Arcok

Anyukámnak a legfrissebb fényképeket mutattam a gyerekekről, családi fotókat, amiket a legutóbbi nyaraláson készítettünk.
– És ez a hölgy itt, ki? - kérdezte anyu egy ismeretlen alakról a képen, aki éppen a lencse elé lépett, mikor elkattintottam a gépet.
Gyakran előfordul, hogy az exponálás pillanatában valaki belelép a képbe, és később már talán észre sem vesszük, hogy idegenen arcok szerepelnek a családi képeken. A világon több millióan örökítettünk már meg idegeneket, akiket akaratunkon kívül is őrzünk az albumban a gyerekeink és a szeretteink képei között.
A mai globalizált világunkban már nincsenek határok, elutazhatunk bárhova, ahova vágyakozunk, és persze a pénztárcánk is megengedi. Talán mi is szerepelünk valamerre a világban egy-egy családi fotón, vagy egy szép tájkép részeként.
Nem csak a fényképezőgép lencséje örökíthet meg egy arcot, egy pillanatot. Mindannyian őrzünk az emlékezetünkben arcokat, akiket ugyan nem ismerünk, de valamiért mégis rögzítettük az agyunk fotótárában.
Mindig is emlékezni fogok arra a fiatal férfire, akit Rómában láttam néhány évvel ezelőtt, amint a Pantheon előtti padon csókolózott egy lánnyal. Ez a csók számomra a csókok csókja, maga a mindent elsöprő szenvedély és egyben gyengédség.
Ugyanakkor az egyiptomi koldus kislány arcát sem fogom soha elfelejteni, akit Luxorban láttam. A buszunk ablakából pillantottam meg a gyereket, amint könyörgő szemmel nyújtotta felénk a kis filléres szobrocskáját, pár fonttért könyörögve.

Néhány éve elkísértük Rómába a férjemet a gyerekekkel egy orvoskongresszusra. Az utolsó este a Vittorio Emanuele emlékmű teraszán volt az ünnepi fogadás. A gyerekeim a sokaságban körülöttem szaladgáltak, próbáltak egy-egy ínycsiklandó falatot megszerezni a svédasztalról. Én a naplementében aranyosan tündöklő Colosseum impozáns és lenyűgöző látványában gyönyörködtem. Egyszer csak, egy feketébe öltözött fejkendős, törékeny fiatal lány termett előttem. Angolul nagyon udvariasan bemutatkozott, elnézést kérve, hogy megzavar. Az iráni fül-orr-gégész professzor lánya volt, aki szintén kísérőként vett részt a kongresszuson.
– Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom, de ugye ön Szegedről, Magyarországról jött.
– Igen – feleltem meglepődve, és én is bemutatkoztam. – De ne haragudjon, honnan ismer? Talán találkoztunk már?
– Szegeden tanultam a gyógyszerész karon.
Kezdett összeállni a kép, biztosan a férjemet ismeri, hiszen itt ebben a szerepemben a doktor úr felesége vagyok.
– Á, akkor ugye a férjemet ismeri? –  kérdeztem.
– Nem – felelte kicsit zavarban. –  Ki ő, ismernem kellene?
– Akkor biztosan az apósom tanította önt. Ugye?– próbálkoztam tovább.
– Nem –  válaszolt mosolyogva. Egészen máshonnan ismerős nekem. Egy szemesztert Szegeden hallgattam, és  kollégiumban laktam. A szobám ablaka egy kis térre nyílt, ahol volt egy pici játszótér. Ön szinte minden nap délutánonként ott sétáltatta a gyerekeket. A nagyobbik először a kismotort hajtotta, a pici a kocsiban ült, csak a szöszke feje búbját láttam. Néhány hónap múlva már ő is totyogott a bátyja mellett. Egy idő után már szinte hozzátartoztak a mindennapjaimhoz, és vártam, hogy mikor tűnik fel a kedves kis család az ablak előtt 3 óra körül. Mikor most megpillantottam a kisfiúkat, a nagyobbikat azonnal felismertem, utána már önt sem kellett sokáig keresnem a tömegben. Alig tudtam fékezni magam, hogy ne rohanjak ide köszönni, utána jöttem rá, hogy nem is ismernek. Úgy örülök, mintha csak régi kedves ismerőseimmel találkoznék.

Persze nagyon meglepődtem, és én is örültem a furcsa véletlennek. Azóta is motoszkál a fejemben ez a felismerés, hogy ha nem is tudunk róla, de talán valaki a világ másik végén, egy egészen más kultúrában emlékeket őriz rólunk.