Egy szokványos szerda

Vége a munkanapnak. Éva feje méhkasként zsongott az egész napi munkától, telefoncsörgésektől, prezentációktól, ráadásul már megint iszonyú migrén gyötörte. Sietős léptekkel haladt az autójához. Mindig sietett, talán soha nem is tudott komótosan sétálgatni. Az utóbbi néhány évben szaladt a feladatai után, állandó igyekezetben a munkájában és családja ellátásában. Korábban rohant az egyetemen, különórákra, edzésre, buliba. Gyermekkorában is mindig futva közlekedett, mert így sokkal több idő maradt a játékra. Életstílusává vált az állandó hajszoltság és versenyfutás a könyörtelenül rohanó percekkel. Dacosan szembeszállt a múló idővel,  bebizonyítva, hogy neki sikerülhet dupla annyi teendőt bezsúfolni egyetlen napba, mint másnak.
Beült az autójába és a közeli szupermarketbe hajtott. Nem válogatott, nem nézelődött, nem csábította el egy-egy ízlésesen csomagolt édesség, vagy finom parfüm. Fürgén haladt az árukkal megrakott sorok között, gépiesen, rutinból pakolta a hatalmas bevásárlókocsiba a dolgokat: Ádám kedvenc epres joghurtjait, teljes kiőrlésű kenyeret Tamásnak, szeletelt sajtot az édesanyjának…  Törékeny alakja ellenére, férfiakat is meghazudtoló erővel emelte be a kocsiba a kartonnyi tejet és az üdítőket. Végre fizethetett, majd a púpozásig megpakolt kocsit tolta az autójához. A parkolóban megrohanta egy hajléktalan. Éva mindig gyűlölte ezeket a helyzeteket. Lassan kezdett beletörődni, hogy a világot nem változtathatja meg, de soha nem tudott szó nélkül elmenni az emberi nyomor mellett. Most önmagát is kiszolgáltatottnak érezte, ahogyan tolta a szemérmetlenül megpakolt bevásárlókocsit, a koldus alázatos tekintetétől kísérve, és így bűntudata ólomsúllyal nehezedett szívére. A „drága szép naccsága…” megszólításra nyúlt is a táskájába, hogy némi kenyérre valót adjon a kéregetőnek. A hajléktalan nem elégedett meg a kezébe nyomott forintokkal, tovább loholt Éva után, és darálta a már olyan sokszor hallott szöveget az éhező gyerekeiről és a beteg feleségéről.

–  Értse meg, kérem, most nem tudok többet adni! – csattant fel Éva inkább könyörgő, mint ingerült hangon.

–  Értem én, drága szép asszony – szólt a férfi, és csöndesen eloldalgott.

Évát szíven ütötte a férfi tekintete, és utálta magát, hogy most ő is belerúgott a szerencsétlenbe.

–  Várjon! – szólt szelíden a hajléktalan után. – Ne haragudjon, kérem! Rossz napom volt, s tudja, most nekem is elég sok gondom van. Tessék, fogja, és minden jót kívánok – nyomott még egy ötszázast a férfi kezébe, majd sarkon fordult, hogy ne kelljen látnia még egyszer azt a tekintetet. Most nem! Ma túl sok!

–   Áldja meg az Isten Magácskát és a drága családját! – szólt utána az otthontalan.

Éva már gurult is tovább, megpróbálta kitörölni az emlékezetéből az előbbi incidenst. Még mindig könnyes szemmel állt meg az ismerős sárga ház előtt. Pár pillanatig nézegette a szépen gondozott kis előkertet, a frissen ültetett árvácskákat, a balkonládákban pirosló futómuskátlikat. Nyílt is az ajtó, és anyukája mosolyogva fogadta. Biztosan ma is már dél óta az ablak előtt ült, és izgatottan figyelte, hogy mikor áll meg a ház előtt a pici piros autó.

– Kislányom, Évikém, már úgy vártalak!

– Szia, Anya! Gyere, ezeket pakoljuk ki a hűtőbe, most vásároltam.

– Mennyi minden! Nem szabad, Évikém... – szabadkozott az idős asszony.
– Gyere, Kislányom! Kérsz kávét? Süteményt? Hogy van Ádámkám? – kérdezte édesanyja, de a választ már meg sem várva, belekezdett a mesébe, hogy mi történt a szomszédasszonnyal, hogy a postás Pista eltörte a lábát és mit tett a hősszerelmes a kedvenc teleregénye legutóbbi epizódjában.

Éva megpróbált figyelni anyjára, de csak egy óriási testetlen és arctalan harsogó szájat látott, ami egyre fenyegetőbben közeledett feléje, mintha őt is el akarná nyelni. Inkább körülnézett az ismerős szobában. Tizenöt éve megállt az idő itt, ebben a kis házban, ahol felnőtt. Ugyanaz a csipketerítő a komódon, a plüss macik ott porosodnak a díványon, az ő gyermekkori és diákkori fényképei sorakoznak a kandalló párkányán. Apja hatalmas mellképe súlyos arany keretben, mint valami ikon ott függ a szófa felett. Éva nem ismerhette az apját, mert féléves volt, amikor autóbalesetben meghalt. Akárhányszor csak ő került szóba, mindig ez a szigorú tekintetű, személytelen mellkép jutott az eszébe. Úgy érezte magát, mint valami bizarr mauzóleumban.

–   Nem is figyelsz rám, Évikém! – zökkentette vissza a jelenbe anyja szemrehányó hangja.

– Dehogynem, Anyu! Ne haragudj! Mennem kell, rengeteg dolgom van még.

– Mindig rohansz, soha nem érsz rá anyádra – következett a szokásos szemrehányás.

– Ne haragudj, Anya! Mennem kell a gyerekért, már biztosan az iskola előtt vár!

– Persze! Tudom. Bocsáss meg, csak olyan rossz mindig egyedül – sopánkodott bűnbánóan anyja.

Éva átölelte a töpörödött, vékony kis testet. Már bánta, hogy felcsattant, hiszen igaza van az anyjának, mindig rohan, soha nem figyel rá kellőképpen. Megpuszilta a ráncos, oly szeretett arcot.

– Vasárnap jövök érted tizenegyre, Anyu! Várunk ebédre!

– Az nagyon jó lesz! Köszönöm! – válaszolt ujjongva az anyja, mint egy boldog kisgyerek, aki már most repesve várja a beígért meglepetést.

A fiatalasszony robogott tovább az iskolához. Egy nagyobb gyerekcsoportban azonnal észrevette a fiát. Ádám a többi kamasszal együtt nevetgélt, viccelődtek.
Milyen hamar felnőtt – gondolta Éva – pedig még csak most volt, hogy megszületett.

Ádám lassan olyan magas mint ő, izmos, nyurga teste inkább már egy férfié, mint egy gyereké. Csak akkor kisgyerek még, amikor reggel az ágyba viszi neki a kakaót, és ő álomittasan, kócosan, megfeledkezve arról, hogy egy kamasznak hogyan kell viselkednie, átöleli, és hozzá bújva szürcsöli a reggeli italt.

– Szia Anya! – ült be mellé az autóba Ádám, de véletlenül sem engedte, hogy anyja egy puszit nyomhasson az arcára, hiszen az osztálytársak kaján vigyorral az arcukon figyelték.

Útközben hazafelé megálltak a tisztítónál és felvették Tamás öltönyeit, majd cipőt vettek Ádámnak, a postán befizették a számlákat és feladták a leveleket.

A délután hátralévő része a szokásos módon telt. Éva segített Ádámnak a házi feladat elkészítésében, közben több programot indított a mosógépen, kivasalta férje ingeit, kitakarította a fürdőszobát. A házimunka monotonitásában levezette a feszültségeket, miközben a csempét sikálta, tisztította, mintha kisöpörte volna magából is az ártó, rossz gondolatokat. A gépies munka elterelte a figyelmét a problémáiról, csak arra figyelt, hogy a fürdőkád ragyogjon, az eper hagyta nyomot ki tudja dörzsölni Ádám trikójából.

Este vacsorát készített. Rutinos gyorsasággal szelte a zöldségeket a salátához, mialatt a csirke a sütőben sült. Eszébe jutott az első közös évük Tamással. Összeköltöztek, és mindketten nagyon szerelmesek és lelkesek voltak. Éva palacsintával akarta meglepni Tamást, de nem tudta, hogyan kell a tésztát elkészíteni. Különválasztotta a tojás sárgáját, hozzákeverte a lisztet és a cukrot. Ujjnyi vastag koromfekete palacsinták sültek. Tamás boldogan falta az ehetetlen ételt, minden falathoz egy-egy korty vizet nyelt, hogy valahogyan lecsússzon a torkán a palacsinta. Éva csak később értette meg, hogy ez volt talán a legszebb szerelmi vallomás.

Ekkor nyílt az ajtó és a férje belépett a nappaliba. Évát még most is minden alkalommal  boldog izgalom fogta el, ha megpillantotta Tamást. Férje ugyanolyan vonzó és jóképű, mint tizenöt éve volt, amikor megismerkedtek. A szürke öltönyében és a kék csíkos ingben ma is elegáns. Rövidre vágott barna haja már kicsit őszül a halántékán és szép, meleg barna szemei körül is apró ráncok húzódnak, de lélekben  ugyanaz a szeretnivaló nagy gyerek, mint volt hajdanán. Esténként, ha nagyon fáradt, kicsit görnyedtebbé válik a tartása, úgy ahogyan ma este is.

– Szervusz, Édes! – nyomott puszit Éva arcára. – Jaj! Tudtam, hogy elfelejtek szólni! Ne haragudj, de nem vacsorázom itthon, máris rohannom kell. Megígértem Zolinak, hogy elmegyek vele fallabdázni, utána beülünk a klubba egy italra.

– Kérlek, ne! Muszáj most? Beszélni akarok Veled!

– Kicsim, nem lehet. Tudod, hogy Zoli mennyi szívességet tesz nekünk, nem utasíthatom vissza.

– Hát persze! Neki nem mondhatsz nemet – szólt az asszony beletörődve, miközben Tamás már az emeletre szaladt, hogy összeszedje a sportfelszerelését.

Éva vacsorához hívta a gyereket, Tamás az ajtóból visszaszólt:

– Minden rendben?

– Igen, rendben minden – válaszolta szárazon Éva.

– Ja – szólt Tamás. – János kérte, hogy feltétlenül hívd fel ma este.

– Valószínűleg a cég alkalmazottjainak orvosi felülvizsgálata miatt keres  – rögtönzött szenvtelenül Éva.

– Gondoltam. Sziasztok, majd jövök! – válaszolta Tamás és sietve becsukva maga mögött az ajtót.

Éva elmosogatott, majd aludni küldte Ádámot. Az ágy szélén ülve még beszélgetett a fiával, együtt nevettek az aznapi iskolai poénokon. Amikor meggyőződött róla, hogy a fia elaludt, lement a konyhába és kinyitott egy üveg bort. Elővette azt a szép kristálypoharat, amit még Spanyolországban vásároltak a nászútjukon és kitöltötte a mély vörös színű italt. Figyelte, amint a kehely kívülről beopálosodik a hidegtől, majd az apró páracseppek egymással versengve végigfutnak a kristálypohár falán, és vízcseppé alakulva elterülnek a talpán, és csak egy bosszúságot okozó karikát hagynak a szépen polírozott asztalon.
Az ajkaihoz emelte az italt, a szájába vett egy kortyot a száraz vörösborból. Hagyta, hogy a bor felmelegítse, érezte, ahogyan az alkohol egy picit a fejébe száll, kellemesen ellazítja. Egy lendületre felhajtotta az egész pohárnyi bort. Pár perc múlva már szorongása kicsit enyhült. Elővette a telefont. Hosszasan bűvölte a számlapot, majd hirtelen elhatározással tárcsázta János számát.

– Halló! Szia, én vagyok! Tudsz beszélni?

– Szia Éva! Jól vagy?

– Rendben minden. Mondd! Megvan az eredmény?

– Igen! – szólt szárazan János. – Éva! Inkább elmegyek hozzátok, és beszéljük meg közösen, legyen ott Tamás is!

– Nem! – válaszolt kategorikusan Éva. – Nem vagyok gyerek, ne kímélj! Megoldom egyedül ezt is.

– Tudom, de ez nem csak a te ügyed! 

– János! Mondd meg, hogy mi az eredmény, a többi az én dolgom – szólt ellentmondást nem tűrően az asszony.

A vonal másik végén néma csönd, gyötrő várakozás.

– Itt vagy, János?

– Igen. A legutóbbi vizsgálat szerint a folyamat felgyorsult. A daganat olyan ütemben terjed, hogy hamarosan… hamarosan segítségre lesz szükséged. A gyógyszerekkel ideig-óráig leplezni tudjuk a tüneteket, de a tumor növekedését az agyadban nem tudjuk megállítani.

– Értem – felelte szárazon Éva, és még egy pohárral töltött. – Mennyi időm van?

– Milyen tüneteid vannak?

– Az állandó fejfájást nem számítva, néha megáll az idő. Kimarad néhány perc, pillanat.

– Pár hónap, talán – hangzott a könyörtelen ítélet.

Éva különös módon nem érzett semmit. Korábban, néha elhatalmasodott rajta az önsajnálat és éjszakánként sírt, kesergett, de most nem. A tudata teljesen tiszta volt, kívülről látta magát és az életét, mintha nem is ő lenne, hanem egy film, amiben ő csak a főszerepet játssza.

– Éva!

– Igen, értem. Kérlek, ne szólj Tamásnak! Még ne! Szükségük van rám, és nem tehetem meg velük…  Köszönök mindent! Szia! – és Éva letette a kagylót.

Ült néhány percig az asztalnál, próbált semmire sem gondolni, amíg kiitta a második pohár bort is. Kiment a kertbe, és beült a hintaágyba. Fejét hátraszegte és ringatózott. A szomszédban valahol, partit adtak a fiatalok, néhány színes petárdát röpítettek az égbe. Tűzijáték. Milyen pillanatnyi és múló gyönyörűség, az ember mégis elfogódottá válik és a könnyeivel küszködik amint az égen felvillanó szikrákat nézi. Éva már nem hallotta a lármás fiatalokat, nem is zavarták a durranó petárdák. A ringó hintában szemét az égre emelte. Nézte a távoli csillagokat, tekintete megtalálta a Cassiopeiát és a Göncöszekeret. A fényes bolygók és csillagok egyre közelebb kerültek hozzá, teste könnyűvé vált, szárnyalt a magasban. Milyen csodálatos ez a testetlen lebegés, fent repülni és elveszni a végtelenben, eggyé olvadni az univerzummal. Olyan apró és jelentéktelen lent minden. Már alig látja fentről a házukat, az orgonabokrokat a kertben. Apró fénylő pontok csak a szomszédos épületek, nem látni embereket, nem gondol az anyjára és a hajléktalanra, a betegségére. Nem látja, de tudja, hogy a csillagok és az éjszaka vastag, sötét dunnája alatt békésen és biztonságban alszik a fia. Olyan lényegtelen már minden, csak a ragyogó csillagok vonzzák, csalogatják, hogy megérintse, megérezze hideg fényüket…

– Megvagy, te szökevény! Már mindenütt kerestelek – szegezte vissza egy hideg kéz és hang a hintaágyba.

– Kicsit elgondolkoztam – simogatta meg férje kezét szeretettel Éva.

– Gyere, menjünk be, megfázol idekint. Haragszol még, hogy elmentem? – kérdezte gyengéden Tamás, és felsegítette feleségét a hintaágyból. – Ígérem, bepótolunk mindent! Hiszen úgyis annyi időnk van. Mit is akartál megbeszélni ma este?

– Nem érdekes, majd máskor – szólt Éva, s hagyta hogy férje átölelje és bekísérje a hálószobába.