Magnólia-turizmus.
Azt hiszem ez a legjobb meghatározása annak a zarándokútnak, ami márciusban Szegeden
elindul a Széchenyi-térre. Káprázatos, leírhatatlan látvány a tulipánfák
szirombontása, amikor milliónyi óriási, halványrózsaszín illatos virágtól roskadoznak
a magnólia-fák.
Előre
készülök erre az időszakra, és ha tehetem, naponta kilátogatok a térre és
nyomon követem, ahogyan a rózsaszín hosszúkás, tömött bimbókból kifejlődnek a
viaszos, halvány szirmok. A fényviszonyoktól függően a sötét-rózsaszínből a
déli napban fehérré, majd esténként babarózsaszínné válnak. Alkonyatkor ontják
a mézédes, jellegzetes illatukat.
Csak
állok, és gyönyörködöm… óvodáscsoport érkezik, szerelmes párok, idős emberek…
mindenkinek ugyanaz az elragadtatás ül az arcán. Copfos, szőke, kék szemű
kislány, reklámfilmbe illő arcocska, szép, bájos kedves. Odaszalad a fához,
elkap egy virágot, majd húzza-húzza, míg le nem tépi.
Felszisszenek,
mert fáj. Legszívesebben ráordítanék, de nem tehetem. Jól öltözött nagymamája,
aki fagylaltot nyalogat, odaszól a gyereknek:
–
Kincsem, nem érdemes leszedni, nem marad meg a vázában.
Nem
azt mondja, ne tépd le, mert szép és érték, mert örök, mert szemet
gyönyörködtető, hanem mert úgy sincs haszna. Mert, mint esztétikum, valami, ami
cél és érdek nélkül szép, az haszontalan, ha nem tudjuk hazavinni, vázába
gyömöszölni, birtokolni. Szeretnék rászólni a kislányra, de visszafogom magam,
hiszen nincs hozzá jogom, nem vagyok anyja, nagyanyja, de még csak egy
közterület felügyelő sem, aki rendre utasíthatná. Így csak ránézek, azzal a
pillantásommal, amitől – ahogyan a gyerekeim mondják – hanyatt esik az ember.
Azután megsajnálom, hiszen gyerek, és örömét leli a virágban, a maga módján.
Gyerek kontra természet. Örömét leli benne egy érző lény, a virág meg mégiscsak
egy növény, hogyan lenne mérhető egy emberrel. A letépett virág, mint egy
meggyalázott fehér ruhás menyasszony, a fűben fekszik. Szirmait még lobogtatja a
meleg szellő, egy kóbor méhecske is rászáll, nektárt gyűjteni. Azután jönnek
újabb látogatók, akik cipőjükkel letiporják a haldokló virágot. Szirmai a sok
gyötrődéstől megbarnulnak, hamarosan nem lesz más, mint szemét, valami
undorító, barnás, csúszós hártya, ami ha a talpunkra ragad elcsúszunk és
szitkozódva vakarjuk le a járdaszegélyen. Jön egy fiatal pár, termetes férfi, vékonyka
hölgy. A férfi magabiztosan nekirugaszkodik és felmászik a tulipánfára. Ráül,
lábát megtámasztja egy gyenge ágon, hogy kényelmesen pózolhasson. Érzem,
ahogyan a gyomrom összeszorul.
–
Nem bírom tovább, rászólok – fordulok a családomhoz.
–
Kérlek ne, nincs jogunk hozzá!
–
Jaj anya, ne kezd már megint – szólnak a gyerekek, és arrébb húzódnak, mert az
anyjuk már megint ciki, aki beleszól, rászól, nevel, pedig nincs rá
felhatalmazása. Igazuk van, nem szólhatok bele mások életébe, nem korlátozhatok
senkit. Nekem is egyszerűbb lenne, ha nem érezném magam Don Quijoténak, aki
szélmalmoknak megy neki nap, mint nap. Miért ne tolhatná fel a sörpocakját a férfi a törékeny tulipánfára, ha éppen úgy tartja kedve és nem tiltja semmi!? Demokráciában élünk, mindenkinek – a
közízlés és a törvények határain belül – joga van azt tenni, amihez kedve van,
amit jónak lát. És egyébként sincs körbekerítve a magnólia és nagy tábla sem
figyelmeztet rá, hogy tilos rá felmászni, megtépni… akkor meg miért okoskodom.
Mindig lesznek copfos kislányok és sörpocakos emberek, akik számára a birtoklás
a fontos. Persze én is birtokolni akarok, hiszen százával készítem a fotókat,
konzerválom a pillanatokat, a hozzájuk kötődő érzést és hangulatot és ezzel
megfoghatóvá teszem a rohanó időt. Mert igenis az idő múlása ellen küzdünk
mindannyian, ami örök és könyörtelen. Az idő állandóan fenyeget: tik-tak,
tik-tak, bizony barátocskám, nem tudsz megállítani, vagy tudomást nem venni
rólam!
És
persze azt is elfelejtettem, hogy nem részei vagyunk a természetnek, hanem
urai. Már soha nem tér vissza az az idilli ősállapot, amikor minden élő tisztelte a másikat. Ölés és pusztítás akkor is létezett, de csak a létfenntartás céljából. Nem tiszteljük a természetet, amolyan csúcsragadozók, csúcsbirtoklók, csúcsokosak vagyunk, mi emberek. Két lábon járunk,
eszközt készítünk, beszélünk, gondolkodunk, kisebb-nagyobb agytérfogattal
rendelkezünk és rendet teszünk ebben a minket körülvevő rendetlenségben. Frusztrál
minket a tehetetlenségünk, hogy bármennyire is okosak vagyunk, ami igazán
lényeges, arra nincs befolyásunk: halandóság, betegségek, az idő múlása… Így hát uralkodunk afelett, aminél erősebbnek
hisszük magunkat. Eldöntjük melyik növény hasznos vagy haszontalan, melyik állatfajból
mennyit pusztíthatunk el, hogy a természet egyensúlya még fennmaradjon.
Jó
messzire kanyarodtak el a gondolataim a magnóliafáktól… Fiatal pár érkezik. Rám
mosolyognak, és megkérnek, készítsek egy fotót róluk, ahol csak ők, csak ketten
állnak a rózsaszín virágok alatt. Nagyon felelősségteljes a feladat, hiszen számukra egy pillanatra most meg fogom állítani az időt…
