A tölgyfa

Robog a sárga autó a hepehupás országúton. Gyér a forgalom, a bogárhátú utasai alig-alig találkoznak szembejövő járművel, miközben a kis falvakon haladnak keresztül. Szép az ősz idén, szokatlanul meleg, és színpompás. Az országutat kétoldalt fák és bokrok szegélyezik, néhol egy-egy fatörzsre felkúszó vadszőlő bíbor ragyogása élénkíti a sárga és rozsdaszínű monotóniát. A kőrisek, platánok összeborulnak az úttest felett, mintha csak egy aranyló alagúton haladnának keresztül. Ketten ülnek az autóban. Ágnes, a fiatalasszony vezet, s szomorkás gondolatok keringenek a fejében az őszi színpompás elmúlásról. Hamvas Béla esszéjének sorai jutnak eszébe az „Aranynapokról”:

„Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”*

 Gondolataiból fel-feleszmélve gépiesen válaszolgat útitársa fáradhatatlan monológjára egy-egy „tényleg”, „nahát”, „ó de kedves” megjegyzés közbeszúrásával, hogy biztosítsa partnerét a lankadatlan figyelméről, amivel az ezerszer hallott történeteket követi. Ágnes jobbján idős asszony ül. Elegáns barna kiskosztümjében engedelmesen gubbaszt az anyósülésen, lapos sarkú bőrcipőjébe bujtatott lábát szigorúan a padlózat gumiszőnyegén tartja, nehogy összepiszkolja a drága autót. A biztonsági öv vágja a vállát, szorítja a csípőjét, de restell panaszkodni, hiszen olyan kedves, aranyos ez a fiatalasszony, sokszor a segítségére van, miért kellemetlenkedjék hát ilyen apróság miatt. Az idős hölgy a mai alkalomra a körmeit is kilakkoztatta, és a szobatársától kölcsönbe kapott rúzzsal egy kis pírt vitt fakó ajkaira és orcájára.

Furcsa kapcsolat az övék. Több generációnyi kettejük között a korkülönbség, nem rokonok, mégis összeköti őket valami kötelék. Ági sokszor gondolkodott rajta mi is ez a kapcsolat Piroska nénivel. Barátság? Egymásra utaltság? Mindegy, nem is fontos hogyan definiálja a kapcsolatukat, szükségük van egymásra. Néhány évvel ezelőtt találkoztak először az idősek otthona előtti parkban. Ági a kislányát sétáltatta a csendes ligetben. Zsuzsika, a szőke copfos kislánya, égszínkék, tiszta szemeit rávetette a nénire, rámosolygott… Így kezdődött az ő történetük. A fiatalasszony először alkalmanként felugrott az idős hölgyhöz egy kávéra, süteményre, beszélgetésre.  Ági később kiváltotta a néni gyógyszereit, elvitte orvoshoz, bevásárolt neki a hétvégére, és lassan a kötelességből kedvtelés lett. Kezdte megszeretni ezt a gyógyszer-, fertőtlenítő- és öregségszagú idősek otthonát, Piroska néni patyolattiszta garzonját. Még a falról ráköszönő „üdvözlet a Mátrából” feliratú műanyagszarvasokkal és az aranykeretes szentképekkel is megbarátkozott. Néha csak kötelességtudatból indult el az öregasszonyhoz vasárnap délutánonként, de az ottlét mindig felderítette a fiatalasszony lelkét. Szerette hallgatni Piroska néni történeteit, nézegetni a régi, megsárgult fotókat számára ismeretlen kalapos dámákról, öltönyös férfiakról, kantáros nadrágos gyerekekről. Ágnes később annyi mesét hallott, hogy Piroska néni addig személytelen és névtelen rokonai és barátai az ő kedves ismerőseivé is váltak. A legtöbb történet persze Pista bácsiról szólt, aki hatvankét évig volt Piroska néni férje, míg kilenc évvel ezelőtt egy infarktus el nem ragadta. Azóta él a néni az otthonban. Az öregek még tizenévesen ismerkedtek meg egy hideg télen szánkózás közben a Kurca parton. „Ez a fekete szemű kislány a feleségem lesz, ha visszanéz rám”- mondta az akkor kamasz Pista a barátainak. És Piroska félszeg kacérsággal, szikrázó fekete szemével visszapillantott a válla felett a nyúlánk, jóképű fiúra. Gyermekük nem lévén szeretetüket, gyengédségüket egymásra fordították, minden mesterkélt drámaiságot nélkülöző boldog hétköznapi életet éltek, napjaink Philemonja és Baucisaként.

A néni mindig is vágyódott rá, hogy láthassa régi otthonát, beszélgessen a kedves szomszédokkal, már azzal, aki még megmaradt közülük, hiszen kilenc éve nem hallott az otthoniak felől. Sokára merte csak megkérni Ágit, akkor is félve, szorongva, elvinné-e őt a régi házhoz. A fiatalasszonynak nehéz volt elszabadulnia a családjától, a teendőitől, de ráállt a kis kiruccanásra.

Piroska néni az elindulásuk óta szóval tartotta Ágnest, mesélte századszorra is életük kedves történeteit. Ilyenkor az öregségtől megszürkült és megfakult szemébe visszatért az a régi tűz, amibe Pista egykoron úgy belebolondult.

– Ágikám! Úgy örülök, hogy hazaviszel. Majd meglátod, milyen szépen laktunk mi, apával. A nagy házunk az utcafrontra nyíló két gyönyörű ablakkal.  A szép, nagy konyhánk és a tágas kamra, benne a sok finom befőtt és lekvár – mesélt a néni és lelkendezett. – Már tudom is Kislányom mi fog neked legjobban tetszeni – s választ nem várva már folytatta is – az égig érő, terebélyes öreg tölgy a hátsó kertben. No, az valami csoda. Már akkor is ott állt a fa, amikor építkeztünk. Pistám nem engedte kivágni, „majd annak árnyékában ücsörgünk ott Piroskám” mondta mindig.

Elcsendesedik a néni, ahogy beérnek a faluba, tekintete messze téved az aranyló fák felé, s mosolyog… Őhozzá beszél, szótlanul…

Ági lassan, komótosan hajt a sáros, a szűk utcákon. A GPS géphangján diktálja az irányt: most fordulj jobbra, menj kétszáz métert és megérkeztél az úti célodhoz.

Sárgára meszelt kétszintes ház előtt állnak meg. Az öreg házra az új lakók ráépítettek még egy emeletet. Az ormótlan, fehér műanyagablakokat belülről vidám, bohócokat, pillangókat ábrázoló ablakmatricák díszítik.

Ági udvariasan kinyitja az kocsiajtót a néninek, aki csak ücsörög tovább az ülésen, a retikülje fülét úgy szorítja, hogy elfehérednek az ujjai, bizalmatlanul nézeget ki a házra, abban reménykedve, hátha rossz címre jöttek.

–        Megérkeztünk, Piroska néni, tessék kiszállni, majd segítek!

Néhány pillanat, s az idős asszony vonásai rendeződnek, ajkai mosolyra húzódnak, de  fekete szemei baljósan hallgatnak.

Ági becsenget a házba, és mosolygós harminc év körüli asszony nyit ajtót, karján apró gyermekkel. Barátságosan invitálja beljebb a vendégeket. Tágas udvarra lépnek, balra homokozó, hinta, jobbra szép, faragott fa asztal padokkal, felette kifeszített csíkos vászonroló ad árnyékot a megpihenni vágyóknak. A hátsó udvarban újonnan épített garázs áll, előtte a betonon háromkerekű bicikli, pöttyös labda, félkarú játékmackó hever.

Ági kerüli Piroska néni jéggé fagyott tekintetét. „Milyen szentimentális, ostoba liba vagyok, hogy idehoztam őt” – gondolja, s udvariasan torz mosolyra húzza száját.

A háziasszony a lakásba hívja a vendégeket, büszkén mutatja a modern gépekkel felszerelt tágas konyhát.

– Itt kiütöttünk egy falat, no és persze a dohos kamrát is megszűntettük, nincs rá szükség – csicsergi vidáman, s már suhan is fel az emeletre, hogy büszkélkedhessen a gyerekszobával és a két kisebb hálóval.

– Elfáradtam, Angyalom, menjünk, mentsük ki magunkat – súgja Piroska néni Áginak, és szinte menekülnek, úgy hagyják ott a csalódott háziasszonyt.

– És a szomszédok? Őket nem látogatják meg? Marika néni még megvan a huszonhatos házból, igaz szélütés érte két éve, de biztosan örülne maguknak – kiált utánuk.

Piroska néni már az autóban ülve szól vissza: – majd legközelebb, Kedves, s köszönünk mindent.

Időközben az időjárás is elkomorodott. Az október a könyörtelen, rideg arcát mutatja. Alattomos, sűrű, apró szemű áztató esőt szór az utasainkra. A bogárhátú kis autó mögött eltűnnek a falu sáros utcái. Az országúton az esőáztatta fekete aszfaltra helyenként egy-egy sárga falevél tapad, ami szánalmasan emlékeztet a néhány órával ezelőtti színorgiára. Az autó utasai hallgatnak. Ági mellett ősöreg asszony ül, megkeményedett ráncaiba zárkózva.

Hirtelen fákról lezúduló víztömeg csattan a szélvédőn, ami kizökkenti a két nőt a hallgatásból.

– Hát… mégiscsak kivágták…

Ági nem válaszol, inkább ő kezd a mesébe Zsuzsikáról, a családjáról, a munkájáról. Piroska néni egy-egy „nahátot”, „ez igent” fűz a fiatalasszony monológjához.

Végre megérkeznek az idősek otthonához. Piroska néni felölti szokásos minden-a-legnagyobb-rendben-van maszkját és mosolyogva köszöni meg Áginak a kirándulást.

–        Jövő vasárnap jövök, Piroska néni!

–        Akkor, gyere, Ágikám, amikor tudsz – integet vissza.

Ági sokáig néz utána, mert meg akarja ölelni, megkérdezni tényleg rendben van-e minden, de az idős asszony egyenes derékkal, magabiztos léptekkel belép az otthon üvegajtaján.

*

Áginak vacak hete van, álmatlan éjszakái, nyugtalan gondolatokkal átszőtt napjai. Szerdán, délidőben cseng a telefonja. A kijelző Ismeretlen számot mutat. A fiatalasszony sokáig hezitál, felvegye-e egyáltalán. Közvélemény-kutatók, biztosítási ügynökök, kampányoló politikusok képviselői és a rossz hír hozói szoktak ily módon bejelentkezni.

–        Halló, itt Kerekesdi Ágnes – szól a készülékbe az ötödik csengés után.

–        Jó napot kívánok, az idősek otthonából hívom – beszél bátortalan, részvéttől lecsendesedett hangon a nővér – mivel az Ön neve és címe van felírva értesítési adatként arra az esetre, ha… sajnálattal kell közölnöm, hogy Piroska néni…

Ági lassan leengedi a kezét a telefonnal az ölébe. Kinéz az emeleti ablakból a sápadt őszi délutánba. A két kis öreg is ott ül valahol az alkonyatban, egymás kezét szorongatva a faragott padon, ott, a terebélyes tölgy alatt.

* Részlet Hamvas Béla A Babérligetkönyv c. esszékötetéből

A Sánta

Tisztelt Olvasóm! Sánta című novellám júliusban megjelent a Szó-Kincs 2013 antológiában az Aposztróf Kiadó gondozásában.

          Ki volt a Sánta? Nem tudom. A környéken lakók közül sem ismerte őt senki.

Pedig itt élt közöttünk, jelenléte olyannak tűnt, mint egy apró homokszem a szemünkben, zavart, szúrt, néha megríkatott minket.

Most is magam előtt látom a sántikáló, hajléktalan férfit, amint szüntelenül rótta az utcákat reklámszatyrokkal a kezében, amiben összes ingóságát magával hurcolta. Mindennapos viseletéül egy elnyűtt, sötétkék munkásruha szolgált, aminek az ujját nyáron könyékig felhajtotta, télen pedig néhány ócska pulóvert, vagy kukákban talált kabátot húzott rá, hogy védje magát a csontig hatoló hidegtől. Az utcán élt magányosan, reményvesztetten, látszólag beletörődve a reá mért sorsba.

          Emlékszem az első találkozásunkra. Újév reggelén, az átmulatott szilveszteri éjszaka után még kicsit spiccesen és fejfájósan kávéztam a nappalinkban. A jó meleg, biztonságos otthonomból bámultam ki az ablakon. Az a szokásos újév reggeli melankólia ült rajtam, amikor kicsit szomorkodom, hogy elmúltak a csillagporos ünnepek, s megint egy teljes évet kell várnom a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú karácsonyra, meg egy vidám és felszabadult szilveszteri bulira. Az utca és a tér, ahol lakom, olyan látványt festett, mint az az üveggömbbe zárt pici játékváros, amit gyermekkoromban kaptam a Párizsban élő bácsikámtól, amit ha felráztam, hópelyhek hullottak az aprócska házakra és utcákra. Ilyen mesébe illő környezetben tűnt fel messziről az otthontalan, bicegő férfi sziluettje. Nem akartam figyelni őt, valami mégis odaszegezett az ablakhoz, és összeszorult szívvel néztem a Sántát. Egyik kezével fázósan összefogta a mellén rongyos kabátját, másik vállán a szatyrait cipelte, szemével pásztázta az utcát és a szemeteseket.

Mellettünk épült egy új ház. A munkások még a karácsonyi ünnepek előtt a járdán hagyták az építési törmeléket tartalmazó konténert. A férfi megállt előtte, a tartalmát tanulmányozta. Észrevette a közepén fekvő üres borosüveget, amit egy szilveszterező, vidám társaság dobhatott bele az éjjel. A Sánta picit tétovázott, mérlegelte az esélyeit, majd motyóját maga mellé téve a hóba, nekivágott, hogy megszerezze a kincset. Jobb lába teljesen merev volt és rövidebb is, mint a másik, ezért iszonyú erőfeszítés árán tudott csak bemászni a tárolóba. Nem nézhettem tovább tétlenül a percek óta tartó szívszorító küzdelmet. Gyorsan kabátot kaptam a hátamra, mezítláb a csizmámba bújtam, néhány sültet, süteményt, tegnapról maradt finom falatot pakoltam egy műanyag dobozba, és leszaladtam az utcára. Mire leértem, a hajléktalan férfi már kimászott a konténerből, és értékes zsákmányát próbálta belegyömöszölni a szatyorba.

– Jó reggelt kívánok! Tessék, parancsoljon, remélem, hogy nem sértem meg vele! – nyújtottam át neki bátortalanul az ételt.

A Sánta fásultan rám nézett, majd a csomagra. Az arcán nem tükröződött sem meglepetés, sem öröm, vagy zavar. A szeme… azóta is feledni szeretném azt a tekintetet, azt a fájdalmas, elgyötört pillantást!

– Köszönöm! – mondta szárazon. – Áldja meg az Isten! – azzal sarkon fordult, és a kis batyuval a kezében, karjára véve a táskáit, elbicegett.

– Minden jót magának is! – szóltam utána.

Hosszú percekig álltam az utcán vacogva, szememmel kísértem a távolodó, sántikáló férfit, míg alakja elveszett a januári, szűz fehérségben. Nem pusztán tehetetlenség volt, amit éreztem, sokkal inkább szégyen.

          Ettől a naptól fogva a Sánta, szűkebb környezetem részévé vált. Ha kiléptem az utcára, önkéntelenül körbenéztem, hogy látom-e őt, folytonosan abban reménykedve, hátha nem fogom megpillantani. Azzal álltattam magamat, talán befogadják, vagy társra, otthonra talál. Valójában tudtam, hogy ő sehol sem hiányzik, senki sem segít rajta, úgy ahogyan én sem tettem, hiszen az adománnyal inkább csak háborgó lelkiismeretemet hallgattattam el. Ha nem látom a férfi nyomorát, nem szembesülök társadalmunk nagyon is létező problémáival, nem kell szégyenkeznem, nem nehezedik rám a bűntudat és a felelősségérzet.

De ő könyörtelenül, állandóan jelen volt. Leggyakrabban a sarki buszmegállóban ücsörgött a barna padon, szemben a pékséggel. Amikor arra jártam, vettem neki egy-egy süteményt, vagy megszántam némi apróval.

„Áldja meg az Isten!”, válaszolta mindig halkan, leszegett fejjel. Soha nem kért, nem szólított meg, nem is nézett rám, kivéve azt az egyetlen pillanatot, amíg átvette az alamizsnát.

 Sokszor látok otthontalan embereket, akik bandákba verődnek, megosztják egymással a tablettás bort, a cigaretta csikkeket és a nyomorúságot. Ismerek olyan hajléktalant, akihez kóbor kutya szegődik, szinte testvérekké válnak, közösen viselik a szitkokat, rúgásokat, együtt fogyasztják el az odavetett falatokat. Az én Sántám magányos volt és ijesztően csöndes. Vajon milyen titkokat, milyen sorsot hordozott magában?

          Halála ugyanolyan zavaró és egyben zavarba ejtő volt, mint az élete.

Egy forró, júliusi napon munkából tartottam hazafelé, amikor nagy csődületre, villogó rendőrautóra lettem figyelmes a sarkon. Közelebb értem, és a kíváncsiskodó csődületben, az izzadt lábak és karok között megláttam, amint a kék zubbonyos mozdulatlan testet gumikesztyűs kezek szenvtelenül egy fekete zsákba fektetik.

– Meghalt az a szegény sánta ember, aki olyan gyakran itt üldögélt – súgta egy idős hölgy a barátnőjének. – Azt hallottam, órák óta halott volt már, mire valaki észrevette – folytatta.

– Szörnyű! Ne is mondja, Margitkám! No, de semmi sem történik véletlenül! Rendes, dolgos embernek mindig van otthona, nem az utcán él – kárálta a másik nő, önelégült bizonyossággal abban, hogy vele, ilyesmi sohasem fordulhatna elő.

         Szótlanul álltam és némán sirattam a Sántát, nem csak magányos halálát, sokkal inkább az élete hiábavalóságát.

         Sok év telt el azóta a szomorú júliusi nap óta. Még mindig abba a pékségbe járok vásárolni,  és bármennyire is sietek haza a szeretteimhez, meg-megállok egy pillanatra a barna padnál, ott, a buszmegálló mellett.

Az igazság ára

          Elza két hete figyelte már a lányt, aki eddig minden nap pontosan tizenkét óra után öt perccel lépett ki az irodaházból, hogy a barátnőivel ebédelni menjen a sarki kisvendéglőbe. De éppen a mai napon, késik. Az elmúlt időben az asszony árnyékként követte Ritát. Kiismerte a szokásait, megtudta mit eszik, mit iszik, kikkel barátkozik, mivel tölti a szabadidejét… Igen, alaposnak kell lennünk, ha az ellenségünket le akarjuk győzni. Márpedig Ritát muszáj megállítania, nem engedheti Elza, hogy életének utolsó biztos pontját is elvegyék tőle.  

Végre megpillantotta őt az asszony, a vidám hölgycsapatban, amint azok egymásba karolva kiléptek a kapun. Igazán rendkívül szép lány, kedves arcú és feltűnően csinos – állapította meg keserűen Elza. Nem, most nem szabad gyengének lennie, és elérzékenyülnie. Be kell fejeznie amit eltervezett, igazságot kell szolgáltatnia.

Elza magabiztosan sietett a főbejárat felé. Farmert, egyszerű fehér trikót viselt. Hosszú haját a baseballsapka alá gyűrte, a divatos napszemüveg szinte az egész arcát eltakarta. Bár már negyvenéves is elmúlt, de alakja oly törékeny és fiatalos volt, hogy távolabbról, felületes szemlélő akár huszonévesnek is hihette. A torkában dobogott a szíve, amint kinyílt előtte a fotocellás ajtó. A recepciós kisasszony egy műanyag tálból kanalazta a gyorséttermi ebédjét. Próbálta gyorsan lenyelni a falatot, hogy megállíthassa és útbaigazíthassa az érkezőt, de Elza megelőzte:

– Hello, pizza a harmadikra – mutatta fel a barna kartondobozt, és mielőtt még választ kaphatott volna, széles mosollyal az arcán, elsietett a pult mellett, és belépett a liftbe. Megnyomta a harmadik gombot. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, halántékán lüktettek az erek. Végre megállt a felvonó a kívánt emeleten, és Elza elindult a néptelen folyosón. Hamar megtalálta a 308-as számú ajtót. Három íróasztal állt az irodában. Elza az ablak előtti szék karfáján megismerte a kék bőrdzsekit, amit Rita reggel viselt. A kabát alatt megtalálta a lány sporttáskáját, amivel munka után edzeni jár. A szokásos holmik mellett benne volt egy dobozos üdítőital. Elza a pizzás dobozból elővette a fecskendőt, és a narancslébe injektálta a halálos mérgű főzetet.

          Néhány perc múlva az asszony már az autójában ült, és hazafelé tartott. Nyugodt volt és üres. Nem érzett sem örömöt, sem bűntudatot. Mintha kívülről látta volna magát, vagy, mint egy filmben, amiben a hősnő végrehajtja a küldetését. Hiszen igazságot kellett szolgáltatnia, és meg kellett védenie magukat. Fiatalabb korában mély meggyőződéssel hitte, hogy ha az ember őszintén, hittel, szorgalommal él, és teszi a dolgát, annak meg lesz az eredménye. Egész életében kőkeményen dolgozott, mindent feláldozott a karrierjéért, és tavaly jött egy Rita-féle csitri, aki az ötletes prezentációival, no meg a feszes, húszéves fenekével kitúrta őt az elnökségi székből. Alig, hogy kiheverte az egzisztenciális csődöt, máris következett az újabb csapás. Elza rájött, hogy a férje titkolózik, és keddenként eltűnik. Persze, Rita! Hogyan képzelhette ez a fruska, hogy ezt megúszhatja. Nem veheti el tőle Tamást. Ő maradt az egyedüli boldogsága, az élete célja, akiért még érdemes reggelente felkelnie. „Nem Kisanyám! Nincs ingyen leves az életben! Mindenért meg kell fizetnünk!” – mormolta magában félhangosan, amint leállította a kocsiját a házuk előtt.

Elza belépett a bejárati ajtón, és rögtön kellemes illat csapta meg az orrát. Az étkező felé vette az irányt, ahol a férje az asztalt terítette a vacsorához.

– Meglepetés! – köszöntötte Tamás a feleségét.

– Nahát?! Csípj meg, biztosan álmodom!

– Asszonyom, kérem, fáradjon az asztalhoz. Aperitifként hozhatom Önnek házunk specialitását a mojitot, jó sok mentalevéllel – tréfálkozott Tamás, és a széket udvariasan kihúzta az asztaltól, hellyel kínálta Elzát.

– Tamás, ne bohóckodj, mi ez az egész? Te, meg a főzés! És ez a káprázatosan megterített asztal! Lenyűgöző! – kacagott az asszony.

– Ez az ajándékom számodra.

– Alaposan megleptél, de mivel érdemeltem ki ezt a törődést és figyelmet?

– Várj, csak sorjában mindent. Máris hozom a koktélokat és az előételt – a férfi már el is tűnt a konyhában, hogy pillanatokon belül az asztalra varázsolja az ígért finomságokat.

– Hölgyem, egészségére! – koccintottak.

Elza nagyot kortyolt a mojitoból, amibe a kelleténél több Baccardi került, de erre most szüksége is volt.

– Kérlek, áruld el a meglepetést, mert az izgalomtól úgy összeszűkül a gyomrom, hogy egy falatot sem tudok majd enni.

– No, jó, nem bánom – kezdett a mesébe a férfi. Tudod az utóbbi időben láttam rajtad, hogy mennyire bánt a szakmai kudarcod. Mogorva lettél és zárkózott. Ismersz, tudod, hogy önző ember vagyok, nem tudok így élni. Nekem a mindig mosolygós tündéremre van a szükségem…

– Nem pedig egy boszorkányra – vágott közbe Elza.

– Igen, valahogy így. Tehát elhatároztam, hogy támogatom a régi álmod megvalósítását, azaz az ötletedet, hogy nyissunk egy kis éttermet.

– Drágám! De hogyan… ez lehetetlen – hebegett Elza a meglepetéstől.

– Mindent elgondoltam, és kiszámoltam. Ha a megtakarításainkat mindketten beleadjuk, és tudsz várni még egy évet, amíg befejezem ezt az aktuális projektet a cégemnél, akkor vágjunk bele! Látod? Már főzni is tanulok, hátha felveszel kuktának!

– Nem akarok elhamarkodott ígéretet tenni, először lássuk azt a vacsorát!

A főétel Elza kedvence volt, fogasfilé Kárpáti módra.

– No, Kedvesem, hogy ízlik?

Elza belevágott a hófehér halhúsba, amit, mint a lágy vajat, úgy hasította az ezüst kés. A villára helyezett falatkára ráfolyt a tejszínes, kapros mártás, és az apró, rózsaszín koktélrákokból és gombából álló ragu.

– Ez egyszerűen mennyei! De te nem is szereted a kaprot?

– Csaltam. Az enyémből kihagytam, a tiedből viszont nem sajnáltam, tudom, hogy ez az egyik kedvenc fűszered, csak ritkán készítesz vele ételt, mivel én nem állhatom. Mindjárt hozom a desszertet is, csak előtte töltök még bort.

Elza furcsán érezte magát. Elnehezültek és zsibbadtak a lábai, talán a bortól… Már az ételt sem kívánta, de nem akarta Tamást megbántani, ezért vett egy darabot a kapros-túrós lepényből.

– Ki tanított főzni? Ilyen csodásan elkészített menüt nem lehet a szakácskönyvből kiolvasni.

– Ez egy külön történet. Emlékszel Béla kollégámra? Nos, az ő lánya, Rita, tudod, a helyes barna lány, aki egyébként napjainkban már felkapott gasztroblogger, esténként főzőtanfolyamot vezet. Beiratkoztam hozzá én is, és keddenként elszöktem hozzá gyakorolni. Fiatal kora ellenére igazán remek szakács, talán még a vállalkozásunkhoz is kérhetjük a segítségét.

– Micsoda? Rita… főzőtanfolyam… nem értem… – hebegett Elza és torkán akadt a lepény.

– És természetesen a másik tanítómesterem Te voltál – folytatta Tamás, aki olyannyira megrészegült hőstettei részletezésétől, hogy fel sem tűnt neki felesége sápadt arca, zavart viselkedése –, hogy jót, csak a legkiválóbb alapanyagokból lehet főzni. Kimentem hát a konyhakertedbe, és e remek vacsoráért feláldoztam a legszebb szál kaprodat. Jó nagyra nőtt, már virágzott is, látszott, te is használtál már belőle, gondoltam éppen megfelelő lesz. A fehér virágjából csak egy kicsit tettem az ételbe.

– Azt mondtad fehér volt a virágzata?

– Igen. Nem ízlett a desszert? Rosszul nézel ki…

– Nem, Szívem, minden így van jól. Tudod, ma este igazán lefőztél engem.

Tamás! Légy kedves, tölts nekem egy nagy pohár konyakot, megkoronázva ezzel ezt a remek vacsorát, majd vidd el a kutyát sétálni, addig én elmosogatok.

          Miután a férfi becsukta maga mögött az ajtót, Elza a kezébe vette a konyakospoharat, és egyszerre lehajtotta az erős italt. Abban reménykedett, hogy az alkohol hamarabb elbódítja majd, minthogy tiszta tudattal átéli, amint a méreg lebénítja a légzőszerveit is.

Foltos bürök. A nagy hasonlóság miatt a kaprok közé ültette el a gyomot, hogy ne tűnjön fel senkinek. Ma reggel, miután elkészítette belőle a Ritának szánt főzetet, elfelejtette elégetni a növényt.

Elza kezéből kiesett a kristálypohár, és szilánkjaira robbant szét a padlólapon. A szer hatott, az asszony végtagjai már lebénultak, mosolya vigyorrá torzult az arcán. Lám, most először tökéletesen igaza lett: az életben egyszer, előbb vagy utóbb, mindannyian, mindenért megfizetünk!

 

Furcsa hármas

           Jó néhány éve már, hogy a férjemmel Egyiptomban jártunk. A társasutazások velejáróra, hogy vegyes társaság verbuválódik össze, mindig vannak utasok, akikre felfigyelünk, mások taszítóak számunkra, néhányan szórakoztatóak, de csupán kevés arc marad meg bennünk, akikre még évek múlva is emlékezni fogunk.

          Történetem szereplői már a repülőre szállás pillanatától fogva megbotránkoztattak és taszítottak minket, többieket. A bűnös kis hármas, akiknek egymással való kapcsolata oly egyértelmű és nyilvánvaló volt a külvilág számára. Az idős, tehetős üzletember a két hivatásos barátnőjével. A férfi jellegtelen arcát fakó, őszes haj keretezte. Drága, márkás ruhái jó ízlésről és vastag pénztárcáról tanúskodtak. Egyedül ravasz, apró, zöldes szemei adtak némi karaktert jelentéktelen külsejének. A társaságában lévő hölgyek közül az egyikük – nevezzük őt Rékának – már negyven év körül járhatott, bár korát igazán nehezen lehetett megállapítani. Jó alakú, kicsit testes nő volt, vastag szálú, vállig érő haját vöröses és szőkés tincsekre  melíroztatta. Bőre ráncos és zsírosan fénylő a vastag alapozó és a púder alatt, az állandó cigarettafüsttől, az éjszakázástól, és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől arca elhasználódottnak és kiéltnek tűnt. A két nő közül ő volt a profibb, a rangidős, aki szárnyai alá vette a fiatalabb lányt, de minden pillanatban tudomására adta, hogy neki, mint főnöknek bizonyos előjogok, no és természetesen tisztelet jár.  A másik hölgy alacsony, vézna kis teremtés volt, legfeljebb ha húsz éves lehetett – hívjuk őt Julinak. Feltűnő, de olcsó és silány minőségű ruháiban úgy festett, mint egy diáklány a jelmezbálban, aki utcalánynak öltözik. Ami igazán szép volt rajta, az a ragyogó mosolya, és az irigylésre méltó hibátlan, hófehér fogai. Sokkal visszafogottabban viselkedett, mint a társa, de igyekezett felvenni Réka stílusát.

Közönségesen és visszataszítóak voltak, ők hárman. Étkezések közben hangoskodtak, ízléstelen vicceiken nagyokat nyerítve nevettek. Kifigurázták a személyzetet, gúnyt űztek mindenkiből. A strandon egymás után rendelték ki a drága italokat és ételeket, a felszolgáló pincéreket magyarul sértegették, majd jót kacagtak, amikor azok udvariasan mosolyogtak és bólogattak a fejükhöz vágott, számukra érthetetlen gorombaságokon.

A botrányos társaság így nekünk, kívülállóknak – akik a néhány napi pihenés idejére otthon hagytuk gondjainkat és jól elrejtettük titkainkat – állandó témát adott. Számomra volt ugyanakkor valami mellbevágó őszinteség abban – vagy talán csak fricska a rajtuk csámcsogó szenteskedő közönségnek –, ahogyan ők hárman, ilyen leplezetlenül felvállalták romlottságukat.

A nyaralás első napjaiban a karnaki templomhoz kirándultunk. A lenyűgöző oszlopcsarnokban sétálva még a ma emberét is megszállja egyfajta misztikus erő, vagy inkább áhítat a több ezer éves építészeti remekmű iránt. Nem csoda, hogy én is megfeledkeztem az útitársainkról, mígnem Rékával a mosdóban összetalálkoztunk. Mindketten próbáltuk magunkat felfrissíteni a tikkasztó melegben. Ő még egy réteg púdert és rúzst varázsolt az arcára, majd, miközben hosszasan keresgélt a táskájában, dühösen elnyomott egy cifra szitkot az orra alatt.

– Segíthetek? Baj van?

– Mi van? – csattant fel durván, mint aki hozzászokott a megvető megjegyzésekhez, majd megenyhült, amint rám nézett. – Semmi, csak elfelejtettem filmet hozni a fényképezőgépbe. Az „Öreg” ki fog borulni, ha nem tudja megörökíteni ezeket a köveket, teljesen oda van a régiségekért.

– Tessék, fogja, szívesen odaadom ezt a tekercset, hoztam többet magammal – nyújtottam át neki egy kazettát.

– Köszönöm – szólt zavartan –, mennyivel tartozom? – és máris kotorászni kezdett a kopott fülű retiküljében.

– Semmivel, szívesen adom, nekem van még néhány.

– Na ne, nem fogadhatom el! Hidd el, ki tudom fizetni, forintban vagy fontban szeretnéd? – erősködött tovább. Látszott rajta, hogy soha nem adott és kapott ingyen kedvességet.

– Tegye csak el, nem tartozik semmivel – azzal kifordultam a mosdóból.

Réka viselkedése továbbra is otromba maradt, de amikor ezentúl rám nézett, felfedezni véltem egy halvány, elismerő mosolyt a vastagon rúzsozott ajkain.

Julival a Paradise Islandra* tett hajókirándulás alkalmával nyílt lehetőségem beszélgetni. A sziget valóban paradicsomi, olyan, amilyet azelőtt csak képeslapokon láttam. Az aprócska szárazföld a türkizkék tenger közepén lakatlan, csak pálmalevelekből készült napernyők nyújtanak némi árnyékot a turistáknak a perzselő Nap elől. A homok vakítóan fehér, ami szépséges, egyben valószerűtlen kontraszt a Vörös-tenger kékjével szemben. Ez a gyönyörű látvány ámulatba ejtett, így a hajókorláthoz siettem, és a fényképezőgépemmel próbáltam rögzíteni a feledhetetlen képet. A korláthoz támaszkodva állt Juli, aki fel sem emelte tekintetét, mereven bámulta a hajóhoz csapódó hullámokat.

– Rosszul van? Jöjjön, üljön le!

– Köszönöm nem, az egyik matróztól kaptam már gyógyszert. Tudja, nem bírom a hullámzást, tengeri beteg vagyok. A repülőn is rémesen éreztem magam – magyarázkodott, és próbált mosolyt erőltetni a rosszulléttől elgyötört arcára, zavartan fésülte ki ujjaival sápadt homlokába hulló szőke hajtincseit. – Furcsa – folytatta. Gyermekkoromban már januárban vártam a május elsejét, hogy felülhessek a körhintára. Azután hánytam egész nap, de mégsem  bántam meg, mert olyan jó érzés volt várni, majd felülni a ringlispílre, hátrahajtani a fejemet a hintában, és csak pörögni, egyre csak pörögni, mígnem teljesen elszédülök. Most kinevet, igaz?

– Miért tenném?

– Ez az utazás is olyan, mint egykoron a majális. Vártam, izgultam, és tessék… rettegek a repüléstől, rosszul vagyok ezen a fantasztikus kiránduláson, még egy pohár vizet sem tudok kérni, mert nem beszélek nyelveket, és… hát nehéz… de Réka azt mondja, majd hozzászokom és belejövök. Mindent ki lehet bírni, ugye?

Akkor még meglepett ez az őszinte kitárulkozás. Persze mostanra már az élettapasztalatom megtanított arra, hogy sokszor inkább a bizalmunkba avatunk és megnyílunk egy idegennek, mintsem egy bensőséges barátnak.

– Először jár külföldön? – próbáltam oldani a feszültséget.

– Nem, pár éve voltam már Németországban. A nevelőapám néha segített a kamionos barátjának, és vállalt egy-két fuvart, szóval ő vitt el. Az odafelé út vicces volt, versenyeztünk az autópályán a többi autóssal. Sokat nevettünk és tréfálkoztunk, finomakat ettünk a benzinkúti éttermekben. A városból nem sokat láttam, mert csak egy éjszakát töltöttünk ott, azután fordultunk vissza – tekintete elsötétült. Csak az ócska külvárosi hotelszobára emlékszem. A foltos ágyneműre, a koszos törülközőkre, a recsegő ágyra… – s megborzongott  a nyomasztó emlékektől.

Lázasan törtem a fejem, vajon hogyan tudnék témát váltani, amikor Juli könnyedséget erőltetve magára rám nézett:

– És maga? Boldog? Olyan helyesek a férjével.

– Igen. Tényleg nagyon boldogok vagyunk!

– Tudja, nekem is van párom otthon, csak ritkán találkozunk, mert sokat dolgozik. Ugye elhiszi?

– Persze! Sok boldogságot kívánok maguknak!

– Köszi! Azt ígérte, elvesz. Rendes ember – magyarázkodott zavartan. Ne haragudjon, be kell fejeznünk a beszélgetést, felváltom Rékát, már biztosan dühös rám, hogy eddig egyedül kellett szórakoztatnia az „Öreget” .

 – Menjen csak! Minden jót! – kiáltottam utána.

          Néhány nappal később, este, elfogyott a szobánkban az ásványvíz. A férjem elbóbiskolt a kanapén, kimerítette az egész napi búvárkodás és a sok élmény. Kilopóztam a szobánkból, és lementem a bárba egy kis frissítőért. Az itallapot tanulmányoztam a pultnál, amikor egy ismerős hang szólított meg:

– Nicsak, Missis Bűbáj! Hol hagyta a férjecskéjét? Meghívhatom egy italra ha már így kettecskén maradtunk?

A férfi durvasága nem lepett meg, sokkal inkább az, hogy egyáltalán megismert, hiszen a nyaralás ideje alatt senki mással nem törődött, csak önmagával és a két barátnőjével.

– A férjem fent alszik a szobánkban, és köszönöm, de nem kérek semmit, én is fáradt vagyok.

– Persze, érthető! Kérem, ne haragudjon rám!

S amint pillantásunk találkozott, már nem a magabiztosan és gátlástalanul hőzöngő részeget, hanem egy magányos, szánalmas öregembert láttam.

– Tudja mit? Mégis iszom egyet magával. Mangó-koktélt kérek – és amint kimondtam e szavakat, már meg is bántam, hogy elgyengültem. – A lányokat hol hagyta? – szúrtam vissza, revansot véve az előbbi gorombaságáért.

– Untatnak. Elküldtem őket szórakozni. Nekem még egy dupla Jack Daniels lesz – rendelt angolul, majd hozzám fordult. Először jár Egyiptomban?

– Nem, már voltunk itt néhányszor. Első ízben a gyermekkori álmunkat megvalósítva a gízai piramisokat néztük meg és az Egyiptomi Múzeum kincseit. Azután eljutottunk ide, a Vörös-tengerhez, és beleszerettünk a búvárkodásba.

– Igen, valóban lenyűgöző. Ennyi szépség egy helyen, ilyen ellentmondásokkal teli országban!  A feleségem sorra megismertette velem az antik világ kincseit. Rengeteget utaztunk, bejártuk, és felfedeztük mindazt, amit a Földön látni érdemes.

– Elváltak?

– Itt hagyott! Ma két hónapja, hogy eltemettem.

– Bocsásson meg, részvétem – s legszívesebben elfutottam volna, olyan tehetetlennek éreztem magam.

– Egyszerűen meghalt, minden előzmény nélkül… elaludt. Érti ezt? Hogyan tehette meg velem? – és olyan kétségbeesetten nézett rám, mint egy kisgyermek, aki elveszett a nagyvárosi forgatagban, és most apja és anyja nélkül, segítséget vár az első idegentől. – Pedig szerettem, azaz inkább természetesnek vettem, hogy mindig ott volt nekem. A részemmé vált, a jobbik énemmé – folytatta, de szavait inkább önmagához vagy a whiskeys pohárhoz intézte, nem hozzám. – Mindent megkapott tőlem, ami pénzért megvásárolható. Tudtam, hogy boldogtalan, de nem törődtem vele. Nem szólt, nem kért számon soha, pedig komiszul bántam vele. Miért tűrt? – választ nem is várva hirtelen rám nézett, mintha most tudatosulna benne, hogy ott ülök mellette, ravasz róka pillantásával a lelkem mélyére hatolt. – Megvet, ugye?

– Nem tisztem ítélkezni.

– Milyen más válaszra is számíthattam volna egy magafajta jóérzésű nőtől! – csattant fel cinikusan. – Nem mondtam meg neki, hogy szükségem van rá – folytatta –, de még csak nem is éreztettem vele.  Ezzel a tudattal, és büntetlenül kell most már itt élnem! Pokolba a magamfajtával! – kiáltotta indulatosan, és egy hajtásra kiitta az italát. – Jó éjszakát! Menjen aludni, vissza a férjéhez – egy pillanatra a vállamon pihentette a kezét, majd faképnél hagyott.

A nyaralás véget ért. A repülőgép landolt Budapesten, és az utasok – sokan vidáman, mások szomorkásan – feltöltődve élményekkel és emlékekkel elindultak hazafelé. A furcsa hármas szótlanul, kifejezéstelen tekintettel ballagott a kijárat felé, semmi jelét nem adták annak, hogy ismernék egymást. Beültek egy-egy taxiba, és eltűntek szem elő. Még a nevüket sem tudtam meg…

* Az egyiptomi Hurghadatól néhány kilométerre fekvő sziget a Vörös-tengeren, népszerű turistalátványosság.