Kedves Olvasó! Egyperces történeteim egy Örkény-emlékpályázatra készülnek. Ezért próbálkozásom a zseniális író által megteremtett stílus és műfaj követésére nem plágium, hanem tudatos célkitűzés.
Az 5 d. osztályban technikaóra folyt, a hímzés fortélyait tanulták a gyerekek. A lányok vidáman, szorgalmasan öltögettek – a szeplős, szöszke Edit még a nyelvét is kint felejtette az ajkai között nagy igyekezetében –, a kisfiúk fércnek tűnő száröltéseit apró, barnás tűpettyek szegélyezték, amint vérüket adva kínlódtak a kézimunkával.
A májusi napfény bekukucskált az izzadság- és gyötrelemszagú osztályterembe, incselkedett, pimaszul kacérkodott a diákokkal. Peti próbált ellenállni, de a korai nyári levegő elvarázsolta, kiráncigálta a rabságból, és máris a gyepen találta magát. A harsogó zöld fű zizegett a cipőtalpa alatt, lendítette is jobbját, hogy nagyot rúgjon a bőrlabdába. Messzire repült a foci, de Peti kicselezve a többi játékost, hamar utolérte a labdát, és bámulatosan zsonglőrködött tovább a lábak között. Jobbra pöccintette, majd ballal hátrahúzta, és ideális lövőhelyzetbe került…
– Péter! – hallotta a nevét a fiú, de nem a közvetítő mikrofonjából, hanem a tanári asztal felől.
– Peti! Édes fiam, mit művelsz? Már kétszer is rád szóltam, hogy hagyd abba a labda rugdosását a pad alatt. Kérlek, vidd hátra, és tedd a kosárba a játékot, ott megvár téged a szünetig.
Peti érezte a lábaiban a bizsergést, az izgalmat, látta az őrjöngő szurkolókat maga körül. Ügyesen felvette a lábfejére a labdát, aprókat dekázott, és egy jól irányzott rúgással átívelte az ellenfél játékosainak a feje felett.
A fekete-fehér bőrgolyó szép ívben, magasan szállt, csak az utolsó padban ülő hórihorgas Ákos kapta el a fejét, de a labda így is súrolta a gondosan bezselézett és taréjba fésült frizuráját, majd röppályáját bevégezve a kosárban landolt.
A szurkolók elnémultak, vészjósló csend honolt az osztályban, csak Zsuzsi szisszent fel a harmadik padban, aki véletlenül az ujjába döfte a tűt. A diákok, miután becsukták az ámulatukban nyitva felejtett szájukat, pillantásukat a labdáról először Petire, majd Kati nénire emelték. A tanárnő szemöldöke elindult felfelé, túlhaladt a szemüvege keretén, majd valahol a homloka közepén végre megállt.
– Hozd ki az ellenőrződet, Péter! – mondta ijesztően halkan.
Az előbb még oly fürge és gyors lábak, most ólomsúlyt cipelve vitték ki gazdájukat a tanári asztalig. Szerencsére Kati néni eltévelyedett szemöldöke ekkorra már visszaült a helyére, de nagyon szigorúan nézett Petire. Talán a gyerekek észre sem vették a tanárnő szája szegletének apró rángásait, amint az éppen kirobbanni készülő kacagását próbálta féken tartani:
– Ezért intő jár! Zoli bácsinak pedig javasolni fogom, hogy te legyél a csatár a diákolimpián induló focicsapatban. Menj a helyedre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése