Roborovszky Róbert

          Karácsony másnapja volt, kezdett beesteledni. Az év legszebb ünnepének második napja, amikor a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú áhítatunkba már némi szomorúság is vegyül, mert tudjuk, hamarosan véget érnek ezek a csodálatos napok, s újabb egy teljes évet kell várnunk, hogy lelkünket ünnepi pompába öltöztethessük.

Melankóliámat némiképpen enyhítette a tény, hogy ez a nap volt az én pihenőnapom, amikor mi mentünk vendégségbe, és nem nekem kellett végigizgulnom a délelőttöt, hogy elég porhanyósra sült-e a pulyka, kellőképpen édes-e a csokoládétorta krémje, és kiszellőzött-e a töltött káposzta illata –  no jó mondjuk csak ki nyugodtan, inkább szaga –,  mire megérkezik a család az ünnepi ebédre.

A nagyszülőknél elköltött pompás ebédből hazatérve az emeleti szobában beszélgettem Miklóssal, a legnagyobb fiammal, amikor kétségbeesett sikoltást hallottam, majd Peti  zokogva rohant hozzám:

– Anya! Gyere gyorsan, Robival történt valami.

Rémülten szaladtam a gyerekszobába, és sajnos valóban nagy volt a baj. Robi ájultan feküdt. Gyerekeim bűntudatos arcát látva úgy gondoltam később faggatózom a történtekről, most gyorsan cselekednünk kell. A kis sérültet lefektettük, aki néhány pillanat múlva feleszmélt, szemét bágyadtan kinyitotta, egyenletesen lélegzett, de nem mozdult.

Az este hátralevő része, majd az éjszaka néma rettegésben és bánatban telt mindannyiunk számára.

Másnap hajnalban kipattant a szemem, úgy éreztem néhány percet aludtam csak. Sokáig feküdtem az ágyban éberen, füleltem, figyeltem a szomszéd szobából átszűrődő neszeket. Erőt és bátorságot gyűjtöttem, majd átlopakodtam a betegünkhöz. Robika aludt, zihálása kissé alábbhagyott. Simogatásomat, nyugtató szavaimat békésen tűrte.

Reggel szótlanul és kétségbeesetten ültünk a konyhában. Egyikünknek sem volt étvágya, csak piszkáltuk a tányérunkon a finom ünnepi maradékokat. Robi sem evett, nem ivott, csak feküdt mozdulatlanul.

- Anyu! Ugye elvisszük orvoshoz? – kérdezték sírva a gyerekek.

- Persze, induljunk gyorsan! – válaszoltam.

Most egyik csemetémet sem kellet nógatnom, hogy „öltözz már, vedd a cipőd, még mindig pizsamában vagy!” Példás csendben és gyorsasággal, perceken belül mindannyian elkészültünk.

Robikát bebugyoláltuk, óvatosan levittük az emeletről, beültettük az autóba, és elindultunk a város másik végébe a magánklinikára. Az orvost jól ismertem, évekig szomszédok voltunk. Az életem szigorú rendszerében és értékrendjében ő a „jó ember” státuszt kapta. Jó és Ember, a szó legnemesebb értelmében, ami manapság egyre nehezebb és ritkább szerepkör a világunkban. Csupaszív férfi, derűs, békés, mindenhol, mindenkivel szemben jóindulatú.

Beléptünk a zsúfolásig teli rendelő várótermébe. Az ízlésesen berendezett és barátságos miliőt teremteni próbáló helyiségben tapintható volt a feszültség, a fájdalom, a reménykedés. Volt, aki ambuláns műtétre várt, mások, a mosolygó kísérőikkel csak az éppen esedékes védőoltásokért jöttek. Nem volt kedvünk szóba elegyedni a várakozókkal, láthatóan mindenkit lefoglalt a saját baja.

Végre egy achilles-műtétre készülő páciens után sorra kerültünk.

–  Szervusztok, no mi a baj? – kérdezte a doktor úr mosolyogva.

– Robikánk beteg, nem eszik, nem iszik, nem mozdul.

– No, nézzük csak – vette elő a fonendoszkópját Laci, majd óvatosan meghallgatta Robikát. A szívműködése rendben, tüdeje tiszta – szólt megnyugtatóan. Történt esetleg valami trauma? A legkisebb sérülés miatt is sokkot kaphatott, ha utána nem volt energiabevitel, leesett a vércukorszintje, s innen önerőből nagyon nehéz kijönni – hangzott a logikus magyarázat.

– Nem voltam ott a szobában, de lehetséges, hogy elesett, vagy leesett – s lógó orrú gyerekeim feje fölött próbáltam rejtjelezni Lacinak, hogy tapintatból inkább most ne firtassuk a körülményeket. Petiért legalább annyira aggódtam.

– Értem – bólintott. A mozgása mindenesetre koordinált, szeme és szája tiszta – vizsgálta tovább a doktor úr betegünket.

– Van remény? – kérdezte Peti sírva.

– Persze, mindent megteszünk, ami emberi erőn múlik – nyugtatta meg  középső fiamat az orvos. – Adunk neki egy kis infúziót, s majd meglátjuk…

Üvegek, fecskendők kerültek elő, mi reszkető térddel inkább kimentünk a váróterembe, amíg a beavatkozás tartott.

Kisvártatva az asszisztens szólt, hogy már készen is vannak.

Robika máris sokkal jobban nézett ki.

– Most a teljes nyugalom a legfontosabb a betegünknek. Tartsátok melegen, egyen, igyon, s ha lehet, egy-két napig ne játsszatok vele! – kaptuk az utasításokat.

– Persze, nagyon vigyázunk rá!

– Gyertek, írjunk neki kartont és egy beteg kiskönyvet – bár ne hozza úgy a sors –, hátha még jöttök hozzánk.

A következő beteget már előkészítették a műtétre, Laci doktor bácsi mégis türelmesen leült a számítógép elé:

– Beteg teljes neve?

– Roborovszky Róbert – válaszoltuk a gyerekekkel kórusban.

– Kora?

– Hat hetes.

– Neme?

– Fiú.

– Szóval, hím.

– Fajtája?

– Roborovszky törpehörcsög.

– Súlya? No, gyere csak, barátocskám, mindjárt megmérlek – fogta meg Laci a grabancánál gyengéden, de mégis határozottan Robit, majd egy műanyagkosárkában a digitális mérlegre tette. – Tizenhat gramm.

Másfél dekányi élet – gondoltam –, akiért mindannyian sírunk és aggódunk, átvirrasztjuk az éjszakát. A bánatomba egy kis szégyenérzet is vegyült, hiszen annyi szörnyűséggel, olyan sok nyomorral, szerencsétlen élettel találkozunk nap mint nap, s Robi mégiscsak egy törpehörcsög…

Laci, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a vállamra tette a kezét:

– Tudom, a szeretet néha nagyon fájdalmas. Azért – tényleg csak teljesen őszintén, a ti védelmetekben, mielőtt elemésztitek magatokat az aggodalomban – azt tanácsolom, legközelebb, ha házi kedvencet akartok tartani, inkább vegyetek egy plüssállatot. Az élőlények, úgy ahogy mi is emberek, születünk, élünk, sokaknak örömet okozunk, azután egyszer csak elmegyünk. Ez az élet törvénye, s ezt tudomásul kell vennetek! Egy ilyen  apró állat élete nagyon rövid, s oly törékeny. Ha most meg is gyógyul, el kell fogadnotok, hogy egyensúly bármikor felborulhat, hiába teszünk meg érte mindent.

                         

                                                                   ***

Két hét telt el a baleset óta. Mindannyiunk legnagyobb örömére Robika két nap alatt teljesen felépült. Fekete szeme élénken csillog, szőre fényes és ápolt, újra rágcsál, szaladgál a futóalagútjában, éjszakánként önfeledten rója a köröket a mókuskerekében. Élvezi kis gazdái teljes figyelmét és gondoskodó, gyengéd szeretetüket.

„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat tehetünk nagy szeretettel.” (Teréz anya)