A gyerekeim három éves koruk óta jégkorongoznak, mert nagyon fontosnak tartjuk a mozgást, az egészséges életmódot, a szabadidő hasznos és tartalmas eltöltését. Kicsit talán idealisták vagyunk a férjemmel, de hisszük, hogy ép testben ép lélek, és hogy a sport kitartásra, fegyelemre, becsületre, csapatösszetartásra nevel. A fiúk, úgy mint a többi kisgyerek a csapatban, nagyon keményen dolgoznak, hetente négy alkalommal edzenek esténként. Közös csapataink vannak a szabadkai gyerekekkel, akik egy héten többször is átbuszoznak edzeni, és a hétvégi meccsre úgy, hogy a pici kis emberkék gyakran este 11 órakor kerülnek ágyba. Mivel különböző korosztályban játszanak a gyerekeim, októbertől március végéig minden szombaton és vasárnap meccset játszanak az ország különböző pontjain.
Nincs családi ünnep, vagy hétvégi lustálkodás és édes semmittevés, mert legyen éppen iskolai szünet, vagy november 1-e, esetleg karácsony utáni nap, mi utazunk a meccsre. A mérkőzésekhez igazítjuk a családi kirándulásokat, a nagymama szülinapját, a baráti összejöveteleket, hiszen a csapat számít ránk és nem hagyhatjuk cserben a többieket. Persze, mint Magyarországon minden sportban, mi is küszködünk a pénzhiánnyal. Az utazásokat igyekszünk költséghatékonyan megszervezni, a méregdrága felszereléseket mindenki kigazdálkodja a családi költségvetésből. Tesszük a dolgunkat kitartóan és állhatatosan, vállalva a kötelezettségeket, mert a gyerekek imádják ezt a sportot, és mi szülők és edzők hiszünk abban, hogy jót teszünk a felnövekvő fiatalságnak.
Most vasárnap, a középső fiamnak volt itt, Szegeden meccse. A szülők, nagyszülők, testvérek, unokatestvérek és barátok egy emberként szurkoltak a hazaiaknak. A 10-11 éves emberkék – a mieink és az ellenfél is – gyönyörűen játszottak, oroszlánként küzdöttek. Az első percektől fogva nyilvánvalóvá vált, hogy a játékvezetők ellenünk fújnak. A játékidő egyharmadát kettős emberhátrányban játszottuk az indokolatlan kiállítások miatt, és a második harmad közepére két egyértelmű gólunkat sem adta meg a bíró.
A barátságos és ártatlan délutáni szórakozás rémálommá vált. A szülők vérmérsékletüktől függően méltatták a játékvezetőket, megkérdőjelezve látásuk épségét és józan eszüket, vagy éppen anyukájukat emlegették. Az edzők egyszerre próbálták jobb belátásra bírni a játékvezetőket, és vigasztalni a könnyeikkel küszködő, egyszerre dühös, elkeseredett, és tehetetlen gyerekeinket. Volt, aki a – nem szégyelled magad? Gyerekekkel szemben csalsz? – kiáltással próbált a játékvezetők lelkiismeretére hatni, bár nem hiszem, hogy érdemes emberségre apellálni olyan embernél aki ilyesmire képes.
Én csak ültem magamba roskadva, és azon gondolkoztam, hogyan tudom majd otthon megvigasztalni a gyerekemet, és hogyan tudom visszaadni a hitét a sportban és a tisztességben.
A gyerekek egyre agresszívabbá váltak a jégen, már nem a sporttársat láttak az ellenfélben, hanem valódi ellenséget.
Az edzőink már-már azt fontolgatták, hogy véget vetnek ennek a szánalmas színjátéknak, és lehozzák a csapatot a jégről. És ekkor mintegy varázsütésre, vagy talán a sógorom kiáltására: – Nem baj, gyerekek, így is tudtok győzni! – a kis hősök dacolva az eléjük gördített akadályokkal, az utolsó harmadban 2 - 4- ről, 6 - 5 re fordították a meccset.
Győztünk!
Győztünk?
Persze némiképpen elégtétel a gyerekeknek, és nekünk szülőknek és az edzőknek, hogy megannyi akadályoztatás és rosszindulat ellenére a gyerekeink mégis győztek. Megnyertünk egy meccset, aminek az eredményére szezon végére már talán nem is emlékszünk. És mit is vesztettünk? Hisznek-e ezután a gyerekek a fair playben, egy-két felelős felnőtt tisztességében, és ezáltal tekintélyében? Csodálkozunk majd vajon, ha néhány ehhez hasonló eset után a gyerekeink már nem lesznek tisztelettudóak? A legnagyobb bűn mégis az, hogy ezen a napon megfosztottak egy csapatnyi lelkes és őszinte gyereket a játék örömétől, a becsületes megmérettetés esélyétől, és az igazságos küzdelembe vetett hitétől. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre több pofon és ilyen-olyan tapasztalás éri őket. Oly rövid az "ártatlanság és a feltétlen lelkesedés" kora. Miért nem tudunk jobban vigyázni rá?
Vége lett a napnak, és tulajdonképpen nem is érdemes tovább dramatizálnunk a történteket. Biztos, hogy a gyerekek hamar kiheverik ezt a traumát, és talán a jövő hétre elfelejtik. Nekünk azonban, "bölcs és tapasztalt felnőtteknek" nem szabad elfelejtenünk, hiszen a világ és a felnövekvő generáció olyan lesz amilyenné tesszük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése