A Sánta

Tisztelt Olvasóm! Sánta című novellám júliusban megjelent a Szó-Kincs 2013 antológiában az Aposztróf Kiadó gondozásában.

          Ki volt a Sánta? Nem tudom. A környéken lakók közül sem ismerte őt senki.

Pedig itt élt közöttünk, jelenléte olyannak tűnt, mint egy apró homokszem a szemünkben, zavart, szúrt, néha megríkatott minket.

Most is magam előtt látom a sántikáló, hajléktalan férfit, amint szüntelenül rótta az utcákat reklámszatyrokkal a kezében, amiben összes ingóságát magával hurcolta. Mindennapos viseletéül egy elnyűtt, sötétkék munkásruha szolgált, aminek az ujját nyáron könyékig felhajtotta, télen pedig néhány ócska pulóvert, vagy kukákban talált kabátot húzott rá, hogy védje magát a csontig hatoló hidegtől. Az utcán élt magányosan, reményvesztetten, látszólag beletörődve a reá mért sorsba.

          Emlékszem az első találkozásunkra. Újév reggelén, az átmulatott szilveszteri éjszaka után még kicsit spiccesen és fejfájósan kávéztam a nappalinkban. A jó meleg, biztonságos otthonomból bámultam ki az ablakon. Az a szokásos újév reggeli melankólia ült rajtam, amikor kicsit szomorkodom, hogy elmúltak a csillagporos ünnepek, s megint egy teljes évet kell várnom a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú karácsonyra, meg egy vidám és felszabadult szilveszteri bulira. Az utca és a tér, ahol lakom, olyan látványt festett, mint az az üveggömbbe zárt pici játékváros, amit gyermekkoromban kaptam a Párizsban élő bácsikámtól, amit ha felráztam, hópelyhek hullottak az aprócska házakra és utcákra. Ilyen mesébe illő környezetben tűnt fel messziről az otthontalan, bicegő férfi sziluettje. Nem akartam figyelni őt, valami mégis odaszegezett az ablakhoz, és összeszorult szívvel néztem a Sántát. Egyik kezével fázósan összefogta a mellén rongyos kabátját, másik vállán a szatyrait cipelte, szemével pásztázta az utcát és a szemeteseket.

Mellettünk épült egy új ház. A munkások még a karácsonyi ünnepek előtt a járdán hagyták az építési törmeléket tartalmazó konténert. A férfi megállt előtte, a tartalmát tanulmányozta. Észrevette a közepén fekvő üres borosüveget, amit egy szilveszterező, vidám társaság dobhatott bele az éjjel. A Sánta picit tétovázott, mérlegelte az esélyeit, majd motyóját maga mellé téve a hóba, nekivágott, hogy megszerezze a kincset. Jobb lába teljesen merev volt és rövidebb is, mint a másik, ezért iszonyú erőfeszítés árán tudott csak bemászni a tárolóba. Nem nézhettem tovább tétlenül a percek óta tartó szívszorító küzdelmet. Gyorsan kabátot kaptam a hátamra, mezítláb a csizmámba bújtam, néhány sültet, süteményt, tegnapról maradt finom falatot pakoltam egy műanyag dobozba, és leszaladtam az utcára. Mire leértem, a hajléktalan férfi már kimászott a konténerből, és értékes zsákmányát próbálta belegyömöszölni a szatyorba.

– Jó reggelt kívánok! Tessék, parancsoljon, remélem, hogy nem sértem meg vele! – nyújtottam át neki bátortalanul az ételt.

A Sánta fásultan rám nézett, majd a csomagra. Az arcán nem tükröződött sem meglepetés, sem öröm, vagy zavar. A szeme… azóta is feledni szeretném azt a tekintetet, azt a fájdalmas, elgyötört pillantást!

– Köszönöm! – mondta szárazon. – Áldja meg az Isten! – azzal sarkon fordult, és a kis batyuval a kezében, karjára véve a táskáit, elbicegett.

– Minden jót magának is! – szóltam utána.

Hosszú percekig álltam az utcán vacogva, szememmel kísértem a távolodó, sántikáló férfit, míg alakja elveszett a januári, szűz fehérségben. Nem pusztán tehetetlenség volt, amit éreztem, sokkal inkább szégyen.

          Ettől a naptól fogva a Sánta, szűkebb környezetem részévé vált. Ha kiléptem az utcára, önkéntelenül körbenéztem, hogy látom-e őt, folytonosan abban reménykedve, hátha nem fogom megpillantani. Azzal álltattam magamat, talán befogadják, vagy társra, otthonra talál. Valójában tudtam, hogy ő sehol sem hiányzik, senki sem segít rajta, úgy ahogyan én sem tettem, hiszen az adománnyal inkább csak háborgó lelkiismeretemet hallgattattam el. Ha nem látom a férfi nyomorát, nem szembesülök társadalmunk nagyon is létező problémáival, nem kell szégyenkeznem, nem nehezedik rám a bűntudat és a felelősségérzet.

De ő könyörtelenül, állandóan jelen volt. Leggyakrabban a sarki buszmegállóban ücsörgött a barna padon, szemben a pékséggel. Amikor arra jártam, vettem neki egy-egy süteményt, vagy megszántam némi apróval.

„Áldja meg az Isten!”, válaszolta mindig halkan, leszegett fejjel. Soha nem kért, nem szólított meg, nem is nézett rám, kivéve azt az egyetlen pillanatot, amíg átvette az alamizsnát.

 Sokszor látok otthontalan embereket, akik bandákba verődnek, megosztják egymással a tablettás bort, a cigaretta csikkeket és a nyomorúságot. Ismerek olyan hajléktalant, akihez kóbor kutya szegődik, szinte testvérekké válnak, közösen viselik a szitkokat, rúgásokat, együtt fogyasztják el az odavetett falatokat. Az én Sántám magányos volt és ijesztően csöndes. Vajon milyen titkokat, milyen sorsot hordozott magában?

          Halála ugyanolyan zavaró és egyben zavarba ejtő volt, mint az élete.

Egy forró, júliusi napon munkából tartottam hazafelé, amikor nagy csődületre, villogó rendőrautóra lettem figyelmes a sarkon. Közelebb értem, és a kíváncsiskodó csődületben, az izzadt lábak és karok között megláttam, amint a kék zubbonyos mozdulatlan testet gumikesztyűs kezek szenvtelenül egy fekete zsákba fektetik.

– Meghalt az a szegény sánta ember, aki olyan gyakran itt üldögélt – súgta egy idős hölgy a barátnőjének. – Azt hallottam, órák óta halott volt már, mire valaki észrevette – folytatta.

– Szörnyű! Ne is mondja, Margitkám! No, de semmi sem történik véletlenül! Rendes, dolgos embernek mindig van otthona, nem az utcán él – kárálta a másik nő, önelégült bizonyossággal abban, hogy vele, ilyesmi sohasem fordulhatna elő.

         Szótlanul álltam és némán sirattam a Sántát, nem csak magányos halálát, sokkal inkább az élete hiábavalóságát.

         Sok év telt el azóta a szomorú júliusi nap óta. Még mindig abba a pékségbe járok vásárolni,  és bármennyire is sietek haza a szeretteimhez, meg-megállok egy pillanatra a barna padnál, ott, a buszmegálló mellett.