Arcok

Anyukámnak a legfrissebb fényképeket mutattam a gyerekekről, családi fotókat, amiket a legutóbbi nyaraláson készítettünk.
– És ez a hölgy itt, ki? - kérdezte anyu egy ismeretlen alakról a képen, aki éppen a lencse elé lépett, mikor elkattintottam a gépet.
Gyakran előfordul, hogy az exponálás pillanatában valaki belelép a képbe, és később már talán észre sem vesszük, hogy idegenen arcok szerepelnek a családi képeken. A világon több millióan örökítettünk már meg idegeneket, akiket akaratunkon kívül is őrzünk az albumban a gyerekeink és a szeretteink képei között.
A mai globalizált világunkban már nincsenek határok, elutazhatunk bárhova, ahova vágyakozunk, és persze a pénztárcánk is megengedi. Talán mi is szerepelünk valamerre a világban egy-egy családi fotón, vagy egy szép tájkép részeként.
Nem csak a fényképezőgép lencséje örökíthet meg egy arcot, egy pillanatot. Mindannyian őrzünk az emlékezetünkben arcokat, akiket ugyan nem ismerünk, de valamiért mégis rögzítettük az agyunk fotótárában.
Mindig is emlékezni fogok arra a fiatal férfire, akit Rómában láttam néhány évvel ezelőtt, amint a Pantheon előtti padon csókolózott egy lánnyal. Ez a csók számomra a csókok csókja, maga a mindent elsöprő szenvedély és egyben gyengédség.
Ugyanakkor az egyiptomi koldus kislány arcát sem fogom soha elfelejteni, akit Luxorban láttam. A buszunk ablakából pillantottam meg a gyereket, amint könyörgő szemmel nyújtotta felénk a kis filléres szobrocskáját, pár fonttért könyörögve.

Néhány éve elkísértük Rómába a férjemet a gyerekekkel egy orvoskongresszusra. Az utolsó este a Vittorio Emanuele emlékmű teraszán volt az ünnepi fogadás. A gyerekeim a sokaságban körülöttem szaladgáltak, próbáltak egy-egy ínycsiklandó falatot megszerezni a svédasztalról. Én a naplementében aranyosan tündöklő Colosseum impozáns és lenyűgöző látványában gyönyörködtem. Egyszer csak, egy feketébe öltözött fejkendős, törékeny fiatal lány termett előttem. Angolul nagyon udvariasan bemutatkozott, elnézést kérve, hogy megzavar. Az iráni fül-orr-gégész professzor lánya volt, aki szintén kísérőként vett részt a kongresszuson.
– Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom, de ugye ön Szegedről, Magyarországról jött.
– Igen – feleltem meglepődve, és én is bemutatkoztam. – De ne haragudjon, honnan ismer? Talán találkoztunk már?
– Szegeden tanultam a gyógyszerész karon.
Kezdett összeállni a kép, biztosan a férjemet ismeri, hiszen itt ebben a szerepemben a doktor úr felesége vagyok.
– Á, akkor ugye a férjemet ismeri? –  kérdeztem.
– Nem – felelte kicsit zavarban. –  Ki ő, ismernem kellene?
– Akkor biztosan az apósom tanította önt. Ugye?– próbálkoztam tovább.
– Nem –  válaszolt mosolyogva. Egészen máshonnan ismerős nekem. Egy szemesztert Szegeden hallgattam, és  kollégiumban laktam. A szobám ablaka egy kis térre nyílt, ahol volt egy pici játszótér. Ön szinte minden nap délutánonként ott sétáltatta a gyerekeket. A nagyobbik először a kismotort hajtotta, a pici a kocsiban ült, csak a szöszke feje búbját láttam. Néhány hónap múlva már ő is totyogott a bátyja mellett. Egy idő után már szinte hozzátartoztak a mindennapjaimhoz, és vártam, hogy mikor tűnik fel a kedves kis család az ablak előtt 3 óra körül. Mikor most megpillantottam a kisfiúkat, a nagyobbikat azonnal felismertem, utána már önt sem kellett sokáig keresnem a tömegben. Alig tudtam fékezni magam, hogy ne rohanjak ide köszönni, utána jöttem rá, hogy nem is ismernek. Úgy örülök, mintha csak régi kedves ismerőseimmel találkoznék.

Persze nagyon meglepődtem, és én is örültem a furcsa véletlennek. Azóta is motoszkál a fejemben ez a felismerés, hogy ha nem is tudunk róla, de talán valaki a világ másik végén, egy egészen más kultúrában emlékeket őriz rólunk.

Korunk hősei

Ma este a 92 éves szomszéd néni felhívott, hogy menjek be hozzá, mert Miklós napra megsütötte a férjemnek a kedvenc sütijét, a keleti csemegét.

–  Csókolom Mária néni! Hogy tetszik lenni?

–  Tudja Nórika, most érzem csak, hogy kezdek öregedni. Már nem úgy sikerülnek a dolgok mint régebben. Most például elfelejtettem, hogy a keleti csemege krémjét folyamatosan kevergetni kell amíg kihűl, mert különben kicsapódik a vaj. Na, most tessék csak nézni, így történt, és keményebb lett a krém mint szokott. Remélem a doktor úrnak így is ízleni fog – szabadkozik a néni.

– Biztosan, Mária néni – nyugtattam meg mosolyogva. – Nagyon köszönjük, de sajnálom, hogy ennyit fáradt vele.

– Nagyon szívesen, Nórika. Tudja ezt szeretem csinálni, a sütés-főzést, no meg a gobelin hímzést. Csak nagyon romlik a látásom, de nem szántam még rá magam a műtétre, a szemlencse cserére. No nem mintha a fájdalomtól félnék, csak azalatt a kicsi idő alatt ami még hátra van, szeretném látni a dédunokáimat, meg az enyémeket.

Már az apró betűs imakönyvet sem látom olyan jól. Ezért nagyítóval átolvastam a német nyelvű adventi könyörgéseket, és megtanultam kívülről. Nem fog ki rajtam a gyenge szemem!

Csak ülök és hallgatom a nénit, csodálattal, meghatódva.

–  Nórika! Nem tudom mi van velem, éjjelente megint rám törnek az álmok, és egyszerűen nem tudok szabadulni, nem tudom elfelejteni Kagyevkát... Tegnap éjjel is, folyamatosan hallottam a vonat monoton kattogását, csak jött, jött, és zakatolt a fejemben... felébredek, tudom hogy ébren vagyok, hogy most a most van, és mégis... érzem ahogyan a marhavagon falának koppan a fejem, hallom a társaim nyöszörgését, és kántáló imáikat. Hogyan lehet ezt elfelejteni?

– Úgy gondolom, ezt nem lehet elfelejteni!  Meddig is tartott a "malenkij robot"?

– 1944. december 28-án, Aprószentekkor vittek el minket Garáról. Maga is anya, el tudja képzelni, amint lefejtették rólam a két zokogó gyerekemet, és a sírásuk hangját csak az én ordításom hangja nyomta el, mikor ránk zárták a vagonajtót. Három évig csak az tartott életben, hogy haza térhessek hozzájuk. Hogy ne ott, és ne úgy, a világvégén haljak meg névtelenül és temetetlenül. Ó Istenem! Azok a tömegsírok! Egy falubeli asszony a mellettem lévő priccsen halt meg. Ha látott még szép asszonyt, Nórika! Lánykoromban mindig őt irigyeltük, a falu szépét, karcsú magas termetét, büszke szép arcát, a gyönyörű, derékig érő, csillogó sötét haját. Azon a reggelen mikor lemeztelenítették és kivitték a holttestét a barakkból, kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá. Mégsem tudtam megállni, kinyitottam a szemem. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Milyen jó, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége.

1947. október 28-án értem haza, de azóta sincs nap, hogy ne jutna eszembe a fogság. Azt nem bánom, hogy itthon mindenünket elvették, a házat, földet, jószágot. Így volt az akkor, minden svábtól elvették a vagyonát, más családokat kitelepítettek. Én nagyon szerencsés vagyok, mert a Jó Isten meghallgatott és visszaadott a gyerekeimnek, és az én Mártonomat is haza vezérelte Oroszországból, még hamarabb is mint engem. Csak felejteni tudnék!

Hallgatom a nénit könnyes szemmel, és azon gondolkodom, hogyan lehet túlélni az embertelenséget? Miként őrizhetjük meg így a hitünket a borzalmak borzalma után, nem csak Istenben, hanem magunkban, az emberiségben...

Mária néni 63 éve minden nap ezekkel a sebekkel a lelkében kel föl reggelente, főz, mos, bevásárol, rakosgatja félre a nyugdíjából a forintokat ajándékokra a szeretteinek, várja az unokáit hétvégén ebédre, vagy lelkesen süti a süteményt a kedves szomszédnak. Nem szidja a rendszert, nem panaszkodik ha hasogat a lába, nem ítéli el a mai fiatalságot, nem siránkozik az áremelések miatt. Csak él derűsen, hitben, a családja szerető körében, megbékélve a világgal.

Nézem a kis öreget, egy pár percre nem is figyeltem mit mesél, mert annyira elmerültem a róla való elmélkedésemben. Pedig már másról beszél. Aranyos történetek következnek a dédunokákról, dicséri a családja összetartását, az unokái szorgalmát. Most már mosolyog, és büszkén mutatja a legújabb nagy munkáját, a gobelint, amit az unokamenyének hímez karácsonyra.

Még megnézek néhány friss képet a dédunokákról, majd búcsúzom Mária nénitől, aki csoszogva, kicsit hajlott háttal kikísér az ajtóig.

– Csókolom, Mária néni! Jó éjszakát, és köszönjük a finomságot!

– Nincs mit, Nórika. Jó éjszakát, Isten áldásával!