Elza két hete figyelte már a lányt,
aki eddig minden nap pontosan tizenkét óra után öt perccel lépett ki az
irodaházból, hogy a barátnőivel ebédelni menjen a sarki kisvendéglőbe. De éppen
a mai napon, késik. Az elmúlt időben az asszony árnyékként követte Ritát.
Kiismerte a szokásait, megtudta mit eszik, mit iszik, kikkel barátkozik, mivel
tölti a szabadidejét… Igen, alaposnak kell lennünk, ha az ellenségünket le
akarjuk győzni. Márpedig Ritát muszáj megállítania, nem engedheti Elza, hogy
életének utolsó biztos pontját is elvegyék tőle.
Végre
megpillantotta őt az asszony, a vidám hölgycsapatban, amint azok egymásba
karolva kiléptek a kapun. Igazán rendkívül szép lány, kedves arcú és feltűnően
csinos – állapította meg keserűen Elza. Nem, most nem szabad gyengének lennie,
és elérzékenyülnie. Be kell fejeznie amit eltervezett, igazságot kell
szolgáltatnia.
Elza
magabiztosan sietett a főbejárat felé. Farmert, egyszerű fehér trikót viselt.
Hosszú haját a baseballsapka alá gyűrte, a divatos napszemüveg szinte az egész
arcát eltakarta. Bár már negyvenéves is elmúlt, de alakja oly törékeny és
fiatalos volt, hogy távolabbról, felületes szemlélő akár huszonévesnek is
hihette. A torkában dobogott a szíve, amint kinyílt előtte a fotocellás ajtó. A
recepciós kisasszony egy műanyag tálból kanalazta a gyorséttermi ebédjét.
Próbálta gyorsan lenyelni a falatot, hogy megállíthassa és útbaigazíthassa az
érkezőt, de Elza megelőzte:
–
Hello, pizza a harmadikra – mutatta fel a barna kartondobozt, és mielőtt még
választ kaphatott volna, széles mosollyal az arcán, elsietett a pult mellett,
és belépett a liftbe. Megnyomta a harmadik gombot. Homlokán verejtékcseppek
gyöngyöztek, halántékán lüktettek az erek. Végre megállt a felvonó a kívánt
emeleten, és Elza elindult a néptelen folyosón. Hamar megtalálta a 308-as számú
ajtót. Három íróasztal állt az irodában. Elza az ablak előtti szék karfáján
megismerte a kék bőrdzsekit, amit Rita reggel viselt. A kabát alatt megtalálta a
lány sporttáskáját, amivel munka után edzeni jár. A szokásos holmik mellett
benne volt egy dobozos üdítőital. Elza a pizzás dobozból elővette a fecskendőt,
és a narancslébe injektálta a halálos mérgű főzetet.
Néhány perc múlva az asszony már az autójában
ült, és hazafelé tartott. Nyugodt volt és üres. Nem érzett sem örömöt, sem
bűntudatot. Mintha kívülről látta volna magát, vagy, mint egy filmben, amiben a
hősnő végrehajtja a küldetését. Hiszen igazságot kellett szolgáltatnia, és meg
kellett védenie magukat. Fiatalabb korában mély meggyőződéssel hitte, hogy ha
az ember őszintén, hittel, szorgalommal él, és teszi a dolgát, annak meg lesz
az eredménye. Egész életében kőkeményen dolgozott, mindent feláldozott a
karrierjéért, és tavaly jött egy Rita-féle csitri, aki az ötletes prezentációival,
no meg a feszes, húszéves fenekével kitúrta őt az elnökségi székből. Alig, hogy
kiheverte az egzisztenciális csődöt, máris következett az újabb csapás. Elza
rájött, hogy a férje titkolózik, és keddenként eltűnik. Persze, Rita! Hogyan
képzelhette ez a fruska, hogy ezt megúszhatja. Nem veheti el tőle Tamást. Ő
maradt az egyedüli boldogsága, az élete célja, akiért még érdemes reggelente
felkelnie. „Nem Kisanyám! Nincs ingyen leves az életben! Mindenért meg kell
fizetnünk!” – mormolta magában félhangosan, amint leállította a kocsiját a házuk
előtt.
Elza
belépett a bejárati ajtón, és rögtön kellemes illat csapta meg az orrát. Az
étkező felé vette az irányt, ahol a férje az asztalt terítette a vacsorához.
–
Meglepetés! – köszöntötte Tamás a feleségét.
–
Nahát?! Csípj meg, biztosan álmodom!
–
Asszonyom, kérem, fáradjon az asztalhoz. Aperitifként hozhatom Önnek házunk
specialitását a mojitot, jó sok mentalevéllel – tréfálkozott Tamás, és a széket
udvariasan kihúzta az asztaltól, hellyel kínálta Elzát.
–
Tamás, ne bohóckodj, mi ez az egész? Te, meg a főzés! És ez a káprázatosan
megterített asztal! Lenyűgöző! – kacagott az asszony.
–
Ez az ajándékom számodra.
–
Alaposan megleptél, de mivel érdemeltem ki ezt a törődést és figyelmet?
–
Várj, csak sorjában mindent. Máris hozom a koktélokat és az előételt – a férfi
már el is tűnt a konyhában, hogy pillanatokon belül az asztalra varázsolja az
ígért finomságokat.
–
Hölgyem, egészségére! – koccintottak.
Elza
nagyot kortyolt a mojitoból, amibe a kelleténél több Baccardi került, de erre
most szüksége is volt.
–
Kérlek, áruld el a meglepetést, mert az izgalomtól úgy összeszűkül a gyomrom,
hogy egy falatot sem tudok majd enni.
–
No, jó, nem bánom – kezdett a mesébe a férfi. Tudod az utóbbi időben láttam
rajtad, hogy mennyire bánt a szakmai kudarcod. Mogorva lettél és zárkózott. Ismersz,
tudod, hogy önző ember vagyok, nem tudok így élni. Nekem a mindig mosolygós
tündéremre van a szükségem…
–
Nem pedig egy boszorkányra – vágott közbe Elza.
–
Igen, valahogy így. Tehát elhatároztam, hogy támogatom a régi álmod megvalósítását,
azaz az ötletedet, hogy nyissunk egy kis éttermet.
–
Drágám! De hogyan… ez lehetetlen – hebegett Elza a meglepetéstől.
–
Mindent elgondoltam, és kiszámoltam. Ha a megtakarításainkat mindketten
beleadjuk, és tudsz várni még egy évet, amíg befejezem ezt az aktuális
projektet a cégemnél, akkor vágjunk bele! Látod? Már főzni is tanulok, hátha
felveszel kuktának!
–
Nem akarok elhamarkodott ígéretet tenni, először lássuk azt a vacsorát!
A
főétel Elza kedvence volt, fogasfilé Kárpáti módra.
–
No, Kedvesem, hogy ízlik?
Elza
belevágott a hófehér halhúsba, amit, mint a lágy vajat, úgy hasította az ezüst
kés. A villára helyezett falatkára ráfolyt a tejszínes, kapros mártás, és az apró,
rózsaszín koktélrákokból és gombából álló ragu.
–
Ez egyszerűen mennyei! De te nem is szereted a kaprot?
–
Csaltam. Az enyémből kihagytam, a tiedből viszont nem sajnáltam, tudom, hogy ez
az egyik kedvenc fűszered, csak ritkán készítesz vele ételt, mivel én nem
állhatom. Mindjárt hozom a desszertet is, csak előtte töltök még bort.
Elza
furcsán érezte magát. Elnehezültek és zsibbadtak a lábai, talán a bortól… Már
az ételt sem kívánta, de nem akarta Tamást megbántani, ezért vett egy darabot a
kapros-túrós lepényből.
–
Ki tanított főzni? Ilyen csodásan elkészített menüt nem lehet a szakácskönyvből
kiolvasni.
–
Ez egy külön történet. Emlékszel Béla kollégámra? Nos, az ő lánya, Rita, tudod,
a helyes barna lány, aki egyébként napjainkban már felkapott gasztroblogger, esténként
főzőtanfolyamot vezet. Beiratkoztam hozzá én is, és keddenként elszöktem hozzá
gyakorolni. Fiatal kora ellenére igazán remek szakács, talán még a
vállalkozásunkhoz is kérhetjük a segítségét.
–
Micsoda? Rita… főzőtanfolyam… nem értem… – hebegett Elza és torkán akadt a
lepény.
–
És természetesen a másik tanítómesterem Te voltál – folytatta Tamás, aki
olyannyira megrészegült hőstettei részletezésétől, hogy fel sem tűnt neki
felesége sápadt arca, zavart viselkedése –, hogy jót, csak a legkiválóbb
alapanyagokból lehet főzni. Kimentem hát a konyhakertedbe, és e remek vacsoráért
feláldoztam a legszebb szál kaprodat. Jó nagyra nőtt, már virágzott is,
látszott, te is használtál már belőle, gondoltam éppen megfelelő lesz. A fehér
virágjából csak egy kicsit tettem az ételbe.
–
Azt mondtad fehér volt a virágzata?
–
Igen. Nem ízlett a desszert? Rosszul nézel ki…
–
Nem, Szívem, minden így van jól. Tudod, ma este igazán lefőztél engem.
Tamás!
Légy kedves, tölts nekem egy nagy pohár konyakot, megkoronázva ezzel ezt a remek
vacsorát, majd vidd el a kutyát sétálni, addig én elmosogatok.
Miután a férfi becsukta maga mögött
az ajtót, Elza a kezébe vette a konyakospoharat, és egyszerre lehajtotta az
erős italt. Abban reménykedett, hogy az alkohol hamarabb elbódítja majd,
minthogy tiszta tudattal átéli, amint a méreg lebénítja a légzőszerveit is.
Foltos
bürök. A nagy hasonlóság miatt a kaprok közé ültette el a gyomot, hogy ne
tűnjön fel senkinek. Ma reggel, miután elkészítette belőle a Ritának szánt
főzetet, elfelejtette elégetni a növényt.
Elza
kezéből kiesett a kristálypohár, és szilánkjaira robbant szét a padlólapon. A
szer hatott, az asszony végtagjai már lebénultak, mosolya vigyorrá torzult az
arcán. Lám, most először tökéletesen igaza lett: az életben egyszer, előbb vagy
utóbb, mindannyian, mindenért megfizetünk!