A radír

Tisztelt Olvasó! Ez a novellám a Comitatus Folyóirat "Három az egyben" elnevezésű irodalmi pályázatán különdíjas lett. (2011, május)


A hetvenes évek végén voltam első osztályos az általános iskolában. Abban az időszakban, amikor még iskolatejet kaptunk uzsonnára, a szombatonként is jártunk iskolába, és szigorúan kötelező volt a kék iskolaköpeny viselete, ami jótékonyan elfedte a szocialista konfekcióipar remekműveit. A szülők nem jártak be panaszt tenni az igazgatóhoz, ha egy pedagógus csúnyán nézett a gyermekére, vagy megrótta Pistikét, Katikát, igaz a gyerekeknek sem jutott eszébe feleselni a pedagógusokkal.
Hagytuk magunkat oktatni és nevelni, tiszteltük a tanárainkat.
Pannika néni volt a napközis nevelőnk, akit mindannyian imádtunk és tiszteltünk. Apró termetű, fürge, mosolygós, okos barna szemű, nyugdíj előtt álló pedagógus volt ő. Soha nem kiabált, elég volt, hogy összevonta a szemöldökét és mérgesen nézett, ilyenkor még a legkomiszabb fiúnak is inába szállt a bátorsága, és elment a kedve a csínytevéstől.
Ebéd után, a délutáni leckeírás előtt, minden nap csendes pihenő volt. Ilyenkor lehajtottuk a fejünket a padra, és Pannika néni mesét olvasott. Csodálatosan tudott mesélni, nagyon szép történeteket választott, és minden szereplőt más hangon tudott megszólaltatni. Mindig sajnáltuk ha véget ért a mese. A pihenő után következett a házi feladat elkészítése. Pannika néni fáradhatatlanul, türelmesen segített, magyarázott, vagy kiradírozta és újraíratta a részegesre sikeredett betűket. Volt egy szabály: ha elrontottunk valamit, csak ő radírozhatta ki a hibát a füzetben.
Napköziben a legjobb barátnőm, Kriszti mellett ültem. Igaz nem volt olyan jó tanuló mint én, de ő volt a legszebb lány az osztályban. Olyan ruhákban járt, amiről mi még álmodni sem mertünk. A nagynénje küldte a szép holmikat Olaszországból. Az összes fiú az ő haját húzta meg, és egyszer a harmadik osztályos Sanyitól – akibe minden lány titkon szerelmes volt – , még egy nyakláncot is kapott. Az én barátnőm volt a szupersztár az osztályban.
Egy téli, talán februári napon, a szokott módon szorgalmasan írtuk a leckét. Már ismertük az ábécét, de a feladat végén egy-egy kijelölt betűből díszítősort kellett írnunk grafittal, majd pirossal és kékkel.
Miközben dolgoztunk, Pannika néni figyelmes szemmel pásztázta az osztályt. Néha köhintett egyet, de valójában ilyenkor a fiókjában tartott pemetecukorból kapott be egyet-egyet, amit utána percekig észrevétlenül próbált szopogatni. Időnként felállt, és szigorú, egyenes tartásával körbesétált, ellenőrizve, hogy kinek hogy megy a munka, kell-e segítenie valamiben. Volt egy széles, gyapjú, mogyoró színű sála, ezt mindig a hátára terítette, néha fázósan maga köré húzta.
Egy napon az „f” betűből kellett díszítősort írnunk. Már készen voltam a grafitceruzával írt sorral, amikor észrevettem, hogy az egyik betű nagyon csúnya lett. Borzasztóan bántotta a szemem a hiba, és féltem is, hogy Pannika néni meg fog szidni a hanyag munkáért, és már piros csillagot sem kaphatok a feladatomra.
– Elrontottam, kiradíroztatom! - súgtam Krisztinek.
– Nyugi! - suttogta. Nesze, itt egy radír.
– Radír? Tudod, hogy nem szabad! 
– Nézd, az előbb én ezt a pirossal írt betűt dörzsöltem ki, és alig látszik a nyoma - nyugtatott a barátnőm.
– Rendben. Add csak, megpróbálom!
Óvatosan elkezdtem radírozni a papírt. A puha grafit szétkenődött a lapon, és, mint egy fekete foghiány a hibátlan fogsorban, úgy éktelenkedett a szép szabályos betűsor közepén. Teljesen kétségbeestem.
– Radírozd ki az egész sort, hátha azt hiszi hibás a lap a füzetben – suttogta Kriszti.
Jó ötlet, így is tettem. A radírozástól elvékonyodott sor szinte kipúposodott a lapból.
Elszörnyedtem a látványtól, a sírás fojtogatta a torkom, a könnyeimen keresztül is iszonyúnak láttam a tettem. Vettem egy mély levegőt, és nekiestem az egész lapnak, és csak radíroztam, radíroztam. Az egész lapot átdörzsöltem, hátha tényleg azt hiszi Pannika néni, hogy hibás a füzetlap. Alapos munkát végeztem, mert már a csíkozás is alig látszott. A letakarított lapra gyöngybetűkkel újraírtam az egész leckét.
Még néhány perc maradt három óráig. Már csak páran maradtunk, akik nem vittük ki a füzetünket láttamozásra és ellenőrzésre a tanári asztalhoz.
Pannika néni türelmetlenül kopogott a ceruzája végével az asztalon.
– Várj, először kiviszem én! – szólt Kriszti. – Pirossal írt betűt is radíroztam, ez még rondább, mint a tied.
– Köszi!
Kriszti mosolyogva vitte ki a füzetét.
– Ejnye, ejnye, Krisztikém! Mi ez a rondaság itt? Tudod, hogy nem szabad radírozni. Büntetésként írj még három sort otthon, és holnap mutasd be! – dorgálta szelíden a barátnőmet Pannika néni.
– Most te jössz! Nem lesz semmi baj, vidd ki a füzeted! Különben is, te vagy a kedvence, most mitől félsz?! Nem harapja le a fejed! – bátorított a barátnőm.
Összeszedtem minden bátorságom, és izzadó tenyérrel, reszkető térddel mentem ki utolsóként az asztalhoz. Pannika néni mosolyogva vette át a füzetem, majd elkomorodott, szinte szikrát szórt a szeme, mikor ránézett a művemre. Levette a széles mogyoró színű sálat a válláról, és rácsapott vele a hátamra. Inkább legyintés volt mint ütés, alig éreztem.
– Szégyelld magad és menj a helyedre! Ne is lássalak! – sziszegte nagyon mérgesen.
Ma sem tudom hogyan jutottam el a helyemig. A szégyen –  a társaim, és Pannika néni előtt – , égette az arcom. Keservesen sírtam, és még sokáig éreztem magamon azt a pillantás, ahogy az idős pedagógus nézett rám.

A következő napokban még jobban igyekeztem, mint addig. Gyönyörűen, hiba nélkül kanyarítottam a betűket, megcsináltam minden szorgalmi feladatot. Pannika néni nem mosolygott rám, nem dicsért, még meseolvasás vagy játék közben sem nézett rám.
Eltelt jó néhány nap, és semmi mást nem akartam jobban, mint hogy a szeretett tanító néni bocsánatát elnyerjem.
Azután eljött a nagy nap. Kivittem a feladatom, ami hibátlan munka volt.
– Szép! – mondta röviden Pannika néni.
Lesütött szememet rá emeltem, és láttam, hogy mosolyog, nem csak a szája, a szeme is nevet.
Megsimogatta a fejem, és óvatosan kinyitotta a fiókot.
– Gyere, vegyél egy cukrot! – kacsintott rám cinkosan. – Csak a többiek észre ne vegyék!
Soha életemben nem esett olyan jól egy szem cukor, mint akkor.