Gyerekszáj

Mikor Petit vártam, sokat meséltünk Mikinek, hogy milyen lesz majd a kistestvére, ha megszületik. Magyaráztuk, hogy sokat fog aludni, nem tud még majd „nagyfiúsan” játszani, pici lesz és kis törékeny.

Hazahoztuk Petit a klinikáról, a férjem be akarta tenni a picit a kiságyba.

Miki odaugrott hozzá.

– Jajj apuka, vigyázva tedd le, el ne törjön Petike, tudod milyen kis törékeny!

Egy alkalommal vacsorára voltunk hivatalosak a barátainkhoz. Nagyon finom, de – legalábbis gyerekek számára – elég különleges ételek kerültek az asztalra. Petikém (négy éves volt) csak csipegette a vacsorát. Mariann, a háziasszony érdeklődött:

– Na, Petikém? Milyen a husi? Ízlik?

Láttam, Petike kínban van, hogy most udvarias legyen vagy őszinte.

–  Hát… kicsit rossz, de azért jó! – felelte. 

Más alkalommal is vendégségben voltunk a gyerekekkel együtt kedves barátainknál. Akkor 4 éves középső fiunk már csak turkálta az elé tett hatalmas adag ételt, láttam rajta, hogy nem bír többet enni.

Házigazdánk, kicsit szigorúan rászólt gyermekünkre.

– Petikém, a helyedben megenném azt a finom lazacot!

– Nyugodtan megeheted Marci bácsi, én már úgysem kérem – válaszolta mosolyogva Peti.

A Balatonon nyaraltunk. Öt éves fiunk, aki nagy állatbarát és természetbúvár, horgászni szeretett volna. Kiültünk együtt a mólóra, kezdetleges kis horgászfelszerelésünkkel és a kenyérgalacsinból gyúrt csalinkkal vártuk a nagy kapást. Múltak a percek eredménytelenül, bár Peti lelkesedése és türelme nem lankadt. A parton ülő idős horgász férfi látva elszántságunkat, odajött segíteni.

– Kisfiam! Az a gond, hogy ilyen nagy horoggal nem fogsz kis halat fogni!

– De bácsi! Hiszen nem is kis halat akarok fogni!

Andriskánk (26 hónapos) az ölemben ült, s egy szép állatos könyvet olvastunk. Tudományát büszkén mutogatva most ő mesélt nekem.

– Anyucica, nézd, ez egy „oloszlán”, itt egy „tidlis”, ezek „olszalvúk”.

A következő képen denevérek csimpaszkodtak a faágon fejjel lefelé. Andriska picit törte a fejét, majd magabiztosan kivágta magát.

– Ez meg itt egy valami.

Mikor a nagyobb gyerekek kisebbek voltak, évről-évre nagy izgalommal vártuk a Mikulást és a Jézuskát. Elkészültek a kívánságlisták is, amiket lerajzoltunk, és kitettük a gyerekszoba ablakába, hogy a Mikulás messziről is el tudja olvasni. Az egyik évben Miki (öt éves volt) kívánságlistája túl hosszú volt, s a férjemmel igyekeztünk rávenni, hogy kicsit kevesebb ajándékot kérjen.

– Tudod, Miklóska, a Mikulás nagyon sok gyereknek visz ajándékot, és ha mindazt elhozza amit te kérsz, akkor már más nem is fér a puttonyába. El sem bír cipelni ennyi mindent Lappföldről.

– Tudod mit anyuka? Akkor majd megírom neki, hogy szövetkezzen össze a Jézuskával, és hozzák el ketten!

Karácsonykor együtt örültünk a gyerekekkel a fa alatt a sok szép ajándéknak. Másnap reggel elmentünk a templomba megnézni a kis jászolt. Magyaráztuk Mikinek (három és fél éves), hogy az a kis csecsemő a kis Jézuska, előtte a három király…

– Csak tudnám, hogy ez a szegény pici baba hogyan bírta el azt a sok ajándékot, amit tegnap este hozott nekem?

Eljött hozzánk a biztosítási ügynök barátunk, hogy életbiztosítást kössünk a fél éves Petike javára. Miklóska (három éves volt) odakuporodott mellém a fotelba, és súgva kérdezte:

– A biztosítási néni hova fogja kötni azt a biztosítást? Petike kezére?

Vendégek jöttek hozzánk. A két nagyobbik gyerekünk (kettő és négy évesek) ugrándozva vezették a barátainkat körbe a lakásban.

– Ez itt a gyerekszoba, mi itt szoktunk játszani és aludni.

– Ez a dolgozószoba, apuka itt szokott komputerezni.

– Ez pedig itt anyuka szobácskája – vezette be Miki a konyhába a vendégeket.

Miki kiscsoportos óvis volt. Mikulás előtt az volt a feladatuk egy foglalkozáson, hogy rajzolják bele egy kartonból kivágott mikulászacskóba, hogy mit kérnek a Télapótól. Délután, mikor mentem Mikiért, az óvónéni panaszkodott, hogy az én kisfiam hozzá sem kezdett a rajzhoz. Miközben sétáltunk hazafelé, próbáltam kipuhatolni, vajon miért nem volt kedve rajzolni.

– Anyuka! Tudod, hogy szerelőpadot kértem a Mikulás bácsitól. Az hogyan férne el egy ilyen pici zacskóban?

Az évszakok színei - Nyár

Az öt érzékszervünk segítségével érzékeljük a külvilágot, felfogjuk a hozzánk eljutó ingereket. Szerintem az érzékelésben mégis a hatodik érzékszervünknek van a legfontosabb szerepe. Elképzelésem szerint ez a speciális radarunk, amivel kiválasztjuk, hogy a környezetünkből mik azok a képek, hangok, jelenségek, amik hatnak ránk, aminek segítségével az élmények leképeződnek és rögzülnek az agyunkban, mint egy szép fotó vagy képeslap. Úgy veszem észre, hogy ahogyan idősebbek, és ha nem is bölcsebbek, de tapasztaltabbak leszünk, ez a radar egyre érzékenyebb. Gyerekként fütyülünk a szép naplemente látványára, mert a játéktól nincs időnk figyelni rá. Kamaszként egy jó buli sokkal lényegesebb, mint megállni egy pillanatra és a kezünkbe venni egy lehullott sárga, vagy vörös falevelet. Meg kell élnünk bizonyos dolgokat ahhoz, hogy csak úgy át tudjuk adni magunkat egy képnek, egy hangulatnak, hogy engedni tudjuk, hogy a radarunk rögzítse a pillanatot. 

Legkedvesebb évszakom egész gyermekkorom óta mindig a nyár volt. A nyár jelenti a felhőtlen szabadságot. Ízei, színei, illatai felkorbácsolják az érzékeinket. Valahogyan boldogabbnak, könnyedebbnek, szabadabbnak érezzük magunkat.

A tenger és a tiszta égbolt kéksége, az aranyló nap, a hófehér homok, a balatoni vöröses-lilás naplemente, mind-mind a nyár színei. Ha becsukom a szemem, és felidézem a nyár pillanatait, mégis mindig egy másik szín és más kép jelenik meg az agyamban.

Június közepe és vége felé kedves barátaink mindig rendeznek egy „bulit” egy isten háta mögötti kis tanyán. Bár a hely csak 15 km-re van Szegedtől, mégis fényévekre a civilizációtól. Utazunk néhány kilométert, és a kicsi kis vályogházban, ahová érkezünk, megáll az idő. Az udvaron tyúkól, nyári konyha és az elmaradhatatlan eperfa áll. Már szinte várom, hogy a két kis öreg, akiké a tanya volt, megjelenjenek, Erzsike néni a frissen összeszedett tojásokkal a kötényében, Józsi bácsi a borpincéből, egy üveg savanyú vörösborral a kezében. Nincs térerő, nem csöngenek a mobilok. A sört és az ásványvizet a kútban hűtjük.

Mindig a szokott társaság gyűlik itt össze, az évi rendes „tanyabulin”, csupa kedves, nagyszerű ember, évtizedes barátságok. Az egész nap az önfeledt kikapcsolódásról szól, ebben az abszolút retro hangulatban.    

 A gyerekek mezítláb szaladgálnak, bújócskáznak a nagy fűben, játszanak a kismacskákkal, lesik az őzeket, fociznak, röplabdáznak. Mi felnőttek eszünk, iszunk, és rengeteget nevetünk. Persze az örök témák, a politika és a szex, no meg egymás ugratása. A kötelező érvényű íratlan szabály, hogy soha nem sértődik meg senki. Néha moralizálunk, vagy "világmegváltunk", és óriásikat beszélgetünk.

A tanyát rozsföld veszi körül. Júniusban még zöld a rozstábla, a kalász vége fehér, ezüstös, néha aranyos, ahogy ring és hajladozik a nyári fuvallatban. Olyan leírhatatlanul gyönyörű, mint amikor megborzolom a szöszke fiaim haját, vagy ahogyan egy szerelmes férfi kéz beletúr kedvese szőke hajába. A gabonatáblában pipacs és szarkaláb tarkállik mint egy-egy kis ékkő a szőkés hajfonatban.

Azután egyszer csak vége lesz a napnak, estefelé hirtelen hűvös lesz ott kint a pusztaságban, és mindenki készülődik hazafelé.

Ahogy elindulunk az autóval, én mindig szótlanul ülök, és bámulom a ringó rozstáblákat,ami fölé már foltokban leült az esti pára, fehéren, sejtelmes ködösen. Lehúzom az ablakot és beszívom az illatokat, a nyári este fűszeres illatát. Több ez annál mint szín- és illatorgia. Ez a nap számomra mindig egy ígéret, egy izgalmas várakozás kezdete, hiszen ettől a júniusi naptól fogva visszavonhatatlanul itt a nyár, a hatalmas kalandok, újabb képek és színek időszaka! Minden évben ezzel a tökéletes nappal kezdődik a nyár, és ezt a színt és illatot idézem fel a borongós őszi napokon.

Mami szakácskönyve

Ma szilvalekváros barátfülét akartam sütni a gyerekeimnek, így elővettem nagymamám ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított, de számomra mégis oly kedves szakácskönyvét. Nem is könyv ez, hanem egy kockás füzet, amibe mami 1932-től egészen haláláig, 1996-ig gyűjtötte a receptjeit. Minden bejegyzés mellett van egy rövid megjegyzés, "Kis Rózsinak sütöttem", vagy "Novák Lidike receptje", "András kedvence"... minden oldal egy kedves emlék, egy elfeledhetetlen íz a számban.

A füzet utolsó lapján áll egy ajánlás:
"Édes Rózsikám!

Nagyon-nagyon nagy szeretettel adom neked, és ajánlom ezt a néhány lapot, azért, hogyha belenézel jussak az eszedbe.
Ha lesz az életedben valami, amit el nem érsz, - tanulj lemondani! Légy mindig erős! - a lemondás és a lelki erő nemes lélekre vall!

Nagyon szeretlek, Rózsikám!

Testvérkéd, Piroska

1932.szeptember 29. "

Piroska a tizenhat éves nagylány a gazdasági világválság küszöbén, a második világháború, az államosítás, az 1956-os forradalom előtt írta ezeket a sorokat testvérének, remélvén, hogy az általa örökérvényűnek hitt erkölcsi értékek iránytűként fognak szolgálni a nővérének. Ahogyan mamit szerettem és ismertem, ez így is lett.

Hiába követem mami receptjeit hűen, az étel vagy a süti mindig csak hasonló ahhoz, ahogyan azt felidézem, ő hogyan készítette. Nincs benne mamikám áldott keze munkája, a főzés iránti szeretete és az irántunk tanúsított mérhetetlen gondoskodása. Másrészt nem találok már "egy kanál jó tejfölt" a sűrítéshez, mert a hipermarketekben kapható két hónapig is frissen maradó tejfölnek nevezett emulgeált, ízfokozott, és savmegkötött vackot kell az ételbe tennem. Ugyanígy, a "tegnap kitett tej fölét" sem tudom lekanalazni ha tejszínre van szükségem, mert olyan a mai tejnek nincs. A „zöld kardigános” nénitől vásárolt házi túró nélkül is üres, és tartalom nélküli lesz a túrós lepényem. (Már soha nem tudom meg, hogy hívták a túrót áruló nénit a piacon, akit ahányszor csak láttam, mindig zöld kardigánban ücsörgött fázósan a kofák között a portékája mellett. Én ragasztottam rá négy éves koromban ezt a nevet, és később már mindenki úgy mondta otthon, „na megyek a zöld kardigánoshoz túróért”.)
Nemcsak a receptek váltak  kivitelezhetetlenné, hanem azokat az erkölcsi értékeket - és az ehhez hasonló örök érvényűnek hitt belső értékeket - is veszélyben látom amiket az ajánlás tartalmaz.
Vajon tudunk e majd a gyerekeinknek olyan életvezetési tanácsot adni, amit 64 éven keresztül „megőriznek”.
A mai világban minden elérhető, megvásárolható és megoldható. A gyerekeinket befolyásoló környezetünk, az életünkre rátelepedő médiák mást sem sugároznak: mint vedd meg a még jobbat, még szebbet és a legmodernebbet, dobd ki az ósdit, harcold ki magadnak, légy sikeres, szép és menő!
Leginkább ahhoz keresnék most receptet, hogy hogyan konzerváljam ebben azt értékvesztett világban a morális értékeinket a gyerekeim számára.

A "kilincses" gumicukorka, azaz anyanyelvünk tanulásának buktatói

Magam is nyelvtanár vagyok, s mikor oktattam, mindig azt hangsúlyoztam a tanítványaimnak, hogy csak beszélni, beszélni, beszélni,.... mindent meg kell próbálni körülírni és kifejezni a már megtanult szókészlettel. Ez annyira érthetőnek és könnyen követhetőnek tűnt számomra, hiszen én is így gyakorlom az általam beszélt idegen nyelveket. Még egyetemen tanultam, hogy saját anyanyelvünket is így tanuljuk, amire nem emlékezhetünk.
Ezerszer hallottam és tanultam a beszédünk fejlődéséről, mégis egészen elementáris erővel hatott rám a minap  a felismerés, hogy milyen óriási kreativitás és logika szükséges ahhoz, hogy egy két éves kisgyermek megértesse magát a környezetével.
Anyukaként mindannyian tanítottunk mondókákat és verseket a gyerekeinknek, amit legtöbbször kis papagájként, a szöveg ritmusa és dallama alapján tanul meg a gyerek, sokszor nem is értve a szöveg tartalmát. Igaz a "csipp-csipp csóka"-ban  és az "ingyom-bingyom"-ban még mi felnőtt fejjel se keressünk sok értelmet!
Utána a pici megpróbálja ösztönösen keresni a szabályosságot a bonyolult nyelvtani rendszerünkben, így fordul elő, hogy a
- Tiéd ez az alma?  kérdésre legtöbbször az a válasz, hogy - igen, tiem. Vagy ahogyan a hasonulás szabályait még nem ismerve, de a -val,-vel ragokat már hallva "anyukámval", és nem anyukámmal megyünk a játszótérre.
Mi van azonban akkor, ha a kis emberke a saját kis gondolatait szeretné kifejezni, vagy meg szeretne nevezni olyan dolgot, amihez hasonlót még nem látott és nem is hallott az anyukájától. Ilyenkor csattognak a kis agyacskában a fogaskerekek, indul a képzeletbeli kis diavetítő, és a már ismert szavakat a tárgyakhoz, vagy ahhoz nagyon hasonlóhoz társít, és megszületik egy mondat:
"Anyucica! Kilincses gumicuculkát kélek".
Először megdöbbentem, majd elmosolyodtam, s mint ahogy Andriskától hihetetlen agymunka volt a feladvány megszerkesztése, most hasonló fejtörést jelentett számomra a megfejtés.
Andriskám úgy járt, mint az egyszeri kínai importőr, aki a gemkapcsok forgalmazását fél éve itt élő unokatestvérére bízta. Így fordulhatott elő, hogy a gemkapocs dobozán az szerepelt: "Tartalma kb. 150-160 db mini harsona".
Visszatérve esetünkre, persze a könnyebb végéről próbálkoztam, hátha körül tudja írni Andriskám a cukorkát, de nem, az maradt kilincses cuculka. Kinyitottam az édességeket rejtő fiókot is, hátha megakad a szeme a kért gumicukron, de ott nem látta vágyai tárgyát.
Két napig törtem a fejem eredménytelenül, Andriska legnagyobb szomorúságára. A megfejtésben a férjem volt a segítségemre, de csak azért, mert ő a "kilincses gumicuculka probléma" okozója.
Ők ugyanis kettesben, mikor elsétáltak a boltba, vettek Andriskának egy zacskó cukorkát, amiben száruknál összekapaszkodó meggyszemek voltak. Andris a kis kapaszkodóknál fogta meg az édességet, és úgy hurcolászta hazáig a zsákmányát. Tehát, mikor ilyen gyümölcsöt láthatott, még nem tudott beszélni. A kilincs szót viszont már ismerte, amibe ugyanúgy bele lehet kapaszkodni.
Számomra az eset két tanulsággal szolgál:
Nyelvtanulók: ha körülírtok valamit külföldön, és a beszélgetőpartner elmosolyodik, ne bántódjatok meg! Inkább sajnáljátok, amiért komplikált agymunka előtt áll, ha ki akarja találni mit akartok mondani.
Gyakorló anyukák: őrizzétek meg a szellemi frissességeteket és legyetek bátran kreatívak és leleményesek, vagy soha ne engedjétek a gyereket, hogy az apukájával menjen el vásárolni.

Ukrajna két arca

Kijev, Boriszpol repülőtér. Tömeg és zsúfoltság, kígyózó hosszú sorok várnak az útlevél ellenőrzés előtt. Végre sorra kerülünk, és jönnek a szokásos kérdések a veséig hatoló pillantásokkal kísérve: hova, miért, mennyi időre, milyen célból jöttünk. Folyékony oroszságom meggyőzi a szigorú vámtisztet, elmosolyodik, kellemes itt tartózkodást kíván, s beléphetünk Ukrajnába. A váróteremben hatalmas a tömeg, de azonnal megpillantok egy félszeg, várakozó férfit, táblát szorongatva a kezében, a cégem nevével. Mosolyogva odalépünk, ő Vologya a sofőr, aki Szumiba visz minket. Kedves arcú, kövérkés, mosolygós férfi, orrára rózsákat festett az évtizedek alatt elfogyasztott vodkamennyiség. Érdekes, hogy az értünk küldött sofőrt szinte minden alkalommal vagy Vologyának, vagy Misának hívják. Készséges és udvarias, segít cipelni a csomagjainkat a Ladáig, amivel az előttünk álló több száz kilométert megtesszük. A hihetetlenül széles sugárúton kelet felé elindulunk a fővárosból. A mellettünk elsuhanó fák színpompásak, szinte lángolnak a fényben a sárguló, aranyló, vörösen izzó levelektől. Mint egy impresszionista festmény. Elgondolkodom, hogy vajon itt lassabban köszöntött be az ősz, s ezért ilyen csodálatos a természet, vagy csak most van időm arra, hogy észrevegyem az apró csodákat.

Bár szeptember vége van, de szokatlan a meleg, így izzadunk a klima nélküli autóban. Én elöl ülök, s mint mindig, most is szóba elegyedek a sofőrrel, egyrészt mert szeretek a helyiekkel beszélgetni, másrészt, hogy ő el ne aludjon. Ahogy távolodunk Kijevtől, egyre monotonabb a táj. Megműveletlen pusztaságok, szürkén és egyhangúan suhannak el mellettünk. Hiányolom az őzeket és nyuszikat, amiket itthon mindig láthatunk az autóutak melletti földeken. Kérdezem is Vologyát hol vannak a vadak. Nevetve mondja: „megesszük őket”. Félek, hogy nem viccel. Ahogy keletebbre haladunk, kezdetét veszi az időutazás. Az utak szinte járhatatlanok, felfagyott, kitöredezett beton, kátyú, kátyú hátán. Semmi sincs kitáblázva, mégis magabiztosan robog Vologya az ismeretlenbe. A forgalom gyér, ami nyugtatólag hat rám ilyen rettenetes útviszonyokat tapasztalva. Az út szélén kis falvacskák, magányos tanyák szomorkodnak nadrágszíj parcellákkal. Az apró házikók, fából és palából, bádogcserepekkel a tetejükön olyanok mint a régi orosz népmesék kunyhói. Lerí a mérhetetlen szegénység mindenről. Nem állom meg, hogy kicsit ne politizáljak sofőrünkkel. Persze óvatosak vagyunk mindketten. Szóba kerül a mezőgazdaság. Kérdezem, miért van, hogy Ukrajnában, ami valamikor a Szovjetunió éléstára volt, alig látni megművelt földet a kis parasztgazdaságokon és a konyhakerteken kívül. Vologya a SZU széthullását és a rendszerváltást okolja. Magyarországgal, a régi szomszéddal például szinte teljesen megszűnt az export-import kapcsolat, eltűntek a polcokról a magyar konzervek, a szalámi, és a  tokaji bor is.

Eszembe jut a „holodomor” – hiszen most is ezrek éheznek Ukrajnában - , a nagy ukrán éhínség, amikor 1932 áprilisától 1933 októberéig  7-10 millió ukrán halt éhen. A sztálini rezsim tudatos kiéheztető politikája volt ez, amivel a nemzeti önazonosságot akarták megtörni. A falvakból kivezető utakat lezárták, a nemzetközi segélyszállítmányok  idejutását megakadályozták. Az 1937-es népszámlálás már mutatta Ukrajnában az iszonyú demográfiai veszteséget, az 1926-os megelőző népszámlálás óta. Sztálin kivégeztette a számlálóbiztosokat, meghamisíttatta az adatokat, és ezzel a problémát megoldottnak tekintette. A múlt és a jelen számtalan szörnyűsége és a szláv népet folyamatosan sújtó rezsimek ellenére Ukrajna jelenleg is politikailag megosztott. Kijev és Kijevtől nyugatra van a hazafias Ukrajna, ami ünnepli  az elszakadást Oroszországtól, ahol a családokban újra az anyanyelvükön, ukránul beszélnek, ahol azonnal feléledt a nemzeti öntudat 1991-ben a függetlenség kikiáltásakor. Kelet Ukrajna továbbra is vágyik a „nagy testvér” oltalmazására, itt érdekes módon függetlenség ide vagy oda, még a családtagok is oroszul kommunikálnak egymással.

Vologya nyelve is megoldódik, mesélni kezd, hogy milyen nehéz életük van. Kijevben egyetemen tanul a lánya, őt támogatják pénzzel, élelemmel, de remélik jó és boldog élete a lesz. A felesége asszisztensnő, mellette takarít  és idénymunkát végez. A kisfiú még otthon van, iskolás, belőle még bármi lehet. Odafele úton, Pesten a reptéri duty freeben vettem ajándékot a gyerekeimnek. Kedves kis apróságokat, amivel talán kárpótolom őket a néhány napos anyahiányért. Önkéntelenül nyúlok a táskámba, s az egyik játékot elküldöm az ismeretlen ukrán kisfiúnak. Vologya örül, köszöni. Remélem a gyerekeim meg fognak érteni.

Elcsigázottan, éhesen, izzadtan érkezünk meg Szumiba. Érdeklődöm: hol a szálloda, Vologya mondja, az nincs. Egy lerobbant munkásszállóra visz minket. Sokemeletes szocialista épület, embert alig látunk. A „dezsurnaja” fogad bennünket, megkapjuk a kulcsokat, egy darab szappant és kb. 4 méternyi WC papírt kiadagolva. A szoba rettenetes. Meleg víz nincs, a kád szinte fekete a rárakódott rozsdától. Egy ágy, fotel és rozoga dohányzóasztal a berendezés. A hajópadló deszkái között 10 centis repedés. Az éhségtől, a fáradtságtól és a kimerültségtől elsírom magam. Mi az ördögöt keresek itt, kell ez nekem? Hiányzik a családom, a gyerekeim, fel is hívom őket. A gyerekek csivitelése kicsit felvidít. Megmosakszom, összeszedem magam, mindjárt jönnek értünk az üzletfeleink, két gyárigazgató, indulunk gyárlátogatásra, majd vacsorázni.

Megérkeznek a partnereink, és elindulunk gyalog a gyárba. Ahogy befordulunk az utcára, az úttesten egy hatalmas termetű kutya elgázolt teteme hever. Összerázkódom az iszonyattól és attól a közönytől, ahogyan az itt élők tudomást sem vesznek róla, s  kerékpárral vagy autóval egykedvűen kikerülik a szerencsétlen állatot. Mivel orvosolható az igénytelenség? Gondolom, egy közösségnek meg kell tapasztalnia a törődést és érezni kell a gondoskodást ahhoz, hogy ő is felelősnek és gondoskodónak érezze magát. 

A gyár egy ütött-kopott épület, benne az óriási alagútkemencék, amiben porcelánedényeket gyártanak és égetnek ki. Az emberek – főleg asszonyok –, egykedvűen végzik a monoton, nehéz fizikai munkát. Kényelmetlenül feszengek a jól szabott kosztümömben és a tűsarkú cipőben. A kemence végénél asszonyok állnak, akik kiszedik a kész, kiégetett termékeket, egyszerre 20-25 tányért. A kemence téglái még szinte izzanak. Az asszonyok a férjeik elhordott ingének ujját levágják, s azt húzzák fel könyékig, hogy védjék magukat a hő ellen. Mindegyiküknek tele van égésnyommal a karja. Munkavédelem Szumiban! Összeszorul a szívünk a főnökömmel, s elhatározzuk, hogy a legközelebbi szállítmánnyal kiküldünk azbeszt védőkesztyűket. Megint belém hasít az előbbi kérdés az igényességről, az egymásra figyelésről… Néhány órás tárgyalás után az étteremben folytatjuk a megbeszélést.

Az étel kiváló, a személyzet nagyon kedves. Igen, ez az igazi szláv lélek és szív. Jóízűen fogyasztjuk a finom ukrán ételeket, megpróbálva megköszönni a vendéglátóink igyekezetét és kedvességét. Holodec, azaz a mi kocsonyánkhoz hasonló étel, ukrán scsí (ami itt káposztával, céklával, répával és hússal készül), számtalan különféle sült és saláta kerül asztalra, no meg persze az elmaradhatatlan vodka. Ha elfektetik az üveget az asztalra, jelzés a pincérnek, hogy hozhatja a következő jégbe hűtött üveg alkoholt. Mi, magyarok, csak aprókat kortyolunk az italból, de a vendéglátóink a vacsora végére háromszor fektetik le az üres üveget.  Persze jönnek sorra a tósztok, először a barátságra, majd a sikeres üzletre. A harmadik tósztot mindig a férfiak mondják felállva a jelenlévő hölgyeket köszöntve. Ilyenkor zavaromban idétlenül vigyorgok a félszeg bókokat hallgatva. A második tószt után már bökdösöm a férfi kollégáimat, hogy tudják mi következik, mert levágják a nyakkendőjét annak aki ezt nem tudja. A negyedik köszöntőt mindig én szoktam mondani a jelenlévő, és távollévő férfiak tiszteletére, amivel általában osztatlan sikert aratok. Persze koccintunk még a családjainkra, az egészségre és boldogságra, a világbékére, globális felmelegedés ellen, női egyenjogúságra….  

Végre véget ér a hosszú nap, s holtfáradtan zuhanok az ágyba, pedig amikor megérkeztünk, meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom tudni hunyni a szememet.

Másnap reggel kulturprogramként elvisznek minket a „szvjatogorszki kolostorba". Az elénk táruló látvány leírhatatlan, misztikus és egyben katartikus élmény. Kanyargó kis folyócska, mögötte a hegyek,  puha homokkőből és agyagból álló gyomrukban őrzött több száz éves szerzetesi barlanglabirintussal. A hegy tetején hófehér, kék, zöld és arany hagymakupolás pravoszláv templomegyüttes pompázik.

Szent Miklós temploma (XVII.sz)


A XIV.-XV. század folyamán alapított kolostor ma egyike „Ukrajna hét csodájának”, de mi, magyarok mégis oly keveset tudunk róla. A nyugati jóléti társadalmak turistái, elutazunk Balira, Rómába, Afrikába, a Maldív-szigetekre, de oly kevés érdeklődést mutatunk tőlünk keletebbre lévő szomszédaink iránt.

Ennek politikai és érzelmi okai is lehetnek. A rendszerváltás óta nem sikk Kelet-Európáról, főleg a volt SZU utódállamairól tudni vagy beszélni. Persze jókat nevetünk az ukrán vagy orosz maffiás vicceken, de már nem akarunk tudni az ott élő sok millió szláv emberről.  

Visszatérve a kolostorra: jelenleg is működik, 1992-től fogva folyamatosan újjáépítik és helyreállítják. Nagyon nagy váltás és eredmény ez egy olyan országban, ahol a szocializmus idején az arany hagymakupolás templomokban raktárakat, műhelyeket alakítottak ki. Tette ezt az akkori politikai hatalom egy mélyen vallásos szláv néppel. Ebben a kolostorban üdülőt üzemeltettek a donyeci szénbányászoknak és családtagjaiknak. Az itt élő szerzetesekről keveset tudok meg, mert nőkkel nem beszélhetnek, csak csendben dolgozgatnak az újonnan elkészült rendházban vagy a veteményesekben. Bejuthatunk a katakombákba, itt libasorban, egymás kezét fogva, egy-egy szál gyertyával a kezünkben, áhítattal és csodálattal vegyes érzéssel járjuk végig a barlanglakásokat.

Maradnánk még, de indulnunk kell vissza Kijevbe. Ahogyan távolodunk Szumitól és közeledünk a fővárosba, úgy sorra nőnek ki a magasabb épületek a semmiből, egyre szélesebbek az utak, a ladákat és volgákat mercedesek, lexusok, lesötétített toyoták, terepjárók váltják fel.  Átszeljük a várost, s újra csak kapkodjuk a fejünket a bámulattól. Üveg felhőkarcolók, híres divatházak méregdrága üzletei, gyönyörű autók, hihetetlen elegáns hölgyek, jól öltözött yuppik mindenütt.

A pazar vacsoránkat egy a Dnyeperen úszó fából készült hajó luxuséttermében fogyasztjuk el. A népviseletbe öltözött pincérek hozzák egymás után a fogásokat, amik mind ukrán nemzeti ételek. Már a számtalan előétellel úgy jóllakunk, hogy a fő fogásokhoz már hozzá sem tudunk nyúlni. A vacsoránk árából egész Szumi lakossága jól lakhatott volna. A vendéglátóink már egészen más emberek, kozmopolita üzletemberek. Azért egy éjszakai rövid városnézés itt is belefér még a napunkba a tárgyalások után.

A „Pecserszka Lavra” mindig is elbűvölt, de így, éjszaka még sohasem volt alkalmam látni. Egészen misztikus élmény.

 

Hajnalban érünk vissza a szállásra, a legkényesebb ízlést is kielégítő „Rusz” hotelbe. A fényűző szálloda 16. emeleti szobájában sokáig állok még az ablaknál, csodálva a még most is fényben úszó, de már elcsendesedő világvárost. Olvasom a sok multi neonreklámjait, nézem a felhőkarcolókat, s közben kavarognak a fejemben a képek a  nyomorról, a döglött kutyáról, a küzdelmes életekről, amikbe bepillantást nyertem.

Nem tudok sorsokat megváltoztatni, de a gyerekeimet megpróbálom úgy nevelni, hogy okosan és nyitott szemmel járjanak a világban. Elfogadók, toleránsak és empatikusak legyenek, próbálják meg érzékenységgel szemlélni a világot, ezáltal érezzék és becsüljék meg helyüket és sorsukat a világunkban.