos. A leggondoskodóbb, legszorgalmasabb és legmelegszívűbb asszony, akit valaha is ismertem. Mi voltunk az élete: a család, a gyerekek. Nagyon találékony és talpraesett mamika volt, mely tulajdonságára nagy szükségünk is volt, hogy a szerény anyagi körülményeink ellenére mindig meglegyen mindenünk, amire szükség van. Óriási szeretettel és rengeteg munkával és fegyelemmel tartotta össze a mi kis családunkat. Órákat tudnék még mesélni az én mamimról, de most megzabolázom a gondolataimat, és visszatérek erre a szakácskönyvre.

Mostanában, hogy több időm van a kényszerpihenő miatt, a szokásos ebéd és meleg vacsora mellé, igyekszem meglepni a családomat valami finomsággal. így kerülnek most sorra mami süteményes receptjei. A házi sütemény egyszerűen varázslat! A sütőből kiáradó meleg, a gomolygó vaníliaillatú pára, a mandula és az olvadó csokoládé finom zamata azonnal összehozza a családot! A mandulás csók gyógyír a lelki bánatra, a habos, könnyű krémes, ha csak rövid időre is, de elűzi a vizsgák miatti szorongást.

Ma lekváros és mogyorókrémes kiflit készítettem, és amíg a finomság sült, addig a recepteket olvasgattam. Megakadt a szemem a gazdásztortán. Gyermekkoromban nálunk ez volt A TORTA, amit a két legnagyobb  ünnepen sütött mamikám: karácsonykor és húsvétkor. Mi szegények voltunk, és ez a sütemény még a hetvenes évek legelején is igen drága édességnek számított. Kellet hozzá rengeteg mogyoró – hiszen a liszt finomságúra darált pörkölt mogyoróból készült a tészta –, tojás, cukor, tejszínhab, vaj, tej, és az isteni főzött csokoládékrém, ami a tölteléket képezte. Már szeptemberben megkezdődött a spórolás a karácsonyi pulykára és a gazdásztortára. Talán hat, vagy hét éves lehettem, amikor december 24-én egy rendkívül hideg reggelen erre a bizonyos nagyon finom süteményillatra ébredtem. Emlékszem, az ablakokra cifra jégvirágot lehelt a fagy, a nagy sárga, fehér kockás meleg dunna alól mégis villámgyorsan kiugrottam az ágyból és szaladtam ki a konyhába. Ott már bizony nagy volt a sürgölődés. Egyszerűen imádtam ezt a nyüzsgést, a felfordulást, amikor a karácsonyillatban tapintható a feszültség és a várakozás, hogy mikor szólal már meg végre a csengőszó, mikor érkezik az Angyal!  A sparheltben sült a szilvalekváros hókifli. Anyukám a testvérével a zöldséget pucolta, mami pedig megkoppasztotta a pulykát, és a sütéshez készítette elő. Én persze már alig fértem a bőrömbe, ezért kaptam feladatot, segíthettem megtörni a mogyorót, amiből ez a bizonyos gazdásztorta készül. Kema ( ő volt anyu testvére, a keresztmamám) kis mozsárban törte a mogyorót, én pedig szétválogattam a magot a héjtól. Mami szigorú felügyelete alatt történt ez a munka, mert a méregdrága mogyorót nem volt szabad megdézsmálni. Amikor elkészültünk, éppen kisült az aprósütemény, így a sparhelt sütőjében felszabadult a hely a mogyoró pörkölésére. Betettük a mogyorót a kis tepsibe, és abban a pillanatban csöngettek! Ugyan ki lehet az karácsonykor? Imádtam a vendégeket, az izgalmas találkozásokat, és miközben a hosszú gangon keresztül mentünk kaput nyitni, már találgattam, ki jöhet. Talán Jani bácsi jön Szegvárról, vagy Varga néni a Királyszék utcából? Sajnos egyikük sem. Csak Licuska néni topogott fázósan a kapuban, aki két házzal feljebb lakott. Szabadkozott hosszan, kezét tördelve mentegetőzött, hogy ilyenkor zavar, ő is tudja, hogy a legrosszabbkor, mert hát ilyenkor egy háziasszony azt sem tudja hol áll a feje. No, ő sem tudja mit is csináljon, annyi a dolog, ráadásul a nagy sietségben nyitva felejtette a konyhaajtót, és az a nyavalyás macska beszökött, és felugrott a kredencre, ahol már ki volt készítve a tojás, amiből a piskótát akarta sütni. Rákiáltott a macskára, hogy takarodjon onnan, nehogy a szőre belehulljon az ételbe. Talán mérgében még a kockás konyharuhát is hozzávágta.  A piszok macska meg leugrott, de magával rántotta a doboz tojást, és most miből lesz a piskóta, pedig még a Pista gyerek is jön  vacsorára Szentesről… Ennél a résznél már Licuska néni zokogott és szaporán vette a levegőt, mami vigasztalóan át is ölelte a vállát, és tessékeltük volna be a nénit a lakásba, de ő csak sírt és sírt. Nagy nehezen tudta kinyögni, vajon Rózsika, azaz mami, tudna-e adni neki nyolc tojást, vagy ha annyit nem, legalább hatot, legfeljebb vékonyabb lesz a piskóta.  Mami persze tudott adni, így anyut hátra küldte a kamrába, aki már hozta is a tojást. Licuska néni könnyei azonnal felszáradtak, és boldogan búcsúzott, de azért még nagyon boldog ünnepeket kívánt és Isten áldását kérte a drága szomszédokra, akiket talán ő meg sem érdemel, olyan jók vagyunk. De biztosak lehetünk benne, nem marad hálátlan és ezt a nagy jóságot ő majd egyszer viszonozni fogja. Nagy nehezen tudtuk csak drága Licuska nénit kijjebb tessékelni, és becsukni a nagy kaput, és amint kívül tudtuk a jó asszonyt, mami és anyu rémülten összenéztek: a mogyoró! Rohantunk is vissza a gangon keresztül a lakásba, ahol a konyhaajtón már szivárgott ki a fekete füst. Amikor beléptünk, alig láttunk, sötétszürke lepel ült a konyhán. A sparhelt sütőjében szénné égett a bent felejtett mogyoró. Miután kiszellőztettünk és a tepsit az elszenesedett mogyoróval kidobtuk a hóra, az én drága nagymamám lehuppant a fotelba  és magába roskadva csöndesen sírdogált. Engem nem nagyon érdekelt a torta, csak mamit sajnáltam, és egyre csak azt mondtam, torta nélkül is jön a Jézuska, és most ez a legfontosabb, csak ez számít. Kisvártatva betoppant Tata is, erre a nagy felfordulásra. Na, hát ne legyél már úgy oda, Kedvesöm, vigasztalta. Majd húsvétkor nem engedjük be ezt a vénasszonyt, akárhogy is dörömböl a kapun. Erre mindannyian elnevettük magunkat. Mami felpattant, mintha mi sem történt volna, cipőbe, kabátba bújt és szaladt hátra a kamrába. Kisvártatva jött is vissza és győzedelmes mosollyal az arcán mondta, ne aggódjunk lesz itt még meglepetés vacsorára.

A nap további része a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Anyuval és Kemával társasjátékoztunk ebéd után. Majd el kellett mennem Tatával sétálni és szánkózni délután, mert kell a friss levegő a gyereknek, Tatának meg a mozgás, hogy jobb legyen a keringése, és ez csinál majd jó étvágyat az esti finom vacsorához. Nekem nem volt kedvem kimozdulni, mert azt forgattam a fejemben, én bizony ki fogom lesni, hol jön be a Jézuska a szobába, és hogy bírja el azt a plafonig érő karácsonyfát az arany csillaggal a tetején. És még meg akartam azt is kérdezni tőle, hogy honnan tudja megjegyezni azt a sok kívánságot, és hova írja fel magának, hogy melyik karácsonyfadísz kié, mert nekünk minden évben ugyanazokat a mesés figurákat varázsolja a fára. Abban az évben sem leshettem meg őt, kénytelen voltam szánkózni, ami azért jó móka volt. Abban az időben kevés autó járt az utakon, szenteste délutánján már a lovaskocsik vagy a motorok sem közlekedtek. Tata pedig szaladt az úton, húzta a szánkót, én meg csak egyre kiabáltam, gyorsabban, gyorsabban! Sötétedni kezdett már, a „ló” elfáradt, a lovas is átfázott, így tatának nem kellett soká kérlelnie, menjünk haza Nócikám!

Otthon a nagy konyhában már szépen meg volt terítve az asztal, és csak ránk vártak, hogy készüljünk el, és lássunk hozzá az ünnepi vacsorához. Az izgatottságtól összeszűkült a gyomrom, a sült illata mellett határozottan érezni véltem a fenyőillatot, ami azt jelentette, hogy a huncut Jézuska már becsempészte a fát a másik szobába, és biztos már az ajándékok is ott vannak. Legszívesebben berohantam volna a nagyszobába, de nem mertem, mert a szabály az szabály, először vacsora, mert mindennek megvan a sorrendje, és mami mennyit dolgozott, hogy ilyen finomat ehessünk! A pulyka gyönyörű aranybarnára sült, és mindenki azt kapta belőle, amit szeretett. A lányok, azaz anyu és Kema kapták a combot. Tata a szárnyát, én a melle húsát, mami meg a püspökfalatját, mert ő azt szereti. Felnőttként jöttem rá a kiosztás valódi okára. A pulyka után mami kisomfordált a kamrába, és tálcán hozta be a gyönyörű metszett üvegpoharakban a gesztenyepürét. Gesztenye? Honnan varázsolta ezt elő mami, ez százszor jobb, mint a gazdásztorta! Azon az estén még az ajándékoknál is nagyobb volt az a meglepetés, amit mami varázsolt!

Vannak stádiumok az ember életében, amint gyerekből felnőtt lesz, és a gyermeki őszinteség és ártatlanság után kezdenek lelepleződni a nagy titkok. Mire elfogynak a titkok, felnőttek leszünk. Ezeket a csodákat pedig tovább titkoljuk a gyerekeinknek, lehetőleg minél tovább. Úgy ahogyan néhány év múlva a szekrényben kutakodva én is megtaláltam az ajándékomat, lelepleződött a Jézuska. Nagyon szomorú voltam akkor, úgy éreztem elvesztettem valamit, ezért még évekig eljátszottam a szüleimnek, hogy mennyire várom a csodát. Annyira örültem annak, hogy ők örülnek! Mégis megmaradt ez a csodavárás.

A gesztenyepüré is lelepleződött, évekkel később, ami sokkal inkább vidám, vagy inkább tragikomikus, mint megható történet. Mami a kamrában leakasztotta a fehér fejtett babot a gézzacskóban, amiben tárolta. Jól megfőzte, átpasszírozta, a cukrot megkaramellizálta, összeforgatta a babhússal. Ez volt a mi karácsonyi csodánk. Ilyen leleményes asszony volt az én mamikám!

A vírus

Na, Kedves Barátaim, jó kis leckét kaptunk most az élettől. Igaz?  Ezer gondolat kavarog a fejemben, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pár évvel ezelőtt egyszer nagyon beteg lettem. Érdekes módon, amit akkor először éreztem, nem fájdalom, vagy félelem volt, nem. Két érzés feszült bennem, amitől úgy éreztem szétrobbanok: a düh és a tehetetlenség. Iszonyúan mérges voltam az életre, hogyan merészelt ilyen terhet tenni rám. Miért pont én? (Így utólag, be kell látnom öntelt megközelítése volt a problémának, de bevallom, akkor is így történt.) Nem magamért aggódtam, hanem a családomért, gyerekeimért, akikért felelős vagyok. Egészségesen élek, sportolok, fizikailag és lelkileg is próbálok rendezett, kiegyensúlyozott életet élni. Milyen égbekiáltó pofátlanság az élettől, hogy én lettem beteg, és nem az, aki számtalan módon pusztítja magát, vagy embert öl, vagy az élet minden területén és emberi kapcsolataiban is tisztességtelen! Csak átkozódtam, és dühöngtem mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy a panaszomra nincs jogorvoslat. Nem tudok beperelni, felelősségre vonni, hibáztatni senkit, még saját magamat sem. Ez volt az első olyan probléma az életemben, amit nem tudtam kivédeni, és sem az akaratommal, sem az erőmmel, vagy tudásommal uralni is képtelenség volt. Az első eset, hogy egy ismeretlen valami felett nincs kontrollom, és el kell fogadnom a helyzetet. Sokára értettem meg, hogy a betegség nem válogat, az egészséget nem lehet kiérdemelni, a betegségre nem lehet rászolgálni. Az élet nem érdem szerint ad, vagy foszt meg minket valamitől vagy valakitől.

Talán, most mások is így érezhetnek, mint én akkor!

 Néhány éve mindannyian hallottunk az eboláról. Szörnyű betegség, távoli földrészen, messzi országokban pusztít, ahol egyébként is rettenetes higiéniai viszonyok vannak, és nincs egészségügyi ellátás. Talán éppen a vacsora közben meghallgattuk a hírekben, hogy aznap hányan veszítették életüket a járványban, néhány percig még szörnyülködtünk is: nahát, szegények, hűha, ez borzalom! Majd bepakoltunk a mosogatógépbe, kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, és a televízióban átkapcsoltunk a kedvenc sorozatunkra. Sajnálkoztunk a szerencsétlen áldozatok miatt, de az életünket egy pillanatra sem árnyékolta be a hír, és meg voltunk győződve róla, hogy velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Olyan távoli volt a hír, mintha csak egy apokaliptikus akciófilmet néznénk pattogott kukoricát majszolva egy plázában. Ebben a kényelmes kis európai életünkben szociális háttérrel, nagyszerű orvosokkal, a legfrissebb egészségügyi vívmányokkal a háttérben, megkapva a védőoltásokat vajon mi bajunk lehetne? Majd megoldják, majd lesz rá azonnal gyógyszer, vakcina… Valljuk csak be magunknak nyugodtan, az önhittségünk és a felsőbbrendűségi érzésünk elkényelmesített bennünket. És akkor a XXI. században egyszer csak felbukkan egy láthatatlan ellenség, egy rohadék, alattomos vírus, és három hónap alatt leteríti a világot. Most milliók érzik azt: ez hogyan történhetett meg, és miért pont én!  Dühös vagy? Én is! Szemétség? Igen, az! És a nagyon rossz hír, nem tudsz felelősségre vonni senkit!

Most mindannyiunk számára kiderül, milyen emberek is vagyunk, mennyire vagyunk erősek, optimisták, túlélők. Amire most szükség van: alázat, fegyelem és kitartás.

Meg kell értenünk, hogy a természetnek nem urai, hanem csak apró kis porszemei vagyunk. Állat- és növényfajok ezreit pusztítottuk ki, kiaknáztuk a Föld kincseit, és most egy mikroszkopikus kis részecske rettegésben tart minket. Alázat! A Földdel, a természettel, az embertársainkkal és magunkkal szemben.  Fegyelmezettnek és kitartónak kell lennünk. Csúnya szóval élve bele kell állni ebbe az őrületbe és végigcsinálni szépen fegyelmezetten. Mert a Föld kiválóan meglesz nélkülünk is, és a Nap is fel fog kelni nélkülem, nélküled, nélküle… De vajon én, vagy te, vagy ő tud-e ugyanúgy létezni, ha valaki, aki számára fontos nem lesz többé. Ezért kell hát most alázatosnak és kitartónak lennünk magunkért és egymásért.

És mit tudunk még tenni? A lehetőségekhez mérten a leghasznosabban eltölteni minden karanténban töltött napot!  Az élet egy nagy festett kendő, kinek nagyobb, kinek kisebb jut belőle. Minden nap szövünk ehhez a kendőhöz egy darabkát. Hogy ez az életmű mennyire színes, izgalmas mintázatú, az csakis rajtunk múlik!

Babarózsa

A hosszú téli szürkeség és lélekölő sötétség után hirtelen kamaszos pimaszsággal, tolakodóan és visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Bár még kopárak voltak a fák, egy-egy buja rügy a szürke faágakon már jelezte a természet ébredését. A köztéri virágágyásokban megjelentek a katonás rendben ültetett árvácskák és tulipánok. Már a madarak sem a nyakukat behúzva gubbasztottak a csupasz faágakon, hanem hangos csicsergéssel köszöntötték az első napsugarakat. A tavaszi levegőnek van egy jellegzetes illata és tapintható teste, ami követelőzően átölel és körülvesz, elemel a földtől és magával sodor. Az ember elveszíti a realitásérzékét, és beleveti magát ebbe a zsongásba.  Csalóka báj ez, a napsugarak levetkőztetik a testet és lelket, hogy aztán  az esti hűvös levegő hirtelen észhez térítsen, és egy alapos megfázással az orrodra koppintson: nocsak, barátocskám, lám-lám elbíztad magad! Emmát is lerohanta a tavasz, amint kilépett a házból, és elindult a gimnáziumba. A lány most dacolt a tavasszal, nem akart tudomást venni róla, inkább belesüppedt abba az unalmas melaszba, ami télen rakódott a sejtjeibe. Emma leszegte a fejét, nem akart szerelem- és vágyillatot érezni, vidám párocskákat látni, akik kigombolt kabáttal és kitárt szívvel sétáltak a rakparton. Emma láthatatlannak érezte magát, mint aki beleszürkült az eltűnni készülő szürkeségbe, és pusztán túlélője ennek a tavaszi szívzuhogásnak. Fájtak ezek a napok. Nem konkrét valaki hiányzott, sokkal inkább az érzés, ami magával ragad, ami friss vért pumpál az ereibe.

A gimnáziumban, ahol éppen gyakorló tanárként dolgozott, kicsöngettek az utolsó óráról. Emma a tanári szobába sietett, ahol az idősebb tanárok dolgozatot javítottak, vagy aznapi sokadik kávéjukat kavargatva elmerültek az olvasmányukban. Odébb, az ablak előtt tanárjelölt társai, mindannyian, egy bokorba gyűlve beszélgettek, nevetgéltek. Emma sietve a fogasokhoz ment, hosszas keresés után ráakadt a dzsekijére, majd keze megállt a levegőben…  A legfelső gomblyukban egy babarózsa szálat talált, gondosan odatűzve egy  üdvözlőkártyával . Olyannal, amin vékony aranyzsinór van átfűzve. A lány kinyitotta a kártyát, amin ennyi állt: „Emmának”, és az aznapi dátum.  Emma körülnézett, szemét végigfuttatta az arcokon, hátha megpillant egy árulkodó jelet: zavart mosolyt, félszeg pillantást, hirtelen elkapott tekintetet. A tágas irodában látszólag senki sem figyelt a lányra.  Emma hirtelen meggondolta magát, már nem is akarta tudni ki lephette meg. Felkapta a kabátot, a rózsát ujjai közé fogva mosolyogva szaladt le a lépcsőn, ki a nagy barna kapun keresztül az utcára. Ott megtorpant, haját hátradobta a vállán, nagyon szippantott a harsány levegőből, fejét büszkén felvetette. Igen, visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz!

Egy kosár szőlő, egy kosár körte

Mindenszentek napja közeledett. Idén az ősz mintha csak dacolt volna az elmúlással, élénk színekbe öltöztette a természetet. Sárga, arany, bíborszín ragyogás harsogott a fákról és a bokrokról, amik a sírokhoz vezető utat szegélyezték.

Minden évben kötelességtudatból indult el Ágnes a temetőbe ilyenkor, nem érezte igazán szükségét, hiszen a szeretteivel, akik már nem lehettek vele, akkor találkozott, amikor csak akart. Legtöbbször akarnia sem kellett, elég volt, ha megcsapta az orrát a gőzölgő húsleves illata, és máris ott volt vele mami újra a konyhában, segített leszűrni a húslét, és szétválogatni a főtt húst a zöldségektől. Néha meglátott az utcán egy magas, szikár, borostás férfit, már emelte is a kezét, és boldogan kiáltotta: Tata, várj meg, kérlek! A katartikus olvasmányélményeit a keresztanyjával osztotta meg először, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy neki is nagyon tetszene.

Amint ballagott a temetőben, a napsugarak melegítették az arcát, gyönyörködött a színkavalkádban, és egyszerre béke töltötte el, azt gondolta, jól van minden így, ahogyan van. Az elmúlás után részei leszünk a természetnek, a földnek, fának, szélnek, és mivel is tiszteleghetnénk szebben a halottaink előtt, mint ezzel a csodálatos nappal, mint amilyen a mai is.

Még egy síremlék maradt hátra a körútjából. Gyuri bácsi és Jolánka néni nyughelye. Nem tudta azt mondani, hogy nagypapa és nagymama, hiszen alig néhányszor találkozott velük életében, nem ismerte őket. A bácsi arcát nem is tudta felidézni, mindig csak a durva szövésű barna kabát jutott az eszébe. Látta, tapintotta a száraz, érdes tenyerét, amikor megfogta a kezét, érezte az arcán bőre tiszta szappanszagát, amint megpuszilták egymást. No, és persze emlékeiben van a rozzant férfibicikli két oldalára felkötött kosárnyi szőlő, és körte, amivel Gyuri bácsi először várta őt az iskola előtt. A barna kabátos idős férfi a nevén szólította, s azt mondta, ő a nagypapája, és Ágnes – bár tudta, hogy idegennel nem szabad szóba állnia – érezte, igazat mond az öreg, s boldog izgalommal elindult vele együtt haza, anyuhoz. Otthon kipakolták a kosarak tartalmát: a vékony héjú, kecsesen hosszúkás formájú, mézédes körtét és a sárgás szőlőt. Kormos körte, magyarázta Gyuri bácsi, és Pannónia kincse a szőlő neve. Ágnes majszolta a gyümölcsöket, édes levüktől ragadt a keze, arca, és közben hallgatta, hogy mennyire büszkék rá a nagyszülei, és hogy szívesen jönnének látogatóba gyakrabban is, de a fiuk, meg az új menyük ezt nem szeretnék… és hát ugye megértjük, hogy ők már öregek, és alkalmazkodniuk kell a fiatalokhoz, mert mégiscsak ők az egyetlen támaszaik, de azért szóljunk, ha bármiben tudnak segíteni… Ágnes nem értette, hogy miért is nem találkozhatnak, de nem is morfondírozott sokat felette, nem volt jelentősége, hiszen ott volt neki anya, mami és tata, meg keresztanya, ráadásként most a finom kormos körte és Pannónia kincse. Boldog gyerek volt így, mert szerették, és nem is tudta, milyen lehetne másként élni, ha lenne a családban még egy nagypapa és nagymama, meg apa.

Jolánka néninek csak az arcára emlékezett Ágnes. A haja hófehér volt, magas, habos kontyba fésülve, mint a hófehér vattacukor, amit május elsején a felvonulás után vettek a vidámparkban. Nagy, kerek, világoskék szemeiből soha nem lehetett kiolvasni, hogy mit gondol, vagy mit érez. A fekete, bozontos szemöldöke szigorúvá tette az arcát, ezért Ági mindig csak a száját nézte, ha beszélgettek. Emlékezett a mindig vastagon kirúzsozott, mosolygós ajkakra és a szép fehér műfogakra, amik kétoldalt kis fémkapcsokkal kapaszkodtak a hátsó fogakhoz. Amikor utoljára látta Jolánka nénit, sovány volt, a bőre szinte átlátszó, a kórházi ágy fehér ágyneműjében az a kék szempár, még kékebbnek tűnt, a szemöldök még sokkal riasztóbbnak…

Ágnes végre odaért a síremlékhez, vagyis inkább arra a helyre, ahol annak lennie kellett volna. Először értetlenül állt, majd a sok szépen gondozott, virágokkal ünneplőbe öltöztetett nyughely között meglátott egy elvadult bozótost. Félrehajtva a bokrok tövises ágait, meglátta az ismerős sírfeliratot. Szégyen fogta el, majd elementáris erejű düh öntötte el. A kis kézikapával, és csupasz kezeivel nekiesett a bozótnak. Tépte, taposta, szakította a makacs ágakat, amik a sír betonrései közül törtek elő, és a tőből száz felé ágazva életerős hajtásokat növesztettek. Ágnes nem kímélte az eleven ágakat, újra és újra lesújtott a kapa élével, pattogtak a forgácsok, egyre szaporodtak a levágott, tüskés vesszők. Végre tiszta lett a kőfelület, a repedésekből csak a hófehéren meredező facsonkok világlottak ki. Ágnes annyira belefeledkezett az ádáz küzdelembe, hogy észre sem vette, a nap nyugovóra tért, lassan beesteledett. Az arany ragyogást félelmetes szürkeség váltotta fel. Megborzongott, csak a kezén érzett végigfutó melegséget. Lenézett piszkos kézfejére, s akkor látta, hogy a tüskék összekaszabolták a bőrét, a vér több helyen kiserkent a sebekből. A tövisek, alattomos, kínzó tövisek, zokogott fel Ágnes! Ömlöttek a könnyei, és az önsajnálat letaglózta, megbénította. Lerogyott a sírra, és fékezhetetlenül törtek elő belőle a szavak, mert el kellett mondania, mennyire sajnálja, hogy Jolánka nénivel sohasem főzött együtt a konyhában, hogy nem szedhették együtt Gyuri bácsival a kertben a kormos körtét és Pannónia kincsét. Mert bizony mind a mai napig a kormos körte a kedvence, és amikor beleharap, újra látja azt a barna kabátot és a dolgos kezeket. Sok más mesével együtt szerette volna hallani Gyuri bácsi szájából a „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” kezdetű dalt, amit anyja elmondása szerint mindig énekelt neki csecsemőkorában, amikor a babakocsit tologatta. És milyen jó lett volna Jolánka néni rejtett gondolataiba bepillantani, vagy tudni mindazt, amit leírt neki és levélben átadott a kórházban, amikor utoljára találkoztak, és akkor nem kellett volna felnőtt koráig várnia, hogy megértse a miérteket, és hogy mit is érzett a néni a drága kicsi Ágika iránt.

Ágnes befejezte a szipogást, mocskos, véres kezével szétmaszatolta az arcán a könnyeit. Már egészen besötétedett, körbenézett, nem látott hozzátartozókat a síroknál. Milyen mély és félelmetes lehet itt a magány, ebben a hideg sötétségben! Elővette a táskájából a mécsestartót. A gyertyát meggyújtotta, és óvatosan behelyezte az üvegedénybe. A kezével körbefogta, dédelgette a lángot, jól esett érezni a melegét, majd szépen elhelyezte a névtábla előtt.

Elindult a kijárat felé, de pár lépés után visszanézett. A szépen letakarított kőfelületen ott világított a nagyapának és nagymamának fényt és meleget adó lángocska. Igen, így már jó lesz, mosolyodott el, és sietősen elindult hazafelé.  

A fotó Nagy Gábor munkája

A randevú

 

Emma a pályaudvar melletti gyorsétterem kis asztalkájánál ült, közvetlenül az üvegfal mellett, hogy szemmel tarthassa az utcáról érkezőket. Étel- és izzadságszag telepedett fojtó ködként a helyiségre, de a lányt ez most nem zavarta.  Nagy volt a forgalom, az emberek egymásnak adták az ajtókilincset. Jórészt átutazók fordultak meg itt, akik a vonat indulása előtt, vagy annak érkezése után beugrottak ide egy-egy szendvicsre, hideg üdítőre. Mások vártak valakit, talán egy üzletfelet, régi ismerőst, titkos szeretőt. Az Emmával szemközti asztalnál ülő öltönyös úr, aki az újságjába temetkezett, ő is várakozott. A kávéját már régen megitta, percenként az órájára nézett, fejét bosszúsan ingatva gyors pillantást vetett a kirakaton keresztül az utcára, majd nagy zörgést csapva megrázta az olvasnivalót kezében, rendezve annak lapjait, és látszólag tovább tanulmányozta azt. A lány erre a helyre beszélt meg találkát a fiúval. Milyen romantikus ötlet volt István részéről, gondolta a lány, hogy pont itt, kettejük lakóhelye között félúton, a pesti gyorsétteremben találkozzanak ma, vasárnap, ahol pénteken elváltak egymástól. Őrült egy nap volt – mosolyodott el Emma. Pénteken délután ugyanitt ültek mindketten az étteremben, a vonatra várva, de egy műszaki hiba miatt késve indultak a Szegedre és Győrbe tartó szerelvények is, és ez a véletlen esemény hozhatta ezt az izgalmas ismeretséget. A jóképű, sportos külsejű, és okos tekintetű fiúval elkezdtek beszélgetni, és egyszeriben megszűnt a külvilág számukra, elhalt a zörgő szendvicses-zacskók zaja, az étteremben ülő vendégek ricsaja tompán búgó suttogássá csendesült, ami buraként ölelte körül őket. Mindkettejüknek nehéz volt elválni egymástól a néhány órás ismeretség után. István a vonatig kísérte Emmát, és, a már mozgó jármű mellett is nevetve szaladt, amíg csak bírta szusszal, pedig a Szegedre tartó intercity is szinte ugyanabban az időpontban indult, sietnie kellett volna oda is, ha el akarta érni a vonatát.

Milyen irgalmatlanul hosszú tud lenni két nap, ha az várakozással telik. Mintha egy gonosz manó folytonosan visszatekerné az óra mutatóit, jót mulatva a várakozó gyötrődésén. Végül mégiscsak vasárnap lett, s Emma ma reggel vonatra szállt Győrben, hogy felutazzon Pestre. Fel! Mert a pestiek számára minden más város csak egyszerűen vidék, a provinciális körülményekkel, és elmaradott, egyszerű emberekkel. A vidékiek pedig nem elutaznak, hanem felutaznak Pestre, mintha egyenesen egy másik planétára szállnának, fel a magaslatokba, másik szférába. A beszélgetés egy fővárosi és egy nem pesti között csakis úgy kezdődhet, hogy nálunk Pesten, és nálunk vidéken, mintha két külön világból érkező, más nyelvet beszélő emberek próbálnának kommunikálni egymással. A lány ezért is örült, hogy a fiú is vidéki, szegedi.

Emma korábban érkezett tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, és hogy ne legyen kínos csak úgy ücsörögnie az étteremben, egyedül, rendelt magának egy szendvicset üdítővel. Az ételt már régen elfogyasztotta, és a kóláspohár alján is csak a jégkockák maradtak a felhígult, világosbarna lében úszkálva, amit a lány szórakozottan kavargatott a szívószálával. Lágy esésű, hosszú, barna, vékonyszálú haja jótékony sátorként ölelte körül szép arcát, keretezte riadt tekintetű barna szemeit. A fiúnak már régen itt kellene lennie. Az imént nagy tömeg özönlött be az étterem ajtaján, biztosan ők is a szegedi intercityvel érkeztek. Persze lehet, hogy István még beugrott egy trafikba venni valami apró figyelmességet számára, esetleg virágot, vagy találkozott egy régi osztálytársával, akitől nehéz volt megszabadulnia, mert az a bizonyos Jóska, vagy Zoli még újabb, és újabb történeteket akart feleleveníteni a régi szép időkből.

 A lány valósággal rettegett a várakozástól, majd az azt kísérő csalódástól, amikor ott belül, legbelül elkezd görcsölni a gyomra, majd a szíve felemelkedik a torkába, elzárva a levegő útját, hogy még sírni se tudjon. A könnyek mindig később jöttek, éjszaka, amikor nem hallja, nem látja senki, csak a saját démonjai, akik előtt nem kell lepleznie semmit, vagy elhitetni velük, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy semmi nem fáj, mert minden úgy van jól, ahogyan van. Egyedül a démonjainkat nem tudjuk becsapni, mert ők tudnak mindent, sőt egyenesen boldogok, ha látják a könnyeinket. Azért démonok, mert örülnek a bánatunknak, a párnába fojtott zokogásnak, ezekkel a könnycseppekkel, és néma üvöltéseinkkel tápláljuk és növeljük őket egészen akkorává, hogy már túlnőjenek, eluralkodjanak rajtunk, és minél nagyobb kínnal tudjuk csak kordában tartani őket.

Emma gyerekkorában is várakozott valakire minden hétvégén. Vasárnaponként, ünnepnapokon már kora reggel felvette a pörgős szoknyáját és a szép, rózsaszín, fodros gallérú blúzt, ült az ablaknál összekuporodva, mint egy kiscica. Várta az apját, s bár egy gonosz hang súgta belül, hogy ma sem fog eljönni, de ő mégis várt. A papa sohasem jött. Persze az anyja már reggel szomorú szemmel mondta, nem fog jönni, Emma, ne várd! Mennyire haragudott az anyját azért, hogy mindig igaza lett. Egyszerre várta a találkozást az apjával, ugyanakkor félt is tőle. Milyen lehet egy apa, egy férfi a családban?! Hallotta másoktól éppen elégszer, hogy ők ketten, az anyjával csonka családot alkotnak. Később, felnőtt eszével már tudta, hogy az apja leamputálta magát a családról, mint ép kezet a rothadó testről, hogy egy új szervezetben boldogan és egészségesen élhessen tovább. Gyermekként a barátnőinél látta, hogy a családfők délutánonként a fotelban bóbiskolva újságot olvasnak, vagy keresztrejtvényt fejtenek, néha idegesíti őket a gyerekricsaj, ilyenkor mordulnak egyet, vagy csak szúrósan odanéznek, s máris rend és csend lesz. Más apukák az autóikat bütykölték, vagy takarították ki minden hétvégén, szinte szertartásosan, becézgetve közben a drága gépet. A férfiak jól kerestek a munkájukkal, az ő szavukra, véleményükre mindenki figyelt: az anyák, a tanárok az iskolában, a boltos néni, a szerelő, aki jött megbütykölni az elromlott mosógépet. Ahol apa is volt a családban, ott az osztálytársai nyaranta autóval elutaztak kirándulni, és év közben összejártak más normális családokkal, ahol szintén volt apa, anya és gyerekek.  Tehát Emma mégiscsak azt gondolta, ha szigorú is egy apuka, de azért biztosan jó, ha van. Ő pedig mindig jól viselkedne, nem lármázna, és nem zavarná a papát a pihenésben, segítene otthon, szót fogadna, mindig jól tanulna. De nem jött el egyik vasárnap sem, úgy ahogyan az iskolai évzárókon, a zongoravizsgán és a balettelőadásán is csak az édesanyja tapsolt, egyedül ő örült a lánya sikereinek.

Kamaszkorában néha-néha még romantikus álmokat szövögetett, hogy egyszer csak a gimnázium előtt, tanítás után hirtelen ott terem az apja, és elviszi őt fagyizni, és elmondja, hogy milyen büszke rá, mennyire remek érzés, ha az embernek ilyen okos, talpraesett lánya van, mint Emma.

Felnőttként már gyűlölte az apját, amiért megfosztotta őt attól, hogy szeressék, és viszont szerethessen! Próbálta elhinni az anyja szavait, hogy nincs mit tenni, ilyenek a férfiak: megbízhatatlanok, önzőek, gonoszok. De egy gondolat alattomosan befészkelődött az agyába és a lelkébe, ott kényelmesen elterpeszkedett, és folytonosan azt súgta: talán te nem vagy elég jó, nem vagy szerethető ember, ezért nem kíváncsi rád az apád!

Élete első randiján is becsapta a fiú, Robinak hívták. A mozi előtt beszéltek meg találkát, de ő csak várt, várt, és a fiatalember nem jött el. Emma tenyere izzadt, a torkában dobogott a szíve, riadtan tekintett körbe-körbe, attól rettegett, hogy Robi talán elbújt a szemközti lépcsőházban, és a haverjaival jót röhög rajta, hogy hiába ácsorog ott. Így jegyet vett az előadásra, és egyedül ült be a moziba, majd otthon az anyjának elmesélte a tökéletes randevú történetét, hogy Robi milyen figyelmes és kedves volt. Nem akarta hallani, a na látod én megmondtam, és a mégis mit vártál okosságokat. Valójában a film címére sem emlékezett.

Nem is beszélt meg találkozót többé fiúval, inkább a véletlenre bízta, ha összefutnak újra, talán lesz az adott ismeretségből valami. Minden kapcsolatában ő szakított a partnerével, soha nem várta meg, amíg valaki újra becsapja és megalázza, akire majd hiába vár, és az anyjának ismét igaza lesz.

Nem is érti már miért gondolta, hogy most ezzel a fiúval, Istvánnal más lesz. Talán mert az első pillanattól kezdve értették egymást félszavakból, vagy, hogy ha rámosolygott, akkor a fiú elfeledte a mondandója végét, és amikor a pohárért egyszerre nyúltak, s a kisujjuk összeért, áramütés futott végig rajta, és a lábujja hegyéig beleremegett? Hiszen ezek csak az ő szánalmas érzései voltak. István talán már az alatt az idő alatt elfelejtette a megbeszélt találkozót, mialatt pénteken Pestről hazaért Szegedre. Vagy rosszabb esetben ez a délutáni kis kitérő egy vicces anekdota maradt számára a találkozásukról, amin este, sörözés közben jókat röhögnek a fiúkkal. Igen, biztosan így van, hiszen az imént próbálta felhívni őt, de csak sípolt a telefonja. István egyszerűen kikapcsolta a készüléket, mert nem akart feleslegesen magyarázkodni, már nem volt ínyére, hogy Emma zaklassa. Egyébként is, fel sem hívta a hétvégén, Emma pedig azért nem tárcsázta István számát, mert nem akarta, hogy a fiú elbízza magát. Az anyjának megint igaza lesz!

Emma nem várt tovább. Egy gombnyomással kitörölte István számát a telefonjából, összeszorította keskeny, vörös ajkait, hosszú haját dacosan hátradobta a hátára, felállt, majd egyenes tartással, magasra tartott fejjel kisétált az étteremből.  Még éppen elérte a háromórás vonatot hazafelé, Győrbe. 

Az üvegablaknál, az olvasnivalójába mélyedő férfi is elunta a várakozást. Az újságot az asztalra dobta, majd kiviharzott az ételszagú helyiségből. Így már egyikük sem olvashatta el a negyedik oldalon megbúvó kis cikket, ami arról számolt be, hogy pénteken, a Budapestről Szegedre tartó délutáni vonat késését tragikus baleset okozta: egy szegedi fiatalember megpróbált felugrania a peronról kigördülő mozgó szerelvényre, de a vonat kerekei alá esett.

Hurrá, nyaralunk!

Kedves Barátaim!

Alábbi novellám a Hangadó 2. pályázaton kiválasztásra került. Egy hangoskönyvben hallható Szemerédi Bernadett művésznő előadásában, és az alábbi linkre kattintva a youtube-on.Hangadó 2. címmel a nyomtatott kiadvány is készül.

https://www.facebook.com/l.php?u=https%3A%2F%2Fwww.youtube.com%2Fwatch%3Fv%3D013YIJxIQvc&h=JAQF311W7

 

http://hangado2.weebly.com/

Valóban óriási tó a Balaton. Az iskolában, a térképen picinek látszik, olyan, mint egy tömzsi kis kukac, amelyik ott araszol a Dunántúlon. A víz selymes és langyos, órákig lehet benne lubickolni anélkül, hogy libabőrös lennék. A partról, vagy a mólóról Évike merítőhálójával egész rajnyi apró halat foghatok. Ma vitorlásverseny van az északi parton, a fehér háromszögek suhannak a szélben. Van időm figyelemmel követni a hajók küzdelmét, már dél óta ücsörgök itt az árnyékban, mert büntetésben vagyok. Még csak huszonhatszor írtam le a mondatot, jó lesz belehúzni:

„Soha többé nem dobálom el az ételt!”

No, megvan a huszonhetedik sor, már csak hetvenhárom van hátra. Fáj a csuklóm, és nehezen megy az írás így a padon ülve, a göcsörtös fadeszkán meg-megbicsaklik a ceruzám hegye, ráadásul a grafit is tompa. Hegyezőt nem hoztam magammal, ki gondolta volna, hogy szükségem lesz rá nyaralás alatt. Két hónapja kezdődött a vakáció, azóta nem formáltam egyetlen betűt sem. Még szerencse, hogy első osztályban megtanultunk százig számolni, mert így pontosan tudom, hány sort kell még írnom, és még véletlenül sem kanyarítok felesleges betűket. Ez az utolsó napunk itt, szeretnék még fürdeni a Balatonban.

 – Mit dolgozol itt ilyen szorgalmasan, te kisfiú, miért nem szaladsz játszani?

Csodaszép néni térdel le elém. Mosolygós, kedves, szőke a haja, kék a szeme, olyan, akár egy angyal.

– Nem mehetek. Tetszik tudni, büntetésben vagyok.

– Büntetésben? Ilyenkor? Ugyan mit követtél el? – nevet, hibátlan, szép fogai elővillannak ajkai közül. Én is mosolygok rá, szeretnék tetszeni neki.

– Kidobtam egy csokis nápolyit az ablakon. Nagyon nagy rosszaság, ezért le kell írnom százszor, hogy soha többé nem dobálom el az ételt!

A kedves hölgy arca elkomorodik.

– Ki büntetett meg?

– Terike néni.

– És ki az a Terike néni? – kérdezi.

– Ott, arrébb fekszik a pléden a gyerekével. Tetszik látni?– mutatom.

– És ki neked ez a Terike néni?

– Hát, ő… ő olyan, mint az anyukám.

– Értem – válaszol a néni, és hirtelen elszomorodik. Majd feláll, és anyu felé néz. Ő észrevesz minket, odainteget, és nevetve kiált a hölgynek:

– Nem szabad neki segíteni, nagy a bűne!

– Édes istenem! – sóhajt a néni, és megsimogatja a fejemet. Igaziból simogat, nem csak úgy borzolja a hajamat, vagy barackot nyom a fejem búbjára, mint ahogy teszi ezt a fodrász néni, vagy Jóska bácsi, a postás. Zsuzsi néni vágta le régebben a hajamat. Mindig olyan jó szag volt nála a szalonban. Élveztem, ahogyan mosta a hajamat, utána nyírta, szárította, birizgálta a fejemet. Dicsért, hogy milyen szép fekete és erős szálú hajam van. Terike néni mondta neki, hogy a sors igazságtalansága, hogy az én fajtámnak ilyen gyönyörű és egészséges a haja, nem olyan vacak vékonyszálú, törékeny, mint az övé. Már hónapok óta nem visz el fodrászhoz, géppel nyírja le otthon a hajamat Terike néni, mert nem kell flancolni, és így olcsóbb és egyszerűbb is rendben tartani a frizurámat.

– Hát akkor csak dolgozz szépen – szól a szép, ismeretlen hölgy –, hátha hamarabb túlesel rajta, és a te Teri nénid elenged játszani!

Áll még néhány percig mellettem, a keze a fejemen, majd a vállamon pihen, borús a tekintete, a szájával mosolyog rám, de a szeme nem nevet. Remélem, hogy nem rám haragszik.

– Szervusz, Kisfiú – köszön el tőlem és elsétál. Egy kislány szalad elé, átöleli a néni derekát. De jó lehet annak, akinek ilyen kedves, igazi anyukája van! Itt az üdülőtelepen csak igazi anyukák és apukák vannak, igazi gyerekekkel. Azt hiszem, ez az igaziság messziről látszik az emberen. Próbálom megfigyelni a gyerekeket, hogy mi lehet az igaziságuk titka, ismérve, de nem tudok rájönni. Néha sokáig állok a tükör előtt és figyelem, vizsgálom magamat, hogy rájöjjek a rejtélyre, vajon miért látja mindenki azonnal rajtam a nem igaziságot. Az arcomon minden a helyén van: a szemeim, az orrom, a szám, a fülem sem lapát. Sötétebb a bőröm, mint a többieké. Ezért is örülök, hogy itt az árnyékban kell ülnöm, mert nem akarok a napon még jobban lebarnulni. Fehér szeretnék lenni, rózsás arcú, világos szemű. Egyszer el is csentem Terike néni púderét és bemázoltam vele az arcomat.

„Ugyan kinek cicomázod így ki magad, te kis majom?” – kacagott a néni, amikor meglátott, és elzavart mosakodni.

Az is lehet, hogy a véremmel van baj. Hallottam a múltkor, Terike néni mamája mondta a lányának, hogy keményen és következetesen kell bánni velem, mert a véremben van a rosszaság. Igen, csakis a vérem lehet az oka, hogy más vagyok. Télen, amikor kórházban voltam, vért vett a doktor néni. Szerettem volna megkérni őt, hogy a laboratóriumban, azzal a nagy mikroszkóppal vizsgálja meg legalább egy csepp véremet, hogy mi benne a rossz. Az iskolában tanultuk, hogy a kicsi baktériumok is kimutathatóak ezekkel az okos műszerekkel. Hátha észrevenné a rosszaság részecskéket, és adna valamilyen gyógyszert rá, hogy kigyógyítson belőle. Bevenném azt az orvosságot, akármilyen keserű is lenne, sőt még ha injekciót szúrna a fenekembe, akkor sem sírnék. Összeszorítanám a fogamat, nagyon erősen az igaziságra gondolnék, és kibírnék mindent! De Terike néni azt mondta, ilyen butasággal nem szabad zaklatni a doktor nénit, mert nem azért van itt, dolgozik keményen, hogy a buta gyerekek csacsogását hallgassa.

No, írok tovább, mert még negyvenegy sor van hátra.

Azért mégiscsak nagyon jó, hogy eljuthattam ide, próbálom is megbecsülni magam. Kati néni, a gondozóm, amikor az otthonban elbúcsúzott tőlem, azt súgta a fülembe, hogy „Becsüld meg magad, Ferike, az új családodban!”

Nem tudom pontosan, hogy kell ezt a megbecsülést csinálni, de próbálom. Igazán, nagyon akarom. De lám, most sem sikerült, mert kidobtam az ablakon a csokis nápolyit. Terike néni igazi gyereke, azaz a testvérem árulkodott a tettemről. Pedig ő sokszor otthagyja az ebédet, mégsem büntetik meg. Nagyon válogatós, finnyás kislány, de igaz, hogy nápolyit még sohasem dobott el. Igaza van Terike néninek, hogy megbüntetett, mert hát mit is képzelek magamról, hálátlan, rossz gyerek vagyok, aki nem becsüli meg a jó és boldog életét. Folyton  jól akarok viselkedni, de a legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerül. Az édességet is azért dobtam el, mert nem tudom lenyelni. A gyermekotthonban vasárnaponként nápolyit kaptunk ebéd után. Ha meglátom a barna töltelékes ostyaszeletet, hányingerem lesz és összeszorul a gyomrom. Próbáltam ezt elmondani Terike néninek, de ő félbeszakított, hogy a hazugságokra nem kíváncsi. 

„Soha többé nem dobálom el az ételt!”, már csak tizenkilenc sor van hátra.

Tegnap este egy apuka az igazi fiával focizott. Néztem őket. Ügyes volt a gyerek, kisebb nálam, talán még óvodás, de szépen ívelte a labdát. Bőrfocival játszottak, nem olyan hitvány kis pöttyös gumilabdával, mint amit én rugdosok otthon az árokparton. Az apuka észrevette, hogy figyelem őket, hívott, álljak be hozzájuk focizni, izgalmasabb a játék, ha többen vagyunk.  Hú, izzadt a tenyerem, remegett a lábam, annyira igyekeztem, hogy jól játsszak, nehogy rosszul adjam a labdát a bácsinak. Ő egyet nekem rúgott, egyet a fiának. Fantasztikus érzés volt így labdázni, a férfi dicsért, hogy tehetséges vagyok. Szerettem volna neki megmutatni, hogy még annál is sokkal ügyesebb vagyok, mint ahogyan gondolja. Ezért a fiúnak szánt labda elé szaladtam, hogy azt a passzt is én adhassam vissza, de véletlenül ellöktem a kicsi gyereket. Ő elesett, vérzett a térde. A bácsi odaszaladt, megölelte, puszilta az arcát, lábát, ahol csak érte. Bocsánatot kértem a gyerektől, és igazán nagyon sajnáltam, hogy megütötte magát, nem akartam bántani, véletlen volt. A bácsi nem szólt, nem szidott le, nem is nézett rám, de elsötétült az arca. Ma reggel láttam őket megint. Odaszaladtam a sportpályához, arcomat a dróthálóhoz nyomtam, úgy néztem a játékukat. Hangosan szurkoltam a kisfiúnak, integettem neki. Köszöntek nekem, de nem hívtak focizni.

„Soha többé nem dobálom el az ételt!” Készen vagyok, leírtam százszor a mondatot. Jó késő lehet már, a tóban is kevesebb a fürdőző, a Nap is alacsonyan jár, már a vitorlásokat sem látom a szemközti parton. Vége a versenynek, nem tudom, ki győzött.

– Terike néni, Terike néni! – szaladok hozzá. – Készen vagyok a feladattal.

– Na, mutasd! Nem csapsz be? Vigyázz, mert megszámolom, jaj neked, ha hazudsz!

A néni felveszi az olvasószemüvegét, és az ujjával gondosan követve a sorokat, számol. Mozog a szája, próbálom leolvasni hánynál tart. Rágom a hüvelykujjamon a körmöm és mellette a bőrt, már a vér is kiserken. Csak arra tudok gondolni, hogy meglegyen mind a száz mondat. Ugye nem számoltam el? Mégiscsak jó lett volna néhány sorral többet leírnom.

– Száz! – szól Terike néni szárazon. – Szerencséd van! Remélem megtanultad a leckét!

– Igen! Bemehetek még a vízbe egy kicsit, utoljára?

– Nem. Késő van, Évike már éhes, és én is fázom a vizes fürdőruhában. Segíts inkább összeszedni a plédeket és a játékokat. Vacsora után még be is kell csomagolnunk, reggel indulunk haza.

Szedegetem a játékokat a homokozóból, hordom a műanyag szatyorba. Évike otthagyta az almacsutkát a földön, már ellepték a hangyák, elszaladok vele a szemeteshez. Futok vissza, de elhomályosodik a látásom, megbotlok egy fagyökérben, elesek. Megtörlöm az arcom a homokos, piszkos kezemmel, most még jobban ég a szemem, mint az előbb.

Teri néni rám néz, megenyhül.

– No, jó, nem bánom. Ferike, szaladj oda a vízhez, mártózz meg a Balatonban, még egyszer, utoljára, az arcodat is mosd le, morcsos vagy!

– Köszönöm, Terike néni! – és már rohanok is. Kettesével veszem a lépcsőket lefelé a mólóról a vízbe. A langyos hullámok simogatják a hasamat, befogom az orromat, alábukom, belemarkolok a meder homokjába. Feljövök levegőért, nézem, ahogyan az ujjaim között kifolyik a vizes homok. Nini, egy szép kis kagyló marad a tenyeremben. Kecskeköröm. Azt hiszem így hívják. Már éppen kiabálni akarok a néninek és Évikének, hogy megmutassam nekik, de meggondolom magam. Az osztálytársam, Varga Bence mesélte, aki már sokszor nyaralt külföldön is, hogy ha valaki szép helyen jár, és vissza akar térni még oda, akkor egy pénzérmét kell otthagyni. Nincs pénzem, talán jó lesz a Balatonnak érme helyett ez a kagyló, mégiscsak az övé volt, mielőtt kihalásztam. Megnézem még egyszer a kecskekörmöt, forgatom a tenyeremben, majd a nádas felé fordulok, és jó messzire elhajítom. Még egy utolsó pillantást vetek a tóra, a Badacsonyra, ami, mint egy kucsma, úgy ül a szemközti parton. A lenyugvó Nap sugarai narancsszínű hidat festenek a sima víztükörre. Becsukom a szememet, majd kinyitom, ki, be, ki, be, próbálgatom, hogy sikerül-e megjegyeznem ezt a látványt, hogy hazavigyem magammal, mint egy fényképet, és ha otthon szomorú leszek, akkor csak becsukom a szemem, és elővarázsolom ezt a sok-sok szépet.

– Feri, gyere már! – hallom Terike néni sürgető, türelmetlen hangját.

Szaladok, nem akarom felbosszantani őt.

– Viszlát, Balaton! Őrizd a kagylónkat, talán egyszer még eljutok ide!