Roborovszky Róbert

          Karácsony másnapja volt, kezdett beesteledni. Az év legszebb ünnepének második napja, amikor a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú áhítatunkba már némi szomorúság is vegyül, mert tudjuk, hamarosan véget érnek ezek a csodálatos napok, s újabb egy teljes évet kell várnunk, hogy lelkünket ünnepi pompába öltöztethessük.

Melankóliámat némiképpen enyhítette a tény, hogy ez a nap volt az én pihenőnapom, amikor mi mentünk vendégségbe, és nem nekem kellett végigizgulnom a délelőttöt, hogy elég porhanyósra sült-e a pulyka, kellőképpen édes-e a csokoládétorta krémje, és kiszellőzött-e a töltött káposzta illata –  no jó mondjuk csak ki nyugodtan, inkább szaga –,  mire megérkezik a család az ünnepi ebédre.

A nagyszülőknél elköltött pompás ebédből hazatérve az emeleti szobában beszélgettem Miklóssal, a legnagyobb fiammal, amikor kétségbeesett sikoltást hallottam, majd Peti  zokogva rohant hozzám:

– Anya! Gyere gyorsan, Robival történt valami.

Rémülten szaladtam a gyerekszobába, és sajnos valóban nagy volt a baj. Robi ájultan feküdt. Gyerekeim bűntudatos arcát látva úgy gondoltam később faggatózom a történtekről, most gyorsan cselekednünk kell. A kis sérültet lefektettük, aki néhány pillanat múlva feleszmélt, szemét bágyadtan kinyitotta, egyenletesen lélegzett, de nem mozdult.

Az este hátralevő része, majd az éjszaka néma rettegésben és bánatban telt mindannyiunk számára.

Másnap hajnalban kipattant a szemem, úgy éreztem néhány percet aludtam csak. Sokáig feküdtem az ágyban éberen, füleltem, figyeltem a szomszéd szobából átszűrődő neszeket. Erőt és bátorságot gyűjtöttem, majd átlopakodtam a betegünkhöz. Robika aludt, zihálása kissé alábbhagyott. Simogatásomat, nyugtató szavaimat békésen tűrte.

Reggel szótlanul és kétségbeesetten ültünk a konyhában. Egyikünknek sem volt étvágya, csak piszkáltuk a tányérunkon a finom ünnepi maradékokat. Robi sem evett, nem ivott, csak feküdt mozdulatlanul.

- Anyu! Ugye elvisszük orvoshoz? – kérdezték sírva a gyerekek.

- Persze, induljunk gyorsan! – válaszoltam.

Most egyik csemetémet sem kellet nógatnom, hogy „öltözz már, vedd a cipőd, még mindig pizsamában vagy!” Példás csendben és gyorsasággal, perceken belül mindannyian elkészültünk.

Robikát bebugyoláltuk, óvatosan levittük az emeletről, beültettük az autóba, és elindultunk a város másik végébe a magánklinikára. Az orvost jól ismertem, évekig szomszédok voltunk. Az életem szigorú rendszerében és értékrendjében ő a „jó ember” státuszt kapta. Jó és Ember, a szó legnemesebb értelmében, ami manapság egyre nehezebb és ritkább szerepkör a világunkban. Csupaszív férfi, derűs, békés, mindenhol, mindenkivel szemben jóindulatú.

Beléptünk a zsúfolásig teli rendelő várótermébe. Az ízlésesen berendezett és barátságos miliőt teremteni próbáló helyiségben tapintható volt a feszültség, a fájdalom, a reménykedés. Volt, aki ambuláns műtétre várt, mások, a mosolygó kísérőikkel csak az éppen esedékes védőoltásokért jöttek. Nem volt kedvünk szóba elegyedni a várakozókkal, láthatóan mindenkit lefoglalt a saját baja.

Végre egy achilles-műtétre készülő páciens után sorra kerültünk.

–  Szervusztok, no mi a baj? – kérdezte a doktor úr mosolyogva.

– Robikánk beteg, nem eszik, nem iszik, nem mozdul.

– No, nézzük csak – vette elő a fonendoszkópját Laci, majd óvatosan meghallgatta Robikát. A szívműködése rendben, tüdeje tiszta – szólt megnyugtatóan. Történt esetleg valami trauma? A legkisebb sérülés miatt is sokkot kaphatott, ha utána nem volt energiabevitel, leesett a vércukorszintje, s innen önerőből nagyon nehéz kijönni – hangzott a logikus magyarázat.

– Nem voltam ott a szobában, de lehetséges, hogy elesett, vagy leesett – s lógó orrú gyerekeim feje fölött próbáltam rejtjelezni Lacinak, hogy tapintatból inkább most ne firtassuk a körülményeket. Petiért legalább annyira aggódtam.

– Értem – bólintott. A mozgása mindenesetre koordinált, szeme és szája tiszta – vizsgálta tovább a doktor úr betegünket.

– Van remény? – kérdezte Peti sírva.

– Persze, mindent megteszünk, ami emberi erőn múlik – nyugtatta meg  középső fiamat az orvos. – Adunk neki egy kis infúziót, s majd meglátjuk…

Üvegek, fecskendők kerültek elő, mi reszkető térddel inkább kimentünk a váróterembe, amíg a beavatkozás tartott.

Kisvártatva az asszisztens szólt, hogy már készen is vannak.

Robika máris sokkal jobban nézett ki.

– Most a teljes nyugalom a legfontosabb a betegünknek. Tartsátok melegen, egyen, igyon, s ha lehet, egy-két napig ne játsszatok vele! – kaptuk az utasításokat.

– Persze, nagyon vigyázunk rá!

– Gyertek, írjunk neki kartont és egy beteg kiskönyvet – bár ne hozza úgy a sors –, hátha még jöttök hozzánk.

A következő beteget már előkészítették a műtétre, Laci doktor bácsi mégis türelmesen leült a számítógép elé:

– Beteg teljes neve?

– Roborovszky Róbert – válaszoltuk a gyerekekkel kórusban.

– Kora?

– Hat hetes.

– Neme?

– Fiú.

– Szóval, hím.

– Fajtája?

– Roborovszky törpehörcsög.

– Súlya? No, gyere csak, barátocskám, mindjárt megmérlek – fogta meg Laci a grabancánál gyengéden, de mégis határozottan Robit, majd egy műanyagkosárkában a digitális mérlegre tette. – Tizenhat gramm.

Másfél dekányi élet – gondoltam –, akiért mindannyian sírunk és aggódunk, átvirrasztjuk az éjszakát. A bánatomba egy kis szégyenérzet is vegyült, hiszen annyi szörnyűséggel, olyan sok nyomorral, szerencsétlen élettel találkozunk nap mint nap, s Robi mégiscsak egy törpehörcsög…

Laci, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a vállamra tette a kezét:

– Tudom, a szeretet néha nagyon fájdalmas. Azért – tényleg csak teljesen őszintén, a ti védelmetekben, mielőtt elemésztitek magatokat az aggodalomban – azt tanácsolom, legközelebb, ha házi kedvencet akartok tartani, inkább vegyetek egy plüssállatot. Az élőlények, úgy ahogy mi is emberek, születünk, élünk, sokaknak örömet okozunk, azután egyszer csak elmegyünk. Ez az élet törvénye, s ezt tudomásul kell vennetek! Egy ilyen  apró állat élete nagyon rövid, s oly törékeny. Ha most meg is gyógyul, el kell fogadnotok, hogy egyensúly bármikor felborulhat, hiába teszünk meg érte mindent.

                         

                                                                   ***

Két hét telt el a baleset óta. Mindannyiunk legnagyobb örömére Robika két nap alatt teljesen felépült. Fekete szeme élénken csillog, szőre fényes és ápolt, újra rágcsál, szaladgál a futóalagútjában, éjszakánként önfeledten rója a köröket a mókuskerekében. Élvezi kis gazdái teljes figyelmét és gondoskodó, gyengéd szeretetüket.

„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat tehetünk nagy szeretettel.” (Teréz anya)

Sorsomra hagyatva

Kedves Olvasó! Alábbi novellám megjelent a "Szél szárnyán" című antológiában (Holnap Magazin Kiadó, Könyvműhely Nyomda, Miskolc, 2011) A kötet megvásárolható a Líra Könyvesboltokban, és rendelhető a Bookline-on keresztül.

Fázom.

Nem tudom mennyi ideje fekszem itt, talán órák, vagy az is lehet, hogy napok óta. Testem a reggeli harmattól nedves. Nem emlékszem pontosan mi történt velem, de nagy a baj. Érzem az alvadt vér rémisztő és undort keltő szagát. A számat nem tudom becsukni, de nyelvemmel kitapintom a csontszilánkokat és a kitört fogaimat. Nyugalom, mindjárt összeszedem magam, hiszen sokszor voltam már szorult helyzetben, annyi mindent megoldottam már egyedül. Levegőt be… hú, ez nagyon fáj, szúr a bordám, biztosan eltörött… és most lassan ki.

Muszáj, hogy jobb legyen!

Lábaimat hiába próbálom mozgatni, azok nem engedelmeskednek. Jaj, mi van velem?

Egy kopó közeledik, hallom a lihegését. Még ez is! Hátha nem vesz észre! A szél  nekem kedvez, velem szembe fúj, talán a kutya nem kap szimatot. De igen, léptei közelednek, ugat, zihálását már itt érzem az orrom előtt. Összeszedem minden erőmet, és behúzódom a szederbokor alá. Látom a kutya nyáladzó pofáját, hatalmas tépőfogait, amint csahol, nyüszít, vérszomjasan.

– Hé, Pimasz! Pfúj! Hagyd abba! Mit találtál, te komisz! Nem érünk rá tücsköt fogni, nyomokat keresni! Szilvi vár minket a reggelivel – szól hozzá a férfi, és akkorát ránt a pórázon, hogy a kutya fájdalmasan felnyüszít, majd kénytelen-kelletlen tovább lohol a gazdi mellett.

Micsoda undorító, gyomorfordító talpnyalás! Mindegy, szerencsére ezt megúsztam.

Próbálok visszagondolni, mi is az utolsó emlékképem? Igen, megvan. A Nap forrón tűzött, és én megláttam őt. Milyen gyönyörű, milyen kívánatos teremtés…

          Hangok, hangokat hallok. Összehúzom magam, lélegzetvisszafojtva meglapulok az ágak alatt, hátha nem vonom magamra a figyelmet.

– Hé, Zoli, várj! Oda nézz, mi van ott! – rikoltja az egyik embergyerek a másiknak.

– Hú! Mi ez? Ilyen rondát még sose láttam. Él még? – kérdezi a kisebbik.

– Nem tudom! Fogjuk meg, és mutassuk meg a többieknek! – válaszol izgatottan a magasabb gyerek.

A fiú keze fenyegetően, könyörtelenül közelít felém. Még néhány centi, és mindjárt eléri a lábam! Ekkor azonban a támadóm fájdalmasan felkiált.

– Jaj! A szedertüskék borzalmasan szúrnak. Tudod mit? Fogd meg te, ha annyira akarod – szól oda a társának sírós hangon.

– Hagyjuk a csudába! Egyébként is, szerintem döglött.

Elmennek.

Hol is tartottam?

A fájdalom teljesen eltompítja a tudatom, nehezemre esik koncentrálni. Igen, tehát megpillantottam őt. A kis cirmos nőstényt, ahogyan igézően nézett rám zöld szemeivel, kacéran égnek emelte a farkát, illegette magát, kecses, izmos testével hívogatóan előre szaladt. Én, vágytól hajtva, mint az őrült, utána vetettem magam. Ekkor hirtelen, a semmiből, egyszerre csak ott termett az a nagy fekete autó, majd egy koppanás, hosszú repülés, bucskázás a levegőben, sötétség… és fájdalmas ébredés eme szederbokor alatt. Elgázoltak. Semmi kétség.

Most mit tegyek?

A fájdalom elviselhetetlen, és egyedül vagyok.

Félek.

Nem tudom pontosan, hogy mitől, de félek. Utoljára kölyökkoromban reszkettem így. Emlékszem arra a hűvös, nyirkos éjszakára, mikor hideg kezek egy árokba hajítottak. Előtte anyám emlőjén csüngtem, boldogan és elégedetten szenderegtem, majd a következő emlékképem az, hogy a csatorna fenekén, sárban és mocsokban ülök összegubózva. Sírtam, akkor és ott, először és utoljára életemben, keservesen panaszkodtam. Hívtam anyámat, a fajtársaimat, ordítottam értük, de csak a csöndes, koromfekete éjszaka ölelt körül. Kiabáltam, könyörögtem, hangos panaszkodásom eltompította a közeledő léptek zaját. Gyengéd, vékony kéz nyalábolt át, rémületemben kapálóztam, apró körmeimet, puha fogaimat a tejszagú ráncos kézbe mélyesztettem.

– Te, kis Csacsi! Gyere, te szegény pára, jót akarok neked! Ne félj! – súgta a kézhez tartozó meleg hang.

A kedves, gyengéd érintés megnyugtatott, egyébként is, akkorra teljesen kimerültem, nem volt már erőm harcolni. Barátságos, jó szagú otthonba vitt az asszony. Kaptam mindig meleg ételt, italt, ugyanakkor szabad maradhattam. Néha megengedtem, hogy a néni az ölébe vegyen, simogasson. Kedves dorombolásom boldoggá tette a jótevőmet, hálásan vakargatta a fülem tövét. Igazán remekül éltünk együtt!

Egy napon a társam nem kelt föl az ágyból, nem adott ennem, hiába nyávogtam. Bár gyűlölöm a hízelgést és törleszkedést, mégis felmásztam hozzá a heverőre. Kezéhez dörzsöltem a fejem, megnyaltam az arcát, de az hideg volt és mozdulatlan. Nagyon megijesztett. Olyan volt, mint egy élettelen tárgy. Felugrottam az ablakpárkányra, onnan figyeltem.

Sokáig ültem ott.

Bár gyomromat mardosta az éhség, mégsem mentem el egerészni. Egyszerűen nem értettem mi történt az asszonnyal. Sok idő telt el így, majd nyílt az ajtó. Erős, magas emberek jöttek be a pici házba. Barátságom jeléül eléjük rohantam.

– Sicc innen, takarodj! – kiabált egyikük, és csizmás lábával kipenderített a szobából.

Miért? Érthetetlen. Nem tettem semmi rosszat. Felszaladtam hát a kertben álló eperfára, és a lombok rejtekéből leskelődtem. Kisvártatva a két férfi kivitte a nénit a házból, betették egy nagy autóba, majd elmentek. Csak ültem ott fent, a fa tetején, és vártam. Tagjaim teljesen elgémberedtek, üres gyomrom nagyokat kordult. Az alkonyatot már az éjszaka váltotta fel, mire leereszkedtem a földre, és a telihold fényében elindultam az előttem álló ismeretlen úton. Sokat éheztem, de jó vadász lettem, talán a legjobb a környéken. És lám, most itt fekszem tehetetlenül. Hátha segít valaki, talán ők, az emberek. Hiszen olyan bátrak és nagyok, okosak, ügyesek, két lábon járnak, még a kutyát is uralmuk alá hajtják. Meg kell próbálnom! Közelebb kell vonszolnom magamat hozzájuk, oda, ahol ők járnak. A fájdalomnál sokkal nehezebb legyőznöm a félelmemet, de muszáj, nincs már veszteni valóm. A hátsó lábaim bénák, de az elsőre támaszkodom, így húzom magam előre. No, még egy lépés, és még egy.

Megpihenek kicsit.

Rettenetesen gyötör a szomjúság, ráadásul a Nap is kegyetlenül tűz.

– Nézd, Anyu, egy szegény beteg cica! – kiáltja a pici lány.

– Ne nyúlj hozzá, nem tudni, mi baja, nehogy megfertőzzön! – figyelmezteti rémülten az asszony a gyereket, és futva menekülnek tőlem.

Nem baj, talán a következő erre haladó ember majd segít. Addig is próbálok pihenni, és valami szépre gondolni.

Milyen nagyszerű nap lehetne ez a mai, ha nem lennék ilyen nyomorult és elesett. Milliónyi izgató szag terjeng a nyári levegőben. A mező egy terített asztal, a fű között húsos, nagy bogarak és egerek szaladnak, a forró köveken óvatlan gyíkok napoznak, a fák alatt elég csendesen meglapulni, máris a szánkba repülnek a szárnyukat próbálgató, tapasztalatlan madárfiókák. Ilyen időben általában jóllakottan heverészek a félárnyékban, vagy a bundámat tisztogatom nagy gonddal.

          Léptek zaja ébreszt fel kábulatomból. Résnyire nyitott pilláim közül kitekintve egy cipő orrát látom. Felkészülök rá, hogy a kopott lábbeli gazdája belém rúg… de nem, csak gyengéden megmozdít. Kinyitom a szemem. Elgyötört arcú férfi áll előttem, piszkos, rongyos ruhában, a szaga rossz, verejtéktől, piszoktól bűzlik. Mégsem félek tőle. Hosszasan néz rám, majd továbbmegy.

Ő sem segít.

Kezdem elveszíteni a reményt, de már nincs erőm, hogy elvánszorogjak. Kisvártatva a viseltes ruhás ember újra feltűnik, húsfélét tesz elém ócska dobozfedélen tálalva. Milyen jó szaga van! Csodás lenne érezni az ízeket, de törött állkapcsommal nem tudok rágni. Teljesen kiszáradtam. A férfi, mintha csak kitalálná a kívánságom, vizet csöpögtet nyitott számba. Inni nem tudok, de a nyelvemet és ajkaimat hűsíti a folyadék. Milyen jó! Hálás szemmel nézek fel az előttem tornyosuló alakra. Pillantásunk találkozik, összefonódik, úgy látom, mintha ő értene, s megértene engem. Szomorú tekintettel néz rám, óvatosan végigsimítja az oldalam piszkos, kérges tenyerével. Bár érintése fájdalmat okoz, közelsége mégis jólesik. Már nem félek annyira, és nem vagyok egyedül. Olyan biztonságos érzés, mint mikor anyámhoz bújtam. Ő nyalogatta a bundácskám, testével óvott, tudtam, hogy nem eshet bajom. Ez is ilyen érzés. Kicsit elbódít, a fájdalom sem gyötör már annyira elviselhetetlenül.

          Mire újra feleszmélek, mások állnak előttem, egy apuka a gyerekével.

– Apa! Szerinted mi baja lehet a cicának? – kérdezi a fiúcska.

– Nem tudom, Kicsim, de nagyon beteg.

– Apa! Segítsünk rajta, kérlek! Vigyük el orvoshoz!

– Majd elviszi a gazdája! – gyere, menjünk haza, anya vár.

– De Apa, hiszen látod, hogy szegénynek nincs gazdája! Ő egy kóbor cica.

– Akkor majd segít rajta valaki más. Nem a mi dolgunk.

– De nem lehetnénk mi, az a Valaki? Kérlek! – könyörög makacsul a gyerek.

– Meg sem tudjuk fogni, s egyébként sem ismerek a közelben állatorvost!

– Ő nem tud elszaladni, nézz csak rá, könnyen a karomba tudnám venni! – sír a gyerek.

– Hidd el, én is nagyon sajnálom szegényt, de nem tehetünk semmit. Senki nem tud már rajta segíteni.

– Apu, az nem lehet, hogy valakit így sorsára hagyjanak! Könyörgöm, ne engedd! – erősködik már ordítva a fiú.

– Nem vehetjük magunkra mindenki gondját, Drágám! – szól lemondóan az apa, és kézen fogja a gyereket.

A fiú belefárad az egyenlőtlen és reménytelen vitába, engedelmeskedik a felnőtt akaratának, megadóan hagyja, hogy apja elvonszolja tőlem. Zokogva néz vissza rám, kis kezével integet.

– Ne sírj, Kölyök, ne légy szomorú! Te mindent megtettél, talán apádnak igaza van. Rendes kis emberpalánta vagy! Hidd el, egyre könnyebb lesz… – szólok a fiúcska után hang nélkül.

          Igazán szép életem volt! Szép és szabad élet!

Nini, megint ott kelleti magát az a szép cirmos.

– Várj! – kiáltok utána. – Várj, száguldjunk együtt!

Ő varázslatos szemeivel visszapillant rám. Béna lábaim hirtelen újra megelevenednek, erőre kapnak, izmaim megfeszülnek, ahogyan utána iramodom. Megint tudok futni, megrázom magam, szaladok boldogan a nőstény után, már…

mindörökké szabadon…