Álom

Rhodosz. Milyen régóta vissza szeretnék jönni ide. És most, mintegy varázsütésre, újra itt vagyok. A szemem még csukva van, és csak élvezem a mediterrán illatokat. A babér, a rozmaring és a levendula fűszeres aromája elbódít, felkorbácsolja az érzékeimet. A Nap égeti a bőröm, testfelületem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem magamba szívni a forróságot, hogy sejtjeimben elraktározzam a mediterrán nyár ajándékát. A sirályok a fejem fölött rikoltoznak, lecsapnak egy-egy halra, vagy a turisták által a parton hagyott kiflivégre. A kabócák fáradhatatlanul muzsikálnak, zenélő kedvüknek majd csak a leszálló alkonyat fog véget vetni. A tenger apró csobbanásokkal nyaldossa a part menti kavicsos, durva homokot, távolabbról mély dübörgés hallatszik, amint a hullámok megtörnek a sziklákon. Kinyitom a szemem... felettem a kristálytiszta égbolt, amit, mint valami makulátlan kék vásznat, csak néhány repülőgép kondenzcsíkja kaszabol össze. Előttem a végtelen tenger, apró hullámok fodrozódnak a felszínén. A napsugarak, milliónyi pici tükörként ragyognak a vízfelszínen, hogy teljesen elkápráztassák a szemlélődőt. Felülök, és kezemből ellenzőt formálok homlokomra, hogy a vakító fénytől valamelyest megóvjam a szemem. Mögöttem a sziklás domboldalon agávék sorakoznak. Némelyikük már szinte az egekig növesztette virágzatát, kérkedve ékességével, hogy utána, a virágzástól kimerülten, húsos, tüskés levelei elsorvadjanak.

Végignézek magamon… milyen furcsa, miért nincs rajtam fürdőruha? Egy fekete szatén hálóing van rajtam, amiben  nevetséges látványt nyújtok.Összekuporodom, hogy minél inkább elfedjem magam, de később örömmel nyugtázom, hogy senki nem figyel rám. Rengeteg ember lett hirtelen a parton, és mennyi az ismerős. Nem is gondoltam, hogy a szomszédaink is itt nyaralnak. Látom Susant, aki egy hűtőtáskából sört vesz elő, kínálja vele a férjét. Integetek neki, de ő nem vesz észre, pedig pont erre fordítja a fejét. És ott... hiszen ez Jill, a legjobb barátnőm, a családjával. Miért nem említette ezt az utazást? Mindig együtt szoktunk vakációzni. A gyerekeink is imádják egymást, osztálytársak az iskolában. Felállok, kezemet a magasba emelve integetek, de nem vesz észre. Kiáltok, hangom azonban a semmibe vész a fürdőzők csapta lármában.

Kezdem magam nagyon rosszul érezni. Zavaros, érthetetlen érzések. Miért vagyok egyedül? Hol vannak a gyerekeim, a férjem? Egyedül repültem volna ide? Ez lehetetlen! Itt kell lenniük valahol! Hol van Andrew, a legkisebb fiam? Hiszen még oly pici, és  szüksége van rám. Most tanult meg járni, én táplálom, még soha nem váltunk el egymástól. Meg kell keresnem őket!

Elindulok a parti fövenyen. Mezítlábas talpamat nem égeti a homok, nem is szúrja a durva talaj. Keresztülgázolok a törülközőkön, a matracokon, néha elbukom egy-egy napozó fiatal lábában. Pásztázom a partot, de sehol nem látom a gyerekeimet. A torkom kiszáradt, alig tudok nyelni, szomjúság gyötör. A Nap annyira vakít a víz felett, hogy szinte semmit sem látok. Fáj a szemem, amikor a tenger felé próbálok nézni, a bántó ragyogás mint egy éles kés, úgy fúródik a szememen keresztül az agyamba. Már sírok kétségbeesésemben, de senki nem segít. Láthatatlan árnyékként bukdácsolok a parton, elveszetten. A kabócák ciripelése – ami az imént még, mint az életigenlés szimfóniája hangzott –, most fülsértő, elviselhetetlenül tomboló zaj a fejemben.

Hátulról fejbe talál egy puha strandlabda. Az a nagy, kerek, több színű cikkekből álló fajta, amit a világ összes strandjának megannyi bódéjában árusítanak. Felveszem a labdát és megfordulok. Lábam a földbe gyökerezik, a szívem egy hatalmasat dobban, de nem is a mellkasomban, hanem inkább a gyomromban. Nem tudok megszólalni, csak hápogok… Judy áll előttem.

– Na, mi van? Máris kifulladtál? Dobd már vissza!

– De, Judy… tényleg te… ez nem lehet igaz!? Hiszen te nem lehetsz itt!

– Mi van velem? Ilyen ócska dumával nem úszod meg a meccset. Futás a vízbe!

És már ott is hagy. Alakja épp oly csinos, mint amilyen volt a betegsége előtt. Vidám. Hosszú fekete sörénye csak úgy lobog utána, amint a tűzpiros úszódresszében szalad előttem. Bőre napbarnított, teste izmos, ruganyos, mint egykoron volt.

– Judy! Állj meg, könyörgöm! Beszélnünk kell! – rohanok utána, megpróbálva túlkiabálni a strand lármáját.

A parton végre beérem. Felhúzott térdekkel ül a sekély vízben, gyönyörködik a tengerben, kecses ujjaival az apró kavicsok közt turkál.

– Lelassultál, Hugi! – szól élcelődve, ahogyan kifulladva lerogyok mellé a homokba.

– Judy! Annyira, de annyira boldog vagyok! Szinte el sem hiszem! Tehát mégis meggyógyultál? De hogyan lehetséges ez? Emlékszem, mikor anyával ott álltunk az ágyad mellett, a morfiumtól elbódultan, de még így is kínokkal az arcodon feküdtél. És azután az az iszonyatos szeptemberi esős nap, mikor végre megkönnyebbültél…

– Miről beszélsz, Kicsi? Csak rosszat álmodtál! – kacag.

–  Egy szörnyű álom volt?

A szívemet összeszorító acélpántok egyszeriben elpattannak. Olyan csodálatos ez a megkönnyebbülés! Persze, csakis egy rémálom lehetett. Judy hús és vér nő, szebb és sugárzóbb mint valaha. Átölelem, de nem pusztán a karjaimmal, hanem szívem minden szeretetével. Hosszú haja az arcomat birizgálja. Belefúrom arcomat a vállába, ő is átfogja a nyakam a karjaival, alig kapok levegőt az erős szorítástól, ezért gyengéden kibontakozom az ölelésből.

–   Annyi mindent akarok neked mesélni, Judy!

–  Persze, persze. De most itt ez a csodálatos nap, a tenger! Annyi időnk lesz még. Most gyere, élvezzük   a vizet! –  sürget, és felkapva a labdát, újra elillan.

Futok utána lélekszakadva, és újra kezd eluralkodni rajtam az a rossz érzés, hogy mire megtaláltam őt, megint el fogom veszíteni.

Utolérem.

Ő dobja felém a labdát.

Felugrok, beleütök, úgy, ahogyan a röplabdások szokták. Repül a tarka labda, vízcseppek csapódnak róla vissza az arcomba, pörög a magasban, egy pillanatra szem elől vesztem, amikor a Nap elvakít, majd újra látom. Judy visszapasszolja. Csak a labdára tudok figyelni, nehogy elrontsam a játékot. Visszaütöm. Hosszú röppálya után a tarka játékszer ismét a nővérem tenyerén csattan. Ekkor megpillantom Judy arcát, és a látványtól görcsbe rándul a gyomrom, forog velem a világ. A nővérem arca újra püffedt, a kemoterápiától kihullott a gyönyörű fekete hajkoronája. Mégis… és már zokogok. A labdát a hónom alá csapva rohanok felé.

–  Judy! Várj! A fejed!

–  Ó, semmiség, biztos csak egy kis napszúrás – szól hátra a válla fölött, és beleveti magát a vízbe.

A lassan mélyülő vízben rohanok utána. Futok, de a lábaim nem visznek előre, csak erőlködöm egy helyben. Négykézlábra ereszkedem, hátha kézzel és lábbal egyszerre előre tudok jutni. Ordítok, de nem jön ki hang a torkomon, csak egy néma üvöltés hagyja el az ajkaimat. Már úszom. A hullámoktól alig látom Judyt, csak néha bukkan fel a feje előttem. Beleadom minden erőmet, úgy tempózom, de nem haladok előre. Fejem a víz alá hajtom, majd  mikor felbukkanok levegőért, Judy már egy hajón áll előttem. Taposom a vizet és integetek, de ő nem lát. A korlátnál áll és a horizontot kémleli.

A hajóról egy hosszú kötél lóg le. Megpróbálok belekapaszkodni. Még egy tempó, és talán elérem. Feljövök levegőért, és megdöbbenésemre, az összes ismerősöm, akik eddig a strandon voltak, most mindannyian a hajón beszélgetnek. Látom megint Susant, Jillt, és bár szemem nem találja az enyéimet, mégis érzem, hogy ott kell lenniük. Jaj, a gyerekek! Neeem… A szívem zakatol a rémülettől. Ők nem tűnhetnek el! Végre elérem a kötelet és azon húzom magam tovább. A hajó tülköl, minden egyes dudálással egyre messzebbre kerülnek tőlem. Fogom a kötelet, aminek tapintása lágyabbá válik, nem érdes és kemény, ellenkezőleg. Meleg és puha, mint egy vékony kezecske. A hajó folyamatosan dudál, a dobhártyámat hasogatja az éles visítás. Elviselhetetlen ez a hang!

–   Anya! Anya! Ébredj! Már percek óta csörög az ébresztőóra! Elkésünk a suliból.

Matt, a legidősebb fiam fogja kis kezével a karom, és riadtan ébresztget.

–  Anya, mi történt? Jól vagy?

–   Persze, drágám! Jó reggelt! Gyere, hadd öleljelek át! Úgy örülök, hogy itt vagy!

– Anya, hiszen mi mindig együtt vagyunk! 

– Tudom, de ennek most különösen nagyon örülök!