Ecce homo

Itt állunk most mindannyian, a barátaid, oly sokan.  A mindenség törékeny, érzékeny és tökéletlen fogaskerekei vagyunk: sodródunk, ütközünk, néha összekapaszkodunk egy-egy pillanatra – ahogyan ezt ma is tesszük –, hogy a kötelékből erőt merítsünk.

Elfogytak a könnyeink és üresek a szavaink. Felnézek hát az égboltra és beleveszek a rám boruló májusi kékségbe. Egyetlen felhő sem piszkítja be a végtelen univerzum makulátlan takaróját. Néhány fecske vitorlázik csak a levegőben, csivitelnek, egymással csacsogva köröznek felettünk. Bámulatra méltó az a szabadság és könnyedség, ahogyan apró testükkel a lélegzetelállító légi mutatványaikat végrehajtják és uralják az eget.

Becsukom a szememet és élvezem, ahogyan a tavaszi Nap sugarai felmelegítik a bőrömet és pórusaimon keresztül behatolnak a testembe, átjárják és életre keltik minden porcikámat. Virágillatot érzek: orgona és a közelben, a téglavörös szirmait nyitó japánbirs aromáját. Odébb két rigó csap zajt az őszről itt maradt, mostanra már az új, harsogó zöld fűszálaknak és a kikericsnek életet adó sárrá korhadt avarban. Giliszta után kutatnak. Néhány gyors mozdulat, lépés az aljnövényzetben, egy szemvillanás, gyilkos csőrvágás és a féreg már nem más, mint értékes fehérjeforrás, energia a madár további szárnyalásához.

Milyen tökéletes és szép nap lehetne ez a mai! Pedig most veszünk Tőled örökre búcsút. Fejfádon, a fájdalom virágain méhek gyűjtik a nektárt, hogy tovaszállva más növényekre újabb életeket teremtsenek. Tested, mely nemrégen még érzett, ölelt, nemzett majd szenvedett, mostanra porrá égettetett. Emlékeinkben élsz, még szinte beszélünk hozzád, de hamvaid lassan termékeny humusszá érnek, táptalajává válnak a sarjadó fűnek, kék ibolyának, vörös bogyókat érlelő vadrózsának.

Igen, mindannyian az élet körforgásának részei vagyunk. Törékeny, „cserépedényben hordozott”* valónkra így emlékeztet bennünket a halhatatlan természet.  

* A Bibliából kölcsönzött jelző Pál apostol korintusiakhoz írt leveléből származik.