Advent

          Minden évben eljön a nagy készülődés időszaka. Ahogyan öregszem, úgy érzem, hogy évről évre egyre gyorsabban köszönt be advent. Szeretem a decembert, olyan vagyok, mint Micimackó, Benjamin Hoff Micimackó és a Tao című regényében. Ő sem a mézet, hanem inkább a mézevés előtti pillanatot szereti a legjobban. Szeretem várni a csodát, készülni arra a pillanatra, amikor gyerekeim ámuló szemében meglátom tükröződni a fenyőfa piciny lámpácskáinak fényét. Igyekszem nyújtani a pillanatokat, miközben a Dóm téren esténként megcsodálhatom a kis kézművesbódék világító piros tetőit, végigsétálhatok az ünnepi pompában és díszkivilágításban fürdő Kárász utcán.

Az idén sokkal nehezebb ünnepi pompába öltöztetnem a lelkemet, mint máskor. Haragban állok a világgal, nem értem az embereket, a hétköznapokat. A mindennapos harcaimba belefásultam, s nem lettem magam sem különb, mint ami ellen harcolok. A szívem tele van haraggal, indulatokkal… így az első gyertya meggyújtásakor sem Kiss Rigó László püspök úr szép szavai, sokkal inkább a forraltbor melegítette át a szívemet a decemberi hidegben.

          A napokban kora reggel az ébresztőóra könyörtelenül és tapintatlanul csörgött hat óra után. Kint még sötét volt, az esőcseppek ütemesen kopogtattak az ablakpárkányunkon. Nem volt időm búcsút venni az egyetemi társaimtól, durván eszméltem a valóságban. Mindig a diákéveimmel álmodom. Talán azért, mert akkor olyan szabad és erős voltam, hihetetlenül optimista és magabiztos, mindazt éreztem, aminek most híján vagyok. Tehát elkezdődött egy újabb küzdelmes nap. Legnagyobb fiamat vinnem kellett nulladik órára a jégpályára, mert ilyenkor korcsolyáznak. A sötétben lebotorkáltam a konyhába és két kávé tudott csak életre kelteni.

Visszafelé a koripályáról próbáltam rendezni a gondolataimat. Mi is a mai teendőm? Be kell még szereznem az ajándékok jó részét: távirányítós kisautó Andrisnak, pulcsi és farmer Petinek és Mikinek, valami szép és praktikus anyósomnak, cipó anyunak, és még hátra vannak a keresztgyerekek, apósom, sógoromék… és mielőtt pánikba estem volna, abbahagytam a beszerzésre váró ajándékok összeszámlálását. Persze nem szabad megfeledkeznem népes családom testének táplálásáról sem, tehát halat, húst, zöldséget, gyümölcsöt kell még beszereznem. Jézusom! Hasított belém a gondolat, a német rokonoknak még nem írtam meg a képeslapokat, ha ma nem teszem meg, csak húsvétra fog odaérni az üdvözlet. Majd megveszem a lapokat, ha megyünk fogszabályzásra a gyerekekkel. Vagy ha akkor nem, akkor este edzésre menet.

Ekkor értem a forgalmas kereszteződéshez. Jobbról, Gyálarét felől éppen sárgára váltott a fénysorompó, így több száz autós indult meg felém, lehetetlenné téve a kikanyarodásom. Mögöttem óriási terepjáró, azaz inkább csatahajó. Amint megállt mögöttem villogott az arcomba, ezzel próbálva jobb belátásra bírni, hogy kis méretű és szerény küllemű autómmal tűnjek el előle. Átvillant az agyamon, vajon mit gondol, miért állok itt?  Dudált. Majd dudált és villogott is, felváltva alkalmazta kényszerítő eszközeit, hogy engem, mint nyilvánvalóan vak és süket autóstársát jobb belátásra bírjon. Végre elhaladt a kocsisor, és megkezdtem gyorsan a kanyarodási manővert, mígnem fülsiketítő dudálást és ordítozást hallottam mögülem, mivel a terepjárós nem bírta kivárni míg elindulok, s egyszerre kanyarodtunk. Elöntötte a vér az agyamat, én is mutogattam, hadonásztam, cifra szitkokat nyomtam el az orrom alatt. Pedig advent lenne, a nagy lelki készülődés időszaka…

Miután haza értem, villámgyorsan összedobtam a reggelit és az uzsonnát a kisebb gyerekeimnek, és mindannyian útnak indultunk, újra. Halántékomon lüktettek az erek, a torkomban éreztem a fojtogató ideges szorítást.

Megérkeztünk az oviba. Amint kinyílt az ajtó, megcsapott a jellegzetes reggeli óvodai szag. Meleg kakaó és kalács, a kisgyerek illat most keveredett a narancs és a fenyő fűszeres aromájával. Andris szeme tágra nyílt a csodálkozástól: „Anyucica odanézz! Milyen gyönyölű kalácsonyfát hozott ide a Jézuska”. Valóban. Az előtérben formás fenyő díszelgett, ízlésesen feldíszítve ezüst gömbökkel és angyalkákkal, kék szaloncukrokkal.

Feleszmélve első ámulatunkból beléptünk a csoportszobába, a béke és nyugalom, eme szent kis szigetére. A mennyezetről mikulás-ruhába öltöztetett kis kartoncsillagok mosolyognak rám (ahogyan Andris magyarázta, minden nap lehullik egy csillag, s így karácsonyig elfogynak), az ablakpárkány alatt piros, filc adventi csizmácskák sorakoznak. A szekrényen látom még a kis jászolt, pislákoló mécseseket. A pajtások egy része a szőnyegen kuporodva játszott, mások a kicsiny fa asztaloknál elmélyülten dolgoztak az óvó nénivel. Jó néhány pillanatba telt, míg feleszméltek, és köszöntötték az újonnan érkező Andrisom. Láthatólag nagy zavart keltettünk, így azt gyanítom, valami ünnepi készülődésről, és konspirációról lehet szó. Ezen megérzésemet csak erősítette a tény, hogy Andris jelentőségteljesen összenézett Ágota nénivel, és titokzatos mosollyal az arcocskáján öleltük meg egymást búcsúzóul.

Néztem még picit a dolgos és boldog kis társaságot, majd elköszöntem és kifordultam a teremből.

– Nóra! – szólt utánam Ágota. Itt a polcon találsz egy kis adventi cserépedényt. Minden napra szántunk egy-egy kis gondolatot az anyukáknak, útravalóul, no meg hogy ne csak a gyerekek készülődjenek az ünnepre. Húzz egyet, ha gondolod, talán jót tesz – kacsintott rám, s máris mosolyogva fordult az apróságokhoz.

Adventi gondolatok a szülőknek? Létezik még manapság ilyesmi? Pedig Ágotának és Mariannak, az óvónéniknek is van családja, munkája, ők is rohannak az ajándékok és a teendőik után, kiömlik a tej a hűtőjükben, szitkokat szór rájuk egy ideges autós vagy köhög a gyerekük…

„Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” – Márai Sándor

Vegyük hát észre a mindennapok apró csodáit. Lelkünk árnyait űzze el messzire  gyermekeink mosolya, szeretteink biztatása, a gyertyák és arany gömbök csillogó fénye!

Talán nekem is kihullik a kard a kezemből.

Békés adventi készülődést kívánok Mindenkinek!

Éjszakai monológ

Kedves Olvasó! Ez az írásom, egy csokorban a "Fatális tévedés" és a "Hortenzia" című novelláimmal, megjelent az "Álmok és valóságok" című antológiában (Holnap Magazin Kiadó, Könyvműhely Nyomda, Miskolc, 2011), mely kiadvány, tizenkét kortárs amatőr tollforgató közös kötete.   


        Tik-tak, tik-tak, ketyeg az óra, múlnak a másodpercek, vánszorognak a percek, cikáznak a gondolatok az agyamban, miközben álmatlanul forgolódom. A puha, csöndes éjszaka koromfekete dunnája alatt békésen alszik a családom.
Nesztelenül kibújok az ágyból, s beosonok a szomszédos gyerekszobába. A telihold ezüstös fényénél tisztán látom angyali arcotokat.

Te, a legkisebb Kicsim. Milyen csodálatos érzés kuporogni az ágyad mellett és gyönyörködni benned, amint édesdeden szenderegsz. Néha csücsörítesz, vagy megrebben a pillád. Vajon milyen álmot látsz? Olyan büszke vagyok rád, Drágám! Az elmúlt hetekben igazi óvodás lettél. Csak bámulom a bátorságod és az önfegyelmed, ahogyan viselted az elszakadást és az újdonságot. Hiszen bátorság kell ahhoz, hogy ha pár órára is, de elválj a megszokott otthonodtól, tőlem, tőlünk, akik eddig a világot jelentettük számodra. Meg kellett tanulnod alkalmazkodni eddig ismeretlen gyerekekhez és felnőttekhez, egy új közösséghez, annak szabályaihoz és erőviszonyaihoz. Nyílt kis szíveddel és lelkeddel meg mertél bízni a téged szerető és rólad gondoskodó pedagógusokban. Őszinte mosolyod egyformán ragyog minden kis pajtásodra. Hidd el, nekem is nagyon nehéz elválnom tőled, de itt volt az ideje, hogy utadra engedjelek a közösségbe. Már nem csak az én oltalmazó karomba bújsz, ha sérelem ér, mástól is tanulsz meséket és énekeket, és a testvéreiden kívül mostantól az óvis társaidat is hiányolod, ha néhány napig nem látod őket. Így van ez rendjén!

Ha félsz, ha bánt valaki, vagy ha szomorú vagy, még sokáig átölellek és magamhoz szorítalak, s biztos lehetsz benne, hogy megvédelek és megvigasztallak. Kérlek, bocsáss meg nekem, ha eljön az idő, mikor már nem tudlak megóvni mindentől! Egyedül leszel kénytelen megtapasztalni, hogy van aki bánt téged, vagy igazságtalan veled, hogy sokkal jobban kell tartanod a barátság álcáját magára öltő álnokságtól, mint az ugató, harapós kutyától.
          Kis Középsőm, te ügyes, éles eszű, néha makacs Fiam!  A  sportban már megtanultál küzdeni. Tudod, hogy a meccsnek mindig van győztese, s törvényszerű, hogy a másik alulmarad. Ha a csapatod veszít, szomorú vagy és mérges, hibáztatod magad, hogy talán te sem voltál elég jó, te sem tettél meg mindent a győzelemért. Pihensz egy kicsit, és másnap már mosolyogva mégy edzeni, azzal a biztos elhatározással a fejedben, hogy ezután még jobban, még elszántabban teszed a dolgod. Dühösnek és reményvesztettnek akkor látlak csak, ha azt kell elszenvedned, hogy hiába vagytok ti a jobbak, mégis a másik csapat győz. Ne haragudj rám, hogy nem tudok magyarázatot adni a miértjeidre! Hogyan érthetnéd meg azt, hogy az igazság néha sokarcú, hogy valaki a reá ruházott hatalommal nem csak élhet, de visszaélni is tud. Persze már te is látod, hogy egy közösség sohasem homogén, mindig vannak akik a körön belül állnak, sokan azon kívül rekednek. Néhányan kezdeményezőek, mások irányításra várnak, és a sodródók mindig az erő mögé sorakoznak fel. Mérges vagy rám, ha beleszólok a kapcsolataidba és arra buzdítalak, hogy állj ki az igazad mellett és védd meg azokat, akiket igazságtalanul bántanak. Tudom, hogy nagyon nehéz vállalni magadat és felemelni a szavad másokért a többség akaratával szemben. Jó úton jársz, és idővel megtanulod! Senkinek sem könnyű, nekem elhiheted! De ha megteszed, mindig szabad és független maradhatsz.
          Elsőszülött, okos, nagy Fiam! Hú… most a legnehezebb. Te már a kamaszok pimasz kritikusságával és lázadásával, önfejű világmegváltani akarásával szemléled az életet. Kitekintesz a globalizált környezetünkre, és tudod, hogy vannak kérdések, amikre nincs felelet. Nem tudjuk miért vannak háborúk, járványok és éhínség, miként lehetséges, hogy ártatlanok válnak balesetek vagy gyógyíthatatlan betegségek áldozataivá, mi okból pusztítja el önmagát az emberiség. Te sem tudod a választ, de most bizonyos vagy abban, hogy egyszer majd megoldást találsz mindenre.
Kicsi korod óta azt hallod tőlünk, hogy nem elég jónak lenni, a legjobbra kell törekedni munkában és becsületben egyaránt. S te, mint áldott jó gyerek, így is teszel. Szüleid, nagyszüleid és felmenőid példáját követve elérted, hogy mintául nem a média teremtette celeb-karriereket választod.
Előfordul, hogy valakit közülünk elgáncsolnak, vagy igaztalanul bántanak. Együtt, erősítve egymást a családban, közös erővel felállunk. Néha haragszunk a világra, de ez is elmúlik. Ne érezd úgy, hogy becsaptalak, ha azt látod, hogy a gyermekkorodban oly sokszor hallott mesék tanulságai nem igazak. A jó, erős, nemes és igaz nem mindig nyeri el jutalmát, a rossz a legritkább esetben bukik el, és a hazug embert sem könnyű tetten érni. De abban biztos lehetsz, hogy amíg reggelente a tükörből visszanéző arccal békében állsz, amíg bárki szemébe bármikor nyugodtan bele tudsz nézni, addig nincs nagy baj!
          Nem, sajnos nem vagyok az igazság bajnoka. Sokszor tévedek, naponta hibázom én is. Rossz döntéseket hozok, néha megbántom azokat, akik a legkevésbé érdemlik meg azt. Másnap megkísérlem helyrehozni a tévedésem, és megpróbálok úgy élni, hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát.
          Tik-tak, tik-tak, a rohanó másodpercek elűzik az éjszakát, és a pirkadat világosságot gyújt a lelkemben is, száműzi a sötét gondolatokat. Visszarendeződött a helyes rangsor a fejemben. Hálás vagyok az életnek, amiért csodás társat és gyerekeket kaptam, nagyszerű szülőket, nagyszülőket, rokonokat és barátokat, akiknek élete és szeretete erőt ad és mintául szolgál a mindennapokban. Egyelőre egészségesek vagyunk, és boldogok! Nem szabad elfelejtenünk nap mint nap megszolgálni és kiérdemelni ezt az ajándékot!
Ideje aludni térnem, hiszen a hajnallal egy új nap születik, újabb csaták és küzdelmek várnak ránk. Ezzel az értékvesztett, őrült világgal szemben mi, a magunk módján csakis úgy harcolhatunk, hogy hűek maradunk önmagunkhoz.

Egy szokványos szerda

Vége a munkanapnak. Éva feje méhkasként zsongott az egész napi munkától, telefoncsörgésektől, prezentációktól, ráadásul már megint iszonyú migrén gyötörte. Sietős léptekkel haladt az autójához. Mindig sietett, talán soha nem is tudott komótosan sétálgatni. Az utóbbi néhány évben szaladt a feladatai után, állandó igyekezetben a munkájában és családja ellátásában. Korábban rohant az egyetemen, különórákra, edzésre, buliba. Gyermekkorában is mindig futva közlekedett, mert így sokkal több idő maradt a játékra. Életstílusává vált az állandó hajszoltság és versenyfutás a könyörtelenül rohanó percekkel. Dacosan szembeszállt a múló idővel,  bebizonyítva, hogy neki sikerülhet dupla annyi teendőt bezsúfolni egyetlen napba, mint másnak.
Beült az autójába és a közeli szupermarketbe hajtott. Nem válogatott, nem nézelődött, nem csábította el egy-egy ízlésesen csomagolt édesség, vagy finom parfüm. Fürgén haladt az árukkal megrakott sorok között, gépiesen, rutinból pakolta a hatalmas bevásárlókocsiba a dolgokat: Ádám kedvenc epres joghurtjait, teljes kiőrlésű kenyeret Tamásnak, szeletelt sajtot az édesanyjának…  Törékeny alakja ellenére, férfiakat is meghazudtoló erővel emelte be a kocsiba a kartonnyi tejet és az üdítőket. Végre fizethetett, majd a púpozásig megpakolt kocsit tolta az autójához. A parkolóban megrohanta egy hajléktalan. Éva mindig gyűlölte ezeket a helyzeteket. Lassan kezdett beletörődni, hogy a világot nem változtathatja meg, de soha nem tudott szó nélkül elmenni az emberi nyomor mellett. Most önmagát is kiszolgáltatottnak érezte, ahogyan tolta a szemérmetlenül megpakolt bevásárlókocsit, a koldus alázatos tekintetétől kísérve, és így bűntudata ólomsúllyal nehezedett szívére. A „drága szép naccsága…” megszólításra nyúlt is a táskájába, hogy némi kenyérre valót adjon a kéregetőnek. A hajléktalan nem elégedett meg a kezébe nyomott forintokkal, tovább loholt Éva után, és darálta a már olyan sokszor hallott szöveget az éhező gyerekeiről és a beteg feleségéről.

–  Értse meg, kérem, most nem tudok többet adni! – csattant fel Éva inkább könyörgő, mint ingerült hangon.

–  Értem én, drága szép asszony – szólt a férfi, és csöndesen eloldalgott.

Évát szíven ütötte a férfi tekintete, és utálta magát, hogy most ő is belerúgott a szerencsétlenbe.

–  Várjon! – szólt szelíden a hajléktalan után. – Ne haragudjon, kérem! Rossz napom volt, s tudja, most nekem is elég sok gondom van. Tessék, fogja, és minden jót kívánok – nyomott még egy ötszázast a férfi kezébe, majd sarkon fordult, hogy ne kelljen látnia még egyszer azt a tekintetet. Most nem! Ma túl sok!

–   Áldja meg az Isten Magácskát és a drága családját! – szólt utána az otthontalan.

Éva már gurult is tovább, megpróbálta kitörölni az emlékezetéből az előbbi incidenst. Még mindig könnyes szemmel állt meg az ismerős sárga ház előtt. Pár pillanatig nézegette a szépen gondozott kis előkertet, a frissen ültetett árvácskákat, a balkonládákban pirosló futómuskátlikat. Nyílt is az ajtó, és anyukája mosolyogva fogadta. Biztosan ma is már dél óta az ablak előtt ült, és izgatottan figyelte, hogy mikor áll meg a ház előtt a pici piros autó.

– Kislányom, Évikém, már úgy vártalak!

– Szia, Anya! Gyere, ezeket pakoljuk ki a hűtőbe, most vásároltam.

– Mennyi minden! Nem szabad, Évikém... – szabadkozott az idős asszony.
– Gyere, Kislányom! Kérsz kávét? Süteményt? Hogy van Ádámkám? – kérdezte édesanyja, de a választ már meg sem várva, belekezdett a mesébe, hogy mi történt a szomszédasszonnyal, hogy a postás Pista eltörte a lábát és mit tett a hősszerelmes a kedvenc teleregénye legutóbbi epizódjában.

Éva megpróbált figyelni anyjára, de csak egy óriási testetlen és arctalan harsogó szájat látott, ami egyre fenyegetőbben közeledett feléje, mintha őt is el akarná nyelni. Inkább körülnézett az ismerős szobában. Tizenöt éve megállt az idő itt, ebben a kis házban, ahol felnőtt. Ugyanaz a csipketerítő a komódon, a plüss macik ott porosodnak a díványon, az ő gyermekkori és diákkori fényképei sorakoznak a kandalló párkányán. Apja hatalmas mellképe súlyos arany keretben, mint valami ikon ott függ a szófa felett. Éva nem ismerhette az apját, mert féléves volt, amikor autóbalesetben meghalt. Akárhányszor csak ő került szóba, mindig ez a szigorú tekintetű, személytelen mellkép jutott az eszébe. Úgy érezte magát, mint valami bizarr mauzóleumban.

–   Nem is figyelsz rám, Évikém! – zökkentette vissza a jelenbe anyja szemrehányó hangja.

– Dehogynem, Anyu! Ne haragudj! Mennem kell, rengeteg dolgom van még.

– Mindig rohansz, soha nem érsz rá anyádra – következett a szokásos szemrehányás.

– Ne haragudj, Anya! Mennem kell a gyerekért, már biztosan az iskola előtt vár!

– Persze! Tudom. Bocsáss meg, csak olyan rossz mindig egyedül – sopánkodott bűnbánóan anyja.

Éva átölelte a töpörödött, vékony kis testet. Már bánta, hogy felcsattant, hiszen igaza van az anyjának, mindig rohan, soha nem figyel rá kellőképpen. Megpuszilta a ráncos, oly szeretett arcot.

– Vasárnap jövök érted tizenegyre, Anyu! Várunk ebédre!

– Az nagyon jó lesz! Köszönöm! – válaszolt ujjongva az anyja, mint egy boldog kisgyerek, aki már most repesve várja a beígért meglepetést.

A fiatalasszony robogott tovább az iskolához. Egy nagyobb gyerekcsoportban azonnal észrevette a fiát. Ádám a többi kamasszal együtt nevetgélt, viccelődtek.
Milyen hamar felnőtt – gondolta Éva – pedig még csak most volt, hogy megszületett.

Ádám lassan olyan magas mint ő, izmos, nyurga teste inkább már egy férfié, mint egy gyereké. Csak akkor kisgyerek még, amikor reggel az ágyba viszi neki a kakaót, és ő álomittasan, kócosan, megfeledkezve arról, hogy egy kamasznak hogyan kell viselkednie, átöleli, és hozzá bújva szürcsöli a reggeli italt.

– Szia Anya! – ült be mellé az autóba Ádám, de véletlenül sem engedte, hogy anyja egy puszit nyomhasson az arcára, hiszen az osztálytársak kaján vigyorral az arcukon figyelték.

Útközben hazafelé megálltak a tisztítónál és felvették Tamás öltönyeit, majd cipőt vettek Ádámnak, a postán befizették a számlákat és feladták a leveleket.

A délután hátralévő része a szokásos módon telt. Éva segített Ádámnak a házi feladat elkészítésében, közben több programot indított a mosógépen, kivasalta férje ingeit, kitakarította a fürdőszobát. A házimunka monotonitásában levezette a feszültségeket, miközben a csempét sikálta, tisztította, mintha kisöpörte volna magából is az ártó, rossz gondolatokat. A gépies munka elterelte a figyelmét a problémáiról, csak arra figyelt, hogy a fürdőkád ragyogjon, az eper hagyta nyomot ki tudja dörzsölni Ádám trikójából.

Este vacsorát készített. Rutinos gyorsasággal szelte a zöldségeket a salátához, mialatt a csirke a sütőben sült. Eszébe jutott az első közös évük Tamással. Összeköltöztek, és mindketten nagyon szerelmesek és lelkesek voltak. Éva palacsintával akarta meglepni Tamást, de nem tudta, hogyan kell a tésztát elkészíteni. Különválasztotta a tojás sárgáját, hozzákeverte a lisztet és a cukrot. Ujjnyi vastag koromfekete palacsinták sültek. Tamás boldogan falta az ehetetlen ételt, minden falathoz egy-egy korty vizet nyelt, hogy valahogyan lecsússzon a torkán a palacsinta. Éva csak később értette meg, hogy ez volt talán a legszebb szerelmi vallomás.

Ekkor nyílt az ajtó és a férje belépett a nappaliba. Évát még most is minden alkalommal  boldog izgalom fogta el, ha megpillantotta Tamást. Férje ugyanolyan vonzó és jóképű, mint tizenöt éve volt, amikor megismerkedtek. A szürke öltönyében és a kék csíkos ingben ma is elegáns. Rövidre vágott barna haja már kicsit őszül a halántékán és szép, meleg barna szemei körül is apró ráncok húzódnak, de lélekben  ugyanaz a szeretnivaló nagy gyerek, mint volt hajdanán. Esténként, ha nagyon fáradt, kicsit görnyedtebbé válik a tartása, úgy ahogyan ma este is.

– Szervusz, Édes! – nyomott puszit Éva arcára. – Jaj! Tudtam, hogy elfelejtek szólni! Ne haragudj, de nem vacsorázom itthon, máris rohannom kell. Megígértem Zolinak, hogy elmegyek vele fallabdázni, utána beülünk a klubba egy italra.

– Kérlek, ne! Muszáj most? Beszélni akarok Veled!

– Kicsim, nem lehet. Tudod, hogy Zoli mennyi szívességet tesz nekünk, nem utasíthatom vissza.

– Hát persze! Neki nem mondhatsz nemet – szólt az asszony beletörődve, miközben Tamás már az emeletre szaladt, hogy összeszedje a sportfelszerelését.

Éva vacsorához hívta a gyereket, Tamás az ajtóból visszaszólt:

– Minden rendben?

– Igen, rendben minden – válaszolta szárazon Éva.

– Ja – szólt Tamás. – János kérte, hogy feltétlenül hívd fel ma este.

– Valószínűleg a cég alkalmazottjainak orvosi felülvizsgálata miatt keres  – rögtönzött szenvtelenül Éva.

– Gondoltam. Sziasztok, majd jövök! – válaszolta Tamás és sietve becsukva maga mögött az ajtót.

Éva elmosogatott, majd aludni küldte Ádámot. Az ágy szélén ülve még beszélgetett a fiával, együtt nevettek az aznapi iskolai poénokon. Amikor meggyőződött róla, hogy a fia elaludt, lement a konyhába és kinyitott egy üveg bort. Elővette azt a szép kristálypoharat, amit még Spanyolországban vásároltak a nászútjukon és kitöltötte a mély vörös színű italt. Figyelte, amint a kehely kívülről beopálosodik a hidegtől, majd az apró páracseppek egymással versengve végigfutnak a kristálypohár falán, és vízcseppé alakulva elterülnek a talpán, és csak egy bosszúságot okozó karikát hagynak a szépen polírozott asztalon.
Az ajkaihoz emelte az italt, a szájába vett egy kortyot a száraz vörösborból. Hagyta, hogy a bor felmelegítse, érezte, ahogyan az alkohol egy picit a fejébe száll, kellemesen ellazítja. Egy lendületre felhajtotta az egész pohárnyi bort. Pár perc múlva már szorongása kicsit enyhült. Elővette a telefont. Hosszasan bűvölte a számlapot, majd hirtelen elhatározással tárcsázta János számát.

– Halló! Szia, én vagyok! Tudsz beszélni?

– Szia Éva! Jól vagy?

– Rendben minden. Mondd! Megvan az eredmény?

– Igen! – szólt szárazan János. – Éva! Inkább elmegyek hozzátok, és beszéljük meg közösen, legyen ott Tamás is!

– Nem! – válaszolt kategorikusan Éva. – Nem vagyok gyerek, ne kímélj! Megoldom egyedül ezt is.

– Tudom, de ez nem csak a te ügyed! 

– János! Mondd meg, hogy mi az eredmény, a többi az én dolgom – szólt ellentmondást nem tűrően az asszony.

A vonal másik végén néma csönd, gyötrő várakozás.

– Itt vagy, János?

– Igen. A legutóbbi vizsgálat szerint a folyamat felgyorsult. A daganat olyan ütemben terjed, hogy hamarosan… hamarosan segítségre lesz szükséged. A gyógyszerekkel ideig-óráig leplezni tudjuk a tüneteket, de a tumor növekedését az agyadban nem tudjuk megállítani.

– Értem – felelte szárazon Éva, és még egy pohárral töltött. – Mennyi időm van?

– Milyen tüneteid vannak?

– Az állandó fejfájást nem számítva, néha megáll az idő. Kimarad néhány perc, pillanat.

– Pár hónap, talán – hangzott a könyörtelen ítélet.

Éva különös módon nem érzett semmit. Korábban, néha elhatalmasodott rajta az önsajnálat és éjszakánként sírt, kesergett, de most nem. A tudata teljesen tiszta volt, kívülről látta magát és az életét, mintha nem is ő lenne, hanem egy film, amiben ő csak a főszerepet játssza.

– Éva!

– Igen, értem. Kérlek, ne szólj Tamásnak! Még ne! Szükségük van rám, és nem tehetem meg velük…  Köszönök mindent! Szia! – és Éva letette a kagylót.

Ült néhány percig az asztalnál, próbált semmire sem gondolni, amíg kiitta a második pohár bort is. Kiment a kertbe, és beült a hintaágyba. Fejét hátraszegte és ringatózott. A szomszédban valahol, partit adtak a fiatalok, néhány színes petárdát röpítettek az égbe. Tűzijáték. Milyen pillanatnyi és múló gyönyörűség, az ember mégis elfogódottá válik és a könnyeivel küszködik amint az égen felvillanó szikrákat nézi. Éva már nem hallotta a lármás fiatalokat, nem is zavarták a durranó petárdák. A ringó hintában szemét az égre emelte. Nézte a távoli csillagokat, tekintete megtalálta a Cassiopeiát és a Göncöszekeret. A fényes bolygók és csillagok egyre közelebb kerültek hozzá, teste könnyűvé vált, szárnyalt a magasban. Milyen csodálatos ez a testetlen lebegés, fent repülni és elveszni a végtelenben, eggyé olvadni az univerzummal. Olyan apró és jelentéktelen lent minden. Már alig látja fentről a házukat, az orgonabokrokat a kertben. Apró fénylő pontok csak a szomszédos épületek, nem látni embereket, nem gondol az anyjára és a hajléktalanra, a betegségére. Nem látja, de tudja, hogy a csillagok és az éjszaka vastag, sötét dunnája alatt békésen és biztonságban alszik a fia. Olyan lényegtelen már minden, csak a ragyogó csillagok vonzzák, csalogatják, hogy megérintse, megérezze hideg fényüket…

– Megvagy, te szökevény! Már mindenütt kerestelek – szegezte vissza egy hideg kéz és hang a hintaágyba.

– Kicsit elgondolkoztam – simogatta meg férje kezét szeretettel Éva.

– Gyere, menjünk be, megfázol idekint. Haragszol még, hogy elmentem? – kérdezte gyengéden Tamás, és felsegítette feleségét a hintaágyból. – Ígérem, bepótolunk mindent! Hiszen úgyis annyi időnk van. Mit is akartál megbeszélni ma este?

– Nem érdekes, majd máskor – szólt Éva, s hagyta hogy férje átölelje és bekísérje a hálószobába.

     

A Sárga

Aki a Tisza parton nőtt fel, tudja, hogy miről beszélek. Igen, a Sárga Üdülőtelep. Ez az a hely, ahol a vörösesbarna vizű Maros beleömlik a szőke Tiszába, ahol a mi szeszélyes kedvű folyónk évről évre töltésnyi mennyiségű  finom homokot rak le a kanyarban, áradás után. A hetvenes években rengeteg hétvégi ház, pici üdülő épült itt, ahova szívesen látogattak ki a tulajdonosok egy fárasztó munkanap után, vagy hétvégén, mikor egy jó bográcsosra és néhány üveg olcsó sörre összejöhettek a barátok. Ma már drága a hús is, a sör is, az embereknek nincs ideje ebben az állandó rohanásban és hajtásban kiszabadulni a városból. Egyre több az elhanyagolt vagy elhagyott üdülő, és egyre kevesebb az ember a parton.

Mióta Szegeden élek, a nyári napok nagy részén kilátogatunk ide, egy kicsit kiszellőztetni a tüdőnket, megpihenni a meleg homokban, vagy egyszerűen csak gyönyörködni a folyótorkolat és az ártér fáiban, a nyugalmasan folydogáló vízben, miközben beszívjuk a tiszta, hűvös vízszagot. Először csak a férjemmel jártunk ki kettesben, néha csak szerelmesen hallgattunk, máskor az evezés közben itt fújtuk ki magunkat, vagy kora nyári délutánokon addig beszélgettünk a folyó parton egymásba feledkezve, mígnem a napsugarak elvesztek a kanyarban, hűvös pára ült a folyó fölé, és lassan olyan sötét lett, hogy nevetve bukdácsolva a homokbuckákban és egymás lábában alig találtuk meg az autónkat, hogy hazadöcögjünk a fülledt városba.

Később jöttek sorra a gyerekeink, és remek mókává váltak ezek a napok. Kicsi koruk óta apró karúszókkal ott totyogtak a sekély vízben a fiúk, a homokból csodás várakat építettünk vizesárkokkal és alagútrendszerekkel, gótikus templomok karcsú, magas tornyait „csöpögtettük”, és közben attól rettegtünk, hogy egy nagyobb motorcsónak keltette hullám elmossa a remekműveinket.

Miklóskával és Péterrel évről évre szemtanúi voltunk június második hetében a tiszavirágok rövidke életének, amint születésük után pillanatnyi és boldog násztáncukat lejtve a vízre rakják petéiket, hogy az újabb élet biztos reményében néhány óra múlva elmúljanak. Sokuknak ez a pillanatnyi gyönyör sem adatik meg, hiszen a víz felett cikázó fecskék és sirályok, és a felszín alatt lapuló ragadozóhalak számára egy óriási terített asztallá változik ilyenkor a virágzó Tisza, amikor az éhes szájba erőfeszítés nélkül repül be  könnyű préda.

Ezen a nyáron Andriskámmal minden délelőtt kilátogatunk ide, amíg a nagyok tanulnak és dolgoznak. Van, hogy csak mi ketten birtokoljuk az egész strandot. Kézen fogva sétálunk vagy futunk a part menti kristálytiszta vízben, néha apró halrajokat kergetünk, amik rémülten menekülnek a felkavart vízben. Pancsolunk, beszélgetünk, építkezünk a nagy homokban. A strand melletti első, ütött-kopott, viharvert üdülőt most toldozgatja ráérősen egy idős gazda. Munka közben Kovács Kati és Araczki László naiv életérzésekről mesélő slágereit hallgatja. A retró hangulathoz hozzátartozik a vendéglő, ahova orvos, ügyvéd, segédmunkás, kicsi és nagy, nő és férfi, egyaránt mezítláb, fürdőruhában tér be egy hideg sörre, üdítőre, vagy pálcás jégkrémre.

A minap ültünk Andrissal a parton, a lábunkat nyaldosták a hűs hullámok, mikor nagyot csobbant előttünk a víz.

– Mi volt ez ? – ugrott az ölembe rémülten a kisfiam.

– Csak rabolt egy hal, Drágám – nyugtattam meg őt, és mindjárt biológia órát tarthattam a táplálkozási láncról, amikor a nagy hal megeszi a kis halat.

– Nézd, Anyu, ott mászik egy bogár a vízben – mutatott a lábunk elé pici ujjacskájával Andris.

 S valóban. Csúf kis barna rovar ballagott ki a partra, egy szitakötő lárva. Úgy nézett ki mint egy páncélos űrlény. Szépen megszárítkozott a meleg homokon, majd a tor részén hosszában megrepedt a barna bőr, és kipúposítva hátát előbújt a szitakötő élénkzöld, csillogó háta, és a szárnykezdemények a külön kis tokokból, majd kihúzta két pár lábát és a fejét. Szegény kis állat kicsit megpihent a fárasztó átalakulásban, majd teste teljesen ívbe feszült, míg kihúzta börtönéből a hosszú potrohát és a maradék négy lábat.

– De nincs is szárnya! – reklamált Andris.

– Várj csak Kicsim, mindjárt megláthatod azt is.

A hátán lévő apró kis lemezekből a szitakötő percek alatt kitolta, kigörgette a finom hártyás szárnyakat. Néhány percig még hagyta, hagy gyönyörködjünk benne, majd huss, elrepült a szivárványos szárnyain, mint egy fürge helikopter.

– Hát, elrepült – szólt csalódottan Andris. – De nézd! A bőrét itt hagyta – mutatott a lyukas, élettelen lárvaburokra.

Élet, születés, újjászületés…

Nem ábrándozhattam tovább, mert hangos társaság szaladt le mellénk a partra, három fiú. Egyikük haja derékig érő, raszta, teleaggatva gyöngyökkel. A másik két fiatalember feje kopaszra nyírt, testük televarrva tetoválásokkal. Ha az utcán találkozunk, valószínűleg átmegyek a másik oldalra. Jobb a békesség – gondoltam –, s kicsit arrébb húzódunk Andrissal.

Labdáztunk a kisfiammal, én voltam a kapus, ő nagyokat lőtt. Az egyik passz magasra sikerült, a pöttyös labda hosszú ívben szállt, majd az egyik fiatalember tar fején megpattanva a mély vízbe repült.

Te Jó Ég, most mi lesz velünk – suttogtam, miközben Andrist a karomba fogtam, s elindultunk a fiatalemberek felé.

A fiú, akit fejbe találtunk a puha labdával, inkább meglepetten, mint mérgesen fordult felénk, majd tekintete mindjárt ellágyult.

– Bocsánat – dadogtam félve.

– Semmi baj, nem történt semmi! – nevetett rám. – Tessék várni, majd kihozom a labdát – és már bele is vetette magát a vízbe.

Néhány pillanat múlva barátságosan nyújtotta Andris felé a labdát. Mi megkönnyebbülten játszottunk tovább, a harsány társaság lassan elcsendesedett mellettünk. Lefeküdtek a homokba és beszélgettek, majd az egyikük felült és elkezdett csöpögtetni. Aki vízközelben nőtt fel, az tudja, hogy ez azt jelenti, hogy a vizes homokot a tenyerünkbe fogjuk, és az ujjaink végén csöpögtetve a nedves építőanyagot, várfalakat, tornyokat formálunk. A fiatalok teljesen belefeledkeztek a munkába. Magas falakat, karcsú tornyokat épített az egyik, a másikuk vizesárkot ásott a kezével, a harmadik a víz felől húzott fel egy erős, vastag falat. Miközben épült a kastély, a fiúk beszélgettek, terveket szövögettek az előttük álló nyárról, a jövőjükről… Már nem  ijesztő külsejű „vadembereket” láttam, hanem három jópofa, homokozó nagy gyereket.

A déli napsugarak kezdték égetni a bőrünket, így összeszedtük a homokozóedényeket Andrissal, ideje volt haza indulni.

– Tessék, Anyucica! Tedd bele a lapátot is a táskába, mielőtt elrabolja ezt is az a nagy hal! – aggodalmaskodott a kisfiam.

Mosolyogva kézen fogtam Andrist és elindultunk a forró homokban az autónk felé.

– Csókolom és szia Kicsi! – szóltak utánunk a fiúk.

– Viszontlátásra, és további kellemes strandolást kívánunk! – köszöntem el.

Nem is sejthették, hogy akaratukon kívül ők is hozzájárultak, hogy ilyen szép napunk legyen.

Fatális tévedés

Hideg november végi reggel volt. János mindig gyűlölte a telet, a hosszú sötét éjszakákat, a havat és az ónos esőt, a fagyos reggeleket. E pillanatban mégis boldogan autózott a kanyargós országúton, egyre távolodva az unalmas kisvárostól, ahol Margittal éltek. Körülnézett a dombvidéken. A hajnal hamvas dérfátyollal fedte be a lankákat, a fák csupasz ágainak meztelenségét a zúzmara hófehér, borzas kéreggel leplezte. Az előtte kanyargó aszfaltos úttest a rárakódó filmszerű jégréteg alatt eltűnt, egybeolvadt a természettel. Lehúzta az ablakot, hagyta, hogy a beáramló, jeges, kristálytiszta levegő az arcába vágjon. Megborzongott, de nem a hidegtől, hanem a benne elhatalmasodó izgalomtól és várakozástól. Ahogyan távolodott az otthonától, és maga mögött hagyta a kilométereket, úgy szabadult meg a több éve magában hordott szorongástól, a megalázottság fojtogató érzésétől. Gondolatai olyan tisztán és világosan keringtek az agyában, mint amilyen friss volt ez a novemberi reggel…

Évekig szótlanul tűrte Margit basáskodását, aki élvezettel alázta meg őt, ahol csak tehette. Milyen kibírhatatlan volt nap mint nap eltűrnie felesége szeszélyeit, nézni a hájas, tohonya testét, elviselnie az állandó gonoszkodását. Mostanra már mindent gyűlölt, ami a feleségére emlékeztette: a házat, ahol éltek, a bútorokat, amik Margit ízlését tükrözték, a folyton nyáladzó utálatos kutyáját, aki, mintha csak a gazdája utasítását követné, állandóan ott lihegett a nyomában. Persze, elhagyhatta volna Margitot és a gyűlölt otthont, de mi lett volna a szabadsága ára? Nem akarta hajléktalanként végezni az árokparton. Az utóbbi időben egyedül Szilvia tette elviselhetővé a napjait. Ó, igen, Szilvi! Mennyire más is ő, mint a felesége, milyen csodálatos a maga bájával, szépségével, szerénységével. Mit is gondolhatott róla ez az elbűvölő teremtés, milyen férfi lehet az, aki képes így alárendelni magát egy zsarnoknak. De most minden más lesz, mintha csak újjászületne, egy váratlan lehetőséget kap a sorstól az újrakezdéshez. Megvalósíthatja az álmait, nyugodt szívvel nézhet minden reggel tükörbe, hiszen önmagához méltó életet élhet. Talán Szilvia is esélyt ad kettőjüknek, és hajlandó lesz megismerni az új Jánost.

Milyen váratlanul és egyszerűen toppant be ma reggel a szabadság reménye. Soha nem lett volna bátorsága, hogy elszánja magát egy ilyen lépésre, de ez a véletlen baleset tálcán kínálta a lehetőséget.

Reggel indultak otthonról, Margit Fifikét vitte a kutyakozmetikába, ő pedig dolgozni ment a gyárba. Már zárta be az ajtót, mikor a konyhából egy nagy csattanást hallottak.

– Nézd meg, Fiam, mi volt az, mi nem késhetünk el! – utasította Margit.

Ő engedelmesen visszalépett, és látta, hogy a tűzhely feletti polc leszakadt és rázuhant a gázcsőre. Bosszúsan hajolt le keresgélni a kiesett tiplit, mikor halk kis sziszegést hallott a csőből. Ekkor jött a briliáns ötlet. Pillanatok alatt és világosan összeállt a fejében a megoldás, mintha nem is a saját agyát használta volna, hanem egy nála okosabb és összeszedettebb tudat irányítaná. Margit negyven perc múlva visszaér, mert még be kell fejeznie a süteményt a déli nőegyleti gyűlésre. Ennyi idő alatt a konyha légtere megtelik gázzal. A felesége nem fogja megérezni a gyanús szagot, hiszen évek óta tompa a szaglása az allergiája miatt.  Margit belép az ajtón, a sütőbe teszi az előre elkészített tésztát, gyufát gyújt és bumm…
Már-már perverz gyönyörűséggel újra és újra végigjátszotta magában a történetet, látta amint Margit hájas testét darabokra tépi a robbanás. Rá, mint a tutyimutyi özvegyre, senki sem fog gyanakodni, egyébként sem lesz bizonyíték. A biztosító majd fizet, és mint egyetlen örökös, megkapja Margit zsíros bankszámláját. Mégis csak van igazság a Földön, nem volt hiábavaló annyi éven át tűrnie és szenvednie.

A boldog álmodozásából a mobilja csörgése durván és tapintatlanul zökkentette vissza a valóságba. A gyomra görcsbe rándult, izzadó tenyérrel nyúlt a telefonjáért. Máris a rendőrség lenne?

– Karapancsai János – szólt bele enyhén remegő hangon a készülékbe.

– Én vagyok az, Fiam!

– Margit? Te? – dadogott hitetlenkedve.

– El sem tudod képzelni, mi történt. Ez a kétbalkezes új lány a kozmetikában megvágta Fifikét. Most értem ide taxival az állatorvoshoz. Szegény Drágámnak két öltéssel össze kell varrni a fülecskéjét.

– És a nőegyleti ülés? Akkor el sem mégy?

– Dehogynem, hiszen most lesz az elnökségi választás. Viszem magammal Fifikét is. Felhívtam Szilviát, tudod, azt a kis jelentéktelen szőke asszonykát a szomszédból, és megkértem, hogy menjen át hozzánk és dobja be a sütőbe a leveles tésztát, hogy megsüljön mire hazaérek. Még szerencse, hogy a múltkor nála maradt a pótkulcs, mikor a virágot locsolta a távollétünkben. Fiam, itt vagy még? Figyelsz? Halló…

János már nem hallotta. Eszeveszett rémületében fékezett, és gyorsan visszafordult az úton. Előbb kell odaérnie, muszáj, muszáj…

Előtte egy traktor csigalassúsággal vánszorgott. Dudált, de a lassú jármű nem húzódott le. Visszakapcsolt kettesbe, s előzött. A szemközti sávban autózó piros audis rémülten kapta el a kormányt, hogy elkerülje az ütközést.

– Hú, ez meleg helyzet volt! – motyogta János, és tövig nyomta a gázpedált.

Hirtelen egy őz futott át az úton előtte, a férfi ösztönösen taposott a fékre. A rémült állat megúszta, de János autójának hátsó üléséről a fékezés hatására minden előre zuhant. Az ideges férfi káromkodva söpörte le az ölébe hulló kispárnát, Margit olvasószemüvegét és Fifike gumicsontját. Versenyt futva a másodpercekkel száguldott, nem tudott gondolkodni, csak az előtte álló kanyarokat számolta. Most jön balra egy enyhe fordulat, majd mindjárt fékezni kell, hogy be tudja venni az éles jobb kanyart. A fékre taposott, de a pedál nem engedelmeskedett, nem lassult az autó. Megnyomta még egyszer, de hiába erőlködött, a jármű zabolátlanul rohant tovább. Még maradt annyi ideje, hogy a szeme sarkából a padlóra pillantson. Fifike gumicsontja beszorult a fékpedál alá. Az autó magasan, hosszú ívben szállt ki a kanyarból. János előtt felvillant a kutya nyálas pofája, felesége vigyorgó arca, Szilvia szép szemei… Egy mélyről feltörő állatias üvöltést hallott valahonnan, majd egy óriási csattanást, mielőtt a rémülettől tágra nyílt szemére az örök sötétség borult. 

Barátnők

Egy verőfényes, kora nyári délután Judit a hangulatos kis cukrászda teraszán ült gondolataiba mélyedve, miközben kávéját kavargatta. Az elegáns hófehér, mélyen dekoltált kosztümjében most is kifogástalanul elegáns volt, mint mindig. Nyakában a vékony aranyláncon függő opál medál és a hozzá illő fülbevaló még inkább kiemelték szürkéskék szemeit és finom, arisztokratikus vonásait. Vállig érő, egyenes, gesztenyebarna dús haja keretet adott szoborszerűen szép arcának. Az arra sétáló férfiak a szemük sarkából vágyakozó, elismerő pillantással méregették a magányosan kávézó megközelíthetetlen hölgyet.
Judit várakozott. Ki tudja mikor is látták egymást utoljára! Hét, vagy talán nyolc éve már? Pedig elválaszthatatlanok voltak az egyetemen, akár az ikrek. Bár természetük és vérmérsékletük nagyon különböző volt, valami nagyon erős lelki kötelék mégis kialakult közöttük, szinte a megismerkedésük első pillanatától kezdve. Anna és ő. A két legokosabb és legnépszerűbb lány az évfolyamon. Barátnője olyan volt mint egy folyton lobogni akaró fáklya, telve élettel, energiával, valami ösztöneiből fakadó nyugtalansággal. Vörös, mindig rakoncátlankodó hullámos fürtjei, csillogó, meleg barna szeme, szép, szabályos arca tökéletesen tükrözték sziporkázó egyéniségét. Minden titkukat megosztották egymással, közösen tanultak, együtt kacagtak és buliztak.
Miközben Judit a kávézó teraszán üldögélt, végigpörgette magában az elmúlt évek történéseit. Az egyetem vége felé Anna megismerkedett egy csodás fiúval, s innentől kezdve ők lettek az álompár. Gábor magas, pimaszul jóképű, okos, sportos, szórakoztató fiú volt, tulajdonképpen Anna férfi mása. Kapcsolatuk sziklaszilárd és megingathatatlan volt, valami ősbizalmon alapuló, mindent elsöprő szerelem. Az egyetem elvégzése után hamar összeházasodtak és Afrikába költöztek. Gábor biológusként kutatómunkát végzett. Anna nem gyakorolta vegyészi végzettségét, hanem fotózni és festegetni kezdett. A két barátnő tartotta a kapcsolatot, először leveleken majd az internet keresztül. Judit számára valóságos ünnepnap volt, ha hírt kapott barátnőjétől. Anna csodásan, szenvedéllyel mesélt az őket körülvevő lenyűgöző természetről, az ott élő emberek mindennapos küzdelmeiről, a szerelmükről és az érzéseiről. Azután egyszer csak nem jött több levél, sem telefon, de még egy rövid üzenet sem. A vészjósló hallgatás ólomsúlyú, baljós árnyként nehezedett Judit lelkére. És hamarosan megérkezett a szörnyű hír, Gábor egy sziklamászás során lezuhant és azonnal életét vesztette. Judit azonnal a várandós barátnője segítségére akart sietni, de Anna beburkolózott a magányába és fájdalmába, önkéntes elszigeteltségbe vonulva kizárta a külvilágot. Néhány évre teljesen eltűnt. Nemrégiben különböző fórumokon kezdtek megjelenni a fotói és a festményei. Alkotásai nagyon "annásak" voltak, de Judit mégis felfedezett bennük valami többet, amit addig nem ismert a diákkori barátnőjében.
Judit néhány évvel később találta meg azt a férfit, aki egy személyben férj, szerető, barát, fivér – s talán majd később – apa lehet. Zoltánnal csodálatos a házasságuk, összeköti őket a munkájuk, a közös vállalkozásuk, a sok-sok élmény és utazás, az évek során megszerzett vagyon. Lám, milyen egyszerű is boldognak lenni – gondolta gyakran Judit –, ha az ember a véletlenek szerencsés közrejátszása során megtalálhatja a százezerből, vagy a millióból a hozzá illő társat. És most – mosolyodott el – Zoltánnal még egy ajándékot kapnak az élettől, ami új színt, új lendületet vihet a kapcsolatukba. Gondolataiból egy, a szürkén és unottan hömpölygő embertömegben feltűnő üde színfolt rázta fel. Olyan volt a közeledő Anna, mint egy kamaszlány, amint sietősen lépkedett tűsarkain. Szűk feszes nadrágjában, fodros tengerkék muszlin felsőjében, tökéletes alakjával magára ragasztotta a tekinteteket.
Boldogan integettek egymásnak és néhány pillanat múlva oly hosszú idő után összeölelkezhettek.
– El sem hiszed mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatlak! – törte meg a csendet Judit, és hirtelen szertefoszlottak a korábbi félelmei, hogy hogyan is kezdhet egy beszélgetést a barátnőjével ilyen rettenetes tragédia után.
– Hát még én! Úgy féltem, hogy haragszol, utálsz, vagy ami még szörnyűbb, elfelejtettél! – válaszolta könnyek között Anna.
Leültek a kis asztalkához, még mindig elfogódottan a boldog viszontlátás örömétől.
– Hozhatok a Hölgyeknek még valamit? – törte meg a varázst az asztalukhoz lépő pincér.
– Én már rendeltem egy kávét, te kérj csak, amit szeretnél.
– Akkor ugyanazt – válaszolta kurtán Anna.
– Értem, még egy koffeinmentes – írta fel a felszolgáló a rendelést.
– Nem, dehogy, egy normális feketét kérek, forrón, keserűn, koffeinnel! – kacagott Anna. Mondd Judit, te beteg vagy, hogyhogy nem iszol normális kávét?
– Hát… azt mondják, ez nem betegség… – mosolyodott el sejtelmesen Judit fülig pirulva.
Anna azonnal kapcsolt, hiszen jobban ismerték egymást talán önmaguknál is.
– Édes Istenem! Judit!  Ez csodálatos! Anyuka leszel? – fogta meg barátnője kezét Anna, és fátyolos szemmel folytatta. – Tudod, mikor Gábor elment, egyedül az a csöpp kis élet tartotta bennem a lelket, aki a méhemben növekedett. Majd meglátod te is, hogy abban a pillanatban, mikor a kis tökéletes testet először a kezedbe kapod, örökre megváltozik az életed… És, a férjed, ugye ő is nagyon boldog?
– Nem tudja még – felelte kicsit zavartan Judit.
– Hogy hogy? Ő nem szeretné?
– Jaj dehogynem, azaz remélem! Tudod, mikor összeházasodtunk, hosszú ideig nem is terveztünk gyereket, csak élveztük egymás társaságát, építettük a karrierünket, azután mindig volt valami nagyon fontos, amiért halogattuk a gyerekvállalást. Később persze, amikor már nagyon akartuk, egyszerűen nem sikerült. Egymás iránti tapintatból nem beszéltünk többet babáról. Mikor már végképp lemondtam róla, terhes lettem. Nem akartam a férjemnek elmondani, amíg nem biztos, hogy megóvjam a hiábavaló reménykedéstől és az esetleges csalódástól. Tegnap voltam orvosnál, és ő megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben!
– Mikor tervezed bejelenteni?
– Képzeld el, ma este, mert most van a megismerkedésünk évfordulója is. Szerintem a férjem is készül a jubileumra, mert napok óta olyan szórakozottan, kótyagosan jön-megy, nagyon titokzatosan viselkedik. Igazi meglepetés vacsorát tervezek, bár ismersz, nem vagyok egy konyhatündér! Milyen fantasztikus nap, és milyen mázlista vagyok – nevetett önfeledten – hogy a két, azaz a babával együtt már a három legfontosabb ember az életemben, így egyszerre, egy napon keresztezik a sorsomat! De most elég belőlem, te mesélj!
Anna vett egy mély levegőt, tekintete a távolba veszett.
– Tudod, mikor Gábor elment, azt hittem vége a világnak, nem tudok lélegezni, létezni nélküle. Három hónap múlva megszületett Tomi, aki a legnagyobb ajándék az életemben, minden nap emlékeztet Gáborra, a létezés és a természet csodájára. Reményt és erőt ad nap mint nap az életünkhöz, inspirál a munkámban, bearanyoz minden pillanatot. Ugyanakkor nagyon nehéz időszakon vagyok túl, és talán csak néhány hónapja érzem, hogy a fájdalmas emlékeimen, a fiamon és a munkámon kívül létezhet más valaki is.
– Csak nem? – kérdezte sokatmondó pillantásokkal Judit. – A legapróbb részlet is érdekel.
– Kérlek, ne! Nincs még itt az ideje, hogy beavassalak. Így is gyötör a bűntudat Gáborral és Tomival szemben. Egy mocskos árulónak érzem magam!
– Jaj, Drágám! Ne tedd ezt! Nem élhetsz halálod napjáig önsanyargatásban, begubózva a gyászodba és az önsajnálatba.
– Ne légy ilyen megértő és kedves velem! Nem csak rólam van szó – felelte ijesztő komolysággal Anna. – Ő sem független. Hogyan rombolhatnék szét egy házasságot, mikor én magam is megszenvedtem a magamra hagyatottságot.
– Ez valóban nem egyszerű. Csak annyit mondj el, amennyit akarsz!
– Hát jó. Egyszer együtt utaztunk a vonaton, és beszélgetni kezdtünk, majd névjegyet cseréltünk. Egyikünk sem kereste tudatosan a kapcsolatot, mégis összefutottunk egyszer, kétszer, majd egyre gyakrabban. Mindketten próbáltuk elfojtani magunkban az érzelmeket, a vágyakozást, a szenvedélyt, de eljött a pillanat, mikor nem áltathattuk tovább egymást és önmagunkat. Persze a boldogan együtt töltött percek és órák után mindketten egyedül maradunk a szégyenérzettel, a bűntudattal, az önutálattal.
– Annyira sajnállak – szorította meg együttérzéssel a kezét Judit. – És ha nem volna nős?
– De az! Ő nagyon diszkrét, ritkán, egy-egy elejtett szóval utal csak a feleségére. Szerintem az évek során elveszett a spontaneitás és a szenvedély a kapcsolatukból, maradt a rutinszerű együttlét, a szerelmet az egymás iránti őszinte tisztelet és megbecsülés váltotta fel. Sokszor úgy jön hozzám mint egy szeretetre és gyengédségre éhes kisgyerek.
– Hidd el Anna, a házasság nagyon munkás vállalkozás, mindkét félnek iszonyúan kell igyekezni egymás és önmaguk boldogságáért.
– Ugye nagyon elítélsz? – kérdezte bűntudattal teli hangon Anna.
– Hogy mondhatsz ilyet! Csak két vergődő embert látok, akik nem mernek boldogok lenni. Nem gondolod, hogy annyi szörnyűség után, most merned szabadna kicsit önzőnek lenni?
– Nem tudom, de egyre elviselhetetlenebb ez az őrlődés. Tegnap Ő azt mondta, nem bírja tovább, beszélni fog a feleségével.
– Talán így a legjobb. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a nő ne érezné, hogy valami nincs rendben. Nagyon szorítok neked, és akármi történik, tudd, én melletted vagyok, mindenben számíthatsz rám.
– Olyan jó, hogy újra vagy nekem, Judit! – ölelte meg barátnőjét Anna. – Most kérlek, ne haragudj, de rohannom kell, innen nem messzire találkozom vele!
– Szaladj csak, ígérem nem leskelődöm. Ezentúl viszont nem engedem, hogy eltűnj! Hívj fel holnap, hogy hogyan alakult az este.
– Mindenképpen, Te pedig vigyázz magadra és a babára! – búcsúzott Anna, és fiatalos léptekkel elindult a tér felé.
Judit ücsörgött még pár pillanatig, amíg a pincér hozta a számlát. Egyre csak a barátnője járt a fejében, hogyan segíthetne neki, hogy újra boldog legyen! Persze az aggodalmak mellett a boldog kis napsugaras gondolatok ott röpködtek az agyában és a lelkében. Ígéretes tervekkel és izgalommal indult hazafelé. Hirtelen zseniális ötlete támadt. A sarki bababoltban vesz egy tüneményes kis babacipőcskét, és előételként azt tálalja fel a férjének. A járókelők kicsit furcsán nézték a magában gyerekesen kuncogó elegáns hölgyet.
Anna közben a tér közepén, a parkolónál ácsorgott. Barátnője reményt adó és megértő szavai elgondolkodtatták, bátorságot adtak neki, hogy merjen változtatni az életén. Hamarosan feltűnt és lassított egy elegáns, ezüst színű autó. Juditék Mercedese megállt, és Anna boldog mosollyal ült be Zoltán mellé az első ülésre.

Harkályok

Március vége felé végre a hőmérő higanyszála kezd felfelé kúszni, a nappalok egyre hosszabbak lesznek. Ahogyan a nagykabátból boldog megkönnyebbüléssel bújok ki, ugyanígy vetkőzöm le a téli sötétség és a hideg miatti depressziómat is.
Egyik nap reggel kicsit korábban ébredtem, és a reggeli kávém szürcsölése közben vidám kis madárcsivitelés ütötte meg a fülem. Ismeretlen madárbeszédet hallottam, nem rigót, nem cinegét, így óvatosan kikukucskáltam az ablakom. A házunk előtt áll egy kicsit már korhadozó, magas és terebélyes akác, aminek szerteágazó koronájára rálátunk a harmadik emeleti lakásunkból. Egy szép, termetes, piros kalapos, fekete és fehér tollazatú harkály kúszott fel és le a fatörzsön, csőrével gondosan kopogtatva a fát. A vizsgálódást néha abbahagyta, és hangos csipogásba kezdett. Mondandója meghallgatásra és válaszra talált, mert egy ággal feljebbről egy picit kisebb termetű harkály szólt vissza. Élvezettel néztem és hallgattam a beszélgető madarakat, nyugtázva, hogy biztosan finom falatokat, kövérre hízott kukacokat találtak a kéreg alatt. Vidáman indult a reggel, de napközben a rengeteg teendőm mellett már meg is feledkeztem a korábban történtekről.
Másnap délelőtt Andriskám a nappaliban autózott, és boldogan hívott:
– Anyucica, nézd! Kopogtatós madál! – mutatott ki kis kezecskéjével az ablakon.
Lám, megint ott munkálkodott a kisebb termetű harkály, fáradhatatlanul kopácsolva, faragva a fatörzset  ugyanazon a helyen. A kisfiammal elhatároztuk, hogy figyelni fogjuk a szárnyas kis barátaink napjait és sorsukat. Reggelente, és délután, mikor a zaj és a forgalom az utcánkban kicsit gyérebb, harkályaink fáradhatatlanul munkálkodnak. Verik a csőrükkel a fát, néha pár pillanatra megpihennek, fejecskéjüket hátra tartják, oldalra fordítják –  mivel a madarak egyszerre csak az egyik szemükkel látnak – , úgy tanulmányozzák a fát, majd kopácsolnak tovább.
A hétvégén ebben a nagyon szép, meleg, napsütéses időben sétálni indultunk a gyerekeimmel. Megálltam a fa alatt és apró kis forgácsokat találtam. Egy, két centiméteres vékony fa hasítékok, mint amilyeneket egy fafaragó mester vésője hasít ki a fatörzsből. Felnéztem, és végre megpillantottam a műalkotást. Tökéletesen szabályos kör alakú kis odú bújt meg a barnás fatörzsön, mintha valaki körzővel rajzolta volna meg. Szóval ezen dolgoznak a mi kis barátaink! A kis otthon egy pontosan megtervezett építészeti remekmű. Dél, dél-keleti tájolású, a bejárat picit lefele néz, felette a kiálló vastag faág védi az odút az esőtől és a széltől. Számomra lenyűgöző és egyben megható érzés, hogy tanúja lehetek, amint két kicsiny állat, akiket legtöbbször észre sem veszünk, létezésükről sem tudunk, ösztöneiktől vezérelve otthont teremtenek ebben a zajos világban. Csodálatra méltó ez a fáradhatatlan igyekezet, ez a kitartás és szorgalom, odaadás, amint a fiókáik számára a puszta csőrükkel fészket készítenek. Nem tudom mi lesz a sorsa a madaraimnak, de életüket nyomon fogom követni amíg csak tehetem, és ameddig ez a vén fa akkora lombkoronát nem növeszt, hogy elrejtse a kis családot.

Álom

Rhodosz. Milyen régóta vissza szeretnék jönni ide. És most, mintegy varázsütésre, újra itt vagyok. A szemem még csukva van, és csak élvezem a mediterrán illatokat. A babér, a rozmaring és a levendula fűszeres aromája elbódít, felkorbácsolja az érzékeimet. A Nap égeti a bőröm, testfelületem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem magamba szívni a forróságot, hogy sejtjeimben elraktározzam a mediterrán nyár ajándékát. A sirályok a fejem fölött rikoltoznak, lecsapnak egy-egy halra, vagy a turisták által a parton hagyott kiflivégre. A kabócák fáradhatatlanul muzsikálnak, zenélő kedvüknek majd csak a leszálló alkonyat fog véget vetni. A tenger apró csobbanásokkal nyaldossa a part menti kavicsos, durva homokot, távolabbról mély dübörgés hallatszik, amint a hullámok megtörnek a sziklákon. Kinyitom a szemem... felettem a kristálytiszta égbolt, amit, mint valami makulátlan kék vásznat, csak néhány repülőgép kondenzcsíkja kaszabol össze. Előttem a végtelen tenger, apró hullámok fodrozódnak a felszínén. A napsugarak, milliónyi pici tükörként ragyognak a vízfelszínen, hogy teljesen elkápráztassák a szemlélődőt. Felülök, és kezemből ellenzőt formálok homlokomra, hogy a vakító fénytől valamelyest megóvjam a szemem. Mögöttem a sziklás domboldalon agávék sorakoznak. Némelyikük már szinte az egekig növesztette virágzatát, kérkedve ékességével, hogy utána, a virágzástól kimerülten, húsos, tüskés levelei elsorvadjanak.

Végignézek magamon… milyen furcsa, miért nincs rajtam fürdőruha? Egy fekete szatén hálóing van rajtam, amiben  nevetséges látványt nyújtok.Összekuporodom, hogy minél inkább elfedjem magam, de később örömmel nyugtázom, hogy senki nem figyel rám. Rengeteg ember lett hirtelen a parton, és mennyi az ismerős. Nem is gondoltam, hogy a szomszédaink is itt nyaralnak. Látom Susant, aki egy hűtőtáskából sört vesz elő, kínálja vele a férjét. Integetek neki, de ő nem vesz észre, pedig pont erre fordítja a fejét. És ott... hiszen ez Jill, a legjobb barátnőm, a családjával. Miért nem említette ezt az utazást? Mindig együtt szoktunk vakációzni. A gyerekeink is imádják egymást, osztálytársak az iskolában. Felállok, kezemet a magasba emelve integetek, de nem vesz észre. Kiáltok, hangom azonban a semmibe vész a fürdőzők csapta lármában.

Kezdem magam nagyon rosszul érezni. Zavaros, érthetetlen érzések. Miért vagyok egyedül? Hol vannak a gyerekeim, a férjem? Egyedül repültem volna ide? Ez lehetetlen! Itt kell lenniük valahol! Hol van Andrew, a legkisebb fiam? Hiszen még oly pici, és  szüksége van rám. Most tanult meg járni, én táplálom, még soha nem váltunk el egymástól. Meg kell keresnem őket!

Elindulok a parti fövenyen. Mezítlábas talpamat nem égeti a homok, nem is szúrja a durva talaj. Keresztülgázolok a törülközőkön, a matracokon, néha elbukom egy-egy napozó fiatal lábában. Pásztázom a partot, de sehol nem látom a gyerekeimet. A torkom kiszáradt, alig tudok nyelni, szomjúság gyötör. A Nap annyira vakít a víz felett, hogy szinte semmit sem látok. Fáj a szemem, amikor a tenger felé próbálok nézni, a bántó ragyogás mint egy éles kés, úgy fúródik a szememen keresztül az agyamba. Már sírok kétségbeesésemben, de senki nem segít. Láthatatlan árnyékként bukdácsolok a parton, elveszetten. A kabócák ciripelése – ami az imént még, mint az életigenlés szimfóniája hangzott –, most fülsértő, elviselhetetlenül tomboló zaj a fejemben.

Hátulról fejbe talál egy puha strandlabda. Az a nagy, kerek, több színű cikkekből álló fajta, amit a világ összes strandjának megannyi bódéjában árusítanak. Felveszem a labdát és megfordulok. Lábam a földbe gyökerezik, a szívem egy hatalmasat dobban, de nem is a mellkasomban, hanem inkább a gyomromban. Nem tudok megszólalni, csak hápogok… Judy áll előttem.

– Na, mi van? Máris kifulladtál? Dobd már vissza!

– De, Judy… tényleg te… ez nem lehet igaz!? Hiszen te nem lehetsz itt!

– Mi van velem? Ilyen ócska dumával nem úszod meg a meccset. Futás a vízbe!

És már ott is hagy. Alakja épp oly csinos, mint amilyen volt a betegsége előtt. Vidám. Hosszú fekete sörénye csak úgy lobog utána, amint a tűzpiros úszódresszében szalad előttem. Bőre napbarnított, teste izmos, ruganyos, mint egykoron volt.

– Judy! Állj meg, könyörgöm! Beszélnünk kell! – rohanok utána, megpróbálva túlkiabálni a strand lármáját.

A parton végre beérem. Felhúzott térdekkel ül a sekély vízben, gyönyörködik a tengerben, kecses ujjaival az apró kavicsok közt turkál.

– Lelassultál, Hugi! – szól élcelődve, ahogyan kifulladva lerogyok mellé a homokba.

– Judy! Annyira, de annyira boldog vagyok! Szinte el sem hiszem! Tehát mégis meggyógyultál? De hogyan lehetséges ez? Emlékszem, mikor anyával ott álltunk az ágyad mellett, a morfiumtól elbódultan, de még így is kínokkal az arcodon feküdtél. És azután az az iszonyatos szeptemberi esős nap, mikor végre megkönnyebbültél…

– Miről beszélsz, Kicsi? Csak rosszat álmodtál! – kacag.

–  Egy szörnyű álom volt?

A szívemet összeszorító acélpántok egyszeriben elpattannak. Olyan csodálatos ez a megkönnyebbülés! Persze, csakis egy rémálom lehetett. Judy hús és vér nő, szebb és sugárzóbb mint valaha. Átölelem, de nem pusztán a karjaimmal, hanem szívem minden szeretetével. Hosszú haja az arcomat birizgálja. Belefúrom arcomat a vállába, ő is átfogja a nyakam a karjaival, alig kapok levegőt az erős szorítástól, ezért gyengéden kibontakozom az ölelésből.

–   Annyi mindent akarok neked mesélni, Judy!

–  Persze, persze. De most itt ez a csodálatos nap, a tenger! Annyi időnk lesz még. Most gyere, élvezzük   a vizet! –  sürget, és felkapva a labdát, újra elillan.

Futok utána lélekszakadva, és újra kezd eluralkodni rajtam az a rossz érzés, hogy mire megtaláltam őt, megint el fogom veszíteni.

Utolérem.

Ő dobja felém a labdát.

Felugrok, beleütök, úgy, ahogyan a röplabdások szokták. Repül a tarka labda, vízcseppek csapódnak róla vissza az arcomba, pörög a magasban, egy pillanatra szem elől vesztem, amikor a Nap elvakít, majd újra látom. Judy visszapasszolja. Csak a labdára tudok figyelni, nehogy elrontsam a játékot. Visszaütöm. Hosszú röppálya után a tarka játékszer ismét a nővérem tenyerén csattan. Ekkor megpillantom Judy arcát, és a látványtól görcsbe rándul a gyomrom, forog velem a világ. A nővérem arca újra püffedt, a kemoterápiától kihullott a gyönyörű fekete hajkoronája. Mégis… és már zokogok. A labdát a hónom alá csapva rohanok felé.

–  Judy! Várj! A fejed!

–  Ó, semmiség, biztos csak egy kis napszúrás – szól hátra a válla fölött, és beleveti magát a vízbe.

A lassan mélyülő vízben rohanok utána. Futok, de a lábaim nem visznek előre, csak erőlködöm egy helyben. Négykézlábra ereszkedem, hátha kézzel és lábbal egyszerre előre tudok jutni. Ordítok, de nem jön ki hang a torkomon, csak egy néma üvöltés hagyja el az ajkaimat. Már úszom. A hullámoktól alig látom Judyt, csak néha bukkan fel a feje előttem. Beleadom minden erőmet, úgy tempózom, de nem haladok előre. Fejem a víz alá hajtom, majd  mikor felbukkanok levegőért, Judy már egy hajón áll előttem. Taposom a vizet és integetek, de ő nem lát. A korlátnál áll és a horizontot kémleli.

A hajóról egy hosszú kötél lóg le. Megpróbálok belekapaszkodni. Még egy tempó, és talán elérem. Feljövök levegőért, és megdöbbenésemre, az összes ismerősöm, akik eddig a strandon voltak, most mindannyian a hajón beszélgetnek. Látom megint Susant, Jillt, és bár szemem nem találja az enyéimet, mégis érzem, hogy ott kell lenniük. Jaj, a gyerekek! Neeem… A szívem zakatol a rémülettől. Ők nem tűnhetnek el! Végre elérem a kötelet és azon húzom magam tovább. A hajó tülköl, minden egyes dudálással egyre messzebbre kerülnek tőlem. Fogom a kötelet, aminek tapintása lágyabbá válik, nem érdes és kemény, ellenkezőleg. Meleg és puha, mint egy vékony kezecske. A hajó folyamatosan dudál, a dobhártyámat hasogatja az éles visítás. Elviselhetetlen ez a hang!

–   Anya! Anya! Ébredj! Már percek óta csörög az ébresztőóra! Elkésünk a suliból.

Matt, a legidősebb fiam fogja kis kezével a karom, és riadtan ébresztget.

–  Anya, mi történt? Jól vagy?

–   Persze, drágám! Jó reggelt! Gyere, hadd öleljelek át! Úgy örülök, hogy itt vagy!

– Anya, hiszen mi mindig együtt vagyunk! 

– Tudom, de ennek most különösen nagyon örülök!

 

Hortenzia

Zsuzsa végre beült az autójába, és kigördült az irodaház parkolójából. Éhes volt, holtfáradt és feszült az egész napi hajtástól. Még most is zúgott a feje a telefoncsörgésektől. Leengedte a kocsi ablakát és engedte, hogy a beáramló szél borzolja szőke fürtjeit. Jóleső volt érezni az arcát lágyan simogató júniusi szellőt. És igen, azok az illatok… a nyár íze és zamata, ami tele van vággyal, reménnyel és várakozással. Zsuzsa vett egy mély levegőt, beszippantva a frissen kaszált fű, a virágzó hárs és akác illatát, ami most az este leülő párában még intenzívebben hatott. Máris sokkal jobban érezte magát. Ideje volt a még előtte álló esti feladatokra koncentrálni. A gyerekekért menni kell az edzésre és a balettórára, onnan együtt gyors bevásárlás, vacsorafőzés, és még talán egy társasjáték is belefér a napba, hiszen péntek van. Ahogy gondolatait összeszedve autózott, egy kertészet előtt haladt el. A lábai szinte önkéntelenül tapostak a fékpedálra. Kiszállt az autóból és belépett a virágcsodák közé. Fantasztikus azáleák mellett sétált el, amik a rózsaszínes, bíbor és lila harsány virágaikkal csak úgy vonzották a tekintetet, majd arrébb a fényes, mélyzöld levelű, mézédes illatú fehér kaméliák, a maguk decens eleganciájával visszafogottan kínálták magukat. Zsuzsa célirányosan a hortenziák felé haladt.
– Ezt kérném – nyújtotta Zsuzsa az eladó felé a kiválasztott hortenziát.
– Más valamit? Tudja hogyan kell gondozni? – kérdezte az eladó szűkszavúan.
– Nem, köszönöm. És igen, tudom hogyan kell bánni a hortenziával – mosolyodott el a lány.
– Hogyne tudnám, hiszen mami kedvenc virága. Mennyit locsolgattuk nyári estéken a fenyők árnyékában megbúvó hortenziabokrokat – ezt már nem mondta hangosan, csak elmerengett, miközben visszaült az autójába.
És egyszeriben emlékek villantak fel. Emlékek amikkel együtt élünk, amik olykor megpihennek, elalszanak bennünk valahol nagyon mélyen, máskor ott tombolnak az agyunkban, és ha akarunk sem tudunk megszabadulni tőlük. Most a kislánykori film pörgött le Zsuzsa agyában. A kertészkedés mamival, amikor ő pici kis kapával óvatosan lazította a földet a hortenziabokrok töve körül. Hallja most is a nagymama szeretetteljes figyelmeztetését:
– Csak óvatosan Zsuzsikám, meg ne sértsd a gyökerét, mert akkor meghal a virág!
Most már illatokat érzett Zsuzsa, a reggeli gőzölgő kakaó illatát. Befészkeli magát a nagymama ölébe, aki öleli, ringatja, miközben ő félálomban szürcsöli a finom italt. Reggeli után következett a közösen végzett házimunka.
– Azért lesz olyan finom a leves, mert a te kis kezed munkája is benne van. Milyen szépen tisztítottad meg a zöldséget, Zsuzsikám! – dicsérte mosolyogva mami.
Teltek az évek és a kis Zsuzsikából Zsuzsa lett. A nagymama már fáradékonyabb és egyre feledékenyebb lett. Zsuzsa már csak hétvégenként járt haza. Ilyenkor a nagymama már kora délutántól az ablak előtti fotelban ült, és szemét az ablakra szegezve várta a kis unokát haza.
Milyen jó volt átölelni, érezni a tiszta illatát, nézni az arcát, ami hol felderült, hol elkomorodott, ahogyan hallgatta a lány történeteit.
Zsuzsa már nem is emlékezett pontosan mikor jött el az az idő, mikor minden elromlott, mikor mami számára már nem volt jelen és család, csakis a múltban és az emlékei árnyai között élt.
A lány szeme fátyolos lett, a mobilja után nyúlt és tárcsázta a férjét.
– Szia drágám, én vagyok. Tudom, hogy későn szólok, de meg tudnád oldani, hogy te menj ma a gyerekekért?
– Persze, de mi a baj?
– Nem, semmi baj, csak tudod…tudod, be kell mennem ma mamihoz. Hétvégén akartam, de ma egyszerűen muszáj…
– Menj csak, semmi gond! Pusziljuk mi is, téged pedig várunk haza! Óvatosan vezess!
Zsuzsa leparkolt az intézet előtt. A hortenziával a kezében belépett az épületbe, ahol a recepciós mosolyogva, kedves ismerősként üdvözölte.
– Menjen csak fel nyugodtan, ma jó napja van Klári néninek.
Már a folyosón mellbe vágta Zsuzsát a jellegzetes szag, a gyógyszerek, a fertőtlenítők, az este felszolgált vacsora, az öregség és a betegség  szaga. Megállt az ismerős ajtó előtt, vonásait megpróbálta rendezni mielőtt kopogott.
– Tessék! – hallotta az oly drága hangot.
– Szia, Mamikám! – repült be Zsuzsa az ajtón.
– Jó napot, kedves! Üljön csak le, ide mellém – mosolygott a nagymama.
– Mamikám, ezt neked hoztam – nyújtotta át a lány a virágot. – Tetszik?
– Ó, milyen gyönyörű! Nahát, mintha csak tudta volna, hogy ez a kedvenc virágom!
Zsuzsa szája széle megrándult, de nem válaszolt, csak a tenyerébe fogta a ráncos kis kezet, simogatta.
– Hogy vagy mamikám? Jól érzed magad? – kérdezte aggódva.
– Ó, nagyon jó minden. Ma a vacsora is nagyon finom volt.
– Képzeld, Mamikám! A dédunokáid valószínűleg kitűnők lesznek év végén. Gábor atlétika versenyre megy a hét végén, Gina a balettvizsgára készül.
Zsuzsa csak mesélt-mesélt, miközben óvatosan szorongatta a kezében nyugvó kezet, mintha csak egy törékeny kicsiny madarat dédelgetne.
A nagymama látszólag a televíziós sorozatot nézte, de valójában egészen máshol járt, ki tudja hol, ki tudja élete melyik epizódját pergette le éppen.
Zsuzsa gyengéden megpuszilta a mami arcát, megsimogatta ősz haját.
– Szervusz, Mamikám! Szerdán jövök!
Sietős léptekkel jött ki az intézetből, mint aki menekül. Az autóban megtörölte a szemét és próbálta összeszedni magát, hogy mire hazaér, a gyerekek a mosolygós, derűs anyut lássák.
– Nocsak mamika! Már el is ment a látogatója? De szép virágot kapott! Mi is ennek az izének a neve?
– kérdezte a belépő éjszakás nővér.
– Hortenzia, kedveském, hortenzia! Tudja, egy nagyon kedves fiatal teremtéstől kaptam. Remélem máskor is eljön.

Vadgesztenye

Egy szeptemberi napon, a kora délutáni órákban Robi a ligetben gördeszkázott. A nyár egyszerűen nem vette tudomásul, hogy át kellene adnia a terepet az ősznek. A Nap olyan melegen ragyogott, mint augusztusban, sugarai, áthatolva a gesztenyefák rozsdaszínűvé öregedett levelein, aranyos ruhába öltöztették a parkot. Aznap tanítási szünet volt a közeli általános iskolában, így Robi egész nap gördeszkázhatott. Délutánra kicsit beleunt már a mókába, és ráérősen ballagott haza, hóna alá csapva a deszkát. Néha letépett egy-egy csomót a madárberkenye narancsos bogyóiból, amiket szórakozottan morzsolgatott a tenyerében, majd hagyta, hogy ujjai között kifolyjanak az avarra. A páfrányfenyőhöz érve lehajolt, és felszedett néhányat a harsány citromszínűvé sárgult legyező alakú levelekből. Forgatta az ujjai között a ginkgo levelét, és azon tűnődött, vajon hogyan tud a természet ilyen különleges formát és színt alkotni. Arrébb lehajolt egy-egy szép, sötétbarna, ragyogó hátú gesztenyéért, gyönyörködött bennük, mint valami értékes drágakőben, majd zsebre vágta azokat. A sétány egyik padján egy idősebb férfi ücsörgött ráérősen, arcát a Nap felé fordítva, élvezettel szívta magába a napsugarak késői ajándékát. Ódivatú sötét napszemüvegét megmosolyogta a kisfiú.

 – Ugyan mit ücsörög itt az öreg, talán randija van?  – kuncogott magában.
Nem tudni, hogy egy kis ördög bújt-e a gyerekbe, vagy még túl közeliek voltak a nyári csínytevések emlékei, amiket még az iskolai napi rutin sem tudott feledtetni, de elbújt egy vastag törzsű fa mögé és onnan figyelte a férfit.
Robi percekig várt, de az öreg szoborrá dermedve csak ült mozdulatlanul, arccal a Nap felé.
– Talán elaludt, csak attól a béna szemüvegtől nem látszik – motyogta magában a fiú. Elővett a zsebéből egy gesztenyét, célzott, és dobott. A gesztenye nagyot koppant a férfi fején, majd az avarban landolt. A férfi a meglepetéstől összerezzent, a fejéhez kapott, és sziszegve tapogatta a fájó pontot a kobakján.
– Hoppá! Ezt telibe találtam – kapta a szája elé a kezét a fiú, hogy elfojtsa nevetését –, és tovább lapult a lesben.
Kis idő elteltével előbújt a fa mögül, és maga sem tudta, hogy a lelkiismerete, vagy a kíváncsisága hajtotta, de elindult a férfi felé. Léptei hallatára a bácsi felé fordította a fejét, és bár semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, a kisfiú mégis fülig pirult.
– Csókolom! Rossz helyen ül a bácsi itt a gesztenyefa alatt, az előbb láttam, hogy egy gesztenye éppen a fejére pottyant – szólította meg a férfit.
– Szervusz! Hát való igaz, jó nagyot koppant – mosolyodott el az öreg. – És te? Nincs iskola?
– Ma nincs, értekezlet van a tanároknak.
– Akkor ez egy ajándék nap, igaz? Mivel töltötted?
– Jót deszkáztunk a haverokkal. És a bácsi mit csinál itt egyedül?
– Élvezem ezt a csodálatosan szép napsütést, és hallgatom az őszt.
– Miit tetszik csinálni? Na, ilyet sem hallottam még! – nevetett a fiú.
– Azt hiszed, viccelek? Ha van egy perced, csüccs ide mellém.
Robi tisztes távolságban, kicsit bizalmatlanul leült a férfi mellé a padra.
– Most hunyd be a szemed! Ne less! Csak a külvilágra figyelj, koncentrálj! – szólt szelíden a férfi.
A kisfiú így is tett.
– Hallod a géppuskaszerű gyors és hangos koppanásokat? Tra-ta-ta, …
– Tényleg, hiszen ez egy harkály. Tanultuk suliban, hogy percenként akár hússzor is koppant és 26 km/órás sebességgel csapódik a csőre  fába – darálta a fiú a leckét.
– Nahát! Valóságos kis tudóssal van dolgom – kacagott elismerően a férfi.
– Ugye milyen kellemetlen a fák felett ez a rikácsolást?
– Igen, elég borzasztó hang.
– No, ő a szajkó. Amilyen szép, olyan gonosz madár. Nem is értem mit keres errefelé, nem szokott nagyvárosokba költözni. Úgy látszik, itt a ligetben otthonra talált. A komisz, az idén tavasszal szétverte az ereszünk alatt a fecskefészket, elrabolta a kis fiókákat. Feleségem, szegény, napokig siratta az ártatlan áldozatokat és a kétségbeesve visító, fiókáikat kereső fecskeszülőket.
– Ha elég jó a füled, hallhatod a kis pattanásokat. Pakk-pakk, ... az egyik koppanás picit élesebb, a másik tompább – folytatta a férfi –, amelyik gesztenyén a tüskés burok még rajta van, sokkal halkabban koppan. Nem beszélve arról az éles hangról, ha az ember fején landol a gesztenye – nevetett szinte gyerekes huncutsággal az öreg.
Robi egyre inkább belejött a fülelésbe, és irtó jó mókának találta.
– Hallod? Most valakik erre közelednek – szólt a férfi. – Tudod mit? Fogadjunk egy csokiban, hogy kitalálom, kik jönnek.
– Ezt már igazán nem hiszem, maga biztosan csal.
– Nem, nem! Egy férfi közeledik, valószínűleg apuka, fiatal, harminc körüli, kézen fogva vezet egy aprócska gyereket.
Robi kinyitotta a szemét, és szinte teljesen ugyanaz a kép tárult a szeme elé, amit az öreg lefestett.
– Ezt nem hiszem el! Honnan tudta? Tuti, hogy csalt! – hitetlenkedett.
– Nem csalás, csak érteni kell a hangokat. Hallottam a dinamikus lépések zaját, zrr, zrr, zrr, tehát tudtam, hogy fiatal férfi. Kérdezheted, vajon miből gondoltam, hogy férfi. Egy hölgy apróbbakat lép, és a tűsarok nem ilyen hangot ad a száraz levélszőnyegen. Mellette ott volt a srrr, srrr, srrr, elnyújtva, szinte folyamatosan, ahogyan a pici gyerek önfeledten rúgja az avart, és húzza benne apró lábait, élvezve a zizegést.
Robi egyik ámulatból a másikba esett.
– És mást is szokott hallgatni, mármint zenét, vagy ilyesmit?
– Ó, persze, szinte minden nap. Ha fáradt vagyok, leülök a karosszékembe és Csajkovszkijt vagy Puccinit hallgatok, átadom magam a muzsikának, engedem, hogy a felhőkbe röpítsen, hogy csukott szemmel álmodozhassam. Ha a haverokkal összejövünk, jazzt játszunk. Tudod, van egy kis együttesünk. Én zongorázom.
– Nahát, én is zongorázni tanulok.
– És, hogy megy? Szereted?
– A szolfézs elég uncsi, de zongorázni szeretek. Be kell vallanom, a komolyzenét nem nagyon élvezem, mert olyan unalmas és érthetetlen.
– Talán azért gondolod így, mert nem a megfelelő darabokat hallgatod. A korosztályodnak megfelelő muzsikával kellene barátkoznod, és meg lehet tanulni a zenét hallgatni és élvezni.
– A szüleim is mindig ezt mondják.
– Igazuk van! Hallgass rájuk, tanuld szorgalmasan a zeneelméletet és gyakorolj sokat! Lehet, hogy eljön az idő, amikor majd megszólal benned a saját dallamod, amit úgy érzel, le kell kottáznod, és lejátszanod. Micsoda öröm megszólaltatni egy hangszert!
Persze lehet, hogy nem a muzsika szólal majd meg benned, hanem befészkeli magát az agyadba, a lelkedbe egy kép, egy gondolat, amit majd megfestesz vagy megírsz.
– A bácsi is így kezdett zenélni?
– Igen, valahogy így.
– Gondolja, hogy zenész vagy író leszek?
– Nem, fiam! Nem tudhatom mi leszel, és egyébként sem ismerlek, de te még lehetsz bárki. Lehet, hogy híres sportoló leszel, vagy mérnök, orvos, feltaláló, esetleg mesterlövész.
Ez utóbbi példánál Robi arca lángvörössé vált, és lesütötte a szemét.
– Mindig járj nyitott szemmel, szívvel és lélekkel a világban, engedd, hogy hasson rád az élet, hisz minden szférája oly gyönyörű! Hagyd, hogy magával ragadjon egy hang, egy kép, egy szín! Nem kell feltétlenül művésznek lenned, hogy a világ szépségei magukkal ragadjanak, hogy környezetünk apróságaiban örömet és megnyugvást találj.
– Hát,… azt hiszem, kapiskálom ... – szabadkozott a gyerek.
– Ebben biztos vagyok – mosolyodott el az öreg.
A férfi ekkor felkapta a fejét és jobbra nézett.
– No, barátocskám, mára azt hiszem ennyi járt nekünk, jön a feleségem értem.
– Hiszen nem látok senkit? – csodálkozott a kisfiú. Mire azonban e szavakat kimondta, a távolban feltűnt egy női alak. Az asszony sietős léptekkel, elegáns, bordó kiskosztümben, magas sarkú cipőben közeledett feléjük.
– Jaj, Tamás! Úgy megijesztesz, mikor ilyen sokáig elmaradsz. Úgy aggódtam érted. Már egy órája otthon kellene lenned, azt sem tudtam hol keresselek! – zsörtölődött az asszony. Szavait és mozdulatait a szeretetteljes aggódás vezérelte.
– Drágám, kérlek ne haragudj! Egészen belefeledkeztünk a diskurálásba újdonsült barátommal. Tényleg, még be sem mutatkoztunk. Tamás bácsi vagyok, a hölgy pedig a feleségem, Éva néni.
– Engem Robinak hívnak.
– Örülök, hogy megismertelek, Robi – fordult a gyerek felé az asszony. Hatvanas éveiben járó, de még most is nagyon szép arcú, mosolygós szemű nénit látott a gyerek.
– Hogyan ismerkedtetek meg? – kérdezte vidáman az asszony.
A fiú zavarában azt sem tudta mit mondjon, de a férfi kisegítette.
Egy gesztenye hozott össze minket, no meg a zene és a természet.
– Hű, ez nagyon titokzatosan hangzik, de jó, legyen csak amolyan férfi titok – kacagott az asszony.
– Gyere öreg, induljunk haza! – fordult Éva a férjéhez. – Hol hagytad el a botod?
– Robikám, nézz már be kisfiam a pad mögé! Látsz ott egy fehér botot?
A fiú egyszeriben elsápadt, amint belé hasított a felismerés. Bebújt a pad alá és előhúzta a hosszú, fehér botot.
– Tessék, Tamás bácsi! – tette bele óvatosan a botot a vak férfi tenyerébe.
– Robikám, a mai napnak vége, örülök, hogy megismertelek. Tudod mit? Ha van kedved, és persze a szüleid megengedik, iskola után bármikor gyere be hozzánk. Kicsit pötyögünk a zongorán, zenét hallgatunk, beszélgetünk. A liget bejáratánál jobbra, az első utcában a sarki ház a mienk. Csöngess kettő rövidet, abból tudjuk, hogy barát jön. Éva néni isteni forró csokit tud készíteni – búcsúzott a gyerektől a férfi.
– Így van, gyere csak bátran – helyeselt az asszony –, mióta a gyerekeink felnőttek, kirepültek, sokszor hiányzik a fiatalság. Örömmel látunk!
– Köszönöm! – szólt a fiú. – Tamás bácsi! Szóval azt a gesztenyét … vagyis én … – dadogta.
– Tudom, tudom – tette fejére a kezét a férfi. Előfordul, hogy ezek a kis huncut fiatal gesztenyék néha nem bírnak magukkal! – mosolygott cinkosan a férfi.
Robi állt, és nézte, ahogyan Éva néni gondoskodó mozdulattal belekarol Tamás bácsi bal karjába, gyengéden felsegíti a padról. A férfi egyenes tartással, kicsit hátraszegett fejjel, jobb kezében előre tartva botját, tapogatózva elindult. A fiú követte a szemével az idős házaspárt, míg azok el nem tűntek a távolban összeborulni látszó gesztenyefák alatt.
Robi már nem érzett bűntudatot, és szánalmat sem a vak férfi iránt. Inkább melegség öntötte el a szívét. Becsukta a szemét egy pár pillanatra, fülelt, figyelt, majd elmosolyodott.
– Á, ez még nem megy. Legközelebb még gyakorlok Tamás bácsival.
Felpattant a gördeszkára, és villámgyorsan elgurult a sétányon a másik irányban.

A radír

Tisztelt Olvasó! Ez a novellám a Comitatus Folyóirat "Három az egyben" elnevezésű irodalmi pályázatán különdíjas lett. (2011, május)


A hetvenes évek végén voltam első osztályos az általános iskolában. Abban az időszakban, amikor még iskolatejet kaptunk uzsonnára, a szombatonként is jártunk iskolába, és szigorúan kötelező volt a kék iskolaköpeny viselete, ami jótékonyan elfedte a szocialista konfekcióipar remekműveit. A szülők nem jártak be panaszt tenni az igazgatóhoz, ha egy pedagógus csúnyán nézett a gyermekére, vagy megrótta Pistikét, Katikát, igaz a gyerekeknek sem jutott eszébe feleselni a pedagógusokkal.
Hagytuk magunkat oktatni és nevelni, tiszteltük a tanárainkat.
Pannika néni volt a napközis nevelőnk, akit mindannyian imádtunk és tiszteltünk. Apró termetű, fürge, mosolygós, okos barna szemű, nyugdíj előtt álló pedagógus volt ő. Soha nem kiabált, elég volt, hogy összevonta a szemöldökét és mérgesen nézett, ilyenkor még a legkomiszabb fiúnak is inába szállt a bátorsága, és elment a kedve a csínytevéstől.
Ebéd után, a délutáni leckeírás előtt, minden nap csendes pihenő volt. Ilyenkor lehajtottuk a fejünket a padra, és Pannika néni mesét olvasott. Csodálatosan tudott mesélni, nagyon szép történeteket választott, és minden szereplőt más hangon tudott megszólaltatni. Mindig sajnáltuk ha véget ért a mese. A pihenő után következett a házi feladat elkészítése. Pannika néni fáradhatatlanul, türelmesen segített, magyarázott, vagy kiradírozta és újraíratta a részegesre sikeredett betűket. Volt egy szabály: ha elrontottunk valamit, csak ő radírozhatta ki a hibát a füzetben.
Napköziben a legjobb barátnőm, Kriszti mellett ültem. Igaz nem volt olyan jó tanuló mint én, de ő volt a legszebb lány az osztályban. Olyan ruhákban járt, amiről mi még álmodni sem mertünk. A nagynénje küldte a szép holmikat Olaszországból. Az összes fiú az ő haját húzta meg, és egyszer a harmadik osztályos Sanyitól – akibe minden lány titkon szerelmes volt – , még egy nyakláncot is kapott. Az én barátnőm volt a szupersztár az osztályban.
Egy téli, talán februári napon, a szokott módon szorgalmasan írtuk a leckét. Már ismertük az ábécét, de a feladat végén egy-egy kijelölt betűből díszítősort kellett írnunk grafittal, majd pirossal és kékkel.
Miközben dolgoztunk, Pannika néni figyelmes szemmel pásztázta az osztályt. Néha köhintett egyet, de valójában ilyenkor a fiókjában tartott pemetecukorból kapott be egyet-egyet, amit utána percekig észrevétlenül próbált szopogatni. Időnként felállt, és szigorú, egyenes tartásával körbesétált, ellenőrizve, hogy kinek hogy megy a munka, kell-e segítenie valamiben. Volt egy széles, gyapjú, mogyoró színű sála, ezt mindig a hátára terítette, néha fázósan maga köré húzta.
Egy napon az „f” betűből kellett díszítősort írnunk. Már készen voltam a grafitceruzával írt sorral, amikor észrevettem, hogy az egyik betű nagyon csúnya lett. Borzasztóan bántotta a szemem a hiba, és féltem is, hogy Pannika néni meg fog szidni a hanyag munkáért, és már piros csillagot sem kaphatok a feladatomra.
– Elrontottam, kiradíroztatom! - súgtam Krisztinek.
– Nyugi! - suttogta. Nesze, itt egy radír.
– Radír? Tudod, hogy nem szabad! 
– Nézd, az előbb én ezt a pirossal írt betűt dörzsöltem ki, és alig látszik a nyoma - nyugtatott a barátnőm.
– Rendben. Add csak, megpróbálom!
Óvatosan elkezdtem radírozni a papírt. A puha grafit szétkenődött a lapon, és, mint egy fekete foghiány a hibátlan fogsorban, úgy éktelenkedett a szép szabályos betűsor közepén. Teljesen kétségbeestem.
– Radírozd ki az egész sort, hátha azt hiszi hibás a lap a füzetben – suttogta Kriszti.
Jó ötlet, így is tettem. A radírozástól elvékonyodott sor szinte kipúposodott a lapból.
Elszörnyedtem a látványtól, a sírás fojtogatta a torkom, a könnyeimen keresztül is iszonyúnak láttam a tettem. Vettem egy mély levegőt, és nekiestem az egész lapnak, és csak radíroztam, radíroztam. Az egész lapot átdörzsöltem, hátha tényleg azt hiszi Pannika néni, hogy hibás a füzetlap. Alapos munkát végeztem, mert már a csíkozás is alig látszott. A letakarított lapra gyöngybetűkkel újraírtam az egész leckét.
Még néhány perc maradt három óráig. Már csak páran maradtunk, akik nem vittük ki a füzetünket láttamozásra és ellenőrzésre a tanári asztalhoz.
Pannika néni türelmetlenül kopogott a ceruzája végével az asztalon.
– Várj, először kiviszem én! – szólt Kriszti. – Pirossal írt betűt is radíroztam, ez még rondább, mint a tied.
– Köszi!
Kriszti mosolyogva vitte ki a füzetét.
– Ejnye, ejnye, Krisztikém! Mi ez a rondaság itt? Tudod, hogy nem szabad radírozni. Büntetésként írj még három sort otthon, és holnap mutasd be! – dorgálta szelíden a barátnőmet Pannika néni.
– Most te jössz! Nem lesz semmi baj, vidd ki a füzeted! Különben is, te vagy a kedvence, most mitől félsz?! Nem harapja le a fejed! – bátorított a barátnőm.
Összeszedtem minden bátorságom, és izzadó tenyérrel, reszkető térddel mentem ki utolsóként az asztalhoz. Pannika néni mosolyogva vette át a füzetem, majd elkomorodott, szinte szikrát szórt a szeme, mikor ránézett a művemre. Levette a széles mogyoró színű sálat a válláról, és rácsapott vele a hátamra. Inkább legyintés volt mint ütés, alig éreztem.
– Szégyelld magad és menj a helyedre! Ne is lássalak! – sziszegte nagyon mérgesen.
Ma sem tudom hogyan jutottam el a helyemig. A szégyen –  a társaim, és Pannika néni előtt – , égette az arcom. Keservesen sírtam, és még sokáig éreztem magamon azt a pillantás, ahogy az idős pedagógus nézett rám.

A következő napokban még jobban igyekeztem, mint addig. Gyönyörűen, hiba nélkül kanyarítottam a betűket, megcsináltam minden szorgalmi feladatot. Pannika néni nem mosolygott rám, nem dicsért, még meseolvasás vagy játék közben sem nézett rám.
Eltelt jó néhány nap, és semmi mást nem akartam jobban, mint hogy a szeretett tanító néni bocsánatát elnyerjem.
Azután eljött a nagy nap. Kivittem a feladatom, ami hibátlan munka volt.
– Szép! – mondta röviden Pannika néni.
Lesütött szememet rá emeltem, és láttam, hogy mosolyog, nem csak a szája, a szeme is nevet.
Megsimogatta a fejem, és óvatosan kinyitotta a fiókot.
– Gyere, vegyél egy cukrot! – kacsintott rám cinkosan. – Csak a többiek észre ne vegyék!
Soha életemben nem esett olyan jól egy szem cukor, mint akkor.