Harkályok

Március vége felé végre a hőmérő higanyszála kezd felfelé kúszni, a nappalok egyre hosszabbak lesznek. Ahogyan a nagykabátból boldog megkönnyebbüléssel bújok ki, ugyanígy vetkőzöm le a téli sötétség és a hideg miatti depressziómat is.
Egyik nap reggel kicsit korábban ébredtem, és a reggeli kávém szürcsölése közben vidám kis madárcsivitelés ütötte meg a fülem. Ismeretlen madárbeszédet hallottam, nem rigót, nem cinegét, így óvatosan kikukucskáltam az ablakom. A házunk előtt áll egy kicsit már korhadozó, magas és terebélyes akác, aminek szerteágazó koronájára rálátunk a harmadik emeleti lakásunkból. Egy szép, termetes, piros kalapos, fekete és fehér tollazatú harkály kúszott fel és le a fatörzsön, csőrével gondosan kopogtatva a fát. A vizsgálódást néha abbahagyta, és hangos csipogásba kezdett. Mondandója meghallgatásra és válaszra talált, mert egy ággal feljebbről egy picit kisebb termetű harkály szólt vissza. Élvezettel néztem és hallgattam a beszélgető madarakat, nyugtázva, hogy biztosan finom falatokat, kövérre hízott kukacokat találtak a kéreg alatt. Vidáman indult a reggel, de napközben a rengeteg teendőm mellett már meg is feledkeztem a korábban történtekről.
Másnap délelőtt Andriskám a nappaliban autózott, és boldogan hívott:
– Anyucica, nézd! Kopogtatós madál! – mutatott ki kis kezecskéjével az ablakon.
Lám, megint ott munkálkodott a kisebb termetű harkály, fáradhatatlanul kopácsolva, faragva a fatörzset  ugyanazon a helyen. A kisfiammal elhatároztuk, hogy figyelni fogjuk a szárnyas kis barátaink napjait és sorsukat. Reggelente, és délután, mikor a zaj és a forgalom az utcánkban kicsit gyérebb, harkályaink fáradhatatlanul munkálkodnak. Verik a csőrükkel a fát, néha pár pillanatra megpihennek, fejecskéjüket hátra tartják, oldalra fordítják –  mivel a madarak egyszerre csak az egyik szemükkel látnak – , úgy tanulmányozzák a fát, majd kopácsolnak tovább.
A hétvégén ebben a nagyon szép, meleg, napsütéses időben sétálni indultunk a gyerekeimmel. Megálltam a fa alatt és apró kis forgácsokat találtam. Egy, két centiméteres vékony fa hasítékok, mint amilyeneket egy fafaragó mester vésője hasít ki a fatörzsből. Felnéztem, és végre megpillantottam a műalkotást. Tökéletesen szabályos kör alakú kis odú bújt meg a barnás fatörzsön, mintha valaki körzővel rajzolta volna meg. Szóval ezen dolgoznak a mi kis barátaink! A kis otthon egy pontosan megtervezett építészeti remekmű. Dél, dél-keleti tájolású, a bejárat picit lefele néz, felette a kiálló vastag faág védi az odút az esőtől és a széltől. Számomra lenyűgöző és egyben megható érzés, hogy tanúja lehetek, amint két kicsiny állat, akiket legtöbbször észre sem veszünk, létezésükről sem tudunk, ösztöneiktől vezérelve otthont teremtenek ebben a zajos világban. Csodálatra méltó ez a fáradhatatlan igyekezet, ez a kitartás és szorgalom, odaadás, amint a fiókáik számára a puszta csőrükkel fészket készítenek. Nem tudom mi lesz a sorsa a madaraimnak, de életüket nyomon fogom követni amíg csak tehetem, és ameddig ez a vén fa akkora lombkoronát nem növeszt, hogy elrejtse a kis családot.

Álom

Rhodosz. Milyen régóta vissza szeretnék jönni ide. És most, mintegy varázsütésre, újra itt vagyok. A szemem még csukva van, és csak élvezem a mediterrán illatokat. A babér, a rozmaring és a levendula fűszeres aromája elbódít, felkorbácsolja az érzékeimet. A Nap égeti a bőröm, testfelületem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem magamba szívni a forróságot, hogy sejtjeimben elraktározzam a mediterrán nyár ajándékát. A sirályok a fejem fölött rikoltoznak, lecsapnak egy-egy halra, vagy a turisták által a parton hagyott kiflivégre. A kabócák fáradhatatlanul muzsikálnak, zenélő kedvüknek majd csak a leszálló alkonyat fog véget vetni. A tenger apró csobbanásokkal nyaldossa a part menti kavicsos, durva homokot, távolabbról mély dübörgés hallatszik, amint a hullámok megtörnek a sziklákon. Kinyitom a szemem... felettem a kristálytiszta égbolt, amit, mint valami makulátlan kék vásznat, csak néhány repülőgép kondenzcsíkja kaszabol össze. Előttem a végtelen tenger, apró hullámok fodrozódnak a felszínén. A napsugarak, milliónyi pici tükörként ragyognak a vízfelszínen, hogy teljesen elkápráztassák a szemlélődőt. Felülök, és kezemből ellenzőt formálok homlokomra, hogy a vakító fénytől valamelyest megóvjam a szemem. Mögöttem a sziklás domboldalon agávék sorakoznak. Némelyikük már szinte az egekig növesztette virágzatát, kérkedve ékességével, hogy utána, a virágzástól kimerülten, húsos, tüskés levelei elsorvadjanak.

Végignézek magamon… milyen furcsa, miért nincs rajtam fürdőruha? Egy fekete szatén hálóing van rajtam, amiben  nevetséges látványt nyújtok.Összekuporodom, hogy minél inkább elfedjem magam, de később örömmel nyugtázom, hogy senki nem figyel rám. Rengeteg ember lett hirtelen a parton, és mennyi az ismerős. Nem is gondoltam, hogy a szomszédaink is itt nyaralnak. Látom Susant, aki egy hűtőtáskából sört vesz elő, kínálja vele a férjét. Integetek neki, de ő nem vesz észre, pedig pont erre fordítja a fejét. És ott... hiszen ez Jill, a legjobb barátnőm, a családjával. Miért nem említette ezt az utazást? Mindig együtt szoktunk vakációzni. A gyerekeink is imádják egymást, osztálytársak az iskolában. Felállok, kezemet a magasba emelve integetek, de nem vesz észre. Kiáltok, hangom azonban a semmibe vész a fürdőzők csapta lármában.

Kezdem magam nagyon rosszul érezni. Zavaros, érthetetlen érzések. Miért vagyok egyedül? Hol vannak a gyerekeim, a férjem? Egyedül repültem volna ide? Ez lehetetlen! Itt kell lenniük valahol! Hol van Andrew, a legkisebb fiam? Hiszen még oly pici, és  szüksége van rám. Most tanult meg járni, én táplálom, még soha nem váltunk el egymástól. Meg kell keresnem őket!

Elindulok a parti fövenyen. Mezítlábas talpamat nem égeti a homok, nem is szúrja a durva talaj. Keresztülgázolok a törülközőkön, a matracokon, néha elbukom egy-egy napozó fiatal lábában. Pásztázom a partot, de sehol nem látom a gyerekeimet. A torkom kiszáradt, alig tudok nyelni, szomjúság gyötör. A Nap annyira vakít a víz felett, hogy szinte semmit sem látok. Fáj a szemem, amikor a tenger felé próbálok nézni, a bántó ragyogás mint egy éles kés, úgy fúródik a szememen keresztül az agyamba. Már sírok kétségbeesésemben, de senki nem segít. Láthatatlan árnyékként bukdácsolok a parton, elveszetten. A kabócák ciripelése – ami az imént még, mint az életigenlés szimfóniája hangzott –, most fülsértő, elviselhetetlenül tomboló zaj a fejemben.

Hátulról fejbe talál egy puha strandlabda. Az a nagy, kerek, több színű cikkekből álló fajta, amit a világ összes strandjának megannyi bódéjában árusítanak. Felveszem a labdát és megfordulok. Lábam a földbe gyökerezik, a szívem egy hatalmasat dobban, de nem is a mellkasomban, hanem inkább a gyomromban. Nem tudok megszólalni, csak hápogok… Judy áll előttem.

– Na, mi van? Máris kifulladtál? Dobd már vissza!

– De, Judy… tényleg te… ez nem lehet igaz!? Hiszen te nem lehetsz itt!

– Mi van velem? Ilyen ócska dumával nem úszod meg a meccset. Futás a vízbe!

És már ott is hagy. Alakja épp oly csinos, mint amilyen volt a betegsége előtt. Vidám. Hosszú fekete sörénye csak úgy lobog utána, amint a tűzpiros úszódresszében szalad előttem. Bőre napbarnított, teste izmos, ruganyos, mint egykoron volt.

– Judy! Állj meg, könyörgöm! Beszélnünk kell! – rohanok utána, megpróbálva túlkiabálni a strand lármáját.

A parton végre beérem. Felhúzott térdekkel ül a sekély vízben, gyönyörködik a tengerben, kecses ujjaival az apró kavicsok közt turkál.

– Lelassultál, Hugi! – szól élcelődve, ahogyan kifulladva lerogyok mellé a homokba.

– Judy! Annyira, de annyira boldog vagyok! Szinte el sem hiszem! Tehát mégis meggyógyultál? De hogyan lehetséges ez? Emlékszem, mikor anyával ott álltunk az ágyad mellett, a morfiumtól elbódultan, de még így is kínokkal az arcodon feküdtél. És azután az az iszonyatos szeptemberi esős nap, mikor végre megkönnyebbültél…

– Miről beszélsz, Kicsi? Csak rosszat álmodtál! – kacag.

–  Egy szörnyű álom volt?

A szívemet összeszorító acélpántok egyszeriben elpattannak. Olyan csodálatos ez a megkönnyebbülés! Persze, csakis egy rémálom lehetett. Judy hús és vér nő, szebb és sugárzóbb mint valaha. Átölelem, de nem pusztán a karjaimmal, hanem szívem minden szeretetével. Hosszú haja az arcomat birizgálja. Belefúrom arcomat a vállába, ő is átfogja a nyakam a karjaival, alig kapok levegőt az erős szorítástól, ezért gyengéden kibontakozom az ölelésből.

–   Annyi mindent akarok neked mesélni, Judy!

–  Persze, persze. De most itt ez a csodálatos nap, a tenger! Annyi időnk lesz még. Most gyere, élvezzük   a vizet! –  sürget, és felkapva a labdát, újra elillan.

Futok utána lélekszakadva, és újra kezd eluralkodni rajtam az a rossz érzés, hogy mire megtaláltam őt, megint el fogom veszíteni.

Utolérem.

Ő dobja felém a labdát.

Felugrok, beleütök, úgy, ahogyan a röplabdások szokták. Repül a tarka labda, vízcseppek csapódnak róla vissza az arcomba, pörög a magasban, egy pillanatra szem elől vesztem, amikor a Nap elvakít, majd újra látom. Judy visszapasszolja. Csak a labdára tudok figyelni, nehogy elrontsam a játékot. Visszaütöm. Hosszú röppálya után a tarka játékszer ismét a nővérem tenyerén csattan. Ekkor megpillantom Judy arcát, és a látványtól görcsbe rándul a gyomrom, forog velem a világ. A nővérem arca újra püffedt, a kemoterápiától kihullott a gyönyörű fekete hajkoronája. Mégis… és már zokogok. A labdát a hónom alá csapva rohanok felé.

–  Judy! Várj! A fejed!

–  Ó, semmiség, biztos csak egy kis napszúrás – szól hátra a válla fölött, és beleveti magát a vízbe.

A lassan mélyülő vízben rohanok utána. Futok, de a lábaim nem visznek előre, csak erőlködöm egy helyben. Négykézlábra ereszkedem, hátha kézzel és lábbal egyszerre előre tudok jutni. Ordítok, de nem jön ki hang a torkomon, csak egy néma üvöltés hagyja el az ajkaimat. Már úszom. A hullámoktól alig látom Judyt, csak néha bukkan fel a feje előttem. Beleadom minden erőmet, úgy tempózom, de nem haladok előre. Fejem a víz alá hajtom, majd  mikor felbukkanok levegőért, Judy már egy hajón áll előttem. Taposom a vizet és integetek, de ő nem lát. A korlátnál áll és a horizontot kémleli.

A hajóról egy hosszú kötél lóg le. Megpróbálok belekapaszkodni. Még egy tempó, és talán elérem. Feljövök levegőért, és megdöbbenésemre, az összes ismerősöm, akik eddig a strandon voltak, most mindannyian a hajón beszélgetnek. Látom megint Susant, Jillt, és bár szemem nem találja az enyéimet, mégis érzem, hogy ott kell lenniük. Jaj, a gyerekek! Neeem… A szívem zakatol a rémülettől. Ők nem tűnhetnek el! Végre elérem a kötelet és azon húzom magam tovább. A hajó tülköl, minden egyes dudálással egyre messzebbre kerülnek tőlem. Fogom a kötelet, aminek tapintása lágyabbá válik, nem érdes és kemény, ellenkezőleg. Meleg és puha, mint egy vékony kezecske. A hajó folyamatosan dudál, a dobhártyámat hasogatja az éles visítás. Elviselhetetlen ez a hang!

–   Anya! Anya! Ébredj! Már percek óta csörög az ébresztőóra! Elkésünk a suliból.

Matt, a legidősebb fiam fogja kis kezével a karom, és riadtan ébresztget.

–  Anya, mi történt? Jól vagy?

–   Persze, drágám! Jó reggelt! Gyere, hadd öleljelek át! Úgy örülök, hogy itt vagy!

– Anya, hiszen mi mindig együtt vagyunk! 

– Tudom, de ennek most különösen nagyon örülök!

 

Hortenzia

Zsuzsa végre beült az autójába, és kigördült az irodaház parkolójából. Éhes volt, holtfáradt és feszült az egész napi hajtástól. Még most is zúgott a feje a telefoncsörgésektől. Leengedte a kocsi ablakát és engedte, hogy a beáramló szél borzolja szőke fürtjeit. Jóleső volt érezni az arcát lágyan simogató júniusi szellőt. És igen, azok az illatok… a nyár íze és zamata, ami tele van vággyal, reménnyel és várakozással. Zsuzsa vett egy mély levegőt, beszippantva a frissen kaszált fű, a virágzó hárs és akác illatát, ami most az este leülő párában még intenzívebben hatott. Máris sokkal jobban érezte magát. Ideje volt a még előtte álló esti feladatokra koncentrálni. A gyerekekért menni kell az edzésre és a balettórára, onnan együtt gyors bevásárlás, vacsorafőzés, és még talán egy társasjáték is belefér a napba, hiszen péntek van. Ahogy gondolatait összeszedve autózott, egy kertészet előtt haladt el. A lábai szinte önkéntelenül tapostak a fékpedálra. Kiszállt az autóból és belépett a virágcsodák közé. Fantasztikus azáleák mellett sétált el, amik a rózsaszínes, bíbor és lila harsány virágaikkal csak úgy vonzották a tekintetet, majd arrébb a fényes, mélyzöld levelű, mézédes illatú fehér kaméliák, a maguk decens eleganciájával visszafogottan kínálták magukat. Zsuzsa célirányosan a hortenziák felé haladt.
– Ezt kérném – nyújtotta Zsuzsa az eladó felé a kiválasztott hortenziát.
– Más valamit? Tudja hogyan kell gondozni? – kérdezte az eladó szűkszavúan.
– Nem, köszönöm. És igen, tudom hogyan kell bánni a hortenziával – mosolyodott el a lány.
– Hogyne tudnám, hiszen mami kedvenc virága. Mennyit locsolgattuk nyári estéken a fenyők árnyékában megbúvó hortenziabokrokat – ezt már nem mondta hangosan, csak elmerengett, miközben visszaült az autójába.
És egyszeriben emlékek villantak fel. Emlékek amikkel együtt élünk, amik olykor megpihennek, elalszanak bennünk valahol nagyon mélyen, máskor ott tombolnak az agyunkban, és ha akarunk sem tudunk megszabadulni tőlük. Most a kislánykori film pörgött le Zsuzsa agyában. A kertészkedés mamival, amikor ő pici kis kapával óvatosan lazította a földet a hortenziabokrok töve körül. Hallja most is a nagymama szeretetteljes figyelmeztetését:
– Csak óvatosan Zsuzsikám, meg ne sértsd a gyökerét, mert akkor meghal a virág!
Most már illatokat érzett Zsuzsa, a reggeli gőzölgő kakaó illatát. Befészkeli magát a nagymama ölébe, aki öleli, ringatja, miközben ő félálomban szürcsöli a finom italt. Reggeli után következett a közösen végzett házimunka.
– Azért lesz olyan finom a leves, mert a te kis kezed munkája is benne van. Milyen szépen tisztítottad meg a zöldséget, Zsuzsikám! – dicsérte mosolyogva mami.
Teltek az évek és a kis Zsuzsikából Zsuzsa lett. A nagymama már fáradékonyabb és egyre feledékenyebb lett. Zsuzsa már csak hétvégenként járt haza. Ilyenkor a nagymama már kora délutántól az ablak előtti fotelban ült, és szemét az ablakra szegezve várta a kis unokát haza.
Milyen jó volt átölelni, érezni a tiszta illatát, nézni az arcát, ami hol felderült, hol elkomorodott, ahogyan hallgatta a lány történeteit.
Zsuzsa már nem is emlékezett pontosan mikor jött el az az idő, mikor minden elromlott, mikor mami számára már nem volt jelen és család, csakis a múltban és az emlékei árnyai között élt.
A lány szeme fátyolos lett, a mobilja után nyúlt és tárcsázta a férjét.
– Szia drágám, én vagyok. Tudom, hogy későn szólok, de meg tudnád oldani, hogy te menj ma a gyerekekért?
– Persze, de mi a baj?
– Nem, semmi baj, csak tudod…tudod, be kell mennem ma mamihoz. Hétvégén akartam, de ma egyszerűen muszáj…
– Menj csak, semmi gond! Pusziljuk mi is, téged pedig várunk haza! Óvatosan vezess!
Zsuzsa leparkolt az intézet előtt. A hortenziával a kezében belépett az épületbe, ahol a recepciós mosolyogva, kedves ismerősként üdvözölte.
– Menjen csak fel nyugodtan, ma jó napja van Klári néninek.
Már a folyosón mellbe vágta Zsuzsát a jellegzetes szag, a gyógyszerek, a fertőtlenítők, az este felszolgált vacsora, az öregség és a betegség  szaga. Megállt az ismerős ajtó előtt, vonásait megpróbálta rendezni mielőtt kopogott.
– Tessék! – hallotta az oly drága hangot.
– Szia, Mamikám! – repült be Zsuzsa az ajtón.
– Jó napot, kedves! Üljön csak le, ide mellém – mosolygott a nagymama.
– Mamikám, ezt neked hoztam – nyújtotta át a lány a virágot. – Tetszik?
– Ó, milyen gyönyörű! Nahát, mintha csak tudta volna, hogy ez a kedvenc virágom!
Zsuzsa szája széle megrándult, de nem válaszolt, csak a tenyerébe fogta a ráncos kis kezet, simogatta.
– Hogy vagy mamikám? Jól érzed magad? – kérdezte aggódva.
– Ó, nagyon jó minden. Ma a vacsora is nagyon finom volt.
– Képzeld, Mamikám! A dédunokáid valószínűleg kitűnők lesznek év végén. Gábor atlétika versenyre megy a hét végén, Gina a balettvizsgára készül.
Zsuzsa csak mesélt-mesélt, miközben óvatosan szorongatta a kezében nyugvó kezet, mintha csak egy törékeny kicsiny madarat dédelgetne.
A nagymama látszólag a televíziós sorozatot nézte, de valójában egészen máshol járt, ki tudja hol, ki tudja élete melyik epizódját pergette le éppen.
Zsuzsa gyengéden megpuszilta a mami arcát, megsimogatta ősz haját.
– Szervusz, Mamikám! Szerdán jövök!
Sietős léptekkel jött ki az intézetből, mint aki menekül. Az autóban megtörölte a szemét és próbálta összeszedni magát, hogy mire hazaér, a gyerekek a mosolygós, derűs anyut lássák.
– Nocsak mamika! Már el is ment a látogatója? De szép virágot kapott! Mi is ennek az izének a neve?
– kérdezte a belépő éjszakás nővér.
– Hortenzia, kedveském, hortenzia! Tudja, egy nagyon kedves fiatal teremtéstől kaptam. Remélem máskor is eljön.