A gesztenyepüré

Ma megint előkerült „mami szakácskönyve”, tudjátok, az az ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított barna füzet, a drága kincs, aminek a tiszteletére már egy egész novellát szenteltem korábban. Ez a csodálatos füzet nem csak kiváló recepteket, hanem rengeteg praktikus tanácsot és életbölcsességet tartalmaz, amit mamikám után megörököltem. Amint kinyitom a receptgyűjteményt, máris érzem azokat az utánozhatatlan és feledhetetlen ízeket, amit mami varázsolt nekünk az asztalra. Az én nagymamám egyszerű asszony volt, életrevaló, eszes, dolgos. A leggondoskodóbb, legszorgalmasabb és legmelegszívűbb asszony, akit valaha is ismertem. Mi voltunk az élete: a család, a gyerekek. Nagyon találékony és talpraesett mamika volt, mely tulajdonságára nagy szükségünk is volt, hogy a szerény anyagi körülményeink ellenére mindig meglegyen mindenünk, amire szükség van. Óriási szeretettel és rengeteg munkával és fegyelemmel tartotta össze a mi kis családunkat. Órákat tudnék még mesélni az én mamimról, de most megzabolázom a gondolataimat, és visszatérek erre a szakácskönyvre.

Mostanában, hogy több időm van a kényszerpihenő miatt, a szokásos ebéd és meleg vacsora mellé, igyekszem meglepni a családomat valami finomsággal. így kerülnek most sorra mami süteményes receptjei. A házi sütemény egyszerűen varázslat! A sütőből kiáradó meleg, a gomolygó vaníliaillatú pára, a mandula és az olvadó csokoládé finom zamata azonnal összehozza a családot! A mandulás csók gyógyír a lelki bánatra, a habos, könnyű krémes, ha csak rövid időre is, de elűzi a vizsgák miatti szorongást.

Ma lekváros és mogyorókrémes kiflit készítettem, és amíg a finomság sült, addig a recepteket olvasgattam. Megakadt a szemem a gazdásztortán. Gyermekkoromban nálunk ez volt A TORTA, amit a két legnagyobb  ünnepen sütött mamikám: karácsonykor és húsvétkor. Mi szegények voltunk, és ez a sütemény még a hetvenes évek legelején is igen drága édességnek számított. Kellet hozzá rengeteg mogyoró – hiszen a liszt finomságúra darált pörkölt mogyoróból készült a tészta –, tojás, cukor, tejszínhab, vaj, tej, és az isteni főzött csokoládékrém, ami a tölteléket képezte. Már szeptemberben megkezdődött a spórolás a karácsonyi pulykára és a gazdásztortára. Talán hat, vagy hét éves lehettem, amikor december 24-én egy rendkívül hideg reggelen erre a bizonyos nagyon finom süteményillatra ébredtem. Emlékszem, az ablakokra cifra jégvirágot lehelt a fagy, a nagy sárga, fehér kockás meleg dunna alól mégis villámgyorsan kiugrottam az ágyból és szaladtam ki a konyhába. Ott már bizony nagy volt a sürgölődés. Egyszerűen imádtam ezt a nyüzsgést, a felfordulást, amikor a karácsonyillatban tapintható a feszültség és a várakozás, hogy mikor szólal már meg végre a csengőszó, mikor érkezik az Angyal!  A sparheltben sült a szilvalekváros hókifli. Anyukám a testvérével a zöldséget pucolta, mami pedig megkoppasztotta a pulykát, és a sütéshez készítette elő. Én persze már alig fértem a bőrömbe, ezért kaptam feladatot, segíthettem megtörni a mogyorót, amiből ez a bizonyos gazdásztorta készül. Kema ( ő volt anyu testvére, a keresztmamám) kis mozsárban törte a mogyorót, én pedig szétválogattam a magot a héjtól. Mami szigorú felügyelete alatt történt ez a munka, mert a méregdrága mogyorót nem volt szabad megdézsmálni. Amikor elkészültünk, éppen kisült az aprósütemény, így a sparhelt sütőjében felszabadult a hely a mogyoró pörkölésére. Betettük a mogyorót a kis tepsibe, és abban a pillanatban csöngettek! Ugyan ki lehet az karácsonykor? Imádtam a vendégeket, az izgalmas találkozásokat, és miközben a hosszú gangon keresztül mentünk kaput nyitni, már találgattam, ki jöhet. Talán Jani bácsi jön Szegvárról, vagy Varga néni a Királyszék utcából? Sajnos egyikük sem. Csak Licuska néni topogott fázósan a kapuban, aki két házzal feljebb lakott. Szabadkozott hosszan, kezét tördelve mentegetőzött, hogy ilyenkor zavar, ő is tudja, hogy a legrosszabbkor, mert hát ilyenkor egy háziasszony azt sem tudja hol áll a feje. No, ő sem tudja mit is csináljon, annyi a dolog, ráadásul a nagy sietségben nyitva felejtette a konyhaajtót, és az a nyavalyás macska beszökött, és felugrott a kredencre, ahol már ki volt készítve a tojás, amiből a piskótát akarta sütni. Rákiáltott a macskára, hogy takarodjon onnan, nehogy a szőre belehulljon az ételbe. Talán mérgében még a kockás konyharuhát is hozzávágta.  A piszok macska meg leugrott, de magával rántotta a doboz tojást, és most miből lesz a piskóta, pedig még a Pista gyerek is jön  vacsorára Szentesről… Ennél a résznél már Licuska néni zokogott és szaporán vette a levegőt, mami vigasztalóan át is ölelte a vállát, és tessékeltük volna be a nénit a lakásba, de ő csak sírt és sírt. Nagy nehezen tudta kinyögni, vajon Rózsika, azaz mami, tudna-e adni neki nyolc tojást, vagy ha annyit nem, legalább hatot, legfeljebb vékonyabb lesz a piskóta.  Mami persze tudott adni, így anyut hátra küldte a kamrába, aki már hozta is a tojást. Licuska néni könnyei azonnal felszáradtak, és boldogan búcsúzott, de azért még nagyon boldog ünnepeket kívánt és Isten áldását kérte a drága szomszédokra, akiket talán ő meg sem érdemel, olyan jók vagyunk. De biztosak lehetünk benne, nem marad hálátlan és ezt a nagy jóságot ő majd egyszer viszonozni fogja. Nagy nehezen tudtuk csak drága Licuska nénit kijjebb tessékelni, és becsukni a nagy kaput, és amint kívül tudtuk a jó asszonyt, mami és anyu rémülten összenéztek: a mogyoró! Rohantunk is vissza a gangon keresztül a lakásba, ahol a konyhaajtón már szivárgott ki a fekete füst. Amikor beléptünk, alig láttunk, sötétszürke lepel ült a konyhán. A sparhelt sütőjében szénné égett a bent felejtett mogyoró. Miután kiszellőztettünk és a tepsit az elszenesedett mogyoróval kidobtuk a hóra, az én drága nagymamám lehuppant a fotelba  és magába roskadva csöndesen sírdogált. Engem nem nagyon érdekelt a torta, csak mamit sajnáltam, és egyre csak azt mondtam, torta nélkül is jön a Jézuska, és most ez a legfontosabb, csak ez számít. Kisvártatva betoppant Tata is, erre a nagy felfordulásra. Na, hát ne legyél már úgy oda, Kedvesöm, vigasztalta. Majd húsvétkor nem engedjük be ezt a vénasszonyt, akárhogy is dörömböl a kapun. Erre mindannyian elnevettük magunkat. Mami felpattant, mintha mi sem történt volna, cipőbe, kabátba bújt és szaladt hátra a kamrába. Kisvártatva jött is vissza és győzedelmes mosollyal az arcán mondta, ne aggódjunk lesz itt még meglepetés vacsorára.

A nap további része a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Anyuval és Kemával társasjátékoztunk ebéd után. Majd el kellett mennem Tatával sétálni és szánkózni délután, mert kell a friss levegő a gyereknek, Tatának meg a mozgás, hogy jobb legyen a keringése, és ez csinál majd jó étvágyat az esti finom vacsorához. Nekem nem volt kedvem kimozdulni, mert azt forgattam a fejemben, én bizony ki fogom lesni, hol jön be a Jézuska a szobába, és hogy bírja el azt a plafonig érő karácsonyfát az arany csillaggal a tetején. És még meg akartam azt is kérdezni tőle, hogy honnan tudja megjegyezni azt a sok kívánságot, és hova írja fel magának, hogy melyik karácsonyfadísz kié, mert nekünk minden évben ugyanazokat a mesés figurákat varázsolja a fára. Abban az évben sem leshettem meg őt, kénytelen voltam szánkózni, ami azért jó móka volt. Abban az időben kevés autó járt az utakon, szenteste délutánján már a lovaskocsik vagy a motorok sem közlekedtek. Tata pedig szaladt az úton, húzta a szánkót, én meg csak egyre kiabáltam, gyorsabban, gyorsabban! Sötétedni kezdett már, a „ló” elfáradt, a lovas is átfázott, így tatának nem kellett soká kérlelnie, menjünk haza Nócikám!

Otthon a nagy konyhában már szépen meg volt terítve az asztal, és csak ránk vártak, hogy készüljünk el, és lássunk hozzá az ünnepi vacsorához. Az izgatottságtól összeszűkült a gyomrom, a sült illata mellett határozottan érezni véltem a fenyőillatot, ami azt jelentette, hogy a huncut Jézuska már becsempészte a fát a másik szobába, és biztos már az ajándékok is ott vannak. Legszívesebben berohantam volna a nagyszobába, de nem mertem, mert a szabály az szabály, először vacsora, mert mindennek megvan a sorrendje, és mami mennyit dolgozott, hogy ilyen finomat ehessünk! A pulyka gyönyörű aranybarnára sült, és mindenki azt kapta belőle, amit szeretett. A lányok, azaz anyu és Kema kapták a combot. Tata a szárnyát, én a melle húsát, mami meg a püspökfalatját, mert ő azt szereti. Felnőttként jöttem rá a kiosztás valódi okára. A pulyka után mami kisomfordált a kamrába, és tálcán hozta be a gyönyörű metszett üvegpoharakban a gesztenyepürét. Gesztenye? Honnan varázsolta ezt elő mami, ez százszor jobb, mint a gazdásztorta! Azon az estén még az ajándékoknál is nagyobb volt az a meglepetés, amit mami varázsolt!

Vannak stádiumok az ember életében, amint gyerekből felnőtt lesz, és a gyermeki őszinteség és ártatlanság után kezdenek lelepleződni a nagy titkok. Mire elfogynak a titkok, felnőttek leszünk. Ezeket a csodákat pedig tovább titkoljuk a gyerekeinknek, lehetőleg minél tovább. Úgy ahogyan néhány év múlva a szekrényben kutakodva én is megtaláltam az ajándékomat, lelepleződött a Jézuska. Nagyon szomorú voltam akkor, úgy éreztem elvesztettem valamit, ezért még évekig eljátszottam a szüleimnek, hogy mennyire várom a csodát. Annyira örültem annak, hogy ők örülnek! Mégis megmaradt ez a csodavárás.

A gesztenyepüré is lelepleződött, évekkel később, ami sokkal inkább vidám, vagy inkább tragikomikus, mint megható történet. Mami a kamrában leakasztotta a fehér fejtett babot a gézzacskóban, amiben tárolta. Jól megfőzte, átpasszírozta, a cukrot megkaramellizálta, összeforgatta a babhússal. Ez volt a mi karácsonyi csodánk. Ilyen leleményes asszony volt az én mamikám!

A vírus

Na, Kedves Barátaim, jó kis leckét kaptunk most az élettől. Igaz?  Ezer gondolat kavarog a fejemben, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pár évvel ezelőtt egyszer nagyon beteg lettem. Érdekes módon, amit akkor először éreztem, nem fájdalom, vagy félelem volt, nem. Két érzés feszült bennem, amitől úgy éreztem szétrobbanok: a düh és a tehetetlenség. Iszonyúan mérges voltam az életre, hogyan merészelt ilyen terhet tenni rám. Miért pont én? (Így utólag, be kell látnom öntelt megközelítése volt a problémának, de bevallom, akkor is így történt.) Nem magamért aggódtam, hanem a családomért, gyerekeimért, akikért felelős vagyok. Egészségesen élek, sportolok, fizikailag és lelkileg is próbálok rendezett, kiegyensúlyozott életet élni. Milyen égbekiáltó pofátlanság az élettől, hogy én lettem beteg, és nem az, aki számtalan módon pusztítja magát, vagy embert öl, vagy az élet minden területén és emberi kapcsolataiban is tisztességtelen! Csak átkozódtam, és dühöngtem mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy a panaszomra nincs jogorvoslat. Nem tudok beperelni, felelősségre vonni, hibáztatni senkit, még saját magamat sem. Ez volt az első olyan probléma az életemben, amit nem tudtam kivédeni, és sem az akaratommal, sem az erőmmel, vagy tudásommal uralni is képtelenség volt. Az első eset, hogy egy ismeretlen valami felett nincs kontrollom, és el kell fogadnom a helyzetet. Sokára értettem meg, hogy a betegség nem válogat, az egészséget nem lehet kiérdemelni, a betegségre nem lehet rászolgálni. Az élet nem érdem szerint ad, vagy foszt meg minket valamitől vagy valakitől.

Talán, most mások is így érezhetnek, mint én akkor!

 Néhány éve mindannyian hallottunk az eboláról. Szörnyű betegség, távoli földrészen, messzi országokban pusztít, ahol egyébként is rettenetes higiéniai viszonyok vannak, és nincs egészségügyi ellátás. Talán éppen a vacsora közben meghallgattuk a hírekben, hogy aznap hányan veszítették életüket a járványban, néhány percig még szörnyülködtünk is: nahát, szegények, hűha, ez borzalom! Majd bepakoltunk a mosogatógépbe, kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, és a televízióban átkapcsoltunk a kedvenc sorozatunkra. Sajnálkoztunk a szerencsétlen áldozatok miatt, de az életünket egy pillanatra sem árnyékolta be a hír, és meg voltunk győződve róla, hogy velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Olyan távoli volt a hír, mintha csak egy apokaliptikus akciófilmet néznénk pattogott kukoricát majszolva egy plázában. Ebben a kényelmes kis európai életünkben szociális háttérrel, nagyszerű orvosokkal, a legfrissebb egészségügyi vívmányokkal a háttérben, megkapva a védőoltásokat vajon mi bajunk lehetne? Majd megoldják, majd lesz rá azonnal gyógyszer, vakcina… Valljuk csak be magunknak nyugodtan, az önhittségünk és a felsőbbrendűségi érzésünk elkényelmesített bennünket. És akkor a XXI. században egyszer csak felbukkan egy láthatatlan ellenség, egy rohadék, alattomos vírus, és három hónap alatt leteríti a világot. Most milliók érzik azt: ez hogyan történhetett meg, és miért pont én!  Dühös vagy? Én is! Szemétség? Igen, az! És a nagyon rossz hír, nem tudsz felelősségre vonni senkit!

Most mindannyiunk számára kiderül, milyen emberek is vagyunk, mennyire vagyunk erősek, optimisták, túlélők. Amire most szükség van: alázat, fegyelem és kitartás.

Meg kell értenünk, hogy a természetnek nem urai, hanem csak apró kis porszemei vagyunk. Állat- és növényfajok ezreit pusztítottuk ki, kiaknáztuk a Föld kincseit, és most egy mikroszkopikus kis részecske rettegésben tart minket. Alázat! A Földdel, a természettel, az embertársainkkal és magunkkal szemben.  Fegyelmezettnek és kitartónak kell lennünk. Csúnya szóval élve bele kell állni ebbe az őrületbe és végigcsinálni szépen fegyelmezetten. Mert a Föld kiválóan meglesz nélkülünk is, és a Nap is fel fog kelni nélkülem, nélküled, nélküle… De vajon én, vagy te, vagy ő tud-e ugyanúgy létezni, ha valaki, aki számára fontos nem lesz többé. Ezért kell hát most alázatosnak és kitartónak lennünk magunkért és egymásért.

És mit tudunk még tenni? A lehetőségekhez mérten a leghasznosabban eltölteni minden karanténban töltött napot!  Az élet egy nagy festett kendő, kinek nagyobb, kinek kisebb jut belőle. Minden nap szövünk ehhez a kendőhöz egy darabkát. Hogy ez az életmű mennyire színes, izgalmas mintázatú, az csakis rajtunk múlik!