A randevú

 

Emma a pályaudvar melletti gyorsétterem kis asztalkájánál ült, közvetlenül az üvegfal mellett, hogy szemmel tarthassa az utcáról érkezőket. Étel- és izzadságszag telepedett fojtó ködként a helyiségre, de a lányt ez most nem zavarta.  Nagy volt a forgalom, az emberek egymásnak adták az ajtókilincset. Jórészt átutazók fordultak meg itt, akik a vonat indulása előtt, vagy annak érkezése után beugrottak ide egy-egy szendvicsre, hideg üdítőre. Mások vártak valakit, talán egy üzletfelet, régi ismerőst, titkos szeretőt. Az Emmával szemközti asztalnál ülő öltönyös úr, aki az újságjába temetkezett, ő is várakozott. A kávéját már régen megitta, percenként az órájára nézett, fejét bosszúsan ingatva gyors pillantást vetett a kirakaton keresztül az utcára, majd nagy zörgést csapva megrázta az olvasnivalót kezében, rendezve annak lapjait, és látszólag tovább tanulmányozta azt. A lány erre a helyre beszélt meg találkát a fiúval. Milyen romantikus ötlet volt István részéről, gondolta a lány, hogy pont itt, kettejük lakóhelye között félúton, a pesti gyorsétteremben találkozzanak ma, vasárnap, ahol pénteken elváltak egymástól. Őrült egy nap volt – mosolyodott el Emma. Pénteken délután ugyanitt ültek mindketten az étteremben, a vonatra várva, de egy műszaki hiba miatt késve indultak a Szegedre és Győrbe tartó szerelvények is, és ez a véletlen esemény hozhatta ezt az izgalmas ismeretséget. A jóképű, sportos külsejű, és okos tekintetű fiúval elkezdtek beszélgetni, és egyszeriben megszűnt a külvilág számukra, elhalt a zörgő szendvicses-zacskók zaja, az étteremben ülő vendégek ricsaja tompán búgó suttogássá csendesült, ami buraként ölelte körül őket. Mindkettejüknek nehéz volt elválni egymástól a néhány órás ismeretség után. István a vonatig kísérte Emmát, és, a már mozgó jármű mellett is nevetve szaladt, amíg csak bírta szusszal, pedig a Szegedre tartó intercity is szinte ugyanabban az időpontban indult, sietnie kellett volna oda is, ha el akarta érni a vonatát.

Milyen irgalmatlanul hosszú tud lenni két nap, ha az várakozással telik. Mintha egy gonosz manó folytonosan visszatekerné az óra mutatóit, jót mulatva a várakozó gyötrődésén. Végül mégiscsak vasárnap lett, s Emma ma reggel vonatra szállt Győrben, hogy felutazzon Pestre. Fel! Mert a pestiek számára minden más város csak egyszerűen vidék, a provinciális körülményekkel, és elmaradott, egyszerű emberekkel. A vidékiek pedig nem elutaznak, hanem felutaznak Pestre, mintha egyenesen egy másik planétára szállnának, fel a magaslatokba, másik szférába. A beszélgetés egy fővárosi és egy nem pesti között csakis úgy kezdődhet, hogy nálunk Pesten, és nálunk vidéken, mintha két külön világból érkező, más nyelvet beszélő emberek próbálnának kommunikálni egymással. A lány ezért is örült, hogy a fiú is vidéki, szegedi.

Emma korábban érkezett tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, és hogy ne legyen kínos csak úgy ücsörögnie az étteremben, egyedül, rendelt magának egy szendvicset üdítővel. Az ételt már régen elfogyasztotta, és a kóláspohár alján is csak a jégkockák maradtak a felhígult, világosbarna lében úszkálva, amit a lány szórakozottan kavargatott a szívószálával. Lágy esésű, hosszú, barna, vékonyszálú haja jótékony sátorként ölelte körül szép arcát, keretezte riadt tekintetű barna szemeit. A fiúnak már régen itt kellene lennie. Az imént nagy tömeg özönlött be az étterem ajtaján, biztosan ők is a szegedi intercityvel érkeztek. Persze lehet, hogy István még beugrott egy trafikba venni valami apró figyelmességet számára, esetleg virágot, vagy találkozott egy régi osztálytársával, akitől nehéz volt megszabadulnia, mert az a bizonyos Jóska, vagy Zoli még újabb, és újabb történeteket akart feleleveníteni a régi szép időkből.

 A lány valósággal rettegett a várakozástól, majd az azt kísérő csalódástól, amikor ott belül, legbelül elkezd görcsölni a gyomra, majd a szíve felemelkedik a torkába, elzárva a levegő útját, hogy még sírni se tudjon. A könnyek mindig később jöttek, éjszaka, amikor nem hallja, nem látja senki, csak a saját démonjai, akik előtt nem kell lepleznie semmit, vagy elhitetni velük, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy semmi nem fáj, mert minden úgy van jól, ahogyan van. Egyedül a démonjainkat nem tudjuk becsapni, mert ők tudnak mindent, sőt egyenesen boldogok, ha látják a könnyeinket. Azért démonok, mert örülnek a bánatunknak, a párnába fojtott zokogásnak, ezekkel a könnycseppekkel, és néma üvöltéseinkkel tápláljuk és növeljük őket egészen akkorává, hogy már túlnőjenek, eluralkodjanak rajtunk, és minél nagyobb kínnal tudjuk csak kordában tartani őket.

Emma gyerekkorában is várakozott valakire minden hétvégén. Vasárnaponként, ünnepnapokon már kora reggel felvette a pörgős szoknyáját és a szép, rózsaszín, fodros gallérú blúzt, ült az ablaknál összekuporodva, mint egy kiscica. Várta az apját, s bár egy gonosz hang súgta belül, hogy ma sem fog eljönni, de ő mégis várt. A papa sohasem jött. Persze az anyja már reggel szomorú szemmel mondta, nem fog jönni, Emma, ne várd! Mennyire haragudott az anyját azért, hogy mindig igaza lett. Egyszerre várta a találkozást az apjával, ugyanakkor félt is tőle. Milyen lehet egy apa, egy férfi a családban?! Hallotta másoktól éppen elégszer, hogy ők ketten, az anyjával csonka családot alkotnak. Később, felnőtt eszével már tudta, hogy az apja leamputálta magát a családról, mint ép kezet a rothadó testről, hogy egy új szervezetben boldogan és egészségesen élhessen tovább. Gyermekként a barátnőinél látta, hogy a családfők délutánonként a fotelban bóbiskolva újságot olvasnak, vagy keresztrejtvényt fejtenek, néha idegesíti őket a gyerekricsaj, ilyenkor mordulnak egyet, vagy csak szúrósan odanéznek, s máris rend és csend lesz. Más apukák az autóikat bütykölték, vagy takarították ki minden hétvégén, szinte szertartásosan, becézgetve közben a drága gépet. A férfiak jól kerestek a munkájukkal, az ő szavukra, véleményükre mindenki figyelt: az anyák, a tanárok az iskolában, a boltos néni, a szerelő, aki jött megbütykölni az elromlott mosógépet. Ahol apa is volt a családban, ott az osztálytársai nyaranta autóval elutaztak kirándulni, és év közben összejártak más normális családokkal, ahol szintén volt apa, anya és gyerekek.  Tehát Emma mégiscsak azt gondolta, ha szigorú is egy apuka, de azért biztosan jó, ha van. Ő pedig mindig jól viselkedne, nem lármázna, és nem zavarná a papát a pihenésben, segítene otthon, szót fogadna, mindig jól tanulna. De nem jött el egyik vasárnap sem, úgy ahogyan az iskolai évzárókon, a zongoravizsgán és a balettelőadásán is csak az édesanyja tapsolt, egyedül ő örült a lánya sikereinek.

Kamaszkorában néha-néha még romantikus álmokat szövögetett, hogy egyszer csak a gimnázium előtt, tanítás után hirtelen ott terem az apja, és elviszi őt fagyizni, és elmondja, hogy milyen büszke rá, mennyire remek érzés, ha az embernek ilyen okos, talpraesett lánya van, mint Emma.

Felnőttként már gyűlölte az apját, amiért megfosztotta őt attól, hogy szeressék, és viszont szerethessen! Próbálta elhinni az anyja szavait, hogy nincs mit tenni, ilyenek a férfiak: megbízhatatlanok, önzőek, gonoszok. De egy gondolat alattomosan befészkelődött az agyába és a lelkébe, ott kényelmesen elterpeszkedett, és folytonosan azt súgta: talán te nem vagy elég jó, nem vagy szerethető ember, ezért nem kíváncsi rád az apád!

Élete első randiján is becsapta a fiú, Robinak hívták. A mozi előtt beszéltek meg találkát, de ő csak várt, várt, és a fiatalember nem jött el. Emma tenyere izzadt, a torkában dobogott a szíve, riadtan tekintett körbe-körbe, attól rettegett, hogy Robi talán elbújt a szemközti lépcsőházban, és a haverjaival jót röhög rajta, hogy hiába ácsorog ott. Így jegyet vett az előadásra, és egyedül ült be a moziba, majd otthon az anyjának elmesélte a tökéletes randevú történetét, hogy Robi milyen figyelmes és kedves volt. Nem akarta hallani, a na látod én megmondtam, és a mégis mit vártál okosságokat. Valójában a film címére sem emlékezett.

Nem is beszélt meg találkozót többé fiúval, inkább a véletlenre bízta, ha összefutnak újra, talán lesz az adott ismeretségből valami. Minden kapcsolatában ő szakított a partnerével, soha nem várta meg, amíg valaki újra becsapja és megalázza, akire majd hiába vár, és az anyjának ismét igaza lesz.

Nem is érti már miért gondolta, hogy most ezzel a fiúval, Istvánnal más lesz. Talán mert az első pillanattól kezdve értették egymást félszavakból, vagy, hogy ha rámosolygott, akkor a fiú elfeledte a mondandója végét, és amikor a pohárért egyszerre nyúltak, s a kisujjuk összeért, áramütés futott végig rajta, és a lábujja hegyéig beleremegett? Hiszen ezek csak az ő szánalmas érzései voltak. István talán már az alatt az idő alatt elfelejtette a megbeszélt találkozót, mialatt pénteken Pestről hazaért Szegedre. Vagy rosszabb esetben ez a délutáni kis kitérő egy vicces anekdota maradt számára a találkozásukról, amin este, sörözés közben jókat röhögnek a fiúkkal. Igen, biztosan így van, hiszen az imént próbálta felhívni őt, de csak sípolt a telefonja. István egyszerűen kikapcsolta a készüléket, mert nem akart feleslegesen magyarázkodni, már nem volt ínyére, hogy Emma zaklassa. Egyébként is, fel sem hívta a hétvégén, Emma pedig azért nem tárcsázta István számát, mert nem akarta, hogy a fiú elbízza magát. Az anyjának megint igaza lesz!

Emma nem várt tovább. Egy gombnyomással kitörölte István számát a telefonjából, összeszorította keskeny, vörös ajkait, hosszú haját dacosan hátradobta a hátára, felállt, majd egyenes tartással, magasra tartott fejjel kisétált az étteremből.  Még éppen elérte a háromórás vonatot hazafelé, Győrbe. 

Az üvegablaknál, az olvasnivalójába mélyedő férfi is elunta a várakozást. Az újságot az asztalra dobta, majd kiviharzott az ételszagú helyiségből. Így már egyikük sem olvashatta el a negyedik oldalon megbúvó kis cikket, ami arról számolt be, hogy pénteken, a Budapestről Szegedre tartó délutáni vonat késését tragikus baleset okozta: egy szegedi fiatalember megpróbált felugrania a peronról kigördülő mozgó szerelvényre, de a vonat kerekei alá esett.