Az igazság ára

          Elza két hete figyelte már a lányt, aki eddig minden nap pontosan tizenkét óra után öt perccel lépett ki az irodaházból, hogy a barátnőivel ebédelni menjen a sarki kisvendéglőbe. De éppen a mai napon, késik. Az elmúlt időben az asszony árnyékként követte Ritát. Kiismerte a szokásait, megtudta mit eszik, mit iszik, kikkel barátkozik, mivel tölti a szabadidejét… Igen, alaposnak kell lennünk, ha az ellenségünket le akarjuk győzni. Márpedig Ritát muszáj megállítania, nem engedheti Elza, hogy életének utolsó biztos pontját is elvegyék tőle.  

Végre megpillantotta őt az asszony, a vidám hölgycsapatban, amint azok egymásba karolva kiléptek a kapun. Igazán rendkívül szép lány, kedves arcú és feltűnően csinos – állapította meg keserűen Elza. Nem, most nem szabad gyengének lennie, és elérzékenyülnie. Be kell fejeznie amit eltervezett, igazságot kell szolgáltatnia.

Elza magabiztosan sietett a főbejárat felé. Farmert, egyszerű fehér trikót viselt. Hosszú haját a baseballsapka alá gyűrte, a divatos napszemüveg szinte az egész arcát eltakarta. Bár már negyvenéves is elmúlt, de alakja oly törékeny és fiatalos volt, hogy távolabbról, felületes szemlélő akár huszonévesnek is hihette. A torkában dobogott a szíve, amint kinyílt előtte a fotocellás ajtó. A recepciós kisasszony egy műanyag tálból kanalazta a gyorséttermi ebédjét. Próbálta gyorsan lenyelni a falatot, hogy megállíthassa és útbaigazíthassa az érkezőt, de Elza megelőzte:

– Hello, pizza a harmadikra – mutatta fel a barna kartondobozt, és mielőtt még választ kaphatott volna, széles mosollyal az arcán, elsietett a pult mellett, és belépett a liftbe. Megnyomta a harmadik gombot. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, halántékán lüktettek az erek. Végre megállt a felvonó a kívánt emeleten, és Elza elindult a néptelen folyosón. Hamar megtalálta a 308-as számú ajtót. Három íróasztal állt az irodában. Elza az ablak előtti szék karfáján megismerte a kék bőrdzsekit, amit Rita reggel viselt. A kabát alatt megtalálta a lány sporttáskáját, amivel munka után edzeni jár. A szokásos holmik mellett benne volt egy dobozos üdítőital. Elza a pizzás dobozból elővette a fecskendőt, és a narancslébe injektálta a halálos mérgű főzetet.

          Néhány perc múlva az asszony már az autójában ült, és hazafelé tartott. Nyugodt volt és üres. Nem érzett sem örömöt, sem bűntudatot. Mintha kívülről látta volna magát, vagy, mint egy filmben, amiben a hősnő végrehajtja a küldetését. Hiszen igazságot kellett szolgáltatnia, és meg kellett védenie magukat. Fiatalabb korában mély meggyőződéssel hitte, hogy ha az ember őszintén, hittel, szorgalommal él, és teszi a dolgát, annak meg lesz az eredménye. Egész életében kőkeményen dolgozott, mindent feláldozott a karrierjéért, és tavaly jött egy Rita-féle csitri, aki az ötletes prezentációival, no meg a feszes, húszéves fenekével kitúrta őt az elnökségi székből. Alig, hogy kiheverte az egzisztenciális csődöt, máris következett az újabb csapás. Elza rájött, hogy a férje titkolózik, és keddenként eltűnik. Persze, Rita! Hogyan képzelhette ez a fruska, hogy ezt megúszhatja. Nem veheti el tőle Tamást. Ő maradt az egyedüli boldogsága, az élete célja, akiért még érdemes reggelente felkelnie. „Nem Kisanyám! Nincs ingyen leves az életben! Mindenért meg kell fizetnünk!” – mormolta magában félhangosan, amint leállította a kocsiját a házuk előtt.

Elza belépett a bejárati ajtón, és rögtön kellemes illat csapta meg az orrát. Az étkező felé vette az irányt, ahol a férje az asztalt terítette a vacsorához.

– Meglepetés! – köszöntötte Tamás a feleségét.

– Nahát?! Csípj meg, biztosan álmodom!

– Asszonyom, kérem, fáradjon az asztalhoz. Aperitifként hozhatom Önnek házunk specialitását a mojitot, jó sok mentalevéllel – tréfálkozott Tamás, és a széket udvariasan kihúzta az asztaltól, hellyel kínálta Elzát.

– Tamás, ne bohóckodj, mi ez az egész? Te, meg a főzés! És ez a káprázatosan megterített asztal! Lenyűgöző! – kacagott az asszony.

– Ez az ajándékom számodra.

– Alaposan megleptél, de mivel érdemeltem ki ezt a törődést és figyelmet?

– Várj, csak sorjában mindent. Máris hozom a koktélokat és az előételt – a férfi már el is tűnt a konyhában, hogy pillanatokon belül az asztalra varázsolja az ígért finomságokat.

– Hölgyem, egészségére! – koccintottak.

Elza nagyot kortyolt a mojitoból, amibe a kelleténél több Baccardi került, de erre most szüksége is volt.

– Kérlek, áruld el a meglepetést, mert az izgalomtól úgy összeszűkül a gyomrom, hogy egy falatot sem tudok majd enni.

– No, jó, nem bánom – kezdett a mesébe a férfi. Tudod az utóbbi időben láttam rajtad, hogy mennyire bánt a szakmai kudarcod. Mogorva lettél és zárkózott. Ismersz, tudod, hogy önző ember vagyok, nem tudok így élni. Nekem a mindig mosolygós tündéremre van a szükségem…

– Nem pedig egy boszorkányra – vágott közbe Elza.

– Igen, valahogy így. Tehát elhatároztam, hogy támogatom a régi álmod megvalósítását, azaz az ötletedet, hogy nyissunk egy kis éttermet.

– Drágám! De hogyan… ez lehetetlen – hebegett Elza a meglepetéstől.

– Mindent elgondoltam, és kiszámoltam. Ha a megtakarításainkat mindketten beleadjuk, és tudsz várni még egy évet, amíg befejezem ezt az aktuális projektet a cégemnél, akkor vágjunk bele! Látod? Már főzni is tanulok, hátha felveszel kuktának!

– Nem akarok elhamarkodott ígéretet tenni, először lássuk azt a vacsorát!

A főétel Elza kedvence volt, fogasfilé Kárpáti módra.

– No, Kedvesem, hogy ízlik?

Elza belevágott a hófehér halhúsba, amit, mint a lágy vajat, úgy hasította az ezüst kés. A villára helyezett falatkára ráfolyt a tejszínes, kapros mártás, és az apró, rózsaszín koktélrákokból és gombából álló ragu.

– Ez egyszerűen mennyei! De te nem is szereted a kaprot?

– Csaltam. Az enyémből kihagytam, a tiedből viszont nem sajnáltam, tudom, hogy ez az egyik kedvenc fűszered, csak ritkán készítesz vele ételt, mivel én nem állhatom. Mindjárt hozom a desszertet is, csak előtte töltök még bort.

Elza furcsán érezte magát. Elnehezültek és zsibbadtak a lábai, talán a bortól… Már az ételt sem kívánta, de nem akarta Tamást megbántani, ezért vett egy darabot a kapros-túrós lepényből.

– Ki tanított főzni? Ilyen csodásan elkészített menüt nem lehet a szakácskönyvből kiolvasni.

– Ez egy külön történet. Emlékszel Béla kollégámra? Nos, az ő lánya, Rita, tudod, a helyes barna lány, aki egyébként napjainkban már felkapott gasztroblogger, esténként főzőtanfolyamot vezet. Beiratkoztam hozzá én is, és keddenként elszöktem hozzá gyakorolni. Fiatal kora ellenére igazán remek szakács, talán még a vállalkozásunkhoz is kérhetjük a segítségét.

– Micsoda? Rita… főzőtanfolyam… nem értem… – hebegett Elza és torkán akadt a lepény.

– És természetesen a másik tanítómesterem Te voltál – folytatta Tamás, aki olyannyira megrészegült hőstettei részletezésétől, hogy fel sem tűnt neki felesége sápadt arca, zavart viselkedése –, hogy jót, csak a legkiválóbb alapanyagokból lehet főzni. Kimentem hát a konyhakertedbe, és e remek vacsoráért feláldoztam a legszebb szál kaprodat. Jó nagyra nőtt, már virágzott is, látszott, te is használtál már belőle, gondoltam éppen megfelelő lesz. A fehér virágjából csak egy kicsit tettem az ételbe.

– Azt mondtad fehér volt a virágzata?

– Igen. Nem ízlett a desszert? Rosszul nézel ki…

– Nem, Szívem, minden így van jól. Tudod, ma este igazán lefőztél engem.

Tamás! Légy kedves, tölts nekem egy nagy pohár konyakot, megkoronázva ezzel ezt a remek vacsorát, majd vidd el a kutyát sétálni, addig én elmosogatok.

          Miután a férfi becsukta maga mögött az ajtót, Elza a kezébe vette a konyakospoharat, és egyszerre lehajtotta az erős italt. Abban reménykedett, hogy az alkohol hamarabb elbódítja majd, minthogy tiszta tudattal átéli, amint a méreg lebénítja a légzőszerveit is.

Foltos bürök. A nagy hasonlóság miatt a kaprok közé ültette el a gyomot, hogy ne tűnjön fel senkinek. Ma reggel, miután elkészítette belőle a Ritának szánt főzetet, elfelejtette elégetni a növényt.

Elza kezéből kiesett a kristálypohár, és szilánkjaira robbant szét a padlólapon. A szer hatott, az asszony végtagjai már lebénultak, mosolya vigyorrá torzult az arcán. Lám, most először tökéletesen igaza lett: az életben egyszer, előbb vagy utóbb, mindannyian, mindenért megfizetünk!