Kedves Barátaim!
Alábbi novellám a Hangadó 2. pályázaton kiválasztásra került. Egy hangoskönyvben hallható Szemerédi Bernadett művésznő előadásában, és az alábbi linkre kattintva a youtube-on.Hangadó 2. címmel a nyomtatott kiadvány is készül.
https://www.facebook.com/l.php?u=https%3A%2F%2Fwww.youtube.com%2Fwatch%3Fv%3D013YIJxIQvc&h=JAQF311W7
http://hangado2.weebly.com/
Valóban
óriási tó a Balaton. Az iskolában, a térképen picinek látszik, olyan, mint egy
tömzsi kis kukac, amelyik ott araszol a Dunántúlon. A víz selymes és langyos,
órákig lehet benne lubickolni anélkül, hogy libabőrös lennék. A partról, vagy a
mólóról Évike merítőhálójával egész rajnyi apró halat foghatok. Ma
vitorlásverseny van az északi parton, a fehér háromszögek suhannak a szélben. Van
időm figyelemmel követni a hajók küzdelmét, már dél óta ücsörgök itt az
árnyékban, mert büntetésben vagyok. Még csak huszonhatszor írtam le a mondatot,
jó lesz belehúzni:
„Soha
többé nem dobálom el az ételt!”
No,
megvan a huszonhetedik sor, már csak hetvenhárom van hátra. Fáj a csuklóm, és
nehezen megy az írás így a padon ülve, a göcsörtös fadeszkán meg-megbicsaklik a
ceruzám hegye, ráadásul a grafit is tompa. Hegyezőt nem hoztam magammal, ki
gondolta volna, hogy szükségem lesz rá nyaralás alatt. Két hónapja kezdődött a
vakáció, azóta nem formáltam egyetlen betűt sem. Még szerencse, hogy első
osztályban megtanultunk százig számolni, mert így pontosan tudom, hány sort
kell még írnom, és még véletlenül sem kanyarítok felesleges betűket. Ez az
utolsó napunk itt, szeretnék még fürdeni a Balatonban.
– Mit dolgozol itt ilyen szorgalmasan, te
kisfiú, miért nem szaladsz játszani?
Csodaszép
néni térdel le elém. Mosolygós, kedves, szőke a haja, kék a szeme, olyan, akár
egy angyal.
–
Nem mehetek. Tetszik tudni, büntetésben vagyok.
–
Büntetésben? Ilyenkor? Ugyan mit követtél el? – nevet, hibátlan, szép fogai
elővillannak ajkai közül. Én is mosolygok rá, szeretnék tetszeni neki.
–
Kidobtam egy csokis nápolyit az ablakon. Nagyon nagy rosszaság, ezért le kell
írnom százszor, hogy soha többé nem dobálom el az ételt!
A
kedves hölgy arca elkomorodik.
–
Ki büntetett meg?
–
Terike néni.
–
És ki az a Terike néni? – kérdezi.
–
Ott, arrébb fekszik a pléden a gyerekével. Tetszik látni?– mutatom.
–
És ki neked ez a Terike néni?
–
Hát, ő… ő olyan, mint az anyukám.
–
Értem – válaszol a néni, és hirtelen elszomorodik. Majd feláll, és anyu felé
néz. Ő észrevesz minket, odainteget, és nevetve kiált a hölgynek:
–
Nem szabad neki segíteni, nagy a bűne!
–
Édes istenem! – sóhajt a néni, és megsimogatja a fejemet. Igaziból simogat, nem
csak úgy borzolja a hajamat, vagy barackot nyom a fejem búbjára, mint ahogy
teszi ezt a fodrász néni, vagy Jóska bácsi, a postás. Zsuzsi néni vágta le
régebben a hajamat. Mindig olyan jó szag volt nála a szalonban. Élveztem,
ahogyan mosta a hajamat, utána nyírta, szárította, birizgálta a fejemet. Dicsért,
hogy milyen szép fekete és erős szálú hajam van. Terike néni mondta neki, hogy
a sors igazságtalansága, hogy az én fajtámnak ilyen gyönyörű és egészséges a
haja, nem olyan vacak vékonyszálú, törékeny, mint az övé. Már hónapok óta nem visz
el fodrászhoz, géppel nyírja le otthon a hajamat Terike néni, mert nem kell
flancolni, és így olcsóbb és egyszerűbb is rendben tartani a frizurámat.
–
Hát akkor csak dolgozz szépen – szól a szép, ismeretlen hölgy –, hátha hamarabb
túlesel rajta, és a te Teri nénid elenged játszani!
Áll
még néhány percig mellettem, a keze a fejemen, majd a vállamon pihen, borús a
tekintete, a szájával mosolyog rám, de a szeme nem nevet. Remélem, hogy nem rám
haragszik.
–
Szervusz, Kisfiú – köszön el tőlem és elsétál. Egy kislány szalad elé, átöleli
a néni derekát. De jó lehet annak, akinek ilyen kedves, igazi anyukája van! Itt
az üdülőtelepen csak igazi anyukák és apukák vannak, igazi gyerekekkel. Azt
hiszem, ez az igaziság messziről látszik az emberen. Próbálom megfigyelni a
gyerekeket, hogy mi lehet az igaziságuk titka, ismérve, de nem tudok rájönni.
Néha sokáig állok a tükör előtt és figyelem, vizsgálom magamat, hogy rájöjjek a
rejtélyre, vajon miért látja mindenki azonnal rajtam a nem igaziságot. Az
arcomon minden a helyén van: a szemeim, az orrom, a szám, a fülem sem lapát. Sötétebb
a bőröm, mint a többieké. Ezért is örülök, hogy itt az árnyékban kell ülnöm,
mert nem akarok a napon még jobban lebarnulni. Fehér szeretnék lenni, rózsás
arcú, világos szemű. Egyszer el is csentem Terike néni púderét és bemázoltam vele
az arcomat.
„Ugyan
kinek cicomázod így ki magad, te kis majom?” – kacagott a néni, amikor
meglátott, és elzavart mosakodni.
Az
is lehet, hogy a véremmel van baj. Hallottam a múltkor, Terike néni mamája
mondta a lányának, hogy keményen és következetesen kell bánni velem, mert a
véremben van a rosszaság. Igen, csakis a vérem lehet az oka, hogy más vagyok.
Télen, amikor kórházban voltam, vért vett a doktor néni. Szerettem volna
megkérni őt, hogy a laboratóriumban, azzal a nagy mikroszkóppal vizsgálja meg
legalább egy csepp véremet, hogy mi benne a rossz. Az iskolában tanultuk, hogy
a kicsi baktériumok is kimutathatóak ezekkel az okos műszerekkel. Hátha
észrevenné a rosszaság részecskéket, és adna valamilyen gyógyszert rá, hogy
kigyógyítson belőle. Bevenném azt az orvosságot, akármilyen keserű is lenne,
sőt még ha injekciót szúrna a fenekembe, akkor sem sírnék. Összeszorítanám a
fogamat, nagyon erősen az igaziságra gondolnék, és kibírnék mindent! De Terike
néni azt mondta, ilyen butasággal nem szabad zaklatni a doktor nénit, mert nem
azért van itt, dolgozik keményen, hogy a buta gyerekek csacsogását hallgassa.
No,
írok tovább, mert még negyvenegy sor van hátra.
Azért
mégiscsak nagyon jó, hogy eljuthattam ide, próbálom is megbecsülni magam. Kati
néni, a gondozóm, amikor az otthonban elbúcsúzott tőlem, azt súgta a fülembe,
hogy „Becsüld meg magad, Ferike, az új családodban!”
Nem
tudom pontosan, hogy kell ezt a megbecsülést csinálni, de próbálom. Igazán,
nagyon akarom. De lám, most sem sikerült, mert kidobtam az ablakon a csokis
nápolyit. Terike néni igazi gyereke, azaz a testvérem árulkodott a tettemről.
Pedig ő sokszor otthagyja az ebédet, mégsem büntetik meg. Nagyon válogatós,
finnyás kislány, de igaz, hogy nápolyit még sohasem dobott el. Igaza van Terike
néninek, hogy megbüntetett, mert hát mit is képzelek magamról, hálátlan, rossz
gyerek vagyok, aki nem becsüli meg a jó és boldog életét. Folyton jól akarok viselkedni, de a legnagyobb
igyekezetem ellenére sem sikerül. Az édességet is azért dobtam el, mert nem tudom
lenyelni. A gyermekotthonban vasárnaponként nápolyit kaptunk ebéd után. Ha
meglátom a barna töltelékes ostyaszeletet, hányingerem lesz és összeszorul a
gyomrom. Próbáltam ezt elmondani Terike néninek, de ő félbeszakított, hogy a
hazugságokra nem kíváncsi.
„Soha
többé nem dobálom el az ételt!”, már csak tizenkilenc sor van hátra.
Tegnap
este egy apuka az igazi fiával focizott. Néztem őket. Ügyes volt a gyerek,
kisebb nálam, talán még óvodás, de szépen ívelte a labdát. Bőrfocival
játszottak, nem olyan hitvány kis pöttyös gumilabdával, mint amit én rugdosok
otthon az árokparton. Az apuka észrevette, hogy figyelem őket, hívott, álljak
be hozzájuk focizni, izgalmasabb a játék, ha többen vagyunk. Hú, izzadt a tenyerem, remegett a lábam,
annyira igyekeztem, hogy jól játsszak, nehogy rosszul adjam a labdát a
bácsinak. Ő egyet nekem rúgott, egyet a fiának. Fantasztikus érzés volt így
labdázni, a férfi dicsért, hogy tehetséges vagyok. Szerettem volna neki megmutatni,
hogy még annál is sokkal ügyesebb vagyok, mint ahogyan gondolja. Ezért a fiúnak
szánt labda elé szaladtam, hogy azt a passzt is én adhassam vissza, de véletlenül
ellöktem a kicsi gyereket. Ő elesett, vérzett a térde. A bácsi odaszaladt,
megölelte, puszilta az arcát, lábát, ahol csak érte. Bocsánatot kértem a
gyerektől, és igazán nagyon sajnáltam, hogy megütötte magát, nem akartam
bántani, véletlen volt. A bácsi nem szólt, nem szidott le, nem is nézett rám,
de elsötétült az arca. Ma reggel láttam őket megint. Odaszaladtam a sportpályához,
arcomat a dróthálóhoz nyomtam, úgy néztem a játékukat. Hangosan szurkoltam a
kisfiúnak, integettem neki. Köszöntek nekem, de nem hívtak focizni.
„Soha
többé nem dobálom el az ételt!” Készen vagyok, leírtam százszor a mondatot. Jó
késő lehet már, a tóban is kevesebb a fürdőző, a Nap is alacsonyan jár, már a
vitorlásokat sem látom a szemközti parton. Vége a versenynek, nem tudom, ki
győzött.
–
Terike néni, Terike néni! – szaladok hozzá. – Készen vagyok a feladattal.
–
Na, mutasd! Nem csapsz be? Vigyázz, mert megszámolom, jaj neked, ha hazudsz!
A
néni felveszi az olvasószemüvegét, és az ujjával gondosan követve a sorokat,
számol. Mozog a szája, próbálom leolvasni hánynál tart. Rágom a hüvelykujjamon
a körmöm és mellette a bőrt, már a vér is kiserken. Csak arra tudok gondolni,
hogy meglegyen mind a száz mondat. Ugye nem számoltam el? Mégiscsak jó lett
volna néhány sorral többet leírnom.
–
Száz! – szól Terike néni szárazon. – Szerencséd van! Remélem megtanultad a
leckét!
–
Igen! Bemehetek még a vízbe egy kicsit, utoljára?
–
Nem. Késő van, Évike már éhes, és én is fázom a vizes fürdőruhában. Segíts
inkább összeszedni a plédeket és a játékokat. Vacsora után még be is kell
csomagolnunk, reggel indulunk haza.
Szedegetem
a játékokat a homokozóból, hordom a műanyag szatyorba. Évike otthagyta az
almacsutkát a földön, már ellepték a hangyák, elszaladok vele a szemeteshez.
Futok vissza, de elhomályosodik a látásom, megbotlok egy fagyökérben, elesek.
Megtörlöm az arcom a homokos, piszkos kezemmel, most még jobban ég a szemem,
mint az előbb.
Teri
néni rám néz, megenyhül.
–
No, jó, nem bánom. Ferike, szaladj oda a vízhez, mártózz meg a Balatonban, még
egyszer, utoljára, az arcodat is mosd le, morcsos vagy!
–
Köszönöm, Terike néni! – és már rohanok is. Kettesével veszem a lépcsőket
lefelé a mólóról a vízbe. A langyos hullámok simogatják a hasamat, befogom az
orromat, alábukom, belemarkolok a meder homokjába. Feljövök levegőért, nézem,
ahogyan az ujjaim között kifolyik a vizes homok. Nini, egy szép kis kagyló
marad a tenyeremben. Kecskeköröm. Azt hiszem így hívják. Már éppen kiabálni
akarok a néninek és Évikének, hogy megmutassam nekik, de meggondolom magam. Az
osztálytársam, Varga Bence mesélte, aki már sokszor nyaralt külföldön is, hogy
ha valaki szép helyen jár, és vissza akar térni még oda, akkor egy pénzérmét
kell otthagyni. Nincs pénzem, talán jó lesz a Balatonnak érme helyett ez a
kagyló, mégiscsak az övé volt, mielőtt kihalásztam. Megnézem még egyszer a
kecskekörmöt, forgatom a tenyeremben, majd a nádas felé fordulok, és jó
messzire elhajítom. Még egy utolsó pillantást vetek a tóra, a Badacsonyra, ami,
mint egy kucsma, úgy ül a szemközti parton. A lenyugvó Nap sugarai narancsszínű
hidat festenek a sima víztükörre. Becsukom a szememet, majd kinyitom, ki, be,
ki, be, próbálgatom, hogy sikerül-e megjegyeznem ezt a látványt, hogy
hazavigyem magammal, mint egy fényképet, és ha otthon szomorú leszek, akkor
csak becsukom a szemem, és elővarázsolom ezt a sok-sok szépet.
–
Feri, gyere már! – hallom Terike néni sürgető, türelmetlen hangját.
Szaladok,
nem akarom felbosszantani őt.
–
Viszlát, Balaton! Őrizd a kagylónkat, talán egyszer még eljutok ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése