2020. május 6., szerda

A gesztenyepüré



Ma megint előkerült „mami szakácskönyve”, tudjátok, az az ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított barna füzet, a drága kincs, aminek a tiszteletére már egy egész novellát szenteltem korábban. Ez a csodálatos füzet nem csak kiváló recepteket, hanem rengeteg praktikus tanácsot és életbölcsességet tartalmaz, amit mamikám után megörököltem. Amint kinyitom a receptgyűjteményt, máris érzem azokat az utánozhatatlan és feledhetetlen ízeket, amit mami varázsolt nekünk az asztalra. Az én nagymamám egyszerű asszony volt, életrevaló, eszes, dolgos. A leggondoskodóbb, legszorgalmasabb és legmelegszívűbb asszony, akit valaha is ismertem. Mi voltunk az élete: a család, a gyerekek. Nagyon találékony és talpraesett mamika volt, mely tulajdonságára nagy szükségünk is volt, hogy a szerény anyagi körülményeink ellenére mindig meglegyen mindenünk, amire szükség van. Óriási szeretettel és rengeteg munkával és fegyelemmel tartotta össze a mi kis családunkat. Órákat tudnék még mesélni az én mamimról, de most megzabolázom a gondolataimat, és visszatérek erre a szakácskönyvre.
Mostanában, hogy több időm van a kényszerpihenő miatt, a szokásos ebéd és meleg vacsora mellé, igyekszem meglepni a családomat valami finomsággal. így kerülnek most sorra mami süteményes receptjei. A házi sütemény egyszerűen varázslat! A sütőből kiáradó meleg, a gomolygó vaníliaillatú pára, a mandula és az olvadó csokoládé finom zamata azonnal összehozza a családot! A mandulás csók gyógyír a lelki bánatra, a habos, könnyű krémes, ha csak rövid időre is, de elűzi a vizsgák miatti szorongást.
Ma lekváros és mogyorókrémes kiflit készítettem, és amíg a finomság sült, addig a recepteket olvasgattam. Megakadt a szemem a gazdásztortán. Gyermekkoromban nálunk ez volt A TORTA, amit a két legnagyobb  ünnepen sütött mamikám: karácsonykor és húsvétkor. Mi szegények voltunk, és ez a sütemény még a hetvenes évek legelején is igen drága édességnek számított. Kellet hozzá rengeteg mogyoró hiszen a liszt finomságúra darált pörkölt mogyoróból készült a tészta , tojás, cukor, tejszínhab, vaj, tej, és az isteni főzött csokoládékrém, ami a tölteléket képezte. Már szeptemberben megkezdődött a spórolás a karácsonyi pulykára és a gazdásztortára. Talán hat, vagy hét éves lehettem, amikor december 24-én egy rendkívül hideg reggelen erre a bizonyos nagyon finom süteményillatra ébredtem. Emlékszem, az ablakokra cifra jégvirágot lehelt a fagy, a nagy sárga, fehér kockás meleg dunna alól mégis villámgyorsan kiugrottam az ágyból és szaladtam ki a konyhába. Ott már bizony nagy volt a sürgölődés. Egyszerűen imádtam ezt a nyüzsgést, a felfordulást, amikor a karácsonyillatban tapintható a feszültség és a várakozás, hogy mikor szólal már meg végre a csengőszó, mikor érkezik az Angyal!  A sparheltben sült a szilvalekváros hókifli. Anyukám a testvérével a zöldséget pucolta, mami pedig megkoppasztotta a pulykát, és a sütéshez készítette elő. Én persze már alig fértem a bőrömbe, ezért kaptam feladatot, segíthettem megtörni a mogyorót, amiből ez a bizonyos gazdásztorta készül. Kema ( ő volt anyu testvére, a keresztmamám) kis mozsárban törte a mogyorót, én pedig szétválogattam a magot a héjtól. Mami szigorú felügyelete alatt történt ez a munka, mert a méregdrága mogyorót nem volt szabad megdézsmálni. Amikor elkészültünk, éppen kisült az aprósütemény, így a sparhelt sütőjében felszabadult a hely a mogyoró pörkölésére. Betettük a mogyorót a kis tepsibe, és abban a pillanatban csöngettek! Ugyan ki lehet az karácsonykor? Imádtam a vendégeket, az izgalmas találkozásokat, és miközben a hosszú gangon keresztül mentünk kaput nyitni, már találgattam, ki jöhet. Talán Jani bácsi jön Szegvárról, vagy Varga néni a Királyszék utcából? Sajnos egyikük sem. Csak Licuska néni topogott fázósan a kapuban, aki két házzal feljebb lakott. Szabadkozott hosszan, kezét tördelve mentegetőzött, hogy ilyenkor zavar, ő is tudja, hogy a legrosszabbkor, mert hát ilyenkor egy háziasszony azt sem tudja hol áll a feje. No, ő sem tudja mit is csináljon, annyi a dolog, ráadásul a nagy sietségben nyitva felejtette a konyhaajtót, és az a nyavalyás macska beszökött, és felugrott a kredencre, ahol már ki volt készítve a tojás, amiből a piskótát akarta sütni. Rákiáltott a macskára, hogy takarodjon onnan, nehogy a szőre belehulljon az ételbe. Talán mérgében még a kockás konyharuhát is hozzávágta.  A piszok macska meg leugrott, de magával rántotta a doboz tojást, és most miből lesz a piskóta, pedig még a Pista gyerek is jön  vacsorára Szentesről… Ennél a résznél már Licuska néni zokogott és szaporán vette a levegőt, mami vigasztalóan át is ölelte a vállát, és tessékeltük volna be a nénit a lakásba, de ő csak sírt és sírt. Nagy nehezen tudta kinyögni, vajon Rózsika, azaz mami, tudna-e adni neki nyolc tojást, vagy ha annyit nem, legalább hatot, legfeljebb vékonyabb lesz a piskóta.  Mami persze tudott adni, így anyut hátra küldte a kamrába, aki már hozta is a tojást. Licuska néni könnyei azonnal felszáradtak, és boldogan búcsúzott, de azért még nagyon boldog ünnepeket kívánt és Isten áldását kérte a drága szomszédokra, akiket talán ő meg sem érdemel, olyan jók vagyunk. De biztosak lehetünk benne, nem marad hálátlan és ezt a nagy jóságot ő majd egyszer viszonozni fogja. Nagy nehezen tudtuk csak drága Licuska nénit kijjebb tessékelni, és becsukni a nagy kaput, és amint kívül tudtuk a jó asszonyt, mami és anyu rémülten összenéztek: a mogyoró! Rohantunk is vissza a gangon keresztül a lakásba, ahol a konyhaajtón már szivárgott ki a fekete füst. Amikor beléptünk, alig láttunk, sötétszürke lepel ült a konyhán. A sparhelt sütőjében szénné égett a bent felejtett mogyoró. Miután kiszellőztettünk és a tepsit az elszenesedett mogyoróval kidobtuk a hóra, az én drága nagymamám lehuppant a fotelba  és magába roskadva csöndesen sírdogált. Engem nem nagyon érdekelt a torta, csak mamit sajnáltam, és egyre csak azt mondtam, torta nélkül is jön a Jézuska, és most ez a legfontosabb, csak ez számít. Kisvártatva betoppant Tata is, erre a nagy felfordulásra. Na, hát ne legyél már úgy oda, Kedvesöm, vigasztalta. Majd húsvétkor nem engedjük be ezt a vénasszonyt, akárhogy is dörömböl a kapun. Erre mindannyian elnevettük magunkat. Mami felpattant, mintha mi sem történt volna, cipőbe, kabátba bújt és szaladt hátra a kamrába. Kisvártatva jött is vissza és győzedelmes mosollyal az arcán mondta, ne aggódjunk lesz itt még meglepetés vacsorára.
A nap további része a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Anyuval és Kemával társasjátékoztunk ebéd után. Majd el kellett mennem Tatával sétálni és szánkózni délután, mert kell a friss levegő a gyereknek, Tatának meg a mozgás, hogy jobb legyen a keringése, és ez csinál majd jó étvágyat az esti finom vacsorához. Nekem nem volt kedvem kimozdulni, mert azt forgattam a fejemben, én bizony ki fogom lesni, hol jön be a Jézuska a szobába, és hogy bírja el azt a plafonig érő karácsonyfát az arany csillaggal a tetején. És még meg akartam azt is kérdezni tőle, hogy honnan tudja megjegyezni azt a sok kívánságot, és hova írja fel magának, hogy melyik karácsonyfadísz kié, mert nekünk minden évben ugyanazokat a mesés figurákat varázsolja a fára. Abban az évben sem leshettem meg őt, kénytelen voltam szánkózni, ami azért jó móka volt. Abban az időben kevés autó járt az utakon, szenteste délutánján már a lovaskocsik vagy a motorok sem közlekedtek. Tata pedig szaladt az úton, húzta a szánkót, én meg csak egyre kiabáltam, gyorsabban, gyorsabban! Sötétedni kezdett már, a „ló” elfáradt, a lovas is átfázott, így tatának nem kellett soká kérlelnie, menjünk haza Nócikám!
Otthon a nagy konyhában már szépen meg volt terítve az asztal, és csak ránk vártak, hogy készüljünk el, és lássunk hozzá az ünnepi vacsorához. Az izgatottságtól összeszűkült a gyomrom, a sült illata mellett határozottan érezni véltem a fenyőillatot, ami azt jelentette, hogy a huncut Jézuska már becsempészte a fát a másik szobába, és biztos már az ajándékok is ott vannak. Legszívesebben berohantam volna a nagyszobába, de nem mertem, mert a szabály az szabály, először vacsora, mert mindennek megvan a sorrendje, és mami mennyit dolgozott, hogy ilyen finomat ehessünk! A pulyka gyönyörű aranybarnára sült, és mindenki azt kapta belőle, amit szeretett. A lányok, azaz anyu és Kema kapták a combot. Tata a szárnyát, én a melle húsát, mami meg a püspökfalatját, mert ő azt szereti. Felnőttként jöttem rá a kiosztás valódi okára. A pulyka után mami kisomfordált a kamrába, és tálcán hozta be a gyönyörű metszett üvegpoharakban a gesztenyepürét. Gesztenye? Honnan varázsolta ezt elő mami, ez százszor jobb, mint a gazdásztorta! Azon az estén még az ajándékoknál is nagyobb volt az a meglepetés, amit mami varázsolt!
Vannak stádiumok az ember életében, amint gyerekből felnőtt lesz, és a gyermeki őszinteség és ártatlanság után kezdenek lelepleződni a nagy titkok. Mire elfogynak a titkok, felnőttek leszünk. Ezeket a csodákat pedig tovább titkoljuk a gyerekeinknek, lehetőleg minél tovább. Úgy ahogyan néhány év múlva a szekrényben kutakodva én is megtaláltam az ajándékomat, lelepleződött a Jézuska. Nagyon szomorú voltam akkor, úgy éreztem elvesztettem valamit, ezért még évekig eljátszottam a szüleimnek, hogy mennyire várom a csodát. Annyira örültem annak, hogy ők örülnek! Mégis megmaradt ez a csodavárás.
A gesztenyepüré is lelepleződött, évekkel később, ami sokkal inkább vidám, vagy inkább tragikomikus, mint megható történet. Mami a kamrában leakasztotta a fehér fejtett babot a gézzacskóban, amiben tárolta. Jól megfőzte, átpasszírozta, a cukrot megkaramellizálta, összeforgatta a babhússal. Ez volt a mi karácsonyi csodánk. Ilyen leleményes asszony volt az én mamikám!

Nincsenek megjegyzések:

A gesztenyepüré

Ma megint előkerült „mami szakácskönyve”, tudjátok, az az ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított barna füzet, a drága kincs, aminek a...