Játszótéri körkép

Fegyelmezetten, kézen fogva egymást, nagycsoportos ovisok érkeznek a játszótérre. Az óvónéni türelmesen elmondja a szabályokat, majd huss, a gyerekek a szélrózsa minden irányába elszaladnak.

A csoport alfa fiúja persze azonnal a legmagasabb mászókához rohan, válla fölött hátrapillantva elégedetten nyugtázza, hogy a társai szorosan ott loholnak mögötte.

Hamarosan felfedezem a vagány kisfiút. Haja divatosan rövidre nyírott, a fejtetején taréjba zselézve. Trendi farmernadrágjának térdén folt éktelenkedik, farzsebe leszakadva. Amikor elmosolyodik, elővillannak lecsorbult metszőfogai, amikkel vagy a járdaszegélybe, vagy egy korlátba harapott. Neki is számos követője van, de láthatólag őt csak a játék öröme érdekli, nem a kivívott tekintélye.

Mellette kapaszkodik a mászókán a vagány kislány. Méregdrága ruhájában csúszik-mászik, nagyokat kacag a fiúkoszorúban. Ő az, akinek mindig is fiú barátai lesznek, és az összes szép lány titkon irigyelni fogja.

Nem kell sokáig keresnem a kis zsenit.  A játszótér szélén felfedezem őt. Egy padon kuporog és a zsebéből előrántott nagyítójával elmélyülten tanulmányozza a bokrok aljából összeszedett fehérre szikkadt kutyagumit, madártollat, fűcsomót és egyéb kincseket.

A mama kedvence az élére vasalt sötét nadrágjában és a kockás kabátkában a tér közepén tétovázik. Tesz egy lépést a fiúk felé, majd megtorpan, látván, hogy kisebb verekedés tört ki a mászófal birtoklásáért, majd inkább lekuporodik a kavicsra a lányok közelében és csendesen hallgatja csacsogásukat.

A vakmerő elsőként mászik fel a kötélmászóka hegyébe. Nem tud lejönni, sírni szégyell, így meglapul és várja, hogy az óvónéni felmásszon érte.

A józan csak a mászóka közepéig ment fel, ott most biztonságban, ügyesen járkál körbe-körbe, bölcsen ingatja a fejét, amint felpillant a csúcson kapaszkodó vakmerőre.

A  mérleghintánál rózsaszín szigetet képeznek a „hello kittys” lányok. Talpig pinkben, hajráfokkal, csüngő-büngő fülbevalókkal felékesítve beszélik meg apró csajos titkaikat. Őket figyelik félszegen a sohasem lesznek hello kittys lányok, akik már beletörődtek perifériális helyzetükbe. Ugróiskolát rajzolnak a kavicsos talajra és azzal szórakoznak egymás között.

A félszeg kislány az óvónéni kezét fogja és megadóan  hallgatja a felnőttek társalgását. Szinte azonnal felismerem az egykor majd lázadó kislányt, aki ugyanolyan retro ruhát visel, mint a félszeg. Megjelenését súlyosbítja a csíkos sapkájára varrt fehér selyemszalag, amit a nagymama biztosan nagyon divatosnak tartott, legalábbis ötven évvel ezelőtt ő is ilyenben szaladgált. Ő nem törődik a külsejével, ott ugrál a vagányok között. Öt év múlva már nem fogja megbocsátani a szüleinek, hogy ilyen öltözékben járatták közösségbe, kamaszként pirszingeket fog viselni és punknak öltözik.
Nem hiányozhat a társaságból az örök kötekedő sem. Lesben állva várja, hogy a békésen labdázó gyerekek elejtsék a játékszert. Azonnal odarohan, felveszi a labdát, de nem rúgja, nem dobja a többieknek, hanem magához szorítva elrohan vele és elbástyázza magát a bokrok között. A többiek kérhetik szép szóval, majd fenyegetve, ő nem adja vissza a bőrt, hiszen éppen az a lényeg, hogy a többiek se tudjanak játszani, és mindenki rá figyeljen. Nagy sokára előbújik rejtekéből, és kajánul vigyorogva, jó messzire elrúgja a labdát.

Ideje indulnom. Sajnálom, hogy abba kell hagynom  a szemlélődést. Felkerekedek és a virágzó hársfákkal szegélyezett sétányon elindulok hazafelé. Szembe jön velem egy idős úr, egyenes tartással, peckesen, sétapálcát tartva a kezében, jobbjával belekarol egy széparcú, jól ápolt és elegáns, egykori hello kittys hölgy karjába. Amint elhaladunk egymás mellett, a vagány huncut szemmel rám kacsint és elmosolyodik a bajsza alatt…

Ecce homo

Itt állunk most mindannyian, a barátaid, oly sokan.  A mindenség törékeny, érzékeny és tökéletlen fogaskerekei vagyunk: sodródunk, ütközünk, néha összekapaszkodunk egy-egy pillanatra – ahogyan ezt ma is tesszük –, hogy a kötelékből erőt merítsünk.

Elfogytak a könnyeink és üresek a szavaink. Felnézek hát az égboltra és beleveszek a rám boruló májusi kékségbe. Egyetlen felhő sem piszkítja be a végtelen univerzum makulátlan takaróját. Néhány fecske vitorlázik csak a levegőben, csivitelnek, egymással csacsogva köröznek felettünk. Bámulatra méltó az a szabadság és könnyedség, ahogyan apró testükkel a lélegzetelállító légi mutatványaikat végrehajtják és uralják az eget.

Becsukom a szememet és élvezem, ahogyan a tavaszi Nap sugarai felmelegítik a bőrömet és pórusaimon keresztül behatolnak a testembe, átjárják és életre keltik minden porcikámat. Virágillatot érzek: orgona és a közelben, a téglavörös szirmait nyitó japánbirs aromáját. Odébb két rigó csap zajt az őszről itt maradt, mostanra már az új, harsogó zöld fűszálaknak és a kikericsnek életet adó sárrá korhadt avarban. Giliszta után kutatnak. Néhány gyors mozdulat, lépés az aljnövényzetben, egy szemvillanás, gyilkos csőrvágás és a féreg már nem más, mint értékes fehérjeforrás, energia a madár további szárnyalásához.

Milyen tökéletes és szép nap lehetne ez a mai! Pedig most veszünk Tőled örökre búcsút. Fejfádon, a fájdalom virágain méhek gyűjtik a nektárt, hogy tovaszállva más növényekre újabb életeket teremtsenek. Tested, mely nemrégen még érzett, ölelt, nemzett majd szenvedett, mostanra porrá égettetett. Emlékeinkben élsz, még szinte beszélünk hozzád, de hamvaid lassan termékeny humusszá érnek, táptalajává válnak a sarjadó fűnek, kék ibolyának, vörös bogyókat érlelő vadrózsának.

Igen, mindannyian az élet körforgásának részei vagyunk. Törékeny, „cserépedényben hordozott”* valónkra így emlékeztet bennünket a halhatatlan természet.  

* A Bibliából kölcsönzött jelző Pál apostol korintusiakhoz írt leveléből származik.