Csanády Nóra: Nap, nap után

Trata-ta-tam, trata-ta-tam, kattognak a kerekek, zakatol az agy, a szív. Tehetetlenül lógó fejem nagyokat koppan, amint a marhavagon szálkás, hideg falának csapódik. Kérlek, Uram, add, hogy ez a szörnyű monoton csattogás elnyomja a fülemben tomboló üvöltést: a nyakamba csimpaszkodó gyerekeim sivalkodását, és a vagon másik végében haldokló asszony kántáló agóniáját! Hagyjátok abba, kérlek, kérlek…

Végre felébredt. Mint a víz alól felbukkanó fuldokló, úgy kapkodott levegő után. Verejtékkel átitatott hálóinge a hátára tapadt. Fázott. A konvektort kikapcsolta éjszakára, spórolni kell a gázzal. Mindig ugyanaz az álom, a visszatérő múlt, ami beépült a csontjaiba, a sejtekbe, az idegekbe, irányíthatatlanul uralja az agyát. Ismerős tárgyai látványa – a falon bekeretezett gobelin a szép kis fekete-erdei házikóval, saját készítésű csipketerítő az éjjeliszekrényen, rajta az imakönyv és az olvasószemüveg, állandó kísérője, a faragott bot az ágy végének támasztva – megnyugtatták. Anna kicsoszogott a fürdőszobába, majd elfogyasztotta egyszerű reggelijét, és hozzáfogott a napi teendői elvégzéséhez.

– Három nap múlva karácsony, kell a sok finom sütemény a gyerekeknek, unokáknak, ne azt a boltban kapható vackot egyék, ki tudja, mit kevernek bele jó tojás és finom, átszitált liszt helyett – motyogta félig hangosan.

Gyönyörködött a látványban, ahogyan ráncos, vékony kezei között az alapanyagokból lassacskán összeállt a homogén massza, amiből takaros cipót formált, és a kelesztő tálban egy tiszta ruhával letakarta.  Amíg a tészta pihent, leült ő is szusszanni egyet. Eszébe jutott miféle étkeken éltek Kadijevkában. Isten tudja csak, milyen magvakból, gyomból, törekből sütött kenyérfélén tartották őket. De a szükség nagy úr, minden morzsát, minden falatot meg kellett enni, és hasznosítani, hogy erőt kapjanak a másnaphoz. Mindig csak a következő napra koncentráltak, ahogyan a szemellenzős igás ló teszi, lépésről, lépésre, percről, percre éltek. Reggeltől ki kellett bírni délig, majd a bányában minden csákánycsapással közelebb kerültek az estéhez. Nem tudták mennyi időt kell még ott tölteniük, de este a szalmazsákra azzal a tudattal hajtották le a fejüket, hogy bármennyi is legyen még hátra, holnap már eggyel kevesebb lesz. A férfiak nehezebben bírták, néhány hét után elsorvadtak, feladták a reményt. A nők erősebbnek bizonyultak, főleg az anyák, akik már maguk is életet adtak valakinek, akiket az tartott életben, hogy csak még egyszer láthassák a rózsás arcú gyermekeiket, hallhassák csilingelő nevetésüket, átélhessék, amint a lágy kis kezek szorosan a nyakuk köré fonódnak, érezzék a finom szagukat, azt a szagot, ami alapján egy anya ezer gyerek közül is megismeri a sajátját… Igen, az anyák voltak a legsikeresebb túlélők. A vágyakozás megsokszorozta az erőt és az akaratot. Persze voltak, akiket mégis legyőzött a munka, a dermesztő hideg, vagy egy súlyos betegség. Soha nem fogja elfelejteni Mártát, aki hajdan a legszebb lány volt Garán. Hej, de büszkén hordta szép fejét, karcsú dereka ringott, amint végigsétált a falun, hosszú, sötét, fonott copfja a háta közepét verdeste. Az utolsó éjszakáján a lágerben hangosan zihált, rázta a hideg, Anna hajnalig ápolta. Mellé feküdt, hogy testével melegen tartsa, beszélt hozzá, azután őt elnyomta az álom az egész napi kemény munka után. Az ijesztő csöndre ébredt fel. Korán reggel, amikor jöttek a testért, Anna kényszerítette magát, hogy ne nézzen a halott Mártára. Az őrök szenvtelenül lemeztelenítették a halottat, majd a holttestet egy földön fekvő üres zsákra fektették, úgy húzták ki a barakkból. Anna mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen oda. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Még szerencse, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége!

– Elég a morfondírozásból – szólt hangosan Anna. A szépen megkelt tésztát a belisztezett deszkára tette, és miután kinyújtotta, rákente a mákos tölteléket. –  Mák! – s elmosolyodott, mert felidézte 1948. október 28-át, amikor a szerelvény befutott velük Budapestre. Kikászálódtak a vagonokból, szemüket dörzsölték a hirtelen fény miatt, hiszen két hétig tartott az út hazafelé a marhavagonokban, elszoktak a világosságtól. Önkéntelenül is négyesével sorokba rendeződtek, úgy, ahogyan a napi sorakozóknál a lágerben. A pályaudvaron bámészkodók megvető pillantásától kísérve egy váróterembe kísérték őket. Miután mindannyian megkapták a hivatalos írást arról, hogy hazaárulásért letöltötték a büntetésüket, leültették őket hosszú asztalokhoz, és nagy tálban mákos tésztát hoztak részükre. Ki kézzel, ki villával esett neki a lakomának. Percekig néma csend volt, csak falták, falták a tésztát. Amikor Anna jól lakott, ránézett az asztalszomszédjára, falubeli sváb asszonyra. Elmosolyodtak, és Anna meglátta, hogy a nő letöredezett, hiányos fogai tele lettek a mákszemekkel, és ma sem tudja mi ütött belé, de kitört belőle a nevetés. Csak nevetett, nevetett, még a könnye is kicsordult, és a kacagás úgy ragadt egyikükről a másikra, ahogyan a mák a foglyukakba, és ők ott, mindannyian, mint a bolondok csak hahotáztak egyre. Ettől a nevetéstől keltek életre újra.

– Ádámkám is biztosan nagyon fog örülni a kalácsnak, a mákos a kedvence – szólt Anna hangosan, hogy kizökkentse magát a múltból. –  Sokat dolgozik az a szegény gyerek, reggeltől estig, a sok stressz, a rengeteg rohanás. Őrült világ ez a mai! És akkor még őrá is figyelni kell, látogatni hetente…

– Csak nehogy leessek a lábamról és a terhükre legyek! – sóhajtott fel. Sokba kerülnek a gyógyszerek, az orvos, az unokáknak a különórák, az autó, a szép divatos holmik!

 Ezért szerette volna megkapni azt a kárpótlást, amit a kényszermunkában eltöltött évekért lehetett igényelni: a „malenkij robot” után – ahogyan mondják, hogy segíthessen a gyerekeknek, hogy könnyebb legyen számukra az élet. De sajnos a szabály, az szabály, ezt be kellett látnia. Ott, abban az Európai Bizottságban, a tudós, tanult uraknak valahogyan el kellett dönteniük kinek jár, és kinek nem jár az a néhány ezer euro. Találniuk kellett mértékegységet a szenvedés mérésére. Hiszen igaz, ami igaz, két év és tíz hónap, az pontosan hatvanegy nappal kevesebb, mint három év. Micsoda végtelen idő az a hatvanegy nap annak, aki számára nincs idő és nincs jövő: csak a vánszorgó másodpercek, egy-egy légvétel, egy csákánycsapás a bányában, egy falatnyi kenyér, egy újabb álom nélküli éjszaka…  Az is igaz, ő szerencsére nem veszített el gyereket a táborban, hiszen amíg oda volt, Oma* viselte itthon gondjukat. Amikor hazaért, mindkét gyerek megijedt tőle, sírtak, sivalkodtak, ha közelített hozzájuk, a nagymama szoknyája mögé bújtak, onnan lesték a rongyos, piszkos, fogatlan idegent. És hál’ Istennek a férje sem veszett oda Kadijevkában. István a férfi táborban dolgozott, és két hónappal korábban ért haza, mint ő. Nem halt meg, élt még a fogság után húsz évig: evett, aludt, dolgozott, de soha többé nem lett belőle ember. Megölték a lelkét, vagy talán a fejében ment tönkre valami. Éjszakánként szörnyű álmok gyötörték, hangosan üvöltött. Nem állt szóba többé senkivel, kerülte az embereket, gyakran még tőle sem fogadta el az ételt, azt hitte ő is meg akarja mérgezni.

Tehát semmi kritériumnak nem felelt meg, amiért járna a kárpótlás… De nem haragszik ő senkire, úgy, ahogyan a láger őreire sem haragudott, sem akkor, sem most. Azért imádkozott minden nap a fogságban, hogy a lelkét ne ölje meg a gyűlölet. Hiszen az őrök is csak azt tették, amit tenniük kellett, amit parancsba kaptak. A fogság második évében, amikor már a foglyok kezdték érteni az ottani nyelvet, a tábor parancsnoka a sorakozónál eléjük állt. A lovaglóostorával, amit mindig a kezében tartott, egy nagy kört rajzolt maga elé, majd azt mondta: itt fogtok mindannyian megdögleni. Aznap este autóval a közeli faluba mentek a tisztek egy rendezvényre. Jól bevodkáztak, és a vissza úton felborultak a járművel. A parancsnok összezúzott, véres holttestét a táborban ravatalozták fel reggel. Egyik fogoly sem érzett örömet, vagy megkönnyebbülést, csak nézték-nézték az élettelen testet, ami úgy feküdt ott, mint egy összemocskolt rongybaba.

Persze a foglyok közül sem tudott mindenki „ember” maradni. Sokakat megtört a szenvedés és az éhezés. A második nyáron néhányukat elvitték a közeli falvakba, hogy az ottani muzsikoknak segítsenek a betakarítási munkában. Valóságos jutalom volt ez a lehetőség a szénbányában végzett munka után. Az ottani parasztok igazi kenyeret hoztak magukkal. A legkisebb Bauer fiú nem bírta tovább az éhezést, a pufajkáját elcserélte az egyik muzsikkal egy egész kenyérért. Magas, szép szál legény volt, mielőtt elhurcolták, sok lány epekedett érte a faluban. A táborban a hús a csontjára száradt, egészen elfogyott, csak óriási fekete, makacs szemei világítottak a koponyájában. Este leült a zsákjára és nekilátott a szerzett zsákmányának. A többiek körülállták, nézték és könyörögtek egy-egy falatért, de ő még azokat is elrugdosta magától, akik a leeső morzsákat akarták felszedegetni. Falat, falat után tűnt el a szájában, falta a kenyeret, már nyelni is alig tudta, szinte fuldoklott, de az utolsó morzsáig elpusztította. Reggel holtan találták a barakktársai.

Anna elfáradt a kalácssütésben, leült hát a kényelmes karosszékbe, az ablak elé, ahonnan láthatta, ha autó áll meg a ház előtt és valaki hozzá jött látogatóba. Folytatta a gobelin hímzését. Már csak néhány öltés volt hátra a képből, mindenképpen be akarta fejezni az ünnepre. András unokája feleségének szánta a meglepetést. Kedves fiatalasszony, gyakran jön hozzá látogatóba, még néha autóval is kiviszi a temetőbe, ha ideje engedi. Milyen jó is lenne több időt tölteni a családdal! De szegények mindig rohannak.

Lassan beesteledett. Ma sem jött hozzá senki, de nem baj, majd talán holnap!

Anna megágyazott, lefeküdt és bekapcsolta a televíziót. A hírek után egy akciófilmben a hős éppen halomra lövöldözte, aprította a rossz embereket, így onnan tovább kapcsolt. A következő csatornán az aktuális valóságshowban két tinédzser gyömöszölte egymást a takaró alatt, a kamerák és a nézők szeme láttára.

– Édes Gyerekeim, mit szól szegény anyátok, ha ezt látja – sóhajtott fel Anna, és kikapcsolta a televíziót. A fűtés hőfokszabályzó gombját lejjebb tekerte, bebújt a paplan alá, a botját oda készítette az éjjeliszekrény mellé, ha éjszaka rosszul lenne, át tudjon kopogni vele a falon a szomszédnak.

Kezét imára kulcsolta: „Édes Istenem, ha már ilyen hosszú ideig megtartottál engem életben, kérlek, adj még egészséget, hogy méltóan élhessem azt, ami még hátra van, ne legyek senki terhére! Hiszen – és bocsásd meg Uram a gyarlóságomat – élni, élni azt mégis csak szeretünk!”

* Oma: németül a nagymama kedves, becéző, rövidített megnevezése

A buli

Lili pillái meg-megrebbennek, ólomsúlyú szemhéjai nem engedelmeskednek, csak pillanatokra tudja nyitva tartani a szemét. Monoton búgást, motorhangot hall, csak ebből gondolja, hogy autóban ül. A kanyarokban feje tehetetlenül csapódik az ülésen jobbra-balra. Hányás és vizelet bűze terjeng a gépkocsiban.

– Hé, srácok! Kezd magához térni.

Ismerős a hang, de még nem sikerül arcot társítania hozzá, és azt sem tudja, mi történik körülötte. Ajkai kiszáradtak, és ez a szörnyű fejfájás elviselhetetlen. Próbál gondolkodni, de az agya üres, a testét is olyannak érzi, mintha egy krumpliszsák lenne.

– Na, végre. Jól ránk ijesztett. Móni, legközelebb ne hozz magaddal amatőrt!

– Nem tudtam, hogy ilyen nyuszi. Akkora szája volt a suliban, mindig a nagymenőt adta.

Szóval róla beszélnek… Ja, igen. A buli. A környék legdivatosabb szórakozóhelyére hívta a barátnője. Móni a tizenegyedikből, a szexi csaj, aki minden fiút az ujja köré tud tekerni.

– Hé, Lili, jól vagy? – rázogatja egy kéz.

A lány erőt vesz magán és kinyitja a szemét. Minden forog körülötte, a hangok messziről, nagyon messziről jutnak el hozzá. A fölé tornyosuló homályos maszatból Móni vonásai rajzolódnak ki.

– Na, végre! Jobban vagy? Te aztán igazán jól elcseszted a bulit!

– Mi történt?

– Mi történt? Halljátok, mit kérdez Miss Ártatlanság? Az történt Kisanyám, hogy majdnem ránk hoztad a zsarukat. Egyszerűen kifeküdtél a második pohár után. Először azt hittük meghaltál. Az egyik idióta pincér mentőt és rendőrt akart hívni. Alig tudtunk meglépni – azzal a fiú a vezetőülésen dühösen a kormányra csapott, majd nagyot húzott az italtartóban álló vodkásüvegből.

 Lili próbálja kivenni az arcát, de még mindig homályosan lát. Talán az a fiú az a tizenkettedikből, Viktor osztálytársa. Igen, egészen biztosan ő lesz az. Kezdenek képek beugrani: Móniéknál találkoztak, majd onnan együtt mentek discoba, Viktor, ez a srác, Kristófnak hívják, a barátnője és ő. Milyen boldogan, izgatottan indult szórakozni. Móni kölcsönadott neki egy dögös flitteres felsőt, hozzá illő miniszoknyával. Először furcsán érezte magát ezekben a göncökben, mert nem szokott ilyen kihívó, feltűnő darabokat viselni. Amikor a tükör elé állt – bár feszengett kissé –, de be kellett ismernie, hogy nagyon dögösen fest. A mélyen dekoltált szűk blúz engedni látta feszes kebleit, a tűsarkú cipőben szépen érvényesültek hosszú, vékony lábai.  A barátnője ki is sminkelte. Lili elámult mennyire kiemelte szemeit a fekete szemkontúr, a sötét szemhéjpúder és a festett pillák alatt tekintete csábítóan ragyogott. De ami a lényeg, hogy sikerült leplezni a „jó kislányos” énjét. Először életében nem eminens, lesajnált diáknak, hanem sikeres, hódító nőnek érezhette magát.  Az élénkvörös rúzst ugyan túlzásnak tartotta a lány, de Móni meggyőzte, hogy ez a csábítás elengedhetetlen kelléke. Márpedig most éppen ez volt a szándéka. Évek óta reménytelenül epekedett Viktor után. A gimi legmenőbb sráca rá sem nézett egy olyan szürke kis egérre, mint amilyen ő. Ráadásul Lili szorgalmas, kiváló tanuló, ami szintén nem tette őt népszerűvé a fiúk között. Tulajdonképpen bele is törődött a reménytelen helyzetébe, és megelégedett azzal, hogy titkon bámulta a fiút, esténként romantikus álmokat szövögetett róla, vagy a reménytelen szerelem kínjai miatt telesírta éjszakánként a párnáját. Már az általános iskolában hozzászokott, hogy a fiúk csak akkor mutattak érdeklődést iránta, ha a leckét akarták lemásolni, vagy a lemaradásuk pótlásához kértek tőle segítséget. Azután megismerkedett Mónival, aki segítséget kért tőle. Lili megírta a lány házi dolgozatát magyarból, lefordította az angol szövegeket és elkészítette számára a prezentációját biológiából. Szívesen, önzetlenül segített Móninak, nem várt érte cserébe semmit, örült, hogy egy ilyen népszerű lány árnyékában lehet. Előbb-utóbb egyre több időt töltöttek ők ketten együtt, és a beszélgetések során Lili megvallotta a titkát a barátnőjének. Móni azonnal felajánlotta a segítségét, és lépésről lépésre megtervezte Lili számára Viktor behálózásának tervét, aminek első állomása éppen ez a közös este volt.

– Elájultam? – eszmélt fel gondolataiból Lili. – Hiszen nem is ittam semmit, csak ásványvizet.

Hisztérikus röhögés tört ki a kocsiban. A hátsó ülésen, mellette Móni kétrét görnyedt a nevetéstől. Csapzott, izzadt haja a fejbőrére tapadt, sminkje monoklivá folyt szét a szeme körül.

– Ásványvizet… – fuldoklott Móni – no meg azt a kis hangulatjavítót, amit a srácok dobtak az italodba.

– Ja! Mert egyébként egész este olyan merev volt, mint egy hulla – nyerített fel valaki az anyósülésen.

Lili megismerte a hangot, Viktor az.

– Na, nem mintha utána tudtam volna kezdeni valamit is vele – a fiú úgy beszélt róla, mintha ő ott sem lenne. – Emlékeztek? Csak vigyorgott, mint egy elsőbálozó szűzlány, utána meg összehányta a klotyót.

– Ja, mennyire szerencsétlen volt – röhögött fel mellette Móni az ülésen.

A lány feje kezdett tisztulni, és az emlékek az elmúlt órákról, mint egy film kockái akadozva peregtek a szeme előtt. Kezdetben minden ígéretesen indult. Viktor közelében Lili szíve őrülten kalapált, torka kiszáradt, arca kipirult, és próbált belefolyni a beszélgetésükbe, de csak hebegett-habogott. A többiek olyan témákról beszéltek, amikről Lilinek fogalma sem volt. A fiú most is szédületesen nézett ki a fehér szűk ingben és a koptatott farmernadrágban, amin vízszintes hasítékok voltak a térdén és a fenekén. A buli elején együtt, így négyen táncoltak, majd következett egy lassú, érzelmes szám. A fiú magához vonta Lilit, kezével a fenekét markolászta és a nyakába lihegett. Egyáltalán nem volt olyan kellemes pihe-puha rózsaszín érintés, mint ahogyan Lili az álmaiban elképzelte. Kifejezetten kellemetlen és tolakodó volt Lili számára a fiú viselkedése, így alig várta a tánc végét, hogy leülhessen az asztalukhoz. Viktor követte is a lányt és egy pohár ásványvizet vitt neki. Lili agya lázasan pörgött, hogy beszélgetést kezdeményezzen a fiúval, de zavarában semmi sem jutott eszébe, másrészt a rettenetesen lármában úgysem hallották volna meg egymás szavát.  Viktor láthatóan így is jól érezte magát. Cigarettára gyújtott, a másik kezét partnere combján járatta, miközben az előtte elvonuló lányokat mustrálta. Lili, csak szorongatta a poharat a kezében és iszogatott. Néhány perc múlva elkezdett szédülni, forgott körülötte a világ. Viktor készségesen felajánlotta, hogy kikíséri a mosdóba, de nem állt meg az ajtóban. Belökte a lányt egy fülkébe, magukra zárta az ajtót, és durván nekiesett. Megpróbálta letépni róla a blúzt, másik kezével a mocskos falhoz szögezte a lányt, térdével próbálta szétfeszíteni a lábait. Lili még csak kiáltani sem tudott, mert Viktor a szájára tapadt. A lányt undorral töltötte el a fiú alkohol és cigiszagú lehelete. Egész testével a lányra nehezedett és közben kajánul a fülébe súgta „Ezt akartad, nem? Erről fantáziáltál a rózsaszín szobácskádban, ugye?  Mindannyian ezt akarjátok! Akkor, élvezd ki, hogy megkaphatsz!” Lili próbált kiszabadulni a satuszerű szorításból, el akart szaladni a fiú elől, ki innen a bűzös helyiségből, de erős rosszullét fogta el…

– Hé, Móni! Maradt még nálad anyag? – szólt hátra Kristóf az első ülésről, visszazökkentve Lilit a valóságba.

A barátnője a táskájából dohányfélét és cigarettapapírt húzott elő. Rutinos mozdulatokkal, gyorsan sodorta a spanglit, alaposan benyálazta a joint végét, majd meggyújtotta. Nagyot szívott a cigarettából, élvezettel, fejét hátrahajtotta az ülésre, a füstöt hosszan a tüdejében tartotta. Amikor kifújta, köhécselt, majd tovább vihogott. Égett avar, vagy inkább ázott széna szaga terjengett az autóban. Lilit erős émelygés fogta el ettől az idegen illattól.

– Adj egy slukkot! – nyúlt hátra Viktor a cigiért.

Körbe-körbe adták ők hárman a füstölnivalót, a hangulat egyre forróbb és hisztérikusabb lett. Kristóf tövig nyomta a gázpedált, így száguldoztak az országúton. Szerencsére gyér volt a forgalom, alig jött szembe jármű, ha mégis, akkor Kristóf átment a másik sávba, és csak az utolsó pillanatban kapta el a kormányt, mikor a szembejövő autó vezetője már rémületében dudált és villogott. A kanyarokban alig tudta az úttesten tartani a járművet. Ide-oda vágódtak a lányok hátul az ülésen. Az út mentén elsuhanó kandeláberek egy-egy pillanatra megvilágították az utasteret. A visszapillantóban felvillant Kristóf sátánivá torzult arca, tág pupillái. Viktor a sokadik füves cigitől és az alkoholtól eltompult, csak mereven bámult előre, néha felkacagott. Móni még mindig feldobódva őrjöngött, azzal szórakozott, hogy  a tenyerével Kristóf szemét hátulról befogta, így a fiatalember másodpercekig vakon vezetette az autót.

Lili egyszeriben kijózanodott, tudta, hogy az elszabadult őrületet meg kell állítania.

– Mindannyian megbolondultatok? Lassíts, Kristóf, kérlek! – kiáltotta.

A robogó autó utasai nem vettek tudomást Liliről.

Hirtelen nagyot fékezett a sofőr, csak éles kormányrántással tudta kikerülni azt a tartálykocsit, aminek nem adta meg az elsőbbséget.

– Huhú, láttátok a pasi arcát? Szinte kidülledtek a szemei a rémülettől! Szerintem össze is csinálta magát – röhögött Kristóf a kormánynál.

Lili bekapcsolta a biztonsági övet.

A gépkocsijuk reflektora megvilágította az úttestet. Középen, a szaggatott fehér záróvonal folyamatos csíkként futott Lili szeme előtt, mint egy végtelen kígyó úgy kanyargott előttük. Majd valami megvillant az úttesten, talán egy fényes szempár, egy tarka elsuhanó folt, és hangos koppanás hallatszott. Lili gyorsan megfordult, kinézett a hátsó szélvédőn. A kicsiny test hármat bucskázott még az aszfalton mielőtt kiterült.

– Álljatok meg azonnal! Elgázoltunk egy cicát!

– Apám, ez jól elszállt! – kacagott Móni.

– A francba! Remélem nem barmolta össze az autót, az öregem megöl, ha csak egy karcolás is esik a járgányon – mérgelődött Kristóf.

– Új állatfajt fedeztünk fel, Srácok: a repülő macska! – fuldoklott a nevetéstől Viktor.

– Ti vagytok az állatok! Álljatok már meg! Fejezzétek be, ki akarok szállni – ordította Lili.

– Nyugi van! Fejezd már be a hisztit, vagy mindjárt helyre teszlek – térdelt fel Viktor az első ülésre, és hátrafordult, kezét Lilire emelte, de az utolsó pillanatban megállt a tenyere a levegőben és visszaült a helyére. Lili pár pillanatig farkasszemet nézett Viktorral, nem félt, hogy megüti a fiú, az sem fájt volna jobban, mint amit eddig tett vele.

– Ha nem szállhatok ki az autóból, kiugrom – mondta a lány ijesztően halkan és kinyitotta a robogó Audi ajtaját.

– Állj meg Kristóf – szólt Viktor – a végén még tényleg kiugrik ez a kis hülye. Nem ér annyit, hogy bajunk legyen belőle. Menjen, ahova akar!

A fekete autó csikorgó fékkel megállt.

– Sziasztok – köszönt el a társaságtól csendesen Lili.

Választ nem kapott, becsapta maga mögött az ajtót és elindult az országút mentén.

– Hé, itt maradt a tatyód – kiáltott ki a kocsiból Móni és a nyitott ablakon keresztül kihajította a lány táskáját az úttestre, majd elhajtottak.

Csend és sötétség ölelte körül Lilit. A lány reszketett, de nem félt, lassan kezdett megnyugodni. A táskájából előkereste a mobilját. Betört a készülék képernyője, de világítani tudott vele. A kijelző órája két óra tíz percet mutatott. Lili kipróbálta működik-e a telefon. Használható volt, de nem hívta a szüleit. Egyedül kell kimásznia a bajból. A szülei bíztak benne – mint mindig, hiszen eddig sohasem okozott nekik csalódást –, ezért is egyeztek bele, hogy elmenjen szórakozni. Pedig Lili most először életében hazudott. Nem mondta el a teljes igazságot. Az édesanyja persze érezte, hogy nem mond igazat. Amikor elbúcsúztak, Lili látta az aggodalmat az anyja tekintetében, de már nem visszakozhatott.  

– Jaj, anya, kérlek, bocsáss meg – suttogta most egyedül az éjszakában.

Miután szeme hozzászokott a sötétséghez, körülnézett. A holdfénynél látni vélte, hogy jobbra kis erdő, balra, az úttest másik oldalán szántóföld terül el. Néhány száz méterre sárga fény pislákolt, megismerte, hogy ezek egy benzinkút fényei, ahol az anyja is tankolni szokott, nem messzire a város határától. Elindult a világosság irányába. Kicsit még kába volt, a feje és a lelke pedig üres. A tücskök ciripeltek a kora nyári éjszakában, a mellette elterülő erdőben egy fülemüle énekelt. Más helyzetben élvezte volna ezt a romantikus miliőt, a varázslatos éjszakát. Lili levetette a tűsarkú cipőt, mezítláb baktatott a meleg aszfalton. A néptelen országúton gyalogolva hamarosan elérte a benzinkutat.

Benyitott az épületbe. A kasszánál egy kövér, borostás képű férfi bóbiskolt, csak az ajtónyílást jelző csilingelésre riadt fel. Bizalmatlanul nézett az üzlethelyiségbe lépő lányra.

– Jó estét kívánok! Elkérhetném a mosdó kulcsát?

A férfi vonakodva ugyan, de leakasztotta a szögről a kulcscsomót.

Lili belépett az ammóniaszagú, mocskos mellékhelyiségbe. Megtorpant, amikor szembesült a megfakult tükörből visszanéző arccal. Mintha kísértetet látna. Egy ijesztően sápadt, karikás szemű vézna arc nézett vissza rá. A fekete szemhéjtus és a szemfesték szétfolyt az arcán. Szeme fehérje vörös volt a kitágult vérerektől.

Ki vagy te? – kérdezte hangosan a tükörképétől és öklével belevágott a tükörbe, ami átlósan végigrepedt, középen apró darabokra tört. A pici üvegcserepek egyenként tükrözték vissza az elmaszatolódott, fakó arcot. Öklét felsértették az szilánkok, mint egy nyíló rózsa, olyan lett a keze a vágásokból fakadó vérző sebektől. Jól esett a fizikai fájdalom, vezeklés volt ez, ami tompította Lili lelki gyötrelmeit. A lány sírva fakadt, sokáig hangosan zokogott, felhúzott térdekkel, magzati pózban kuporgott a szennyes padlón, mint egy nyüszítő kis állat. Kellett néhány perc, hogy összeszedje magát. Megnyitotta a csapot és fejét betette a mosdókagylóba. Sokáig folyatta arcára, nyakára a hideg vizet.  Talált egy szappandarabot, azzal dörzsölte a karjait, mosta le szeméről a szétkenődött festéket. Hiába sikálta magát, a mocsok rátapadt, beleivódott sápadt bőrébe. Megtörülközött  és kilépett a mosdóból. Miközben csukta be az ajtót, a válla fölött visszanézett, pillantása megint találkozott a tükörképével. Egy sápadt, fáradt, ijedt kislány nézett vissza rá.

– Köszönöm – nyújtotta át a kulcsot a kutasnak. Kotorászott a táskájában, és egy ezrest nyújtott át a férfinak. – Ezt a tükörre adom.

– Jól vagy? Hívjak segítséget? – kérdezte megenyhülve a benzinkutas.

– Köszönöm, nem. Most már minden rendben lesz – mosolygott erőtlenül.

Lili kilépett az illatos éjszakába és folytatta az utat hazafelé.

– Jaj, Anya! Bárcsak már otthon lennék!  – sóhajtott halkan.

Amint fogytak a méterek a lába alatt a biztonságos otthon felé vezető úton, egyre erősebbnek és frissebbnek érezte magát.

Felnézett, és előtte a messzeségben az éjszaka koromfekete vásznát sárga és vörös sugarak festették meg. Máris pirkad – gondolta – és a reggel véget vet a borzalmaknak.

Amikor néhány perc múlva meghallotta a szirénázó tűzoltó- és mentőautókat, azonnal megértette, hogy nem Auróra ébredezik.  Messze még a reggel és következő nap már csak számára nyújthat új esélyt…

Zsuzsika és Marika

Álmosan nyikorogtak a szekér kerekei, bánatosan nyögtek a göröngyös földút hepehupáin. Pali bácsi is szundikált a bakon, vagy inkább csak úgy tett, mintha aludna, hogy ne kelljen beszélgetnie az utasaival. Barna, viseltes báránybőr kucsmáját a szemöldökéig fejére húzta, silány, molyrágta posztókabátján átfújt a szél. A két sovány ló leszegett fejjel, sorsába beletörődve bandukolt a jól ismert úton a város felé. Zsuzsi és Mari összebújva kuporogtak az ütött-kopott szekéren az öreg mellett.

Hideg volt a hajnal, piros rózsákat harapott a fagy a fedetlen orcákba. Itt-ott még hófoltok tarkították a sovány, bevetetlen földet. Néhány dolmányos varjú kalapálta erős csőrével a fagyott földet eleség után kutatva. Zsuzsi szorosabban maga köré tekerte a fekete gyapjúkendőt, amibe búcsúzóul édesanyja bebugyolálta. Még érezte rajta anyja tiszta szappanszagát, látta a búcsúzásnál ejtett és a kelmére fagyott sós könnycseppeket.

– Gyere, Marikám, bújj közelebb hozzám, melegítsük egymást – suttogta Zsuzsi. Ne félj, majd mi vigyázunk egymásra!

Zsuzsi ugyanígy húzta magához Marikát tegnap este, amikor Pali bácsi, az anyja testvére meghozta a hírt. A lányok a kemence kuckójában kuporogtak, onnan hallgatták a felnőtteket.

 – Ne aggódj már, no, Julis – suttogta Pali bácsi a zokogó asszonynak. – Jó helye lesz a lánynak a tekintetes úréknál, majd meglátod. Mit tehetnél mást? Apácának mégse adhatod, ahhoz túl szép. Jó feleség és anya lehet még belőle, ne kárhoztasd lányságra az árvát. Varrónőnek taníttatod már Margitkát és Piroskát. A napszámban tönkremegy, megvénülne öt év alatt, nézz csak magadra!

 – Tudom, Pali, ne bánts már! Talán mégis jobb lett volna, ha Jánosom után megyek. Sok ez nekem így, hét gyereket jóllakatni, gondozni a jószágot.

 – Bolondokat beszélsz, Julcsám. Mi lenne a gyerekekkel nélküled. A sógor se gondolta azt a levelet komolyan, eszét vette a veszteség.

Zsuzsi apja az ősszel ment el. Gyönyörű, szeptemberi hajnal volt, amikor elindultak Ferkó bácsival a kecskeméti vásárba. Lábon hajtották el a marhákat az árverésre. Az édesapjuk vitte eladni a kis bikaborjút is, azt a kedveset, aki nedves orrát a lányok pofijához nyomta, amikor azok a homlokát simogatták. Nyáron úgy ugrándozott a legelőn az anyja mellett, mint az önfeledten játszó kisgyermek, majd a játéktól kimerülten fejét a lábaira hajtva szunnyadt el. Azon a reggelen Zsuzsi átölelte apja derekát, úgy kérlelte, csak őt, csak a kis foltos bocit ne adják el.

„Nem tehetünk mást, gyerekek. Nem bírunk egy kis bikát is etetni tovább. Vágási borjúért jó pénzt adnak Kecskeméten” – hangzott az ellentmondást nem tűrő ítélet.

Búcsúzáskor Foltos olyan szívszorítóan szomorúan nézett a lányokra a meleg barna szemeivel, mintha kegyelemért könyörögne a máris feje fölött lebegő és lesújtani készülő tagló elől.  A gyerekek a falu széléig kísérték a marhákat hajtó férfiakat, és mindaddig bámultak utánuk, míg az alakok a semmibe vesztek a legelő felett lebegő hajnali párában. Jánost kimeríthette a hosszú gyalogút, a vásári forgatag és alkudozás, így szállt vonatra másnap, hazafelé. Talán elszundikált a monoton rázkódásban és az izzasztó melegben, és egy csibész a kupéban kilopta a felöltője zsebéből a marhákért kapott vagyonkát. A család várta-várta az apjukat haza, édesanyjuk még a kendermagos csibe nyakát is elvágta, hogy gyöngyöző húslevessel várhassák haza a megfáradt férfiakat. Esteledett már, amikor zörgettek az ablakon. Mindannyian egyszerre szaladtak kaput nyitni. A gyerekek azért igyekeztek, hogy a jussukat megkapják: Jancsi a rugós bicskát, Árpi a körtemuzsikát, a lányok a tükrös szíveket. Az édesanyjuk meg csak az ura miatt, látni annak beesett, sápadt arcát, átölelni görnyedt hátát. Két lovas csendőr állt a ház előtt, kakastollas kalapjukat lekapták a fejükről, amikor a népes családod megpillantották. Egyikük, az alacsonyabb rangú – az egyetlen, a dolmányára varrt pertli tanúsága szerint harmadosztályú tiszthelyettes – a málhatáskából egy vérrel áztatott felöltőt vett elő. Azt mondták az édesanyjuknak, elegendő, ha ezt azonosítja. A kabát zsebeiben csak a szétmorzsolódott mézeskalácsokat találták meg és egy papírfecnit János kézírásával. Tintaceruzával írva – amit valószínűleg az állomásfőnöktől kért kölcsön, mielőtt a tehervonat kerekei közé ugrott – ez állt rajta: „Ha szeretsz, Julcsám, gyere utánam!”

Így maradtak a lányok oltalom nélkül. Mire Zsuzsi végiggondolta a történteket, a kocsi megállt egy nagy ház előtt. A lányok sohasem láttak még ilyen szép nagy városi házat. Nyolc nagy ablakot számoltak meg, amik az utcára néztek. Az udvaros nyitotta ki nekik a nagykaput, behajtottak.

A lányok leugrottak a bakról, Pali bácsi illedelmesen lekapta a kucsmát a fejéről és  zavartan szorongatta a kezében, amikor a tekintetes úr kilépett a tornácra. Zsuzsi előtt negyven év körüli magas férfi állt. Sötét haja csak a halántékán deresedett. Gondozott, rövidre vágott bajusza és hideg acélkék szemei szigorúvá tették az egyébként megnyerő arcot.

– Hát megjöttek, Pali! No, mutassa mit hozott.

Pali bácsi maga elé tolta a lányokat, bátorításul Zsuzsi vállán nyugtatta a kezét.

– Itt lennének, ni, Tekintetes Úr, Kósa János árvái. Dolgos, becsületes népek.

A tekintetes úr hosszan mustrálta a lányokat.

– Remélem, nem csalódunk magában, Pali. Az előző cselédlányt elcsaptuk a háztól, mert kikapós volt. Ebben a házban nem tűrjük az ilyesmit. Most meg híján vagyunk a dolgos kéznek, főleg így farsang előtt.

– Tekintetes Úr! Kezeskedem értük. Nézzen csak erre az árvára – mutatott Zsuzsira –, hiszen szinte gyerek még. Húsvétkor haladta el a tizennegyedik esztendejét.

– Gyerek, gyerek – legyintett az úr. – Ismerem a fajtájukat, az előző lány is két pengőért meg egy színes pántlikáért a lelki üdvösségét is odaadta volna. No, de jól van, Pali, tegyünk próbát. Várjanak idekint. A cselédség dolgában nálunk az asszony dönt.

Azzal a Tekintetes úr belépett a házba, kint hagyva az udvaron az imént érkezőket. A lányok reszkettek, Pali bácsi is összefogta magán a posztókabátot, topogott a vékony csizmában, táncoltatta a csontig hatoló hideg.

– Gyere, megmelegítelek – szólt Zsuzsi Marikához. Ne félj, nem engedem, hogy bántsanak – s úgy szorította Marika kezét, hogy ujjai belefehéredtek.

Kisvártatva újra nyílt az ajtó és egy magas hölgy lépett ki a tornácra. A lányok még soha nem láttak ilyen elegáns dámát, mint amilyen a tekintetes asszony volt. Térd alatt érő szűk kék selyemruha villant ki a finom szőrmebunda alól. Fényes barna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Kecses, vékony ujjaival hosszú szipkás cigarettát tartott a kezében. Nyáron mutatványosok jártak a lányok falujában, ők hoztak magukkal újságokat, a magazin oldalán látott Zsuzsi ilyen fényes dámákat.

Az asszony nagyot szívott a cigarettából, fázósan összefogta magán a finom  szőrmét, majd miközben lassan kifújta a füstöt, végigmérte a lányokat.

– Túl sovány – állapította meg szárazon. – Nem fogja bírni a munkát.

– Bírja ez, bírja! Tekintetes Asszony, kérem. Szívós fajta, olyan, mint az anyja. Ismeri  a Tekintetes Asszony Kósáékat a faluból.

Mialatt Pali bácsi győzködte a ház úrnőjét, újra nyílt az ajtó és kockás öltönyben a fiatalúr jelent meg.  A tekintetes asszony azonnal a fiához fordult, csókot nyomott az arcára és ujjaival igazgatta meg a fiatal úr kócos fürtjeit.

– Megfázol idekint, Drágám! Nincs itt semmi érdekes, csak Pali hozta meg az új cselédlányt – szólt.

A fiatal úr úgy nézett a kislányra, hogy Zsuzsi elszégyellte magát. Szennyesnek és olcsónak érezte magát ettől a pillantástól. A legszívesebben kézen ragadta volna Marikát és elszaladt volna vele, ki-ki innen, majd a fagyott földúton, a szekérnyomokon haza… Haza, haza a fehérre meszelt parasztházba, hogy hallja Bogár üdvözlő ugatását az udvarban, a konyhába toppanva érezze a híg bableves illatát, és lássa anyja mosolytalan szép arcát, törékeny alakját. De nem futhatott el… közelebb húzta magához Marikát és a fülébe súgta:

– Marikám, ha itt lenne Pista, majd móresre tanítaná ezt a ficsúrt! Emlékszel, hogy orrba vágta azt a pimasz Jóskát is, Papdiék középső fiát a Nagyboldogasszony-napi búcsúban?

Pista. Szorult össze a lány szíve. El sem tudtunk búcsúzni…

– Rendben van! – szólt a tekintetes asszony. – Nem bánom, maradhat a lány. Irma – s a fejében a tornácon vacogó cselédlány felé intett – nem bírja egyedül a munkát. De ha nem válnak be, üzenek magáért, Pali.

– Hálásan köszönjük, Tekintetes Asszony! Higgye el, nem fog csalódni bennünk.

– Majd meglátjuk. Minden hónap első péntekjén jöjjön el, Pali, a járandóságért. Irma majd eligazítja magukat. Holnap nagymosás lesz, úgy készüljetek – nézett újdonsült cselédjeire. A lányt meg kísérje a cselédszobába, ott hátul – mutatott a tekintetes asszony az udvar végében álló alacsony melléképület felé, azután hátat fordított nekik és bement a házba.

Irma nagy darab, buta arcú, de kedves mosolyú lány volt. Orra és a mosogatóvízben kiázott kezei kipirosodtak a hidegtől, amíg félrehúzódva várakozott.

– Jöjjenek utánam!  – szólt, és sietősen elindult a cselédlak felé.

A szegényes melléképületben két kis szoba állt. A bal oldaliba nyitott be Irma. Két ágy, egy-egy kis szekrénykével és a sarokban egy lábazaton álló mosdótál volt a szoba összes felszerelése. A sarokban vaskályha pislákolt, meleget alig adott, a lányok lehelete meglátszott a nyirkos helyiségben.

– Az ott a ti ágyatok – mutatott a bal oldali ágyra Irma. Ha rendet tartotok jól megleszünk, meglássátok – bátorította a lányokat. Pakoljatok el, én szaladok, mert ma kenyérsütés van, a dagasztásban segédkeznem kell a szakácsnőnek.

Magukra maradtak a lányok Pali bácsival. Az öreg kínlódott magában, majd úgy gondolta az a legjobb, ha rövidre fogja a búcsúzást.

– Meglátod, Zsuzsi, jó sorotok lesz itt, csak becsüljétek meg magatokat. Ne nehezítsétek meg édesanyád sorsát.

Zsuzsi nem válaszolt, csak átölelte az öreget, annak durva posztókabátjába temette az arcát.

A kislány egy örökkévalóságig kapaszkodott megváltásért abba a foltos kabátba, de nem változott semmi. Ugyanabban a sivár szobában állt. Nincs menekvés. Elengedte hát az öreget és hátat fordított neki:

– Isten áldja, Pali bácsi!

– Vigyázz magadra, Kislányom.

Zsuzsi még hallotta, amint Pali bácsi csendesen becsukja maga mögött az ajtót, utána csak a hihetetlen csend tombolt a fülében. Száraz szemmel nézett ki a kicsi ablakon, Marikáról meg is feledkezett. A rongybaba az ágyra hajítva feküdt, fényes gombszemeivel értetlenül bámult a világra…

Magnóliák, emberek, gondolatok...

 Magnólia-turizmus. Azt hiszem ez a legjobb meghatározása annak a zarándokútnak, ami márciusban Szegeden elindul a Széchenyi-térre. Káprázatos, leírhatatlan látvány a tulipánfák szirombontása, amikor milliónyi óriási, halványrózsaszín illatos virágtól roskadoznak a magnólia-fák.

Előre készülök erre az időszakra, és ha tehetem, naponta kilátogatok a térre és nyomon követem, ahogyan a rózsaszín hosszúkás, tömött bimbókból kifejlődnek a viaszos, halvány szirmok. A fényviszonyoktól függően a sötét-rózsaszínből a déli napban fehérré, majd esténként babarózsaszínné válnak. Alkonyatkor ontják a mézédes, jellegzetes illatukat.

Csak állok, és gyönyörködöm… óvodáscsoport érkezik, szerelmes párok, idős emberek… mindenkinek ugyanaz az elragadtatás ül az arcán. Copfos, szőke, kék szemű kislány, reklámfilmbe illő arcocska, szép, bájos kedves. Odaszalad a fához, elkap egy virágot, majd húzza-húzza, míg le nem tépi.

Felszisszenek, mert fáj. Legszívesebben ráordítanék, de nem tehetem. Jól öltözött nagymamája, aki fagylaltot nyalogat, odaszól a gyereknek:

– Kincsem, nem érdemes leszedni, nem marad meg a vázában.

Nem azt mondja, ne tépd le, mert szép és érték, mert örök, mert szemet gyönyörködtető, hanem mert úgy sincs haszna. Mert, mint esztétikum, valami, ami cél és érdek nélkül szép, az haszontalan, ha nem tudjuk hazavinni, vázába gyömöszölni, birtokolni. Szeretnék rászólni a kislányra, de visszafogom magam, hiszen nincs hozzá jogom, nem vagyok anyja, nagyanyja, de még csak egy közterület felügyelő sem, aki rendre utasíthatná. Így csak ránézek, azzal a pillantásommal, amitől – ahogyan a gyerekeim mondják – hanyatt esik az ember. Azután megsajnálom, hiszen gyerek, és örömét leli a virágban, a maga módján. Gyerek kontra természet. Örömét leli benne egy érző lény, a virág meg mégiscsak egy növény, hogyan lenne mérhető egy emberrel. A letépett virág, mint egy meggyalázott fehér ruhás menyasszony, a fűben fekszik. Szirmait még lobogtatja a meleg szellő, egy kóbor méhecske is rászáll, nektárt gyűjteni. Azután jönnek újabb látogatók, akik cipőjükkel letiporják a haldokló virágot. Szirmai a sok gyötrődéstől megbarnulnak, hamarosan nem lesz más, mint szemét, valami undorító, barnás, csúszós hártya, ami ha a talpunkra ragad elcsúszunk és szitkozódva vakarjuk le a járdaszegélyen. Jön egy fiatal pár, termetes férfi, vékonyka hölgy. A férfi magabiztosan nekirugaszkodik és felmászik a tulipánfára. Ráül, lábát megtámasztja egy gyenge ágon, hogy kényelmesen pózolhasson. Érzem, ahogyan a gyomrom összeszorul.

– Nem bírom tovább, rászólok – fordulok a családomhoz.

– Kérlek ne, nincs jogunk hozzá!

– Jaj anya, ne kezd már megint – szólnak a gyerekek, és arrébb húzódnak, mert az anyjuk már megint ciki, aki beleszól, rászól, nevel, pedig nincs rá felhatalmazása. Igazuk van, nem szólhatok bele mások életébe, nem korlátozhatok senkit. Nekem is egyszerűbb lenne, ha nem érezném magam Don Quijoténak, aki szélmalmoknak megy neki nap, mint nap. Miért ne tolhatná fel a sörpocakját a férfi a törékeny tulipánfára, ha éppen úgy tartja kedve és nem tiltja semmi!? Demokráciában élünk, mindenkinek – a közízlés és a törvények határain belül – joga van azt tenni, amihez kedve van, amit jónak lát. És egyébként sincs körbekerítve a magnólia és nagy tábla sem figyelmeztet rá, hogy tilos rá felmászni, megtépni… akkor meg miért okoskodom. Mindig lesznek copfos kislányok és sörpocakos emberek, akik számára a birtoklás a fontos. Persze én is birtokolni akarok, hiszen százával készítem a fotókat, konzerválom a pillanatokat, a hozzájuk kötődő érzést és hangulatot és ezzel megfoghatóvá teszem a rohanó időt. Mert igenis az idő múlása ellen küzdünk mindannyian, ami örök és könyörtelen. Az idő állandóan fenyeget: tik-tak, tik-tak, bizony barátocskám, nem tudsz megállítani, vagy tudomást nem venni rólam! 

És persze azt is elfelejtettem, hogy nem részei vagyunk a természetnek, hanem urai. Már soha nem tér vissza az az idilli ősállapot, amikor minden élő tisztelte a másikat. Ölés és pusztítás akkor is létezett, de csak a létfenntartás céljából. Nem tiszteljük a természetet, amolyan csúcsragadozók, csúcsbirtoklók, csúcsokosak vagyunk, mi emberek. Két lábon járunk, eszközt készítünk, beszélünk, gondolkodunk, kisebb-nagyobb agytérfogattal rendelkezünk és rendet teszünk ebben a minket körülvevő rendetlenségben. Frusztrál minket a tehetetlenségünk, hogy bármennyire is okosak vagyunk, ami igazán lényeges, arra nincs befolyásunk: halandóság, betegségek, az idő  múlása…  Így hát uralkodunk afelett, aminél erősebbnek hisszük magunkat. Eldöntjük melyik növény hasznos vagy haszontalan, melyik állatfajból mennyit pusztíthatunk el, hogy a természet egyensúlya még fennmaradjon.

Jó messzire kanyarodtak el a gondolataim a magnóliafáktól… Fiatal pár érkezik. Rám mosolyognak, és megkérnek, készítsek egy fotót róluk, ahol csak ők, csak ketten állnak a rózsaszín virágok alatt. Nagyon felelősségteljes a feladat, hiszen számukra egy pillanatra most meg fogom állítani az időt… 

Az ing

    Iván kilépett az elegáns szállodai szoba erkélyére. Önkéntelenül is elmosolyodott. Az eléje táruló fantasztikus látvány és a reá váró izgalmas éjszaka ígérete hozta ilyen lázba. Beszippantotta a Rambla del Mar sós, fűszeres levegőjét. Bár már este nyolc óra is elmúlt, de így, július derekán Barcelonában még nem nyugodott le a Nap, búcsúzóul varázslatos bíbor színre festette a strandolók meztelen bőrét és a kikötő fehér vitorlásait. A férfi nézte a tengerparton sétáló vidám fiatalokat. Néhányan röplabdáztak a homokos fövenyen felállított hálóknál. Mások a tengerben fröcskölték egymást, közben nagyokat sikongattak. Amott két lány a pálmafák közé kifeszített kötélen egyensúlyozott.

 Iván most nem gondolkodott, csak élvezni akarta a pillanat varázsát. Úgy érezte, szétveti a boldogság, az erő, s ez az érzés mámorító volt, végre újra élt! Hirtelen kamasszá változott, aki magas csúcsokat hódít meg, távoli tájakat vesz birtokba, siklóernyővel száll a magas égbolton a hűs tenger habjai felett.

Zajt hallott a fürdőszoba felől. Talán Andi elkészült – gondolta, és máris kiszáradt a torka az izgalomtól. A szobában álló aranykeretes biedermeier tükör elé sétált és lassan ő is vetkőzni kezdett. Levetette a zakóját, kicsit megrázogatta, a szöszöket, porszemeket gondosan lesöpörte a felöltő válláról, majd a szekrény oldalán lógó vállfára akasztotta. A nyakkendőjét is kioldotta és az öltöny vállára fektette. Az ing következett. A felső gomb nem akart engedelmeskedni, hosszasan bajlódott vele. Iván tekintete összeakadt a tükörből szembenéző képmásával. Deresedő hajú, markáns férfiarc nézett vissza rá. Végigsimította az állát, és minden szerénytelenség nélkül meg kellett állapítania, hogy még mindig igen vonzó a megjelenése. Meleg tekintetű, barna szemei lágyítják szigorú vonásait. Vajon Andit mi foghatta meg benne? Talán a mosolya? A fellépése? A modora és stílusa? De nem is érdekes… A fürdőszobában készülődő nő nála több, mint tíz évvel fiatalabb, gyönyörű teremtés. Olyan, mint egy érett, roppanós cseresznye, ami után vágyakozik az ember, hogy beleharapjon, ízlelgesse, érezze a kemény húst, amit a fogaival marcangolhat. A fésülködőasztalon álló hosszú, szép metszésű kristálypohárhoz nyúlt és kortyolt egyet a gyöngyöző, hűs pezsgőből. Tovább vetkőzött, ám hirtelen megállt a keze. Emlékezett rá, hogy ez az inggomb szakadt le a múltkor, és lám, a felesége máris gondosan visszavarrta. Minden egyes gomb azonos irányban van átöltve az ing színével egyező árnyalatú cérnával. Emike gondoskodó, szerető kezeinek igényes munkája!  A felesége sohasem volt hódító díva, mint amilyen Andrea. Inkább decens szépség, okos, odaadó, szellemes, mégis titokzatos, akivel mindenről lehet beszélgetni, akit minden érdekel. Igazán veszélyes, hiszen a férfi az ilyen nőt nem megkapni akarja, hanem menthetetlenül beleszeret…

Iván sietősen visszagombolkozott. Lekapta a vállfáról a zakóját és a nyakkendőjét – bár a hanyagság mindig távol állt tőle – most gyorsan a zsebébe gyűrte. Már éppen a kilincsen volt a keze, amikor mögötte kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Andrea állt előtte egy szál törülközőbe burkolózva, illatosan, üdén, kívánatosan. Amikor meglátta, hogy Iván éppen távozni készül, mosolya az arcára fagyott és értetlenül nézett a férfira.

– De hát mi a baj?

– Baj? Nem, semmi! Most már minden rendben van! Bocsáss meg, kérlek! – szólt kurtán a férfi, majd sietősen becsukta maga mögött az ajtót.

A szállodából kilépve nagyot szippantott a tengerparti, sós levegőből. Megfiatalodva, sietős léptekkel indult el hazafelé…

A Sellő

Tisztelt Olvasóim, kedves Barátaim! Alábbi novellám megjelent a Szó-Kincs 2012 c. antológiában 2012 júniusában.     

           A tenger sima volt és nyugodt, csak halk csobbanások hallatszottak, amint a hullámok nyaldosták a part menti kavicsokat. Anna mellé a strandon egy szlovák család telepedett le. Ötven év körüli anyuka és apuka, majdnem felnőtt gyerekekkel. Az idősebb fiú a szeme sarkából leste a fiatalasszonyt, miközben az anyja tarka papírszalvétába csomagolt szendvicseket húzott elő a hűtőtáskából. A kamasz kitartóan, arrogáns magabiztossággal méregette az asszonyt. Anna régebben jót nevetett volna a helyzeten, vagy frappánsan visszavágott volna a tolakodó fiatalembernek. Most azonban dühítette ez a mini-macsó. Inkább becsukta a szemét, és próbált semmire sem gondolni, ami igencsak nehezére esett. Milyen jó lenne egy energiatakarékos üzemmódba kapcsolni, úgy, mint a számítógépeket. Egy vegetatív állapotot fenntartva kiiktatni a memóriát, enni, inni, aludni, bámulni a tengert anélkül, hogy az ember bele akarná vetni magát a hűs hullámokba, vagy flörtölni a csinos fiatalemberrel, de nem megy – gondolta keserűen. Feküdt hát engedelmesen tovább a hátán és várt. Mire is? Hogy holnap legyen, hogy más legyen, hogy ne sajnálja ilyen átkozottul magát. Nyugalom, meg kell próbálnia relaxálni, ahogyan a pszichológus tanította – koncentrált az asszony – beszívta mélyen a levegőt, majd lassan kiengedte azt, minden fújással igyekezve megszabadulni a rossz érzésektől, kisöpörni lelkéből az árnyakat. Micsoda ostobaság ez! Százezer nyugodt légvétel sem változtatja meg az életét, nem tudja meg nem történtté tenni azt az öt évvel ezelőtti napot, és nem lehet megszabadulni az elmúlt évek gyötrelmeitől sem. Hiába jönnek le azóta is minden nyáron ide, a kis horvát halászfaluba pihenni a férjével, hogy eljátsszák egymásnak a boldog folytonosságot és állandóságot, elhitetve magukkal, hogy régi életük szertartásainak állhatatos ismételgetésével dacolhatnak a sorsukkal.

Egy árny vetődött Anna arcára, eltakarta az égető Napot. Az asszony ellenzőt formált a kezével a szeme elé és meglátta Pétert. Belesajdult a szíve, olyan gyönyörű és tökéletes volt a férje. Pontosan olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Anna akkor nyaralt itt először a barátnőivel. A parton napozott, mikor pontosan ugyanúgy, mint most, Péter árnyéka homályosította el a Napot. „Ajánlhatok Önnek egy hajókirándulást a Kornati-szigetekre?” – kérdezte angolul.  Anna nem hitt abban, hogy első látásra szerelembe eshet valakivel, de igenis egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy tudja, valakivel el tud-e képzelni egy randit, közös strandolást, egy szenvedélyes éjszakát. Akkor és ott, elveszett… Nyár végén már együtt jöttek vissza Magyarországra, és a következő héten összeköltöztek Péterrel.

– Hoztam neked egy kis gyümölcsöt, gyere, felültetlek – szólt most is kedvesen, de arcáról eltűnt az a mosoly, amit az asszony annyira imádott.

– Köszönöm, de nem kell ennyit fáradnod – válaszolt Anna mogorván a férjének.

– Ne aggódj, magamnak is készítettem egy salátát. Nincs nagyon meleged? Ha gondolod, behúzlak az árnyékba – kérdezte a férfi kötelességtudóan.

Anna gyűlölte ezt a fásult és erőltetett udvariaskodást. Miért nincs Péternek elég bátorsága ahhoz, hogy azt mondja, elég! Miért nem fogja a holmiját és menekül el innen hátra sem nézve, hiszen amit maga mögött hagy, arra jobb nem is emlékezni többé. Lélegezzen fel, kezdje újra! De nem, ő teszi a dolgát nap mint nap, gondoskodik a feleségéről, amitől Anna még nyomorultabbul érzi magát. Az asszonynak sokkal könnyebb lenne haragudnia rá, amiért elmegy, de a férfi tűr szótlanul, kötelességtudóan és boldogtalanul.

– Köszönöm! – próbált kedvesen válaszolni, miközben felkészült a szánalmas és megalázó helyzetre.

Péter megfogta a matracot, amin feküdt, és a kőkerítéshez húzta. Az asszony hóna alá nyúlt és felültette, mint egy rongybabát, tehetetlen lábait gondosan eligazgatta.

Fiatalabb korában Anna búvárúszó volt. Amikor a versenyeken lábfejét belebújtatta a halfarok szerű uszonyba, Péter mindig a fülébe súgta:

– Hasítsd csak a vizet, Sellőm, nekem mindig te leszel a bajnok!

Micsoda metamorfózis – gondolta a fiatalasszony keserűen – sellőből fóka lettem!

– No, mi van, Kisapám, még most is olyan jó nőnek tartasz? – vetette volna oda Anna legszívesebben a szlovák fiúnak, aki most döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámult rá. Az asszony tulajdonképpen megszokta már az évek során az emberek reakcióit. A döbbenetet, a részvétet, a háta mögötti összesugdosást, az együttérző és egyben csodáló pillantásokat, amivel Pétert kísérték, amint tolja a kerekesszékét. Persze, hiszen ő az áldozat!

– Tudod mit? Inkább eveznék egyet, ha nem bánod, olyan szép és nyugodt most a tenger – mondta Anna szelíden.

– Persze, ahogy gondolod! Hozom a kajakot.

A baleset óta ez az egyetlen sport, amit művelni tudott. Vettek egy speciális tengeri evezőst,  mivel a nyári szabadságot azóta is a rogoznicai villában töltötték. Péter már hozta is az eszközt. Ő a kezeit beletette a kajakba, megemelte a csípőjét, hogy Péternek minél kevesebb erőfeszítésébe teljen berakni őt a vízi alkalmatosságba, és beszíjazni tehetetlen lábait. Egy erős lökéssel férje a vízre bocsátotta…

–  Vigyázz magadra! – integetett utána Péter. – S ne evezz túl messzire!

Anna, erős karjaival forgatta az evezőlapátot. Néhány méterre a parttól visszafordult, s a parti fehér villákat nézte, a falakra felfutó bougainvillea csodás, harsánylila virágait, a rózsaszín és fehér leandereket, a most még csukott szirmú, tarka estikéket, amik alkonyatkor mutatják meg igazi pompájukat. Kajakozott tovább, s mikor újra visszapillantott, a strandoló embertömeg már csak egy rózsaszínes, barnás paca volt a fehér sziklák és a kék tenger között. Balról a „Sárkányszem”- nek nevezett tengerszem sziklafala látszott. Mennyit ugráltak itt Péterrel a magas partról a kristálytiszta, zöldes vízbe, egykoron… Akkor, amikor még évente háromszor síeltek, nyáron hegyet másztak a Tátrában, és búvárkodtak, itt az Adrián. Azután egyszer, azon a húsvét előtti csütörtökön, öt évvel ezelőtt ő ablakot tisztított, és a háztartási létra legfelső fokáról a dohányzóasztal szélére zuhant. Azonnal tudta, hogy nagy a baj, mert deréktól lefelé csak zsibbadást érzett, és nem tudott felállni.

– A hatodik csigolya törött el – magyarázta később a doktornő a klinikán. Tudják, az ilyen jellegű traumák húsz százaléka a háztartásokban, otthon történik – folytatta mosolyogva, mintha a tény, hogy Anna esete javítja a statisztikát, könnyebbé tenné az asszony helyzetét.

A fiatalasszony elhessegette a rátörő emlékeket, és próbált az evezésre koncentrálni. Előtte a távolban a hófehér világítótornyot célozta meg, s minden erejét bevetve lapátolt. Balra egy húzás, majd jobbra, megint bal, majd jobb... Anna számolta, hányszor meríti az evezőt a vízbe, mialatt egyszer fordul a világítótorony lámpája. A távoli cél egyre közelebbinek tetszett, bár nem nézett hátra, de tudta, hogy nagyon messzire került a parttól. Mágnesként vonzotta a sziklára épített jelzőoszlop. Ott búvárkodtak együtt Péterrel először. Az asszony most felidézte, ahogy lassan ereszkedtek lefelé a mélységbe a sziklafal mentén, egymás kezét fogva, a nagy csendben. Csak a reduktorból kiáramló levegőbuborékok hangját, saját légvételüket és szívverésüket hallották. Olyan csodálatosan nyugodt és romantikus volt minden, ők ketten a nagy kékségben. A sziklás tengerfenék mentén ormányos tengeri keszegek, sügérek, angolnák úsztak el mellettük. A sárga szivacstelek és a fekete tengeri uborkák között néha egy-egy vörös skorpióhalat pillantottak meg. Egyre mélyebbre úsztak. Anna most is emlékezett, hogy mennyire fázott és félt, de ezt persze nem merte bevallani Péternek. Felnézett a felszín felé és csak a rájuk nehezedő végtelen vízoszlopot látta, s a fentről beszűrődő távoli napsugarakat, amint azok megvilágították felszálló légbuborékaikat. A fiatalasszony elfordította a fejét a sziklafalról, és megpillantotta a végtelen mélységet és sötétséget. Olyan apró és védtelen volt ebben a közegben. A búvárruhát hirtelen nagyon szorosnak érezte, levegő után kapkodott, és azonnal fel akart jönni a felszínre. Péter határozottan visszahúzta őt a mélybe, mert, hogy ne kapjanak keszonbetegséget, muszáj volt még lent maradniuk, és csak fokozatosan felemelkedniük a felszínre. Anna a búvármaszkon keresztül belenézett Péter szemébe, akinek pillantása megnyugtatta, s oldotta a pánikot. Igen, ilyen ő, maga a nyugalom, a biztonság és a szeretet. S ő most örökös boldogtalanságra kárhoztatja…

Anna csak evezett és evezett rendületlenül, mígnem könnyein keresztül meglátta, hogy északnyugati irányban veszedelmesen fodrozódik a tenger. Mire átfutott az agyán mi is történik, máris érezte vizes bőrén a hűvös fuvallatot. Itt a Bóra, értette meg azonnal. Nyáron ritka ez az erős szél, de néha előfordul. Megfordult, s a partot kereste. Hirtelen megemelte a kajakot egy hullám, s végre hihetetlen távolságban meglátta a távoli fehér csíkot, a szárazföldet. Össze kell szednie magát, ha túl akarja élni. Minden egyes evezőcsapásba próbált a törzsével is beledőlni, hogy minél gyorsabban haladhasson. A hullámok egyre jobban dobálták a kajakot, mindenfelől a jéghideg víz csapódott rá. A hidegtől és a rémülettől minden ízében vacogott. Egy pillanatra meg kellett állnia, hogy összeszedje maradék erejét. Körbenézett, s csak hullámhegyeket látott, már nem tudta biztosan merre kell eveznie. Ekkor egy óriási tarajos hullám hátulról tarkón vágta az asszonyt, majd a hideg víztömeg a kajakba zúdult, s felborította azt. Anna fejjel lefelé fuldoklott a vízben. Próbálta visszafordítani magát az evezővel, de nem sikerült. Szemét, orrát, marta a hideg sós víz, nyitott szájjal kapkodott levegő után a víz alatt.

Váratlanul erős kezek ragadták meg, s egy csónakba húzták. Anna köhögött, prüszkölt, s mikor kinyitotta a szemét, Péter aggódó arcát látta. A férfi ugyanazzal a rajongó, szeretettel teli pillantással nézett rá, mint réges-régen, itt a közelben, huszonöt méter mélyen a tengerben, a búvármaszkon keresztül.

– Mit csináltál? Mondtam, hogy ne evezz messzire! Teljesen kétségbeestem, amikor észrevettem, hogy feljön a vihar. Még szerencse, hogy Mirkó csónakja éppen ott horgonyzott – hadarta szemrehányóan a férfi.

– Pedig talán jobb lett volna, ha később érsz ide – zokogott az asszony.

– Tényleg? S vajon kinek lett volna jobb? Talán neked, hogy megfutamodhass? Vagy nekem, hogy esélyt se adhassak a folytatáshoz? – ordított a férfi. Azt hiszed, csak te szenvedsz? – folytatta. Hát nem. Tudd meg, hogy nekem is nagyon nehéz. S tudod miért?

Az asszony döbbenten hallgatta, milyen elementáris erővel törnek elő férjéből a ki nem mondott gondolatok.

– Szörnyű, hogy lebénult a lábad, rettenetes! De ennél sokkal borzasztóbb, hogy te lehetőséget sem adsz nekem, és magadnak, hogy megpróbáljuk túlélni ezt a tragédiát, és felépíthessük az új életünket. Cinikus lettél és elutasító, s ez ezerszer jobban zavar, mint a béna lábaid! Nem tudom én sem, hogy mi lesz velünk, de értsd meg, igenis meg akarom próbálni folytatni veled az életemet. Kérlek, kicsi Sellőm,próbáld meg te is!

Anna csendesen sírdogálva átölelte Pétert, és engedte, hogy a férje a karjaiba vegye, majd kiemelje a parton a csónakból.