Ukrajna két arca

Kijev, Boriszpol repülőtér. Tömeg és zsúfoltság, kígyózó hosszú sorok várnak az útlevél ellenőrzés előtt. Végre sorra kerülünk, és jönnek a szokásos kérdések a veséig hatoló pillantásokkal kísérve: hova, miért, mennyi időre, milyen célból jöttünk. Folyékony oroszságom meggyőzi a szigorú vámtisztet, elmosolyodik, kellemes itt tartózkodást kíván, s beléphetünk Ukrajnába. A váróteremben hatalmas a tömeg, de azonnal megpillantok egy félszeg, várakozó férfit, táblát szorongatva a kezében, a cégem nevével. Mosolyogva odalépünk, ő Vologya a sofőr, aki Szumiba visz minket. Kedves arcú, kövérkés, mosolygós férfi, orrára rózsákat festett az évtizedek alatt elfogyasztott vodkamennyiség. Érdekes, hogy az értünk küldött sofőrt szinte minden alkalommal vagy Vologyának, vagy Misának hívják. Készséges és udvarias, segít cipelni a csomagjainkat a Ladáig, amivel az előttünk álló több száz kilométert megtesszük. A hihetetlenül széles sugárúton kelet felé elindulunk a fővárosból. A mellettünk elsuhanó fák színpompásak, szinte lángolnak a fényben a sárguló, aranyló, vörösen izzó levelektől. Mint egy impresszionista festmény. Elgondolkodom, hogy vajon itt lassabban köszöntött be az ősz, s ezért ilyen csodálatos a természet, vagy csak most van időm arra, hogy észrevegyem az apró csodákat.

Bár szeptember vége van, de szokatlan a meleg, így izzadunk a klima nélküli autóban. Én elöl ülök, s mint mindig, most is szóba elegyedek a sofőrrel, egyrészt mert szeretek a helyiekkel beszélgetni, másrészt, hogy ő el ne aludjon. Ahogy távolodunk Kijevtől, egyre monotonabb a táj. Megműveletlen pusztaságok, szürkén és egyhangúan suhannak el mellettünk. Hiányolom az őzeket és nyuszikat, amiket itthon mindig láthatunk az autóutak melletti földeken. Kérdezem is Vologyát hol vannak a vadak. Nevetve mondja: „megesszük őket”. Félek, hogy nem viccel. Ahogy keletebbre haladunk, kezdetét veszi az időutazás. Az utak szinte járhatatlanok, felfagyott, kitöredezett beton, kátyú, kátyú hátán. Semmi sincs kitáblázva, mégis magabiztosan robog Vologya az ismeretlenbe. A forgalom gyér, ami nyugtatólag hat rám ilyen rettenetes útviszonyokat tapasztalva. Az út szélén kis falvacskák, magányos tanyák szomorkodnak nadrágszíj parcellákkal. Az apró házikók, fából és palából, bádogcserepekkel a tetejükön olyanok mint a régi orosz népmesék kunyhói. Lerí a mérhetetlen szegénység mindenről. Nem állom meg, hogy kicsit ne politizáljak sofőrünkkel. Persze óvatosak vagyunk mindketten. Szóba kerül a mezőgazdaság. Kérdezem, miért van, hogy Ukrajnában, ami valamikor a Szovjetunió éléstára volt, alig látni megművelt földet a kis parasztgazdaságokon és a konyhakerteken kívül. Vologya a SZU széthullását és a rendszerváltást okolja. Magyarországgal, a régi szomszéddal például szinte teljesen megszűnt az export-import kapcsolat, eltűntek a polcokról a magyar konzervek, a szalámi, és a  tokaji bor is.

Eszembe jut a „holodomor” – hiszen most is ezrek éheznek Ukrajnában - , a nagy ukrán éhínség, amikor 1932 áprilisától 1933 októberéig  7-10 millió ukrán halt éhen. A sztálini rezsim tudatos kiéheztető politikája volt ez, amivel a nemzeti önazonosságot akarták megtörni. A falvakból kivezető utakat lezárták, a nemzetközi segélyszállítmányok  idejutását megakadályozták. Az 1937-es népszámlálás már mutatta Ukrajnában az iszonyú demográfiai veszteséget, az 1926-os megelőző népszámlálás óta. Sztálin kivégeztette a számlálóbiztosokat, meghamisíttatta az adatokat, és ezzel a problémát megoldottnak tekintette. A múlt és a jelen számtalan szörnyűsége és a szláv népet folyamatosan sújtó rezsimek ellenére Ukrajna jelenleg is politikailag megosztott. Kijev és Kijevtől nyugatra van a hazafias Ukrajna, ami ünnepli  az elszakadást Oroszországtól, ahol a családokban újra az anyanyelvükön, ukránul beszélnek, ahol azonnal feléledt a nemzeti öntudat 1991-ben a függetlenség kikiáltásakor. Kelet Ukrajna továbbra is vágyik a „nagy testvér” oltalmazására, itt érdekes módon függetlenség ide vagy oda, még a családtagok is oroszul kommunikálnak egymással.

Vologya nyelve is megoldódik, mesélni kezd, hogy milyen nehéz életük van. Kijevben egyetemen tanul a lánya, őt támogatják pénzzel, élelemmel, de remélik jó és boldog élete a lesz. A felesége asszisztensnő, mellette takarít  és idénymunkát végez. A kisfiú még otthon van, iskolás, belőle még bármi lehet. Odafele úton, Pesten a reptéri duty freeben vettem ajándékot a gyerekeimnek. Kedves kis apróságokat, amivel talán kárpótolom őket a néhány napos anyahiányért. Önkéntelenül nyúlok a táskámba, s az egyik játékot elküldöm az ismeretlen ukrán kisfiúnak. Vologya örül, köszöni. Remélem a gyerekeim meg fognak érteni.

Elcsigázottan, éhesen, izzadtan érkezünk meg Szumiba. Érdeklődöm: hol a szálloda, Vologya mondja, az nincs. Egy lerobbant munkásszállóra visz minket. Sokemeletes szocialista épület, embert alig látunk. A „dezsurnaja” fogad bennünket, megkapjuk a kulcsokat, egy darab szappant és kb. 4 méternyi WC papírt kiadagolva. A szoba rettenetes. Meleg víz nincs, a kád szinte fekete a rárakódott rozsdától. Egy ágy, fotel és rozoga dohányzóasztal a berendezés. A hajópadló deszkái között 10 centis repedés. Az éhségtől, a fáradtságtól és a kimerültségtől elsírom magam. Mi az ördögöt keresek itt, kell ez nekem? Hiányzik a családom, a gyerekeim, fel is hívom őket. A gyerekek csivitelése kicsit felvidít. Megmosakszom, összeszedem magam, mindjárt jönnek értünk az üzletfeleink, két gyárigazgató, indulunk gyárlátogatásra, majd vacsorázni.

Megérkeznek a partnereink, és elindulunk gyalog a gyárba. Ahogy befordulunk az utcára, az úttesten egy hatalmas termetű kutya elgázolt teteme hever. Összerázkódom az iszonyattól és attól a közönytől, ahogyan az itt élők tudomást sem vesznek róla, s  kerékpárral vagy autóval egykedvűen kikerülik a szerencsétlen állatot. Mivel orvosolható az igénytelenség? Gondolom, egy közösségnek meg kell tapasztalnia a törődést és érezni kell a gondoskodást ahhoz, hogy ő is felelősnek és gondoskodónak érezze magát. 

A gyár egy ütött-kopott épület, benne az óriási alagútkemencék, amiben porcelánedényeket gyártanak és égetnek ki. Az emberek – főleg asszonyok –, egykedvűen végzik a monoton, nehéz fizikai munkát. Kényelmetlenül feszengek a jól szabott kosztümömben és a tűsarkú cipőben. A kemence végénél asszonyok állnak, akik kiszedik a kész, kiégetett termékeket, egyszerre 20-25 tányért. A kemence téglái még szinte izzanak. Az asszonyok a férjeik elhordott ingének ujját levágják, s azt húzzák fel könyékig, hogy védjék magukat a hő ellen. Mindegyiküknek tele van égésnyommal a karja. Munkavédelem Szumiban! Összeszorul a szívünk a főnökömmel, s elhatározzuk, hogy a legközelebbi szállítmánnyal kiküldünk azbeszt védőkesztyűket. Megint belém hasít az előbbi kérdés az igényességről, az egymásra figyelésről… Néhány órás tárgyalás után az étteremben folytatjuk a megbeszélést.

Az étel kiváló, a személyzet nagyon kedves. Igen, ez az igazi szláv lélek és szív. Jóízűen fogyasztjuk a finom ukrán ételeket, megpróbálva megköszönni a vendéglátóink igyekezetét és kedvességét. Holodec, azaz a mi kocsonyánkhoz hasonló étel, ukrán scsí (ami itt káposztával, céklával, répával és hússal készül), számtalan különféle sült és saláta kerül asztalra, no meg persze az elmaradhatatlan vodka. Ha elfektetik az üveget az asztalra, jelzés a pincérnek, hogy hozhatja a következő jégbe hűtött üveg alkoholt. Mi, magyarok, csak aprókat kortyolunk az italból, de a vendéglátóink a vacsora végére háromszor fektetik le az üres üveget.  Persze jönnek sorra a tósztok, először a barátságra, majd a sikeres üzletre. A harmadik tósztot mindig a férfiak mondják felállva a jelenlévő hölgyeket köszöntve. Ilyenkor zavaromban idétlenül vigyorgok a félszeg bókokat hallgatva. A második tószt után már bökdösöm a férfi kollégáimat, hogy tudják mi következik, mert levágják a nyakkendőjét annak aki ezt nem tudja. A negyedik köszöntőt mindig én szoktam mondani a jelenlévő, és távollévő férfiak tiszteletére, amivel általában osztatlan sikert aratok. Persze koccintunk még a családjainkra, az egészségre és boldogságra, a világbékére, globális felmelegedés ellen, női egyenjogúságra….  

Végre véget ér a hosszú nap, s holtfáradtan zuhanok az ágyba, pedig amikor megérkeztünk, meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom tudni hunyni a szememet.

Másnap reggel kulturprogramként elvisznek minket a „szvjatogorszki kolostorba". Az elénk táruló látvány leírhatatlan, misztikus és egyben katartikus élmény. Kanyargó kis folyócska, mögötte a hegyek,  puha homokkőből és agyagból álló gyomrukban őrzött több száz éves szerzetesi barlanglabirintussal. A hegy tetején hófehér, kék, zöld és arany hagymakupolás pravoszláv templomegyüttes pompázik.

Szent Miklós temploma (XVII.sz)


A XIV.-XV. század folyamán alapított kolostor ma egyike „Ukrajna hét csodájának”, de mi, magyarok mégis oly keveset tudunk róla. A nyugati jóléti társadalmak turistái, elutazunk Balira, Rómába, Afrikába, a Maldív-szigetekre, de oly kevés érdeklődést mutatunk tőlünk keletebbre lévő szomszédaink iránt.

Ennek politikai és érzelmi okai is lehetnek. A rendszerváltás óta nem sikk Kelet-Európáról, főleg a volt SZU utódállamairól tudni vagy beszélni. Persze jókat nevetünk az ukrán vagy orosz maffiás vicceken, de már nem akarunk tudni az ott élő sok millió szláv emberről.  

Visszatérve a kolostorra: jelenleg is működik, 1992-től fogva folyamatosan újjáépítik és helyreállítják. Nagyon nagy váltás és eredmény ez egy olyan országban, ahol a szocializmus idején az arany hagymakupolás templomokban raktárakat, műhelyeket alakítottak ki. Tette ezt az akkori politikai hatalom egy mélyen vallásos szláv néppel. Ebben a kolostorban üdülőt üzemeltettek a donyeci szénbányászoknak és családtagjaiknak. Az itt élő szerzetesekről keveset tudok meg, mert nőkkel nem beszélhetnek, csak csendben dolgozgatnak az újonnan elkészült rendházban vagy a veteményesekben. Bejuthatunk a katakombákba, itt libasorban, egymás kezét fogva, egy-egy szál gyertyával a kezünkben, áhítattal és csodálattal vegyes érzéssel járjuk végig a barlanglakásokat.

Maradnánk még, de indulnunk kell vissza Kijevbe. Ahogyan távolodunk Szumitól és közeledünk a fővárosba, úgy sorra nőnek ki a magasabb épületek a semmiből, egyre szélesebbek az utak, a ladákat és volgákat mercedesek, lexusok, lesötétített toyoták, terepjárók váltják fel.  Átszeljük a várost, s újra csak kapkodjuk a fejünket a bámulattól. Üveg felhőkarcolók, híres divatházak méregdrága üzletei, gyönyörű autók, hihetetlen elegáns hölgyek, jól öltözött yuppik mindenütt.

A pazar vacsoránkat egy a Dnyeperen úszó fából készült hajó luxuséttermében fogyasztjuk el. A népviseletbe öltözött pincérek hozzák egymás után a fogásokat, amik mind ukrán nemzeti ételek. Már a számtalan előétellel úgy jóllakunk, hogy a fő fogásokhoz már hozzá sem tudunk nyúlni. A vacsoránk árából egész Szumi lakossága jól lakhatott volna. A vendéglátóink már egészen más emberek, kozmopolita üzletemberek. Azért egy éjszakai rövid városnézés itt is belefér még a napunkba a tárgyalások után.

A „Pecserszka Lavra” mindig is elbűvölt, de így, éjszaka még sohasem volt alkalmam látni. Egészen misztikus élmény.

 

Hajnalban érünk vissza a szállásra, a legkényesebb ízlést is kielégítő „Rusz” hotelbe. A fényűző szálloda 16. emeleti szobájában sokáig állok még az ablaknál, csodálva a még most is fényben úszó, de már elcsendesedő világvárost. Olvasom a sok multi neonreklámjait, nézem a felhőkarcolókat, s közben kavarognak a fejemben a képek a  nyomorról, a döglött kutyáról, a küzdelmes életekről, amikbe bepillantást nyertem.

Nem tudok sorsokat megváltoztatni, de a gyerekeimet megpróbálom úgy nevelni, hogy okosan és nyitott szemmel járjanak a világban. Elfogadók, toleránsak és empatikusak legyenek, próbálják meg érzékenységgel szemlélni a világot, ezáltal érezzék és becsüljék meg helyüket és sorsukat a világunkban.