Egy kosár szőlő, egy kosár körte

Mindenszentek napja közeledett. Idén az ősz mintha csak dacolt volna az elmúlással, élénk színekbe öltöztette a természetet. Sárga, arany, bíborszín ragyogás harsogott a fákról és a bokrokról, amik a sírokhoz vezető utat szegélyezték.

Minden évben kötelességtudatból indult el Ágnes a temetőbe ilyenkor, nem érezte igazán szükségét, hiszen a szeretteivel, akik már nem lehettek vele, akkor találkozott, amikor csak akart. Legtöbbször akarnia sem kellett, elég volt, ha megcsapta az orrát a gőzölgő húsleves illata, és máris ott volt vele mami újra a konyhában, segített leszűrni a húslét, és szétválogatni a főtt húst a zöldségektől. Néha meglátott az utcán egy magas, szikár, borostás férfit, már emelte is a kezét, és boldogan kiáltotta: Tata, várj meg, kérlek! A katartikus olvasmányélményeit a keresztanyjával osztotta meg először, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy neki is nagyon tetszene.

Amint ballagott a temetőben, a napsugarak melegítették az arcát, gyönyörködött a színkavalkádban, és egyszerre béke töltötte el, azt gondolta, jól van minden így, ahogyan van. Az elmúlás után részei leszünk a természetnek, a földnek, fának, szélnek, és mivel is tiszteleghetnénk szebben a halottaink előtt, mint ezzel a csodálatos nappal, mint amilyen a mai is.

Még egy síremlék maradt hátra a körútjából. Gyuri bácsi és Jolánka néni nyughelye. Nem tudta azt mondani, hogy nagypapa és nagymama, hiszen alig néhányszor találkozott velük életében, nem ismerte őket. A bácsi arcát nem is tudta felidézni, mindig csak a durva szövésű barna kabát jutott az eszébe. Látta, tapintotta a száraz, érdes tenyerét, amikor megfogta a kezét, érezte az arcán bőre tiszta szappanszagát, amint megpuszilták egymást. No, és persze emlékeiben van a rozzant férfibicikli két oldalára felkötött kosárnyi szőlő, és körte, amivel Gyuri bácsi először várta őt az iskola előtt. A barna kabátos idős férfi a nevén szólította, s azt mondta, ő a nagypapája, és Ágnes – bár tudta, hogy idegennel nem szabad szóba állnia – érezte, igazat mond az öreg, s boldog izgalommal elindult vele együtt haza, anyuhoz. Otthon kipakolták a kosarak tartalmát: a vékony héjú, kecsesen hosszúkás formájú, mézédes körtét és a sárgás szőlőt. Kormos körte, magyarázta Gyuri bácsi, és Pannónia kincse a szőlő neve. Ágnes majszolta a gyümölcsöket, édes levüktől ragadt a keze, arca, és közben hallgatta, hogy mennyire büszkék rá a nagyszülei, és hogy szívesen jönnének látogatóba gyakrabban is, de a fiuk, meg az új menyük ezt nem szeretnék… és hát ugye megértjük, hogy ők már öregek, és alkalmazkodniuk kell a fiatalokhoz, mert mégiscsak ők az egyetlen támaszaik, de azért szóljunk, ha bármiben tudnak segíteni… Ágnes nem értette, hogy miért is nem találkozhatnak, de nem is morfondírozott sokat felette, nem volt jelentősége, hiszen ott volt neki anya, mami és tata, meg keresztanya, ráadásként most a finom kormos körte és Pannónia kincse. Boldog gyerek volt így, mert szerették, és nem is tudta, milyen lehetne másként élni, ha lenne a családban még egy nagypapa és nagymama, meg apa.

Jolánka néninek csak az arcára emlékezett Ágnes. A haja hófehér volt, magas, habos kontyba fésülve, mint a hófehér vattacukor, amit május elsején a felvonulás után vettek a vidámparkban. Nagy, kerek, világoskék szemeiből soha nem lehetett kiolvasni, hogy mit gondol, vagy mit érez. A fekete, bozontos szemöldöke szigorúvá tette az arcát, ezért Ági mindig csak a száját nézte, ha beszélgettek. Emlékezett a mindig vastagon kirúzsozott, mosolygós ajkakra és a szép fehér műfogakra, amik kétoldalt kis fémkapcsokkal kapaszkodtak a hátsó fogakhoz. Amikor utoljára látta Jolánka nénit, sovány volt, a bőre szinte átlátszó, a kórházi ágy fehér ágyneműjében az a kék szempár, még kékebbnek tűnt, a szemöldök még sokkal riasztóbbnak…

Ágnes végre odaért a síremlékhez, vagyis inkább arra a helyre, ahol annak lennie kellett volna. Először értetlenül állt, majd a sok szépen gondozott, virágokkal ünneplőbe öltöztetett nyughely között meglátott egy elvadult bozótost. Félrehajtva a bokrok tövises ágait, meglátta az ismerős sírfeliratot. Szégyen fogta el, majd elementáris erejű düh öntötte el. A kis kézikapával, és csupasz kezeivel nekiesett a bozótnak. Tépte, taposta, szakította a makacs ágakat, amik a sír betonrései közül törtek elő, és a tőből száz felé ágazva életerős hajtásokat növesztettek. Ágnes nem kímélte az eleven ágakat, újra és újra lesújtott a kapa élével, pattogtak a forgácsok, egyre szaporodtak a levágott, tüskés vesszők. Végre tiszta lett a kőfelület, a repedésekből csak a hófehéren meredező facsonkok világlottak ki. Ágnes annyira belefeledkezett az ádáz küzdelembe, hogy észre sem vette, a nap nyugovóra tért, lassan beesteledett. Az arany ragyogást félelmetes szürkeség váltotta fel. Megborzongott, csak a kezén érzett végigfutó melegséget. Lenézett piszkos kézfejére, s akkor látta, hogy a tüskék összekaszabolták a bőrét, a vér több helyen kiserkent a sebekből. A tövisek, alattomos, kínzó tövisek, zokogott fel Ágnes! Ömlöttek a könnyei, és az önsajnálat letaglózta, megbénította. Lerogyott a sírra, és fékezhetetlenül törtek elő belőle a szavak, mert el kellett mondania, mennyire sajnálja, hogy Jolánka nénivel sohasem főzött együtt a konyhában, hogy nem szedhették együtt Gyuri bácsival a kertben a kormos körtét és Pannónia kincsét. Mert bizony mind a mai napig a kormos körte a kedvence, és amikor beleharap, újra látja azt a barna kabátot és a dolgos kezeket. Sok más mesével együtt szerette volna hallani Gyuri bácsi szájából a „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” kezdetű dalt, amit anyja elmondása szerint mindig énekelt neki csecsemőkorában, amikor a babakocsit tologatta. És milyen jó lett volna Jolánka néni rejtett gondolataiba bepillantani, vagy tudni mindazt, amit leírt neki és levélben átadott a kórházban, amikor utoljára találkoztak, és akkor nem kellett volna felnőtt koráig várnia, hogy megértse a miérteket, és hogy mit is érzett a néni a drága kicsi Ágika iránt.

Ágnes befejezte a szipogást, mocskos, véres kezével szétmaszatolta az arcán a könnyeit. Már egészen besötétedett, körbenézett, nem látott hozzátartozókat a síroknál. Milyen mély és félelmetes lehet itt a magány, ebben a hideg sötétségben! Elővette a táskájából a mécsestartót. A gyertyát meggyújtotta, és óvatosan behelyezte az üvegedénybe. A kezével körbefogta, dédelgette a lángot, jól esett érezni a melegét, majd szépen elhelyezte a névtábla előtt.

Elindult a kijárat felé, de pár lépés után visszanézett. A szépen letakarított kőfelületen ott világított a nagyapának és nagymamának fényt és meleget adó lángocska. Igen, így már jó lesz, mosolyodott el, és sietősen elindult hazafelé.  

A fotó Nagy Gábor munkája

A randevú

 

Emma a pályaudvar melletti gyorsétterem kis asztalkájánál ült, közvetlenül az üvegfal mellett, hogy szemmel tarthassa az utcáról érkezőket. Étel- és izzadságszag telepedett fojtó ködként a helyiségre, de a lányt ez most nem zavarta.  Nagy volt a forgalom, az emberek egymásnak adták az ajtókilincset. Jórészt átutazók fordultak meg itt, akik a vonat indulása előtt, vagy annak érkezése után beugrottak ide egy-egy szendvicsre, hideg üdítőre. Mások vártak valakit, talán egy üzletfelet, régi ismerőst, titkos szeretőt. Az Emmával szemközti asztalnál ülő öltönyös úr, aki az újságjába temetkezett, ő is várakozott. A kávéját már régen megitta, percenként az órájára nézett, fejét bosszúsan ingatva gyors pillantást vetett a kirakaton keresztül az utcára, majd nagy zörgést csapva megrázta az olvasnivalót kezében, rendezve annak lapjait, és látszólag tovább tanulmányozta azt. A lány erre a helyre beszélt meg találkát a fiúval. Milyen romantikus ötlet volt István részéről, gondolta a lány, hogy pont itt, kettejük lakóhelye között félúton, a pesti gyorsétteremben találkozzanak ma, vasárnap, ahol pénteken elváltak egymástól. Őrült egy nap volt – mosolyodott el Emma. Pénteken délután ugyanitt ültek mindketten az étteremben, a vonatra várva, de egy műszaki hiba miatt késve indultak a Szegedre és Győrbe tartó szerelvények is, és ez a véletlen esemény hozhatta ezt az izgalmas ismeretséget. A jóképű, sportos külsejű, és okos tekintetű fiúval elkezdtek beszélgetni, és egyszeriben megszűnt a külvilág számukra, elhalt a zörgő szendvicses-zacskók zaja, az étteremben ülő vendégek ricsaja tompán búgó suttogássá csendesült, ami buraként ölelte körül őket. Mindkettejüknek nehéz volt elválni egymástól a néhány órás ismeretség után. István a vonatig kísérte Emmát, és, a már mozgó jármű mellett is nevetve szaladt, amíg csak bírta szusszal, pedig a Szegedre tartó intercity is szinte ugyanabban az időpontban indult, sietnie kellett volna oda is, ha el akarta érni a vonatát.

Milyen irgalmatlanul hosszú tud lenni két nap, ha az várakozással telik. Mintha egy gonosz manó folytonosan visszatekerné az óra mutatóit, jót mulatva a várakozó gyötrődésén. Végül mégiscsak vasárnap lett, s Emma ma reggel vonatra szállt Győrben, hogy felutazzon Pestre. Fel! Mert a pestiek számára minden más város csak egyszerűen vidék, a provinciális körülményekkel, és elmaradott, egyszerű emberekkel. A vidékiek pedig nem elutaznak, hanem felutaznak Pestre, mintha egyenesen egy másik planétára szállnának, fel a magaslatokba, másik szférába. A beszélgetés egy fővárosi és egy nem pesti között csakis úgy kezdődhet, hogy nálunk Pesten, és nálunk vidéken, mintha két külön világból érkező, más nyelvet beszélő emberek próbálnának kommunikálni egymással. A lány ezért is örült, hogy a fiú is vidéki, szegedi.

Emma korábban érkezett tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, és hogy ne legyen kínos csak úgy ücsörögnie az étteremben, egyedül, rendelt magának egy szendvicset üdítővel. Az ételt már régen elfogyasztotta, és a kóláspohár alján is csak a jégkockák maradtak a felhígult, világosbarna lében úszkálva, amit a lány szórakozottan kavargatott a szívószálával. Lágy esésű, hosszú, barna, vékonyszálú haja jótékony sátorként ölelte körül szép arcát, keretezte riadt tekintetű barna szemeit. A fiúnak már régen itt kellene lennie. Az imént nagy tömeg özönlött be az étterem ajtaján, biztosan ők is a szegedi intercityvel érkeztek. Persze lehet, hogy István még beugrott egy trafikba venni valami apró figyelmességet számára, esetleg virágot, vagy találkozott egy régi osztálytársával, akitől nehéz volt megszabadulnia, mert az a bizonyos Jóska, vagy Zoli még újabb, és újabb történeteket akart feleleveníteni a régi szép időkből.

 A lány valósággal rettegett a várakozástól, majd az azt kísérő csalódástól, amikor ott belül, legbelül elkezd görcsölni a gyomra, majd a szíve felemelkedik a torkába, elzárva a levegő útját, hogy még sírni se tudjon. A könnyek mindig később jöttek, éjszaka, amikor nem hallja, nem látja senki, csak a saját démonjai, akik előtt nem kell lepleznie semmit, vagy elhitetni velük, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy semmi nem fáj, mert minden úgy van jól, ahogyan van. Egyedül a démonjainkat nem tudjuk becsapni, mert ők tudnak mindent, sőt egyenesen boldogok, ha látják a könnyeinket. Azért démonok, mert örülnek a bánatunknak, a párnába fojtott zokogásnak, ezekkel a könnycseppekkel, és néma üvöltéseinkkel tápláljuk és növeljük őket egészen akkorává, hogy már túlnőjenek, eluralkodjanak rajtunk, és minél nagyobb kínnal tudjuk csak kordában tartani őket.

Emma gyerekkorában is várakozott valakire minden hétvégén. Vasárnaponként, ünnepnapokon már kora reggel felvette a pörgős szoknyáját és a szép, rózsaszín, fodros gallérú blúzt, ült az ablaknál összekuporodva, mint egy kiscica. Várta az apját, s bár egy gonosz hang súgta belül, hogy ma sem fog eljönni, de ő mégis várt. A papa sohasem jött. Persze az anyja már reggel szomorú szemmel mondta, nem fog jönni, Emma, ne várd! Mennyire haragudott az anyját azért, hogy mindig igaza lett. Egyszerre várta a találkozást az apjával, ugyanakkor félt is tőle. Milyen lehet egy apa, egy férfi a családban?! Hallotta másoktól éppen elégszer, hogy ők ketten, az anyjával csonka családot alkotnak. Később, felnőtt eszével már tudta, hogy az apja leamputálta magát a családról, mint ép kezet a rothadó testről, hogy egy új szervezetben boldogan és egészségesen élhessen tovább. Gyermekként a barátnőinél látta, hogy a családfők délutánonként a fotelban bóbiskolva újságot olvasnak, vagy keresztrejtvényt fejtenek, néha idegesíti őket a gyerekricsaj, ilyenkor mordulnak egyet, vagy csak szúrósan odanéznek, s máris rend és csend lesz. Más apukák az autóikat bütykölték, vagy takarították ki minden hétvégén, szinte szertartásosan, becézgetve közben a drága gépet. A férfiak jól kerestek a munkájukkal, az ő szavukra, véleményükre mindenki figyelt: az anyák, a tanárok az iskolában, a boltos néni, a szerelő, aki jött megbütykölni az elromlott mosógépet. Ahol apa is volt a családban, ott az osztálytársai nyaranta autóval elutaztak kirándulni, és év közben összejártak más normális családokkal, ahol szintén volt apa, anya és gyerekek.  Tehát Emma mégiscsak azt gondolta, ha szigorú is egy apuka, de azért biztosan jó, ha van. Ő pedig mindig jól viselkedne, nem lármázna, és nem zavarná a papát a pihenésben, segítene otthon, szót fogadna, mindig jól tanulna. De nem jött el egyik vasárnap sem, úgy ahogyan az iskolai évzárókon, a zongoravizsgán és a balettelőadásán is csak az édesanyja tapsolt, egyedül ő örült a lánya sikereinek.

Kamaszkorában néha-néha még romantikus álmokat szövögetett, hogy egyszer csak a gimnázium előtt, tanítás után hirtelen ott terem az apja, és elviszi őt fagyizni, és elmondja, hogy milyen büszke rá, mennyire remek érzés, ha az embernek ilyen okos, talpraesett lánya van, mint Emma.

Felnőttként már gyűlölte az apját, amiért megfosztotta őt attól, hogy szeressék, és viszont szerethessen! Próbálta elhinni az anyja szavait, hogy nincs mit tenni, ilyenek a férfiak: megbízhatatlanok, önzőek, gonoszok. De egy gondolat alattomosan befészkelődött az agyába és a lelkébe, ott kényelmesen elterpeszkedett, és folytonosan azt súgta: talán te nem vagy elég jó, nem vagy szerethető ember, ezért nem kíváncsi rád az apád!

Élete első randiján is becsapta a fiú, Robinak hívták. A mozi előtt beszéltek meg találkát, de ő csak várt, várt, és a fiatalember nem jött el. Emma tenyere izzadt, a torkában dobogott a szíve, riadtan tekintett körbe-körbe, attól rettegett, hogy Robi talán elbújt a szemközti lépcsőházban, és a haverjaival jót röhög rajta, hogy hiába ácsorog ott. Így jegyet vett az előadásra, és egyedül ült be a moziba, majd otthon az anyjának elmesélte a tökéletes randevú történetét, hogy Robi milyen figyelmes és kedves volt. Nem akarta hallani, a na látod én megmondtam, és a mégis mit vártál okosságokat. Valójában a film címére sem emlékezett.

Nem is beszélt meg találkozót többé fiúval, inkább a véletlenre bízta, ha összefutnak újra, talán lesz az adott ismeretségből valami. Minden kapcsolatában ő szakított a partnerével, soha nem várta meg, amíg valaki újra becsapja és megalázza, akire majd hiába vár, és az anyjának ismét igaza lesz.

Nem is érti már miért gondolta, hogy most ezzel a fiúval, Istvánnal más lesz. Talán mert az első pillanattól kezdve értették egymást félszavakból, vagy, hogy ha rámosolygott, akkor a fiú elfeledte a mondandója végét, és amikor a pohárért egyszerre nyúltak, s a kisujjuk összeért, áramütés futott végig rajta, és a lábujja hegyéig beleremegett? Hiszen ezek csak az ő szánalmas érzései voltak. István talán már az alatt az idő alatt elfelejtette a megbeszélt találkozót, mialatt pénteken Pestről hazaért Szegedre. Vagy rosszabb esetben ez a délutáni kis kitérő egy vicces anekdota maradt számára a találkozásukról, amin este, sörözés közben jókat röhögnek a fiúkkal. Igen, biztosan így van, hiszen az imént próbálta felhívni őt, de csak sípolt a telefonja. István egyszerűen kikapcsolta a készüléket, mert nem akart feleslegesen magyarázkodni, már nem volt ínyére, hogy Emma zaklassa. Egyébként is, fel sem hívta a hétvégén, Emma pedig azért nem tárcsázta István számát, mert nem akarta, hogy a fiú elbízza magát. Az anyjának megint igaza lesz!

Emma nem várt tovább. Egy gombnyomással kitörölte István számát a telefonjából, összeszorította keskeny, vörös ajkait, hosszú haját dacosan hátradobta a hátára, felállt, majd egyenes tartással, magasra tartott fejjel kisétált az étteremből.  Még éppen elérte a háromórás vonatot hazafelé, Győrbe. 

Az üvegablaknál, az olvasnivalójába mélyedő férfi is elunta a várakozást. Az újságot az asztalra dobta, majd kiviharzott az ételszagú helyiségből. Így már egyikük sem olvashatta el a negyedik oldalon megbúvó kis cikket, ami arról számolt be, hogy pénteken, a Budapestről Szegedre tartó délutáni vonat késését tragikus baleset okozta: egy szegedi fiatalember megpróbált felugrania a peronról kigördülő mozgó szerelvényre, de a vonat kerekei alá esett.

Hurrá, nyaralunk!

Kedves Barátaim!

Alábbi novellám a Hangadó 2. pályázaton kiválasztásra került. Egy hangoskönyvben hallható Szemerédi Bernadett művésznő előadásában, és az alábbi linkre kattintva a youtube-on.Hangadó 2. címmel a nyomtatott kiadvány is készül.

https://www.facebook.com/l.php?u=https%3A%2F%2Fwww.youtube.com%2Fwatch%3Fv%3D013YIJxIQvc&h=JAQF311W7

 

http://hangado2.weebly.com/

Valóban óriási tó a Balaton. Az iskolában, a térképen picinek látszik, olyan, mint egy tömzsi kis kukac, amelyik ott araszol a Dunántúlon. A víz selymes és langyos, órákig lehet benne lubickolni anélkül, hogy libabőrös lennék. A partról, vagy a mólóról Évike merítőhálójával egész rajnyi apró halat foghatok. Ma vitorlásverseny van az északi parton, a fehér háromszögek suhannak a szélben. Van időm figyelemmel követni a hajók küzdelmét, már dél óta ücsörgök itt az árnyékban, mert büntetésben vagyok. Még csak huszonhatszor írtam le a mondatot, jó lesz belehúzni:

„Soha többé nem dobálom el az ételt!”

No, megvan a huszonhetedik sor, már csak hetvenhárom van hátra. Fáj a csuklóm, és nehezen megy az írás így a padon ülve, a göcsörtös fadeszkán meg-megbicsaklik a ceruzám hegye, ráadásul a grafit is tompa. Hegyezőt nem hoztam magammal, ki gondolta volna, hogy szükségem lesz rá nyaralás alatt. Két hónapja kezdődött a vakáció, azóta nem formáltam egyetlen betűt sem. Még szerencse, hogy első osztályban megtanultunk százig számolni, mert így pontosan tudom, hány sort kell még írnom, és még véletlenül sem kanyarítok felesleges betűket. Ez az utolsó napunk itt, szeretnék még fürdeni a Balatonban.

 – Mit dolgozol itt ilyen szorgalmasan, te kisfiú, miért nem szaladsz játszani?

Csodaszép néni térdel le elém. Mosolygós, kedves, szőke a haja, kék a szeme, olyan, akár egy angyal.

– Nem mehetek. Tetszik tudni, büntetésben vagyok.

– Büntetésben? Ilyenkor? Ugyan mit követtél el? – nevet, hibátlan, szép fogai elővillannak ajkai közül. Én is mosolygok rá, szeretnék tetszeni neki.

– Kidobtam egy csokis nápolyit az ablakon. Nagyon nagy rosszaság, ezért le kell írnom százszor, hogy soha többé nem dobálom el az ételt!

A kedves hölgy arca elkomorodik.

– Ki büntetett meg?

– Terike néni.

– És ki az a Terike néni? – kérdezi.

– Ott, arrébb fekszik a pléden a gyerekével. Tetszik látni?– mutatom.

– És ki neked ez a Terike néni?

– Hát, ő… ő olyan, mint az anyukám.

– Értem – válaszol a néni, és hirtelen elszomorodik. Majd feláll, és anyu felé néz. Ő észrevesz minket, odainteget, és nevetve kiált a hölgynek:

– Nem szabad neki segíteni, nagy a bűne!

– Édes istenem! – sóhajt a néni, és megsimogatja a fejemet. Igaziból simogat, nem csak úgy borzolja a hajamat, vagy barackot nyom a fejem búbjára, mint ahogy teszi ezt a fodrász néni, vagy Jóska bácsi, a postás. Zsuzsi néni vágta le régebben a hajamat. Mindig olyan jó szag volt nála a szalonban. Élveztem, ahogyan mosta a hajamat, utána nyírta, szárította, birizgálta a fejemet. Dicsért, hogy milyen szép fekete és erős szálú hajam van. Terike néni mondta neki, hogy a sors igazságtalansága, hogy az én fajtámnak ilyen gyönyörű és egészséges a haja, nem olyan vacak vékonyszálú, törékeny, mint az övé. Már hónapok óta nem visz el fodrászhoz, géppel nyírja le otthon a hajamat Terike néni, mert nem kell flancolni, és így olcsóbb és egyszerűbb is rendben tartani a frizurámat.

– Hát akkor csak dolgozz szépen – szól a szép, ismeretlen hölgy –, hátha hamarabb túlesel rajta, és a te Teri nénid elenged játszani!

Áll még néhány percig mellettem, a keze a fejemen, majd a vállamon pihen, borús a tekintete, a szájával mosolyog rám, de a szeme nem nevet. Remélem, hogy nem rám haragszik.

– Szervusz, Kisfiú – köszön el tőlem és elsétál. Egy kislány szalad elé, átöleli a néni derekát. De jó lehet annak, akinek ilyen kedves, igazi anyukája van! Itt az üdülőtelepen csak igazi anyukák és apukák vannak, igazi gyerekekkel. Azt hiszem, ez az igaziság messziről látszik az emberen. Próbálom megfigyelni a gyerekeket, hogy mi lehet az igaziságuk titka, ismérve, de nem tudok rájönni. Néha sokáig állok a tükör előtt és figyelem, vizsgálom magamat, hogy rájöjjek a rejtélyre, vajon miért látja mindenki azonnal rajtam a nem igaziságot. Az arcomon minden a helyén van: a szemeim, az orrom, a szám, a fülem sem lapát. Sötétebb a bőröm, mint a többieké. Ezért is örülök, hogy itt az árnyékban kell ülnöm, mert nem akarok a napon még jobban lebarnulni. Fehér szeretnék lenni, rózsás arcú, világos szemű. Egyszer el is csentem Terike néni púderét és bemázoltam vele az arcomat.

„Ugyan kinek cicomázod így ki magad, te kis majom?” – kacagott a néni, amikor meglátott, és elzavart mosakodni.

Az is lehet, hogy a véremmel van baj. Hallottam a múltkor, Terike néni mamája mondta a lányának, hogy keményen és következetesen kell bánni velem, mert a véremben van a rosszaság. Igen, csakis a vérem lehet az oka, hogy más vagyok. Télen, amikor kórházban voltam, vért vett a doktor néni. Szerettem volna megkérni őt, hogy a laboratóriumban, azzal a nagy mikroszkóppal vizsgálja meg legalább egy csepp véremet, hogy mi benne a rossz. Az iskolában tanultuk, hogy a kicsi baktériumok is kimutathatóak ezekkel az okos műszerekkel. Hátha észrevenné a rosszaság részecskéket, és adna valamilyen gyógyszert rá, hogy kigyógyítson belőle. Bevenném azt az orvosságot, akármilyen keserű is lenne, sőt még ha injekciót szúrna a fenekembe, akkor sem sírnék. Összeszorítanám a fogamat, nagyon erősen az igaziságra gondolnék, és kibírnék mindent! De Terike néni azt mondta, ilyen butasággal nem szabad zaklatni a doktor nénit, mert nem azért van itt, dolgozik keményen, hogy a buta gyerekek csacsogását hallgassa.

No, írok tovább, mert még negyvenegy sor van hátra.

Azért mégiscsak nagyon jó, hogy eljuthattam ide, próbálom is megbecsülni magam. Kati néni, a gondozóm, amikor az otthonban elbúcsúzott tőlem, azt súgta a fülembe, hogy „Becsüld meg magad, Ferike, az új családodban!”

Nem tudom pontosan, hogy kell ezt a megbecsülést csinálni, de próbálom. Igazán, nagyon akarom. De lám, most sem sikerült, mert kidobtam az ablakon a csokis nápolyit. Terike néni igazi gyereke, azaz a testvérem árulkodott a tettemről. Pedig ő sokszor otthagyja az ebédet, mégsem büntetik meg. Nagyon válogatós, finnyás kislány, de igaz, hogy nápolyit még sohasem dobott el. Igaza van Terike néninek, hogy megbüntetett, mert hát mit is képzelek magamról, hálátlan, rossz gyerek vagyok, aki nem becsüli meg a jó és boldog életét. Folyton  jól akarok viselkedni, de a legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerül. Az édességet is azért dobtam el, mert nem tudom lenyelni. A gyermekotthonban vasárnaponként nápolyit kaptunk ebéd után. Ha meglátom a barna töltelékes ostyaszeletet, hányingerem lesz és összeszorul a gyomrom. Próbáltam ezt elmondani Terike néninek, de ő félbeszakított, hogy a hazugságokra nem kíváncsi. 

„Soha többé nem dobálom el az ételt!”, már csak tizenkilenc sor van hátra.

Tegnap este egy apuka az igazi fiával focizott. Néztem őket. Ügyes volt a gyerek, kisebb nálam, talán még óvodás, de szépen ívelte a labdát. Bőrfocival játszottak, nem olyan hitvány kis pöttyös gumilabdával, mint amit én rugdosok otthon az árokparton. Az apuka észrevette, hogy figyelem őket, hívott, álljak be hozzájuk focizni, izgalmasabb a játék, ha többen vagyunk.  Hú, izzadt a tenyerem, remegett a lábam, annyira igyekeztem, hogy jól játsszak, nehogy rosszul adjam a labdát a bácsinak. Ő egyet nekem rúgott, egyet a fiának. Fantasztikus érzés volt így labdázni, a férfi dicsért, hogy tehetséges vagyok. Szerettem volna neki megmutatni, hogy még annál is sokkal ügyesebb vagyok, mint ahogyan gondolja. Ezért a fiúnak szánt labda elé szaladtam, hogy azt a passzt is én adhassam vissza, de véletlenül ellöktem a kicsi gyereket. Ő elesett, vérzett a térde. A bácsi odaszaladt, megölelte, puszilta az arcát, lábát, ahol csak érte. Bocsánatot kértem a gyerektől, és igazán nagyon sajnáltam, hogy megütötte magát, nem akartam bántani, véletlen volt. A bácsi nem szólt, nem szidott le, nem is nézett rám, de elsötétült az arca. Ma reggel láttam őket megint. Odaszaladtam a sportpályához, arcomat a dróthálóhoz nyomtam, úgy néztem a játékukat. Hangosan szurkoltam a kisfiúnak, integettem neki. Köszöntek nekem, de nem hívtak focizni.

„Soha többé nem dobálom el az ételt!” Készen vagyok, leírtam százszor a mondatot. Jó késő lehet már, a tóban is kevesebb a fürdőző, a Nap is alacsonyan jár, már a vitorlásokat sem látom a szemközti parton. Vége a versenynek, nem tudom, ki győzött.

– Terike néni, Terike néni! – szaladok hozzá. – Készen vagyok a feladattal.

– Na, mutasd! Nem csapsz be? Vigyázz, mert megszámolom, jaj neked, ha hazudsz!

A néni felveszi az olvasószemüvegét, és az ujjával gondosan követve a sorokat, számol. Mozog a szája, próbálom leolvasni hánynál tart. Rágom a hüvelykujjamon a körmöm és mellette a bőrt, már a vér is kiserken. Csak arra tudok gondolni, hogy meglegyen mind a száz mondat. Ugye nem számoltam el? Mégiscsak jó lett volna néhány sorral többet leírnom.

– Száz! – szól Terike néni szárazon. – Szerencséd van! Remélem megtanultad a leckét!

– Igen! Bemehetek még a vízbe egy kicsit, utoljára?

– Nem. Késő van, Évike már éhes, és én is fázom a vizes fürdőruhában. Segíts inkább összeszedni a plédeket és a játékokat. Vacsora után még be is kell csomagolnunk, reggel indulunk haza.

Szedegetem a játékokat a homokozóból, hordom a műanyag szatyorba. Évike otthagyta az almacsutkát a földön, már ellepték a hangyák, elszaladok vele a szemeteshez. Futok vissza, de elhomályosodik a látásom, megbotlok egy fagyökérben, elesek. Megtörlöm az arcom a homokos, piszkos kezemmel, most még jobban ég a szemem, mint az előbb.

Teri néni rám néz, megenyhül.

– No, jó, nem bánom. Ferike, szaladj oda a vízhez, mártózz meg a Balatonban, még egyszer, utoljára, az arcodat is mosd le, morcsos vagy!

– Köszönöm, Terike néni! – és már rohanok is. Kettesével veszem a lépcsőket lefelé a mólóról a vízbe. A langyos hullámok simogatják a hasamat, befogom az orromat, alábukom, belemarkolok a meder homokjába. Feljövök levegőért, nézem, ahogyan az ujjaim között kifolyik a vizes homok. Nini, egy szép kis kagyló marad a tenyeremben. Kecskeköröm. Azt hiszem így hívják. Már éppen kiabálni akarok a néninek és Évikének, hogy megmutassam nekik, de meggondolom magam. Az osztálytársam, Varga Bence mesélte, aki már sokszor nyaralt külföldön is, hogy ha valaki szép helyen jár, és vissza akar térni még oda, akkor egy pénzérmét kell otthagyni. Nincs pénzem, talán jó lesz a Balatonnak érme helyett ez a kagyló, mégiscsak az övé volt, mielőtt kihalásztam. Megnézem még egyszer a kecskekörmöt, forgatom a tenyeremben, majd a nádas felé fordulok, és jó messzire elhajítom. Még egy utolsó pillantást vetek a tóra, a Badacsonyra, ami, mint egy kucsma, úgy ül a szemközti parton. A lenyugvó Nap sugarai narancsszínű hidat festenek a sima víztükörre. Becsukom a szememet, majd kinyitom, ki, be, ki, be, próbálgatom, hogy sikerül-e megjegyeznem ezt a látványt, hogy hazavigyem magammal, mint egy fényképet, és ha otthon szomorú leszek, akkor csak becsukom a szemem, és elővarázsolom ezt a sok-sok szépet.

– Feri, gyere már! – hallom Terike néni sürgető, türelmetlen hangját.

Szaladok, nem akarom felbosszantani őt.

– Viszlát, Balaton! Őrizd a kagylónkat, talán egyszer még eljutok ide!