Aki a Tisza parton nőtt fel, tudja, hogy miről beszélek. Igen, a Sárga Üdülőtelep. Ez az a hely, ahol a vörösesbarna vizű Maros beleömlik a szőke Tiszába, ahol a mi szeszélyes kedvű folyónk évről évre töltésnyi mennyiségű finom homokot rak le a kanyarban, áradás után. A hetvenes években rengeteg hétvégi ház, pici üdülő épült itt, ahova szívesen látogattak ki a tulajdonosok egy fárasztó munkanap után, vagy hétvégén, mikor egy jó bográcsosra és néhány üveg olcsó sörre összejöhettek a barátok. Ma már drága a hús is, a sör is, az embereknek nincs ideje ebben az állandó rohanásban és hajtásban kiszabadulni a városból. Egyre több az elhanyagolt vagy elhagyott üdülő, és egyre kevesebb az ember a parton.
Mióta Szegeden élek, a nyári napok nagy részén kilátogatunk ide, egy kicsit kiszellőztetni a tüdőnket, megpihenni a meleg homokban, vagy egyszerűen csak gyönyörködni a folyótorkolat és az ártér fáiban, a nyugalmasan folydogáló vízben, miközben beszívjuk a tiszta, hűvös vízszagot. Először csak a férjemmel jártunk ki kettesben, néha csak szerelmesen hallgattunk, máskor az evezés közben itt fújtuk ki magunkat, vagy kora nyári délutánokon addig beszélgettünk a folyó parton egymásba feledkezve, mígnem a napsugarak elvesztek a kanyarban, hűvös pára ült a folyó fölé, és lassan olyan sötét lett, hogy nevetve bukdácsolva a homokbuckákban és egymás lábában alig találtuk meg az autónkat, hogy hazadöcögjünk a fülledt városba.
Később jöttek sorra a gyerekeink, és remek mókává váltak ezek a napok. Kicsi koruk óta apró karúszókkal ott totyogtak a sekély vízben a fiúk, a homokból csodás várakat építettünk vizesárkokkal és alagútrendszerekkel, gótikus templomok karcsú, magas tornyait „csöpögtettük”, és közben attól rettegtünk, hogy egy nagyobb motorcsónak keltette hullám elmossa a remekműveinket.
Miklóskával és Péterrel évről évre szemtanúi voltunk június második hetében a tiszavirágok rövidke életének, amint születésük után pillanatnyi és boldog násztáncukat lejtve a vízre rakják petéiket, hogy az újabb élet biztos reményében néhány óra múlva elmúljanak. Sokuknak ez a pillanatnyi gyönyör sem adatik meg, hiszen a víz felett cikázó fecskék és sirályok, és a felszín alatt lapuló ragadozóhalak számára egy óriási terített asztallá változik ilyenkor a virágzó Tisza, amikor az éhes szájba erőfeszítés nélkül repül be könnyű préda.
Ezen a nyáron Andriskámmal minden délelőtt kilátogatunk ide, amíg a nagyok tanulnak és dolgoznak. Van, hogy csak mi ketten birtokoljuk az egész strandot. Kézen fogva sétálunk vagy futunk a part menti kristálytiszta vízben, néha apró halrajokat kergetünk, amik rémülten menekülnek a felkavart vízben. Pancsolunk, beszélgetünk, építkezünk a nagy homokban. A strand melletti első, ütött-kopott, viharvert üdülőt most toldozgatja ráérősen egy idős gazda. Munka közben Kovács Kati és Araczki László naiv életérzésekről mesélő slágereit hallgatja. A retró hangulathoz hozzátartozik a vendéglő, ahova orvos, ügyvéd, segédmunkás, kicsi és nagy, nő és férfi, egyaránt mezítláb, fürdőruhában tér be egy hideg sörre, üdítőre, vagy pálcás jégkrémre.
A minap ültünk Andrissal a parton, a lábunkat nyaldosták a hűs hullámok, mikor nagyot csobbant előttünk a víz.
– Mi volt ez ? – ugrott az ölembe rémülten a kisfiam.
– Csak rabolt egy hal, Drágám – nyugtattam meg őt, és mindjárt biológia órát tarthattam a táplálkozási láncról, amikor a nagy hal megeszi a kis halat.
– Nézd, Anyu, ott mászik egy bogár a vízben – mutatott a lábunk elé pici ujjacskájával Andris.
S valóban. Csúf kis barna rovar ballagott ki a partra, egy szitakötő lárva. Úgy nézett ki mint egy páncélos űrlény. Szépen megszárítkozott a meleg homokon, majd a tor részén hosszában megrepedt a barna bőr, és kipúposítva hátát előbújt a szitakötő élénkzöld, csillogó háta, és a szárnykezdemények a külön kis tokokból, majd kihúzta két pár lábát és a fejét. Szegény kis állat kicsit megpihent a fárasztó átalakulásban, majd teste teljesen ívbe feszült, míg kihúzta börtönéből a hosszú potrohát és a maradék négy lábat.
– De nincs is szárnya! – reklamált Andris.
– Várj csak Kicsim, mindjárt megláthatod azt is.
A hátán lévő apró kis lemezekből a szitakötő percek alatt kitolta, kigörgette a finom hártyás szárnyakat. Néhány percig még hagyta, hagy gyönyörködjünk benne, majd huss, elrepült a szivárványos szárnyain, mint egy fürge helikopter.
– Hát, elrepült – szólt csalódottan Andris. – De nézd! A bőrét itt hagyta – mutatott a lyukas, élettelen lárvaburokra.
Élet, születés, újjászületés…
Nem ábrándozhattam tovább, mert hangos társaság szaladt le mellénk a partra, három fiú. Egyikük haja derékig érő, raszta, teleaggatva gyöngyökkel. A másik két fiatalember feje kopaszra nyírt, testük televarrva tetoválásokkal. Ha az utcán találkozunk, valószínűleg átmegyek a másik oldalra. Jobb a békesség – gondoltam –, s kicsit arrébb húzódunk Andrissal.
Labdáztunk a kisfiammal, én voltam a kapus, ő nagyokat lőtt. Az egyik passz magasra sikerült, a pöttyös labda hosszú ívben szállt, majd az egyik fiatalember tar fején megpattanva a mély vízbe repült.
Te Jó Ég, most mi lesz velünk – suttogtam, miközben Andrist a karomba fogtam, s elindultunk a fiatalemberek felé.
A fiú, akit fejbe találtunk a puha labdával, inkább meglepetten, mint mérgesen fordult felénk, majd tekintete mindjárt ellágyult.
– Bocsánat – dadogtam félve.
– Semmi baj, nem történt semmi! – nevetett rám. – Tessék várni, majd kihozom a labdát – és már bele is vetette magát a vízbe.
Néhány pillanat múlva barátságosan nyújtotta Andris felé a labdát. Mi megkönnyebbülten játszottunk tovább, a harsány társaság lassan elcsendesedett mellettünk. Lefeküdtek a homokba és beszélgettek, majd az egyikük felült és elkezdett csöpögtetni. Aki vízközelben nőtt fel, az tudja, hogy ez azt jelenti, hogy a vizes homokot a tenyerünkbe fogjuk, és az ujjaink végén csöpögtetve a nedves építőanyagot, várfalakat, tornyokat formálunk. A fiatalok teljesen belefeledkeztek a munkába. Magas falakat, karcsú tornyokat épített az egyik, a másikuk vizesárkot ásott a kezével, a harmadik a víz felől húzott fel egy erős, vastag falat. Miközben épült a kastély, a fiúk beszélgettek, terveket szövögettek az előttük álló nyárról, a jövőjükről… Már nem ijesztő külsejű „vadembereket” láttam, hanem három jópofa, homokozó nagy gyereket.
A déli napsugarak kezdték égetni a bőrünket, így összeszedtük a homokozóedényeket Andrissal, ideje volt haza indulni.
– Tessék, Anyucica! Tedd bele a lapátot is a táskába, mielőtt elrabolja ezt is az a nagy hal! – aggodalmaskodott a kisfiam.
Mosolyogva kézen fogtam Andrist és elindultunk a forró homokban az autónk felé.
– Csókolom és szia Kicsi! – szóltak utánunk a fiúk.
– Viszontlátásra, és további kellemes strandolást kívánunk! – köszöntem el.
Nem is sejthették, hogy akaratukon kívül ők is hozzájárultak, hogy ilyen szép napunk legyen.
