Minden évben eljön a nagy készülődés időszaka. Ahogyan öregszem, úgy érzem, hogy évről évre egyre gyorsabban köszönt be advent. Szeretem a decembert, olyan vagyok, mint Micimackó, Benjamin Hoff Micimackó és a Tao című regényében. Ő sem a mézet, hanem inkább a mézevés előtti pillanatot szereti a legjobban. Szeretem várni a csodát, készülni arra a pillanatra, amikor gyerekeim ámuló szemében meglátom tükröződni a fenyőfa piciny lámpácskáinak fényét. Igyekszem nyújtani a pillanatokat, miközben a Dóm téren esténként megcsodálhatom a kis kézművesbódék világító piros tetőit, végigsétálhatok az ünnepi pompában és díszkivilágításban fürdő Kárász utcán.
Az idén sokkal nehezebb ünnepi pompába öltöztetnem a lelkemet, mint máskor. Haragban állok a világgal, nem értem az embereket, a hétköznapokat. A mindennapos harcaimba belefásultam, s nem lettem magam sem különb, mint ami ellen harcolok. A szívem tele van haraggal, indulatokkal… így az első gyertya meggyújtásakor sem Kiss Rigó László püspök úr szép szavai, sokkal inkább a forraltbor melegítette át a szívemet a decemberi hidegben.
A napokban kora reggel az ébresztőóra könyörtelenül és tapintatlanul csörgött hat óra után. Kint még sötét volt, az esőcseppek ütemesen kopogtattak az ablakpárkányunkon. Nem volt időm búcsút venni az egyetemi társaimtól, durván eszméltem a valóságban. Mindig a diákéveimmel álmodom. Talán azért, mert akkor olyan szabad és erős voltam, hihetetlenül optimista és magabiztos, mindazt éreztem, aminek most híján vagyok. Tehát elkezdődött egy újabb küzdelmes nap. Legnagyobb fiamat vinnem kellett nulladik órára a jégpályára, mert ilyenkor korcsolyáznak. A sötétben lebotorkáltam a konyhába és két kávé tudott csak életre kelteni.
Visszafelé a koripályáról próbáltam rendezni a gondolataimat. Mi is a mai teendőm? Be kell még szereznem az ajándékok jó részét: távirányítós kisautó Andrisnak, pulcsi és farmer Petinek és Mikinek, valami szép és praktikus anyósomnak, cipó anyunak, és még hátra vannak a keresztgyerekek, apósom, sógoromék… és mielőtt pánikba estem volna, abbahagytam a beszerzésre váró ajándékok összeszámlálását. Persze nem szabad megfeledkeznem népes családom testének táplálásáról sem, tehát halat, húst, zöldséget, gyümölcsöt kell még beszereznem. Jézusom! Hasított belém a gondolat, a német rokonoknak még nem írtam meg a képeslapokat, ha ma nem teszem meg, csak húsvétra fog odaérni az üdvözlet. Majd megveszem a lapokat, ha megyünk fogszabályzásra a gyerekekkel. Vagy ha akkor nem, akkor este edzésre menet.
Ekkor értem a forgalmas kereszteződéshez. Jobbról, Gyálarét felől éppen sárgára váltott a fénysorompó, így több száz autós indult meg felém, lehetetlenné téve a kikanyarodásom. Mögöttem óriási terepjáró, azaz inkább csatahajó. Amint megállt mögöttem villogott az arcomba, ezzel próbálva jobb belátásra bírni, hogy kis méretű és szerény küllemű autómmal tűnjek el előle. Átvillant az agyamon, vajon mit gondol, miért állok itt? Dudált. Majd dudált és villogott is, felváltva alkalmazta kényszerítő eszközeit, hogy engem, mint nyilvánvalóan vak és süket autóstársát jobb belátásra bírjon. Végre elhaladt a kocsisor, és megkezdtem gyorsan a kanyarodási manővert, mígnem fülsiketítő dudálást és ordítozást hallottam mögülem, mivel a terepjárós nem bírta kivárni míg elindulok, s egyszerre kanyarodtunk. Elöntötte a vér az agyamat, én is mutogattam, hadonásztam, cifra szitkokat nyomtam el az orrom alatt. Pedig advent lenne, a nagy lelki készülődés időszaka…
Miután haza értem, villámgyorsan összedobtam a reggelit és az uzsonnát a kisebb gyerekeimnek, és mindannyian útnak indultunk, újra. Halántékomon lüktettek az erek, a torkomban éreztem a fojtogató ideges szorítást.
Megérkeztünk az oviba. Amint kinyílt az ajtó, megcsapott a jellegzetes reggeli óvodai szag. Meleg kakaó és kalács, a kisgyerek illat most keveredett a narancs és a fenyő fűszeres aromájával. Andris szeme tágra nyílt a csodálkozástól: „Anyucica odanézz! Milyen gyönyölű kalácsonyfát hozott ide a Jézuska”. Valóban. Az előtérben formás fenyő díszelgett, ízlésesen feldíszítve ezüst gömbökkel és angyalkákkal, kék szaloncukrokkal.
Feleszmélve első ámulatunkból beléptünk a csoportszobába, a béke és nyugalom, eme szent kis szigetére. A mennyezetről mikulás-ruhába öltöztetett kis kartoncsillagok mosolyognak rám (ahogyan Andris magyarázta, minden nap lehullik egy csillag, s így karácsonyig elfogynak), az ablakpárkány alatt piros, filc adventi csizmácskák sorakoznak. A szekrényen látom még a kis jászolt, pislákoló mécseseket. A pajtások egy része a szőnyegen kuporodva játszott, mások a kicsiny fa asztaloknál elmélyülten dolgoztak az óvó nénivel. Jó néhány pillanatba telt, míg feleszméltek, és köszöntötték az újonnan érkező Andrisom. Láthatólag nagy zavart keltettünk, így azt gyanítom, valami ünnepi készülődésről, és konspirációról lehet szó. Ezen megérzésemet csak erősítette a tény, hogy Andris jelentőségteljesen összenézett Ágota nénivel, és titokzatos mosollyal az arcocskáján öleltük meg egymást búcsúzóul.
Néztem még picit a dolgos és boldog kis társaságot, majd elköszöntem és kifordultam a teremből.
– Nóra! – szólt utánam Ágota. Itt a polcon találsz egy kis adventi cserépedényt. Minden napra szántunk egy-egy kis gondolatot az anyukáknak, útravalóul, no meg hogy ne csak a gyerekek készülődjenek az ünnepre. Húzz egyet, ha gondolod, talán jót tesz – kacsintott rám, s máris mosolyogva fordult az apróságokhoz.
Adventi gondolatok a szülőknek? Létezik még manapság ilyesmi? Pedig Ágotának és Mariannak, az óvónéniknek is van családja, munkája, ők is rohannak az ajándékok és a teendőik után, kiömlik a tej a hűtőjükben, szitkokat szór rájuk egy ideges autós vagy köhög a gyerekük…
„Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” – Márai Sándor
Vegyük hát észre a mindennapok apró csodáit. Lelkünk árnyait űzze el messzire gyermekeink mosolya, szeretteink biztatása, a gyertyák és arany gömbök csillogó fénye!
Talán nekem is kihullik a kard a kezemből.
Békés adventi készülődést kívánok Mindenkinek!
