Barátnők

Egy verőfényes, kora nyári délután Judit a hangulatos kis cukrászda teraszán ült gondolataiba mélyedve, miközben kávéját kavargatta. Az elegáns hófehér, mélyen dekoltált kosztümjében most is kifogástalanul elegáns volt, mint mindig. Nyakában a vékony aranyláncon függő opál medál és a hozzá illő fülbevaló még inkább kiemelték szürkéskék szemeit és finom, arisztokratikus vonásait. Vállig érő, egyenes, gesztenyebarna dús haja keretet adott szoborszerűen szép arcának. Az arra sétáló férfiak a szemük sarkából vágyakozó, elismerő pillantással méregették a magányosan kávézó megközelíthetetlen hölgyet.
Judit várakozott. Ki tudja mikor is látták egymást utoljára! Hét, vagy talán nyolc éve már? Pedig elválaszthatatlanok voltak az egyetemen, akár az ikrek. Bár természetük és vérmérsékletük nagyon különböző volt, valami nagyon erős lelki kötelék mégis kialakult közöttük, szinte a megismerkedésük első pillanatától kezdve. Anna és ő. A két legokosabb és legnépszerűbb lány az évfolyamon. Barátnője olyan volt mint egy folyton lobogni akaró fáklya, telve élettel, energiával, valami ösztöneiből fakadó nyugtalansággal. Vörös, mindig rakoncátlankodó hullámos fürtjei, csillogó, meleg barna szeme, szép, szabályos arca tökéletesen tükrözték sziporkázó egyéniségét. Minden titkukat megosztották egymással, közösen tanultak, együtt kacagtak és buliztak.
Miközben Judit a kávézó teraszán üldögélt, végigpörgette magában az elmúlt évek történéseit. Az egyetem vége felé Anna megismerkedett egy csodás fiúval, s innentől kezdve ők lettek az álompár. Gábor magas, pimaszul jóképű, okos, sportos, szórakoztató fiú volt, tulajdonképpen Anna férfi mása. Kapcsolatuk sziklaszilárd és megingathatatlan volt, valami ősbizalmon alapuló, mindent elsöprő szerelem. Az egyetem elvégzése után hamar összeházasodtak és Afrikába költöztek. Gábor biológusként kutatómunkát végzett. Anna nem gyakorolta vegyészi végzettségét, hanem fotózni és festegetni kezdett. A két barátnő tartotta a kapcsolatot, először leveleken majd az internet keresztül. Judit számára valóságos ünnepnap volt, ha hírt kapott barátnőjétől. Anna csodásan, szenvedéllyel mesélt az őket körülvevő lenyűgöző természetről, az ott élő emberek mindennapos küzdelmeiről, a szerelmükről és az érzéseiről. Azután egyszer csak nem jött több levél, sem telefon, de még egy rövid üzenet sem. A vészjósló hallgatás ólomsúlyú, baljós árnyként nehezedett Judit lelkére. És hamarosan megérkezett a szörnyű hír, Gábor egy sziklamászás során lezuhant és azonnal életét vesztette. Judit azonnal a várandós barátnője segítségére akart sietni, de Anna beburkolózott a magányába és fájdalmába, önkéntes elszigeteltségbe vonulva kizárta a külvilágot. Néhány évre teljesen eltűnt. Nemrégiben különböző fórumokon kezdtek megjelenni a fotói és a festményei. Alkotásai nagyon "annásak" voltak, de Judit mégis felfedezett bennük valami többet, amit addig nem ismert a diákkori barátnőjében.
Judit néhány évvel később találta meg azt a férfit, aki egy személyben férj, szerető, barát, fivér – s talán majd később – apa lehet. Zoltánnal csodálatos a házasságuk, összeköti őket a munkájuk, a közös vállalkozásuk, a sok-sok élmény és utazás, az évek során megszerzett vagyon. Lám, milyen egyszerű is boldognak lenni – gondolta gyakran Judit –, ha az ember a véletlenek szerencsés közrejátszása során megtalálhatja a százezerből, vagy a millióból a hozzá illő társat. És most – mosolyodott el – Zoltánnal még egy ajándékot kapnak az élettől, ami új színt, új lendületet vihet a kapcsolatukba. Gondolataiból egy, a szürkén és unottan hömpölygő embertömegben feltűnő üde színfolt rázta fel. Olyan volt a közeledő Anna, mint egy kamaszlány, amint sietősen lépkedett tűsarkain. Szűk feszes nadrágjában, fodros tengerkék muszlin felsőjében, tökéletes alakjával magára ragasztotta a tekinteteket.
Boldogan integettek egymásnak és néhány pillanat múlva oly hosszú idő után összeölelkezhettek.
– El sem hiszed mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatlak! – törte meg a csendet Judit, és hirtelen szertefoszlottak a korábbi félelmei, hogy hogyan is kezdhet egy beszélgetést a barátnőjével ilyen rettenetes tragédia után.
– Hát még én! Úgy féltem, hogy haragszol, utálsz, vagy ami még szörnyűbb, elfelejtettél! – válaszolta könnyek között Anna.
Leültek a kis asztalkához, még mindig elfogódottan a boldog viszontlátás örömétől.
– Hozhatok a Hölgyeknek még valamit? – törte meg a varázst az asztalukhoz lépő pincér.
– Én már rendeltem egy kávét, te kérj csak, amit szeretnél.
– Akkor ugyanazt – válaszolta kurtán Anna.
– Értem, még egy koffeinmentes – írta fel a felszolgáló a rendelést.
– Nem, dehogy, egy normális feketét kérek, forrón, keserűn, koffeinnel! – kacagott Anna. Mondd Judit, te beteg vagy, hogyhogy nem iszol normális kávét?
– Hát… azt mondják, ez nem betegség… – mosolyodott el sejtelmesen Judit fülig pirulva.
Anna azonnal kapcsolt, hiszen jobban ismerték egymást talán önmaguknál is.
– Édes Istenem! Judit!  Ez csodálatos! Anyuka leszel? – fogta meg barátnője kezét Anna, és fátyolos szemmel folytatta. – Tudod, mikor Gábor elment, egyedül az a csöpp kis élet tartotta bennem a lelket, aki a méhemben növekedett. Majd meglátod te is, hogy abban a pillanatban, mikor a kis tökéletes testet először a kezedbe kapod, örökre megváltozik az életed… És, a férjed, ugye ő is nagyon boldog?
– Nem tudja még – felelte kicsit zavartan Judit.
– Hogy hogy? Ő nem szeretné?
– Jaj dehogynem, azaz remélem! Tudod, mikor összeházasodtunk, hosszú ideig nem is terveztünk gyereket, csak élveztük egymás társaságát, építettük a karrierünket, azután mindig volt valami nagyon fontos, amiért halogattuk a gyerekvállalást. Később persze, amikor már nagyon akartuk, egyszerűen nem sikerült. Egymás iránti tapintatból nem beszéltünk többet babáról. Mikor már végképp lemondtam róla, terhes lettem. Nem akartam a férjemnek elmondani, amíg nem biztos, hogy megóvjam a hiábavaló reménykedéstől és az esetleges csalódástól. Tegnap voltam orvosnál, és ő megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben!
– Mikor tervezed bejelenteni?
– Képzeld el, ma este, mert most van a megismerkedésünk évfordulója is. Szerintem a férjem is készül a jubileumra, mert napok óta olyan szórakozottan, kótyagosan jön-megy, nagyon titokzatosan viselkedik. Igazi meglepetés vacsorát tervezek, bár ismersz, nem vagyok egy konyhatündér! Milyen fantasztikus nap, és milyen mázlista vagyok – nevetett önfeledten – hogy a két, azaz a babával együtt már a három legfontosabb ember az életemben, így egyszerre, egy napon keresztezik a sorsomat! De most elég belőlem, te mesélj!
Anna vett egy mély levegőt, tekintete a távolba veszett.
– Tudod, mikor Gábor elment, azt hittem vége a világnak, nem tudok lélegezni, létezni nélküle. Három hónap múlva megszületett Tomi, aki a legnagyobb ajándék az életemben, minden nap emlékeztet Gáborra, a létezés és a természet csodájára. Reményt és erőt ad nap mint nap az életünkhöz, inspirál a munkámban, bearanyoz minden pillanatot. Ugyanakkor nagyon nehéz időszakon vagyok túl, és talán csak néhány hónapja érzem, hogy a fájdalmas emlékeimen, a fiamon és a munkámon kívül létezhet más valaki is.
– Csak nem? – kérdezte sokatmondó pillantásokkal Judit. – A legapróbb részlet is érdekel.
– Kérlek, ne! Nincs még itt az ideje, hogy beavassalak. Így is gyötör a bűntudat Gáborral és Tomival szemben. Egy mocskos árulónak érzem magam!
– Jaj, Drágám! Ne tedd ezt! Nem élhetsz halálod napjáig önsanyargatásban, begubózva a gyászodba és az önsajnálatba.
– Ne légy ilyen megértő és kedves velem! Nem csak rólam van szó – felelte ijesztő komolysággal Anna. – Ő sem független. Hogyan rombolhatnék szét egy házasságot, mikor én magam is megszenvedtem a magamra hagyatottságot.
– Ez valóban nem egyszerű. Csak annyit mondj el, amennyit akarsz!
– Hát jó. Egyszer együtt utaztunk a vonaton, és beszélgetni kezdtünk, majd névjegyet cseréltünk. Egyikünk sem kereste tudatosan a kapcsolatot, mégis összefutottunk egyszer, kétszer, majd egyre gyakrabban. Mindketten próbáltuk elfojtani magunkban az érzelmeket, a vágyakozást, a szenvedélyt, de eljött a pillanat, mikor nem áltathattuk tovább egymást és önmagunkat. Persze a boldogan együtt töltött percek és órák után mindketten egyedül maradunk a szégyenérzettel, a bűntudattal, az önutálattal.
– Annyira sajnállak – szorította meg együttérzéssel a kezét Judit. – És ha nem volna nős?
– De az! Ő nagyon diszkrét, ritkán, egy-egy elejtett szóval utal csak a feleségére. Szerintem az évek során elveszett a spontaneitás és a szenvedély a kapcsolatukból, maradt a rutinszerű együttlét, a szerelmet az egymás iránti őszinte tisztelet és megbecsülés váltotta fel. Sokszor úgy jön hozzám mint egy szeretetre és gyengédségre éhes kisgyerek.
– Hidd el Anna, a házasság nagyon munkás vállalkozás, mindkét félnek iszonyúan kell igyekezni egymás és önmaguk boldogságáért.
– Ugye nagyon elítélsz? – kérdezte bűntudattal teli hangon Anna.
– Hogy mondhatsz ilyet! Csak két vergődő embert látok, akik nem mernek boldogok lenni. Nem gondolod, hogy annyi szörnyűség után, most merned szabadna kicsit önzőnek lenni?
– Nem tudom, de egyre elviselhetetlenebb ez az őrlődés. Tegnap Ő azt mondta, nem bírja tovább, beszélni fog a feleségével.
– Talán így a legjobb. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a nő ne érezné, hogy valami nincs rendben. Nagyon szorítok neked, és akármi történik, tudd, én melletted vagyok, mindenben számíthatsz rám.
– Olyan jó, hogy újra vagy nekem, Judit! – ölelte meg barátnőjét Anna. – Most kérlek, ne haragudj, de rohannom kell, innen nem messzire találkozom vele!
– Szaladj csak, ígérem nem leskelődöm. Ezentúl viszont nem engedem, hogy eltűnj! Hívj fel holnap, hogy hogyan alakult az este.
– Mindenképpen, Te pedig vigyázz magadra és a babára! – búcsúzott Anna, és fiatalos léptekkel elindult a tér felé.
Judit ücsörgött még pár pillanatig, amíg a pincér hozta a számlát. Egyre csak a barátnője járt a fejében, hogyan segíthetne neki, hogy újra boldog legyen! Persze az aggodalmak mellett a boldog kis napsugaras gondolatok ott röpködtek az agyában és a lelkében. Ígéretes tervekkel és izgalommal indult hazafelé. Hirtelen zseniális ötlete támadt. A sarki bababoltban vesz egy tüneményes kis babacipőcskét, és előételként azt tálalja fel a férjének. A járókelők kicsit furcsán nézték a magában gyerekesen kuncogó elegáns hölgyet.
Anna közben a tér közepén, a parkolónál ácsorgott. Barátnője reményt adó és megértő szavai elgondolkodtatták, bátorságot adtak neki, hogy merjen változtatni az életén. Hamarosan feltűnt és lassított egy elegáns, ezüst színű autó. Juditék Mercedese megállt, és Anna boldog mosollyal ült be Zoltán mellé az első ülésre.