Hortenzia

Zsuzsa végre beült az autójába, és kigördült az irodaház parkolójából. Éhes volt, holtfáradt és feszült az egész napi hajtástól. Még most is zúgott a feje a telefoncsörgésektől. Leengedte a kocsi ablakát és engedte, hogy a beáramló szél borzolja szőke fürtjeit. Jóleső volt érezni az arcát lágyan simogató júniusi szellőt. És igen, azok az illatok… a nyár íze és zamata, ami tele van vággyal, reménnyel és várakozással. Zsuzsa vett egy mély levegőt, beszippantva a frissen kaszált fű, a virágzó hárs és akác illatát, ami most az este leülő párában még intenzívebben hatott. Máris sokkal jobban érezte magát. Ideje volt a még előtte álló esti feladatokra koncentrálni. A gyerekekért menni kell az edzésre és a balettórára, onnan együtt gyors bevásárlás, vacsorafőzés, és még talán egy társasjáték is belefér a napba, hiszen péntek van. Ahogy gondolatait összeszedve autózott, egy kertészet előtt haladt el. A lábai szinte önkéntelenül tapostak a fékpedálra. Kiszállt az autóból és belépett a virágcsodák közé. Fantasztikus azáleák mellett sétált el, amik a rózsaszínes, bíbor és lila harsány virágaikkal csak úgy vonzották a tekintetet, majd arrébb a fényes, mélyzöld levelű, mézédes illatú fehér kaméliák, a maguk decens eleganciájával visszafogottan kínálták magukat. Zsuzsa célirányosan a hortenziák felé haladt.
– Ezt kérném – nyújtotta Zsuzsa az eladó felé a kiválasztott hortenziát.
– Más valamit? Tudja hogyan kell gondozni? – kérdezte az eladó szűkszavúan.
– Nem, köszönöm. És igen, tudom hogyan kell bánni a hortenziával – mosolyodott el a lány.
– Hogyne tudnám, hiszen mami kedvenc virága. Mennyit locsolgattuk nyári estéken a fenyők árnyékában megbúvó hortenziabokrokat – ezt már nem mondta hangosan, csak elmerengett, miközben visszaült az autójába.
És egyszeriben emlékek villantak fel. Emlékek amikkel együtt élünk, amik olykor megpihennek, elalszanak bennünk valahol nagyon mélyen, máskor ott tombolnak az agyunkban, és ha akarunk sem tudunk megszabadulni tőlük. Most a kislánykori film pörgött le Zsuzsa agyában. A kertészkedés mamival, amikor ő pici kis kapával óvatosan lazította a földet a hortenziabokrok töve körül. Hallja most is a nagymama szeretetteljes figyelmeztetését:
– Csak óvatosan Zsuzsikám, meg ne sértsd a gyökerét, mert akkor meghal a virág!
Most már illatokat érzett Zsuzsa, a reggeli gőzölgő kakaó illatát. Befészkeli magát a nagymama ölébe, aki öleli, ringatja, miközben ő félálomban szürcsöli a finom italt. Reggeli után következett a közösen végzett házimunka.
– Azért lesz olyan finom a leves, mert a te kis kezed munkája is benne van. Milyen szépen tisztítottad meg a zöldséget, Zsuzsikám! – dicsérte mosolyogva mami.
Teltek az évek és a kis Zsuzsikából Zsuzsa lett. A nagymama már fáradékonyabb és egyre feledékenyebb lett. Zsuzsa már csak hétvégenként járt haza. Ilyenkor a nagymama már kora délutántól az ablak előtti fotelban ült, és szemét az ablakra szegezve várta a kis unokát haza.
Milyen jó volt átölelni, érezni a tiszta illatát, nézni az arcát, ami hol felderült, hol elkomorodott, ahogyan hallgatta a lány történeteit.
Zsuzsa már nem is emlékezett pontosan mikor jött el az az idő, mikor minden elromlott, mikor mami számára már nem volt jelen és család, csakis a múltban és az emlékei árnyai között élt.
A lány szeme fátyolos lett, a mobilja után nyúlt és tárcsázta a férjét.
– Szia drágám, én vagyok. Tudom, hogy későn szólok, de meg tudnád oldani, hogy te menj ma a gyerekekért?
– Persze, de mi a baj?
– Nem, semmi baj, csak tudod…tudod, be kell mennem ma mamihoz. Hétvégén akartam, de ma egyszerűen muszáj…
– Menj csak, semmi gond! Pusziljuk mi is, téged pedig várunk haza! Óvatosan vezess!
Zsuzsa leparkolt az intézet előtt. A hortenziával a kezében belépett az épületbe, ahol a recepciós mosolyogva, kedves ismerősként üdvözölte.
– Menjen csak fel nyugodtan, ma jó napja van Klári néninek.
Már a folyosón mellbe vágta Zsuzsát a jellegzetes szag, a gyógyszerek, a fertőtlenítők, az este felszolgált vacsora, az öregség és a betegség  szaga. Megállt az ismerős ajtó előtt, vonásait megpróbálta rendezni mielőtt kopogott.
– Tessék! – hallotta az oly drága hangot.
– Szia, Mamikám! – repült be Zsuzsa az ajtón.
– Jó napot, kedves! Üljön csak le, ide mellém – mosolygott a nagymama.
– Mamikám, ezt neked hoztam – nyújtotta át a lány a virágot. – Tetszik?
– Ó, milyen gyönyörű! Nahát, mintha csak tudta volna, hogy ez a kedvenc virágom!
Zsuzsa szája széle megrándult, de nem válaszolt, csak a tenyerébe fogta a ráncos kis kezet, simogatta.
– Hogy vagy mamikám? Jól érzed magad? – kérdezte aggódva.
– Ó, nagyon jó minden. Ma a vacsora is nagyon finom volt.
– Képzeld, Mamikám! A dédunokáid valószínűleg kitűnők lesznek év végén. Gábor atlétika versenyre megy a hét végén, Gina a balettvizsgára készül.
Zsuzsa csak mesélt-mesélt, miközben óvatosan szorongatta a kezében nyugvó kezet, mintha csak egy törékeny kicsiny madarat dédelgetne.
A nagymama látszólag a televíziós sorozatot nézte, de valójában egészen máshol járt, ki tudja hol, ki tudja élete melyik epizódját pergette le éppen.
Zsuzsa gyengéden megpuszilta a mami arcát, megsimogatta ősz haját.
– Szervusz, Mamikám! Szerdán jövök!
Sietős léptekkel jött ki az intézetből, mint aki menekül. Az autóban megtörölte a szemét és próbálta összeszedni magát, hogy mire hazaér, a gyerekek a mosolygós, derűs anyut lássák.
– Nocsak mamika! Már el is ment a látogatója? De szép virágot kapott! Mi is ennek az izének a neve?
– kérdezte a belépő éjszakás nővér.
– Hortenzia, kedveském, hortenzia! Tudja, egy nagyon kedves fiatal teremtéstől kaptam. Remélem máskor is eljön.