Magnóliák, emberek, gondolatok...

 Magnólia-turizmus. Azt hiszem ez a legjobb meghatározása annak a zarándokútnak, ami márciusban Szegeden elindul a Széchenyi-térre. Káprázatos, leírhatatlan látvány a tulipánfák szirombontása, amikor milliónyi óriási, halványrózsaszín illatos virágtól roskadoznak a magnólia-fák.

Előre készülök erre az időszakra, és ha tehetem, naponta kilátogatok a térre és nyomon követem, ahogyan a rózsaszín hosszúkás, tömött bimbókból kifejlődnek a viaszos, halvány szirmok. A fényviszonyoktól függően a sötét-rózsaszínből a déli napban fehérré, majd esténként babarózsaszínné válnak. Alkonyatkor ontják a mézédes, jellegzetes illatukat.

Csak állok, és gyönyörködöm… óvodáscsoport érkezik, szerelmes párok, idős emberek… mindenkinek ugyanaz az elragadtatás ül az arcán. Copfos, szőke, kék szemű kislány, reklámfilmbe illő arcocska, szép, bájos kedves. Odaszalad a fához, elkap egy virágot, majd húzza-húzza, míg le nem tépi.

Felszisszenek, mert fáj. Legszívesebben ráordítanék, de nem tehetem. Jól öltözött nagymamája, aki fagylaltot nyalogat, odaszól a gyereknek:

– Kincsem, nem érdemes leszedni, nem marad meg a vázában.

Nem azt mondja, ne tépd le, mert szép és érték, mert örök, mert szemet gyönyörködtető, hanem mert úgy sincs haszna. Mert, mint esztétikum, valami, ami cél és érdek nélkül szép, az haszontalan, ha nem tudjuk hazavinni, vázába gyömöszölni, birtokolni. Szeretnék rászólni a kislányra, de visszafogom magam, hiszen nincs hozzá jogom, nem vagyok anyja, nagyanyja, de még csak egy közterület felügyelő sem, aki rendre utasíthatná. Így csak ránézek, azzal a pillantásommal, amitől – ahogyan a gyerekeim mondják – hanyatt esik az ember. Azután megsajnálom, hiszen gyerek, és örömét leli a virágban, a maga módján. Gyerek kontra természet. Örömét leli benne egy érző lény, a virág meg mégiscsak egy növény, hogyan lenne mérhető egy emberrel. A letépett virág, mint egy meggyalázott fehér ruhás menyasszony, a fűben fekszik. Szirmait még lobogtatja a meleg szellő, egy kóbor méhecske is rászáll, nektárt gyűjteni. Azután jönnek újabb látogatók, akik cipőjükkel letiporják a haldokló virágot. Szirmai a sok gyötrődéstől megbarnulnak, hamarosan nem lesz más, mint szemét, valami undorító, barnás, csúszós hártya, ami ha a talpunkra ragad elcsúszunk és szitkozódva vakarjuk le a járdaszegélyen. Jön egy fiatal pár, termetes férfi, vékonyka hölgy. A férfi magabiztosan nekirugaszkodik és felmászik a tulipánfára. Ráül, lábát megtámasztja egy gyenge ágon, hogy kényelmesen pózolhasson. Érzem, ahogyan a gyomrom összeszorul.

– Nem bírom tovább, rászólok – fordulok a családomhoz.

– Kérlek ne, nincs jogunk hozzá!

– Jaj anya, ne kezd már megint – szólnak a gyerekek, és arrébb húzódnak, mert az anyjuk már megint ciki, aki beleszól, rászól, nevel, pedig nincs rá felhatalmazása. Igazuk van, nem szólhatok bele mások életébe, nem korlátozhatok senkit. Nekem is egyszerűbb lenne, ha nem érezném magam Don Quijoténak, aki szélmalmoknak megy neki nap, mint nap. Miért ne tolhatná fel a sörpocakját a férfi a törékeny tulipánfára, ha éppen úgy tartja kedve és nem tiltja semmi!? Demokráciában élünk, mindenkinek – a közízlés és a törvények határain belül – joga van azt tenni, amihez kedve van, amit jónak lát. És egyébként sincs körbekerítve a magnólia és nagy tábla sem figyelmeztet rá, hogy tilos rá felmászni, megtépni… akkor meg miért okoskodom. Mindig lesznek copfos kislányok és sörpocakos emberek, akik számára a birtoklás a fontos. Persze én is birtokolni akarok, hiszen százával készítem a fotókat, konzerválom a pillanatokat, a hozzájuk kötődő érzést és hangulatot és ezzel megfoghatóvá teszem a rohanó időt. Mert igenis az idő múlása ellen küzdünk mindannyian, ami örök és könyörtelen. Az idő állandóan fenyeget: tik-tak, tik-tak, bizony barátocskám, nem tudsz megállítani, vagy tudomást nem venni rólam! 

És persze azt is elfelejtettem, hogy nem részei vagyunk a természetnek, hanem urai. Már soha nem tér vissza az az idilli ősállapot, amikor minden élő tisztelte a másikat. Ölés és pusztítás akkor is létezett, de csak a létfenntartás céljából. Nem tiszteljük a természetet, amolyan csúcsragadozók, csúcsbirtoklók, csúcsokosak vagyunk, mi emberek. Két lábon járunk, eszközt készítünk, beszélünk, gondolkodunk, kisebb-nagyobb agytérfogattal rendelkezünk és rendet teszünk ebben a minket körülvevő rendetlenségben. Frusztrál minket a tehetetlenségünk, hogy bármennyire is okosak vagyunk, ami igazán lényeges, arra nincs befolyásunk: halandóság, betegségek, az idő  múlása…  Így hát uralkodunk afelett, aminél erősebbnek hisszük magunkat. Eldöntjük melyik növény hasznos vagy haszontalan, melyik állatfajból mennyit pusztíthatunk el, hogy a természet egyensúlya még fennmaradjon.

Jó messzire kanyarodtak el a gondolataim a magnóliafáktól… Fiatal pár érkezik. Rám mosolyognak, és megkérnek, készítsek egy fotót róluk, ahol csak ők, csak ketten állnak a rózsaszín virágok alatt. Nagyon felelősségteljes a feladat, hiszen számukra egy pillanatra most meg fogom állítani az időt…