Mindenszentek napja közeledett. Idén az ősz mintha csak dacolt volna az elmúlással, élénk színekbe öltöztette
a természetet. Sárga, arany, bíborszín ragyogás harsogott a fákról és a
bokrokról, amik a sírokhoz vezető utat szegélyezték.
Minden évben kötelességtudatból
indult el Ágnes a temetőbe ilyenkor, nem érezte igazán szükségét, hiszen a
szeretteivel, akik már nem lehettek vele, akkor találkozott, amikor csak akart.
Legtöbbször akarnia sem kellett, elég volt, ha megcsapta az orrát a gőzölgő húsleves
illata, és máris ott volt vele mami újra a konyhában, segített leszűrni a
húslét, és szétválogatni a főtt húst a zöldségektől. Néha meglátott az utcán
egy magas, szikár, borostás férfit, már emelte is a kezét, és boldogan kiáltotta:
Tata, várj meg, kérlek! A katartikus olvasmányélményeit a keresztanyjával osztotta meg először, azzal a biztos
meggyőződéssel, hogy neki is nagyon tetszene.
Amint ballagott a temetőben, a
napsugarak melegítették az arcát, gyönyörködött a színkavalkádban, és egyszerre
béke töltötte el, azt gondolta, jól van minden így, ahogyan van. Az elmúlás
után részei leszünk a természetnek, a földnek, fának, szélnek, és mivel is tiszteleghetnénk
szebben a halottaink előtt, mint ezzel a csodálatos nappal, mint amilyen a mai
is.
Még egy síremlék maradt hátra a
körútjából. Gyuri bácsi és Jolánka néni nyughelye. Nem tudta azt mondani, hogy
nagypapa és nagymama, hiszen alig néhányszor találkozott velük életében, nem
ismerte őket. A bácsi arcát nem is tudta felidézni, mindig csak a durva szövésű
barna kabát jutott az eszébe. Látta, tapintotta a száraz, érdes tenyerét, amikor
megfogta a kezét, érezte az arcán bőre
tiszta szappanszagát, amint megpuszilták egymást. No, és persze emlékeiben van
a rozzant férfibicikli két oldalára felkötött kosárnyi szőlő, és körte, amivel
Gyuri bácsi először várta őt az iskola előtt. A barna kabátos idős férfi a
nevén szólította, s azt mondta, ő a nagypapája, és Ágnes – bár tudta, hogy
idegennel nem szabad szóba állnia – érezte, igazat mond az öreg, s boldog
izgalommal elindult vele együtt haza, anyuhoz. Otthon kipakolták a kosarak
tartalmát: a vékony héjú, kecsesen hosszúkás formájú, mézédes körtét és a sárgás szőlőt.
Kormos körte, magyarázta Gyuri bácsi, és Pannónia kincse a szőlő neve. Ágnes
majszolta a gyümölcsöket, édes levüktől ragadt a keze, arca, és közben
hallgatta, hogy mennyire büszkék rá a nagyszülei, és hogy szívesen jönnének látogatóba gyakrabban is, de a fiuk, meg az új menyük ezt nem szeretnék… és hát ugye megértjük, hogy ők már öregek,
és alkalmazkodniuk kell a fiatalokhoz, mert mégiscsak ők az egyetlen
támaszaik, de azért szóljunk, ha bármiben tudnak segíteni… Ágnes nem értette, hogy miért is nem találkozhatnak, de nem is morfondírozott sokat felette, nem volt
jelentősége, hiszen ott volt neki anya, mami és tata, meg keresztanya,
ráadásként most a finom kormos körte és Pannónia kincse. Boldog gyerek volt így,
mert szerették, és nem is tudta, milyen lehetne másként élni, ha lenne a
családban még egy nagypapa és nagymama, meg apa.
Jolánka néninek csak az arcára
emlékezett Ágnes. A haja hófehér volt, magas, habos kontyba fésülve, mint a hófehér vattacukor, amit május elsején a felvonulás után
vettek a vidámparkban. Nagy, kerek, világoskék szemeiből soha nem lehetett
kiolvasni, hogy mit gondol, vagy mit érez. A fekete, bozontos szemöldöke szigorúvá
tette az arcát, ezért Ági mindig csak a száját nézte, ha beszélgettek.
Emlékezett a mindig vastagon kirúzsozott, mosolygós ajkakra és a szép fehér műfogakra, amik
kétoldalt kis fémkapcsokkal kapaszkodtak a hátsó fogakhoz. Amikor utoljára
látta Jolánka nénit, sovány volt, a bőre szinte átlátszó, a kórházi ágy fehér
ágyneműjében az a kék szempár, még kékebbnek tűnt, a szemöldök még sokkal riasztóbbnak…
Ágnes végre odaért a síremlékhez,
vagyis inkább arra a helyre, ahol annak lennie kellett volna. Először
értetlenül állt, majd a sok szépen gondozott, virágokkal ünneplőbe öltöztetett
nyughely között meglátott egy elvadult bozótost. Félrehajtva a bokrok tövises
ágait, meglátta az ismerős sírfeliratot. Szégyen fogta el, majd elementáris
erejű düh öntötte el. A kis kézikapával, és csupasz kezeivel nekiesett a
bozótnak. Tépte, taposta, szakította a makacs ágakat, amik a sír betonrései
közül törtek elő, és a tőből száz felé ágazva életerős hajtásokat növesztettek.
Ágnes nem kímélte az eleven ágakat, újra és újra lesújtott a kapa élével,
pattogtak a forgácsok, egyre szaporodtak a levágott, tüskés vesszők. Végre
tiszta lett a kőfelület, a repedésekből csak a hófehéren meredező facsonkok
világlottak ki. Ágnes annyira belefeledkezett az ádáz küzdelembe, hogy észre
sem vette, a nap nyugovóra tért, lassan beesteledett. Az arany ragyogást
félelmetes szürkeség váltotta fel. Megborzongott, csak a kezén érzett végigfutó
melegséget. Lenézett piszkos kézfejére, s akkor látta, hogy a tüskék
összekaszabolták a bőrét, a vér több helyen kiserkent a sebekből. A tövisek,
alattomos, kínzó tövisek, zokogott fel Ágnes! Ömlöttek a könnyei, és az
önsajnálat letaglózta, megbénította. Lerogyott a sírra, és fékezhetetlenül
törtek elő belőle a szavak, mert el kellett mondania, mennyire sajnálja, hogy
Jolánka nénivel sohasem főzött együtt a konyhában, hogy nem szedhették együtt
Gyuri bácsival a kertben a kormos körtét és Pannónia kincsét. Mert bizony mind
a mai napig a kormos körte a kedvence, és amikor beleharap, újra látja azt a
barna kabátot és a dolgos kezeket. Sok más mesével együtt szerette
volna hallani Gyuri bácsi szájából a „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”
kezdetű dalt, amit anyja elmondása szerint mindig énekelt neki csecsemőkorában,
amikor a babakocsit tologatta. És milyen jó lett volna Jolánka néni rejtett
gondolataiba bepillantani, vagy tudni mindazt, amit leírt neki és levélben
átadott a kórházban, amikor utoljára találkoztak, és akkor nem kellett volna
felnőtt koráig várnia, hogy megértse a miérteket, és hogy mit is érzett a néni
a drága kicsi Ágika iránt.
Ágnes befejezte a szipogást, mocskos,
véres kezével szétmaszatolta az arcán a könnyeit. Már egészen besötétedett, körbenézett,
nem látott hozzátartozókat a síroknál. Milyen mély és félelmetes lehet itt a magány, ebben a hideg sötétségben! Elővette a táskájából a mécsestartót. A gyertyát meggyújtotta, és óvatosan
behelyezte az üvegedénybe. A kezével körbefogta, dédelgette a lángot, jól esett
érezni a melegét, majd szépen elhelyezte a névtábla előtt.
Elindult a kijárat felé, de pár
lépés után visszanézett. A szépen letakarított kőfelületen ott világított a
nagyapának és nagymamának fényt és meleget adó lángocska. Igen, így már
jó lesz, mosolyodott el, és sietősen elindult hazafelé.
A fotó Nagy Gábor munkája
