2010. november 1., hétfő

Karod, párna!

Este Andris hozza a pici mackóját és kedvenc meséskönyvét, és befészkeli magát az ölembe. Boldogan, de az egész napi kalandoktól kicsit fáradtan mesélünk együtt a macinak. Egyre laposabbakat pislog Andris, majd édesen elszenderedik az ölemben. Olyan mint egy elégedett és boldog kis angyal. Jöhet akár a világvége is, ő akkor is tökéletes biztonságban érzi magát a karjaimban.
Milyen kegyetlen dolog a természettől, hogy életünk legboldogabb, és legfelhőtlenebb szakaszára nem emlékezhetünk. Tudom, hogy a pszichológia azt mondja, a kisgyermekkori bizalom a kamaszkori megbízhatóság, majd a felnőttkori önbizalom záloga. Mégis! Milyen szörnyű, hogy nem emlékszünk a legboldogabb éveinkre.Tudatalatt ezt az érzést kergetjük egész életünkben.
 Mikor az első kisfiam volt ilyen pici, sokszor gondoltam, ha most meghalnék, ő nem is emlékezne rám, nem tudná ki ölelte, ki babusgatta.  Ez persze elég önző felvetés volt a részemről, hiszen inkább magamat sajnáltam mint őt.
 Kundera írja valamelyik regényében, hogy az anya és a kisgyermek kapcsolata az igazi feltétel nélküli és önzetlen, érdek nélküli szeretet. Szerintem ezzel definiálható maga a boldogság, hiszen szeretnek, feltétel nélkül elfogadnak és kiszolgálnak minden érdek nélkül.
Mikor pici voltam, együtt laktunk a nagyszüleinkkel. Reggel, mikor kinyitottam a szemem, kiszaladtam a konyhába, ami olyan étkezőféle is volt, egy hatalmas helyiség, ahol napközben éltük az életünket. Mami azonnal a karjaiba kapott és leültünk a sarokban álló kanapéra. Csak annyit mondtam, „Mami! Karod, párna!” Nagymamám félbehagyta a főzést, vagy az aktuális házimunkát, az ölébe vett, a karjára fektette a barna párnát - a mintáját még ma is le tudnám rajzolni – ráhajtottam a fejem. Félálomban szürcsöltem a finom, langyos kakaót és még legalább fél órát  szenderegtem mami ölében, miközben ő ringatott és cirógatott. Olyan egyszerű és csodálatos volt minden!
Felnőttként is ezt a fajta boldogságot keressük, például mikor még új a szerelem és kedvesünk karjában alszunk el, vagy ha saját gyermekünket ringatjuk álomba, egy pillanatra megfeledkezve minden másról. Igen, a „ minden más”. Milyen jó lenne kitörölni a gondokat, a szörnyű emlékeket vagy tapasztalásokat, a megoldhatatlan és megváltozhatatlan tényeket.
Ha most találkoznék a jó tündérrel, biztosan azt kívánnám, adjon nekem egy napot a  kisgyermekkori lelkemmel a mostani életemben.
Elutazhatunk a világ legszebb helyeire, lehetünk gazdagok vagy  gyönyörűek, mégsem hasonlítható ez a fajta kielégülés a felhőtlen boldogsághoz.  Azután sorolhatnám boldogságforrásnak az élet csodáit, az anyaságot, ami tele van aggodalommal, vagy a karriert, amit irigység és lemondás kísér, vagy talán a szerelmet, ami sokszor gyötrelmes  és fájdalmas. Persze ezek valóban csodálatos és magasztos érzések, mégsem tisztán felhőtlenek.
Küzdünk, vágyakozunk, és megpróbálunk a pillanat adta boldogságba és teljességbe kapaszkodni.
Miközben most írok, középső fiam idebújt mellém az ágyba és el szeretne mesélni valamit. A jó tündértől máris kaptam ajándékba pár percet!

Nincsenek megjegyzések:

A gesztenyepüré

Ma megint előkerült „mami szakácskönyve”, tudjátok, az az ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított barna füzet, a drága kincs, aminek a...