A verseny

 

Elfáradtam. A kimerültségtől légszomjam van, a fejemben visszhangzik saját tomboló szívverésem. A meredek kaptató után egy kis fennsíkra érek. Innen belátható a környék, megpihenek hát.

Jó érzés kinyújtani megfáradt tagjaimat, elgyötört izmaimat. Erről a kis magaslatról szemlélem a mögöttem és az előttem kanyargó utat, a rajta közlekedőket. Őrült rohanás, esztelen száguldozás, amiből most üdítő élmény kimaradnom. Ha pár percre is, de próbálom elhitetni magammal, hogy kiszállhatok a versenyből, hogy tét és kötelezettség nélkül lehetek pusztán szemlélődő. Nincs helyezés, nincs rangsor, mégis mindenki teljesíteni akarja a távot. Vannak magányos biciklisták, mások kis csapatokba verődve küzdik át magukat a hepehupákon. A párok egymás mellett karikázva igyekeznek. Néha egyikük megáll, hogy erőt gyűjtsön, a másik tovább halad, majd bevárja partnerét. Mindenkinek saját magának kell legyőzni a kilométereket ziháló tüdővel, fájó, meggyötört izomzattal, mégis könnyebb hajtani a pedált, ha a társunk mellettünk halad. Előfordul, hogy egyikük letér az útról, lankásabb mellékutak után kutatva, de hamarosan visszatér a forgalomba, hiszen minden kacskaringó, ösvény, vad vadregényes utacska egyszer csak a főútba torkollik.

Figyelem a tandemezőket. Vannak akik együtt, azonos lendülettel és erőbedobással tekerik a biciklit. Ott, arrébb, látok egy párost, ahol az első kerekező inaszakadtából hajt, míg a hátsó, a nyeregben hátradőlve pihen, gyönyörködik az elsuhanó tájban és néha fékez. Azon a kék tandemen, a kormányos figyeli az utat, irányítja a járművet hol erre, hol arra, kikerüli a buckákat, vagy éppen telibe talál egy nyálkás pocsolyát, közben szakadatlanul vezényli a tempót. A hátul ülő leszegett fejjel, szó nélkül, monoton gépiességgel teker, már nem figyel sem vezényszóra, sem irányváltásra. 

Felállok, és kezemmel ellenzőt formálva a homlokomra visszatekintek a már megtett útra. Milyen régen indultam… Igen, talán azon a szép, verőfényes áprilisi reggelen, a negyedik születésnapomon. Korán kibújtam a meleg ágyból, s a nagy konyhán keresztül – ahol mami és anyu sürgölődtek – kiszaladtam a tornácra. Ott  megpillantottam a hőn áhított ajándékomat, a csillogó, piros biciklit. Rögtön nyeregbe pattantam. Még most is érzem a kormány műbőr fogantyújának tapintását, ahogyan az izgalomtól és az igyekezettől ráizzadt a tenyerem. Kezdetben rakoncátlankodott a drótszamaram, de anyukám egy levágott söprűnyelet illesztett a csomagtartóhoz, s annál tartva segített megtartani az egyensúlyomat. Csak az utat és az egyre gyorsabban forgó első kereket néztem, és éreztem, hogy anyu már nem szalad mellettem, elengedett, és önállóan hajtok. Mámorító volt az érzés, hogy egyedül én uralom a járművet, diktálom a tempót, fordítom a kormány hol jobbra, hol balra, kedvem szerint. Megrészegültem ettől a szabadságtól. A gyér kis copfjaimba kötött piros masni együtt lobogott a szélben a kormány végéhez erősített színes műbőrszíjakkal.

Azóta is haladok az úton. Vállaltam már nehéz expedíciókat, gyötrelmes kalandokat végtelen, sziklás és kanyargós hegyi magaslatokba. Sokszor visszacsúsztam, előfordult, hogy le kellett szállnom az ülésről, és kézzel lábbal kaparva küzdöttem magam vissza a forgalomba. Volt, hogy sziklapárkányon egyensúlyoztam a szédítő szakadék és a sziklafal mezsgyéjén. Billegve balanszíroztam a vékony keréken, úgy, mint a kötéltáncosok. A kötélen egyensúlyozó azonban bízik önmagában, ügyességében, azért mer nekivágni a két csúcs között feszülő mélységnek. Én csak a kerékre bíztam magam, szinte kéjjel, vagy inkább ostoba fatalizmussal vártam, vajon merre billen a balansz, szétroncsolódik-e a testem a mélységben, vagy a kemény gránitfalnak csapódva végzem. Szenvtelenül néztem, ahogyan a kerék meg-megbicsaklik a vékony párkányon, majd eszembe jutott, hogy van már saját csapatom, akiknek segítenem kell, és biztosan várnak, ott a következő kanyarban.

Az utóbbi időben egyre durvábbak az úton közlekedők. Sokan, az enyémnél szebb és erősebb kerékpárokon ülve nekem ütköznek, felsértik a bőröm, összezúzzák tagjaimat. Az arcok rémisztenek meg legjobban, látom rajtuk az acsarkodó gyűlöletet, vagy az álszent sunyi vigyort, miközben legszívesebben eltipornának. Könnyeimmel küszködve, vagy éppen a tehetetlen düh termelte adrenalinnal a véremben erőm megsokszorozódik, és megküzdöm a reám támadókkal. Megfeszítem a vállam, és állom az ütközeteket, bármennyire is sajognak a vérző sebeim, az újra feltépett hegek.

Időközben megtaláltam az útitársam, akivel egymás mellett haladunk, megpróbálunk egyforma sebességgel kerekezni. Olykor lassítunk, másszor gyorsítunk, alkalmazkodva egymás teherbírásához. Van már saját csapatunk is, három kis biciklista, akiket mi tanítunk kerékpározni. A két nagyobbacska már egyedül hajt, néhány hosszal előttünk járnak. Mögöttük haladva gyönyörködünk abban, ahogyan egyenes derékkal, délcegen ülnek a nyeregben, könnyedén tekerve a kerekeket, szinte suhannak. Néha egymáshoz koccannak, máskor segítenek tolni a bicajt a másiknak, ha az elfáradt.

Vidám csilingelés üti meg a fülem. A legkisebb versenyzőm áll előttem, sárga, delfines sisakja ragyog a napsütésben. Csillogó fekete szemeivel várakozóan tekint rám, kéri, siessünk a többiek után. Igaza van!Nem szabad lemaradni a csapatunktól. Segítek hát neki a kormányozásban, úgy, ahogyan hajdan anyukám tette velem, és nekiiramodunk újra a távnak. Bár sokan, sőt egyre többen jönnek velünk szembe, azt sem tudjuk hol és mikor érünk célba, mégis muszáj hinnünk, hogy ez az út vezet odáig!

Karácsonyi üdvözlet

"Minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket, tapossák bár le a kert rózsáit a hívatlan vendégek, üljenek bár ravaszul másodszor is az asztalhoz az ingyen lakomára tolakodók, igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek!"
                                                                                                     G.G.Márquez
                    

                                                                   

Ajtóm és szívem tárva Mindazoknak, akikkel kiköveztük az egymáshoz vezető utat!

Áldott és békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden Kedves Olvasómnak és Barátomnak!

Szeretettel: Nóra

Részlet a "Furcsa hármas" című novellámból

Kedves Olvasóim!
A mai napon újabb olvasnivaló jelent meg tőlem. A Vaoobook Kiadó Minden-nap-ok című antológiájában jelent meg a Furcsa hármas c. novellám. Az kiadványt terjeszti a Bookline és az Írók Boltja.

"A korláthoz támaszkodva állt Juli, aki fel sem emelte tekintetét, mereven bámulta a hajóhoz csapódó hullámokat.

– Rosszul van? Jöjjön, üljön le!

– Köszönöm nem, az egyik matróztól kaptam már gyógyszert. Tudja, nem bírom a hullámzást, tengeri beteg vagyok. A repülőn is rémesen éreztem magam – magyarázkodott, és próbált mosolyt erőltetni a rosszulléttől elgyötört arcára, zavartan fésülte ki ujjaival sápadt homlokába hulló szőke hajtincseit. – Furcsa – folytatta. Gyermekkoromban már januárban vártam a május elsejét, hogy felülhessek a körhintára. Azután hánytam egész nap, de mégsem  bántam meg, mert olyan jó érzés volt várni, majd felülni a ringlispílre, hátrahajtani a fejemet a hintában, és csak pörögni, egyre csak pörögni, mígnem teljesen elszédülök. Most kinevet, igaz?

– Miért tenném?

– Ez az utazás is olyan, mint egykoron a majális. Vártam, izgultam, és tessék… rettegek a repüléstől, rosszul vagyok ezen a fantasztikus kiránduláson, még egy pohár vizet sem tudok kérni, mert nem beszélek nyelveket, és… hát nehéz… de Réka azt mondja, majd hozzászokom és belejövök. Mindent ki lehet bírni, ugye?

Akkor még meglepett ez az őszinte kitárulkozás. Persze mostanra már az élettapasztalatom megtanított arra, hogy sokszor inkább a bizalmunkba avatunk egy idegent és megnyílunk annak, mint egy bensőséges barátnak."

Részlet a Sellő c. novellából

Kedves Barátaim! A Sellő című novellám megjelent az Aposztróf Kiadó Szó-Kincs 2012 c. antológiájában. A kötet sok tehetséges szerző elgondolkodtató novelláit és verseit tartalmazza. A könyvheti bemutató után az antológiát az Alexandra és Líra Könyvhálózat terjeszt majd.
Az alábbiakban egy részletet olvashattok a novellából.

   ...milyen jó lenne energiatakarékos üzemmódba kapcsolni, úgy, mint a számítógépeket. Egy vegetatív állapotot fenntartva kiiktatni a memóriát, enni, inni, aludni, bámulni a tengert anélkül, hogy az ember bele akarná vetni magát a hűs hullámokba, vagy flörtölni a csinos fiatalemberrel, de nem megy – gondolta keserűen. Feküdt hát engedelmesen tovább a hátán és várt. Mire is? Hogy holnap legyen, hogy más legyen, hogy ne sajnálja ilyen átkozottul magát. Nyugalom, meg kell próbálnia relaxálni, úgy, ahogyan a pszichológus tanította – koncentrált az asszony –, beszívta mélyen a levegőt, majd lassan kiengedte azt, minden fújással igyekezett megszabadulni a rossz érzésektől, a lelkét nyomorító árnyaktól. Micsoda ostobaság ez! Százezer nyugodt légvétel sem változtathatja meg az életét, nem tudja meg nem történtté tenni azt az öt évvel ezelőtti napot. Hiába jönnek le a férjével azóta is minden nyáron ide, a kis dalmát halászfaluba pihenni és eljátszani a boldog folytonosságot és állandóságot, elhitetve magukkal, hogy életük régi szertartásainak állhatatos ismételgetésével dacolhatnak a sorsukkal...

Játszótéri körkép

Fegyelmezetten, kézen fogva egymást, nagycsoportos ovisok érkeznek a játszótérre. Az óvónéni türelmesen elmondja a szabályokat, majd huss, a gyerekek a szélrózsa minden irányába elszaladnak.

A csoport alfa fiúja persze azonnal a legmagasabb mászókához rohan, válla fölött hátrapillantva elégedetten nyugtázza, hogy a társai szorosan ott loholnak mögötte.

Hamarosan felfedezem a vagány kisfiút. Haja divatosan rövidre nyírott, a fejtetején taréjba zselézve. Trendi farmernadrágjának térdén folt éktelenkedik, farzsebe leszakadva. Amikor elmosolyodik, elővillannak lecsorbult metszőfogai, amikkel vagy a járdaszegélybe, vagy egy korlátba harapott. Neki is számos követője van, de láthatólag őt csak a játék öröme érdekli, nem a kivívott tekintélye.

Mellette kapaszkodik a mászókán a vagány kislány. Méregdrága ruhájában csúszik-mászik, nagyokat kacag a fiúkoszorúban. Ő az, akinek mindig is fiú barátai lesznek, és az összes szép lány titkon irigyelni fogja.

Nem kell sokáig keresnem a kis zsenit.  A játszótér szélén felfedezem őt. Egy padon kuporog és a zsebéből előrántott nagyítójával elmélyülten tanulmányozza a bokrok aljából összeszedett fehérre szikkadt kutyagumit, madártollat, fűcsomót és egyéb kincseket.

A mama kedvence az élére vasalt sötét nadrágjában és a kockás kabátkában a tér közepén tétovázik. Tesz egy lépést a fiúk felé, majd megtorpan, látván, hogy kisebb verekedés tört ki a mászófal birtoklásáért, majd inkább lekuporodik a kavicsra a lányok közelében és csendesen hallgatja csacsogásukat.

A vakmerő elsőként mászik fel a kötélmászóka hegyébe. Nem tud lejönni, sírni szégyell, így meglapul és várja, hogy az óvónéni felmásszon érte.

A józan csak a mászóka közepéig ment fel, ott most biztonságban, ügyesen járkál körbe-körbe, bölcsen ingatja a fejét, amint felpillant a csúcson kapaszkodó vakmerőre.

A  mérleghintánál rózsaszín szigetet képeznek a „hello kittys” lányok. Talpig pinkben, hajráfokkal, csüngő-büngő fülbevalókkal felékesítve beszélik meg apró csajos titkaikat. Őket figyelik félszegen a sohasem lesznek hello kittys lányok, akik már beletörődtek perifériális helyzetükbe. Ugróiskolát rajzolnak a kavicsos talajra és azzal szórakoznak egymás között.

A félszeg kislány az óvónéni kezét fogja és megadóan  hallgatja a felnőttek társalgását. Szinte azonnal felismerem az egykor majd lázadó kislányt, aki ugyanolyan retro ruhát visel, mint a félszeg. Megjelenését súlyosbítja a csíkos sapkájára varrt fehér selyemszalag, amit a nagymama biztosan nagyon divatosnak tartott, legalábbis ötven évvel ezelőtt ő is ilyenben szaladgált. Ő nem törődik a külsejével, ott ugrál a vagányok között. Öt év múlva már nem fogja megbocsátani a szüleinek, hogy ilyen öltözékben járatták közösségbe, kamaszként pirszingeket fog viselni és punknak öltözik.
Nem hiányozhat a társaságból az örök kötekedő sem. Lesben állva várja, hogy a békésen labdázó gyerekek elejtsék a játékszert. Azonnal odarohan, felveszi a labdát, de nem rúgja, nem dobja a többieknek, hanem magához szorítva elrohan vele és elbástyázza magát a bokrok között. A többiek kérhetik szép szóval, majd fenyegetve, ő nem adja vissza a bőrt, hiszen éppen az a lényeg, hogy a többiek se tudjanak játszani, és mindenki rá figyeljen. Nagy sokára előbújik rejtekéből, és kajánul vigyorogva, jó messzire elrúgja a labdát.

Ideje indulnom. Sajnálom, hogy abba kell hagynom  a szemlélődést. Felkerekedek és a virágzó hársfákkal szegélyezett sétányon elindulok hazafelé. Szembe jön velem egy idős úr, egyenes tartással, peckesen, sétapálcát tartva a kezében, jobbjával belekarol egy széparcú, jól ápolt és elegáns, egykori hello kittys hölgy karjába. Amint elhaladunk egymás mellett, a vagány huncut szemmel rám kacsint és elmosolyodik a bajsza alatt…

Ecce homo

Itt állunk most mindannyian, a barátaid, oly sokan.  A mindenség törékeny, érzékeny és tökéletlen fogaskerekei vagyunk: sodródunk, ütközünk, néha összekapaszkodunk egy-egy pillanatra – ahogyan ezt ma is tesszük –, hogy a kötelékből erőt merítsünk.

Elfogytak a könnyeink és üresek a szavaink. Felnézek hát az égboltra és beleveszek a rám boruló májusi kékségbe. Egyetlen felhő sem piszkítja be a végtelen univerzum makulátlan takaróját. Néhány fecske vitorlázik csak a levegőben, csivitelnek, egymással csacsogva köröznek felettünk. Bámulatra méltó az a szabadság és könnyedség, ahogyan apró testükkel a lélegzetelállító légi mutatványaikat végrehajtják és uralják az eget.

Becsukom a szememet és élvezem, ahogyan a tavaszi Nap sugarai felmelegítik a bőrömet és pórusaimon keresztül behatolnak a testembe, átjárják és életre keltik minden porcikámat. Virágillatot érzek: orgona és a közelben, a téglavörös szirmait nyitó japánbirs aromáját. Odébb két rigó csap zajt az őszről itt maradt, mostanra már az új, harsogó zöld fűszálaknak és a kikericsnek életet adó sárrá korhadt avarban. Giliszta után kutatnak. Néhány gyors mozdulat, lépés az aljnövényzetben, egy szemvillanás, gyilkos csőrvágás és a féreg már nem más, mint értékes fehérjeforrás, energia a madár további szárnyalásához.

Milyen tökéletes és szép nap lehetne ez a mai! Pedig most veszünk Tőled örökre búcsút. Fejfádon, a fájdalom virágain méhek gyűjtik a nektárt, hogy tovaszállva más növényekre újabb életeket teremtsenek. Tested, mely nemrégen még érzett, ölelt, nemzett majd szenvedett, mostanra porrá égettetett. Emlékeinkben élsz, még szinte beszélünk hozzád, de hamvaid lassan termékeny humusszá érnek, táptalajává válnak a sarjadó fűnek, kék ibolyának, vörös bogyókat érlelő vadrózsának.

Igen, mindannyian az élet körforgásának részei vagyunk. Törékeny, „cserépedényben hordozott”* valónkra így emlékeztet bennünket a halhatatlan természet.  

* A Bibliából kölcsönzött jelző Pál apostol korintusiakhoz írt leveléből származik.

Egyperces II. – A kvízjáték

Tisztelt Olvasóim, Kedves Barátaim! A jászberényi Malom Színház által meghirdetett "Helyszűke" c. Örkény-pályázatra 500-550 pályamű érkezett. Alábbi egyperces novellámat az értékelő bizottság méltónak tartotta arra, hogy az Örkény-centenárium alkalmából megjelenő folyóiratban leközöljék. További információ, és a publikálásra kerülő novellák listája a színház honlapján olvasható. http://malomszinhaz.hu

Április 14-én a Zetna Irodalmi Folyóirat is publikálta a novellát: 

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/126/csanady.htm

          Ildikó kipirult arccal állt a pódiumon. A reflektorok elvakították, az éljenző közönség keltette lármában hallani vélte gyerekei vékonyka hangját a nézőtér felől, ahogyan őt buzdítják.

Eddig könnyen vette az akadályokat, igaz szerencséje volt, mert pofonegyszerű kérdéseket kapott. Százezer forintért megválaszolta, hogy hány szeme van a tengeri fésűskagylónak. Ötszázezerért felsorolta Dosztojevszkij regényeinek a címét, természetesen oroszul, keletkezésük sorrendjében. Máris a zsebében érezhetett egymillió forintot, miután játszi könnyedséggel vezette le az ecetsav és a fenol, nátrium-hidroxid-oldatban történő reakciójának egyenletét. Sejtette, hogy amint nő a tét, egyre fogósabb kérdések következnek, így picit tétovázott, amikor kétmillió forintért arra kellett választ adnia, hogy hány térdelő alak látható Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményén. Bosszankodott, hogy a százkilencvenkilencedik spártai hős vezetékneve néhány másodpercnyi gondolkodás után jutott csak eszébe, amikor  a Thermopülai-szorost védő katonákat kellett felsorolnia, a görög ábécé    szerinti rendben.

Fortuna kegyeltjeként eljutott az ötmillió forintot érő kérdésig. Furcsa módon, most nem arra gondolt, hogy mi mindenre költhetne ekkora összeget, hanem, hogy mekkora táskába fér bele ennyi pénz. A jelenlegi fizetése hét darab bankjeggyel kifejezhető, igaz a legnagyobb címletekből. Mivel Ildi mindig is jó volt matematikából, ezért gyors fejszámolást végzett, és döbbenetes felismerésként hatott rá, hogy a retiküljében elférne három és fél évnyi fizetése.

Nem kalandozhatott el a figyelme, mert a játékvezető máris felvezette a következő kérdést:

– Kedves Ildikó! Ugye tudja, hogy már csak egy hajszál választja el a főnyereménytől, nézzük hát a feladványt.

Hősnőnk, izzadt tenyerét a szoknyájába törölte. Vajon elegendő lesz-e a harminc év alatt megszerzett tudása, a négy diplomája, hiszen való igaz, milyen keveset is tud az ógermán népszokásokról és a mélytengeri algafajokról!

– Hogy hívják Zengőhegyi Elvira élettársát? – hangzott a kérdés.

Ildikó körül forgott a világ, agya fogaskerekei őrülten zakatoltak, vajon ki ez a híresség, talán kortárs magyar írónő, feltaláló, emberjogi harcos vagy hazánk jószolgálati nagykövete?

A játékmester türelmetlenül kopogott ujjbegyeivel a pulton.

– Nos, ki ne fussunk az időből! Rendben van, picit súgok. Tehát, ünnepelt celebünk, az Üvegszívek című szappanopera hősnőjének társára vagyunk kíváncsiak. Sajnos nem segíthetek többet, a producerünktől már így is ki fogok kapni – szólt a kvízmester, és jót kacagott tréfás közbeszólásán.

Ildikó elméjében ekkor fellobbant egy szikra. Emlékezett, hogy amikor karácsony előtt fodrásznál járt, és a hajszító búra alatt ülve belelapozott egy magazinba, akkor látta a dús keblű szőkeséget az álompárjával, a népszerű rocksztárral. Azután, húsvétkor, a legközelebbi frufruvágás alkalmával már arról értesült a szépségszalonban, hogy Elvira kisasszony, miután kiheverte a zenésszel történt szakítását, máris élete párjára lelt egy híres divattervező személyében, akivel már az álomesküvőjüket tervezik.

Hogy hívják a divatkreátort… ekkor megszólalt a könyörtelen berregés, ami Ildikó számára a játék végét jelentette.

A közönség egy emberként hördült fel, a műsorvezető tehetetlenül széttárta karjait.

– Ejnye-ejnye, Ildikó! Pedig megírta a sajtó, hetek óta erről szólnak a bulvárhírek. Jose Garcia del Ambra színész, a helyes válasz. Mint tudjuk, júniustól már együtt is forgatják a szerelmesek az új sikergyanús sorozatot Mexikóban. Sajnálom, de azért örülök, hogy velünk játszott!

          Ildikó üres zsebbel, reszkető térdekkel, és szégyentől égő arccal indult a helyére. Fohászkodott, hogy nyíljon meg a föld alatta, vagy legalább legyen áramkimaradás, adásszünet, vagy bármi… de csak egy hölgy szólalt meg a második sorból:

– Csak azt tudnám, miért jelentkezik műveltségi vetélkedőre az, aki még ennyit sem tud!