A vírus

Na, Kedves Barátaim, jó kis leckét kaptunk most az élettől. Igaz?  Ezer gondolat kavarog a fejemben, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pár évvel ezelőtt egyszer nagyon beteg lettem. Érdekes módon, amit akkor először éreztem, nem fájdalom, vagy félelem volt, nem. Két érzés feszült bennem, amitől úgy éreztem szétrobbanok: a düh és a tehetetlenség. Iszonyúan mérges voltam az életre, hogyan merészelt ilyen terhet tenni rám. Miért pont én? (Így utólag, be kell látnom öntelt megközelítése volt a problémának, de bevallom, akkor is így történt.) Nem magamért aggódtam, hanem a családomért, gyerekeimért, akikért felelős vagyok. Egészségesen élek, sportolok, fizikailag és lelkileg is próbálok rendezett, kiegyensúlyozott életet élni. Milyen égbekiáltó pofátlanság az élettől, hogy én lettem beteg, és nem az, aki számtalan módon pusztítja magát, vagy embert öl, vagy az élet minden területén és emberi kapcsolataiban is tisztességtelen! Csak átkozódtam, és dühöngtem mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy a panaszomra nincs jogorvoslat. Nem tudok beperelni, felelősségre vonni, hibáztatni senkit, még saját magamat sem. Ez volt az első olyan probléma az életemben, amit nem tudtam kivédeni, és sem az akaratommal, sem az erőmmel, vagy tudásommal uralni is képtelenség volt. Az első eset, hogy egy ismeretlen valami felett nincs kontrollom, és el kell fogadnom a helyzetet. Sokára értettem meg, hogy a betegség nem válogat, az egészséget nem lehet kiérdemelni, a betegségre nem lehet rászolgálni. Az élet nem érdem szerint ad, vagy foszt meg minket valamitől vagy valakitől.

Talán, most mások is így érezhetnek, mint én akkor!

 Néhány éve mindannyian hallottunk az eboláról. Szörnyű betegség, távoli földrészen, messzi országokban pusztít, ahol egyébként is rettenetes higiéniai viszonyok vannak, és nincs egészségügyi ellátás. Talán éppen a vacsora közben meghallgattuk a hírekben, hogy aznap hányan veszítették életüket a járványban, néhány percig még szörnyülködtünk is: nahát, szegények, hűha, ez borzalom! Majd bepakoltunk a mosogatógépbe, kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, és a televízióban átkapcsoltunk a kedvenc sorozatunkra. Sajnálkoztunk a szerencsétlen áldozatok miatt, de az életünket egy pillanatra sem árnyékolta be a hír, és meg voltunk győződve róla, hogy velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Olyan távoli volt a hír, mintha csak egy apokaliptikus akciófilmet néznénk pattogott kukoricát majszolva egy plázában. Ebben a kényelmes kis európai életünkben szociális háttérrel, nagyszerű orvosokkal, a legfrissebb egészségügyi vívmányokkal a háttérben, megkapva a védőoltásokat vajon mi bajunk lehetne? Majd megoldják, majd lesz rá azonnal gyógyszer, vakcina… Valljuk csak be magunknak nyugodtan, az önhittségünk és a felsőbbrendűségi érzésünk elkényelmesített bennünket. És akkor a XXI. században egyszer csak felbukkan egy láthatatlan ellenség, egy rohadék, alattomos vírus, és három hónap alatt leteríti a világot. Most milliók érzik azt: ez hogyan történhetett meg, és miért pont én!  Dühös vagy? Én is! Szemétség? Igen, az! És a nagyon rossz hír, nem tudsz felelősségre vonni senkit!

Most mindannyiunk számára kiderül, milyen emberek is vagyunk, mennyire vagyunk erősek, optimisták, túlélők. Amire most szükség van: alázat, fegyelem és kitartás.

Meg kell értenünk, hogy a természetnek nem urai, hanem csak apró kis porszemei vagyunk. Állat- és növényfajok ezreit pusztítottuk ki, kiaknáztuk a Föld kincseit, és most egy mikroszkopikus kis részecske rettegésben tart minket. Alázat! A Földdel, a természettel, az embertársainkkal és magunkkal szemben.  Fegyelmezettnek és kitartónak kell lennünk. Csúnya szóval élve bele kell állni ebbe az őrületbe és végigcsinálni szépen fegyelmezetten. Mert a Föld kiválóan meglesz nélkülünk is, és a Nap is fel fog kelni nélkülem, nélküled, nélküle… De vajon én, vagy te, vagy ő tud-e ugyanúgy létezni, ha valaki, aki számára fontos nem lesz többé. Ezért kell hát most alázatosnak és kitartónak lennünk magunkért és egymásért.

És mit tudunk még tenni? A lehetőségekhez mérten a leghasznosabban eltölteni minden karanténban töltött napot!  Az élet egy nagy festett kendő, kinek nagyobb, kinek kisebb jut belőle. Minden nap szövünk ehhez a kendőhöz egy darabkát. Hogy ez az életmű mennyire színes, izgalmas mintázatú, az csakis rajtunk múlik!