Robog a sárga autó a hepehupás
országúton. Gyér a forgalom, a bogárhátú utasai alig-alig találkoznak
szembejövő járművel, miközben a kis falvakon haladnak keresztül. Szép az ősz
idén, szokatlanul meleg, és színpompás. Az országutat kétoldalt fák és bokrok szegélyezik,
néhol egy-egy fatörzsre felkúszó vadszőlő bíbor ragyogása élénkíti a sárga és
rozsdaszínű monotóniát. A kőrisek, platánok összeborulnak az úttest felett,
mintha csak egy aranyló alagúton haladnának keresztül. Ketten ülnek az autóban.
Ágnes, a fiatalasszony vezet, s szomorkás gondolatok keringenek a fejében az
őszi színpompás elmúlásról. Hamvas Béla esszéjének sorai jutnak eszébe az
„Aranynapokról”:
„Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti
jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a
világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett,
mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el
egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül
is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”*
Gondolataiból fel-feleszmélve gépiesen
válaszolgat útitársa fáradhatatlan monológjára egy-egy „tényleg”, „nahát”, „ó
de kedves” megjegyzés közbeszúrásával, hogy biztosítsa partnerét a lankadatlan
figyelméről, amivel az ezerszer hallott történeteket követi. Ágnes jobbján idős
asszony ül. Elegáns barna kiskosztümjében engedelmesen gubbaszt az anyósülésen,
lapos sarkú bőrcipőjébe bujtatott lábát szigorúan a padlózat gumiszőnyegén
tartja, nehogy összepiszkolja a drága autót. A biztonsági öv vágja a vállát, szorítja
a csípőjét, de restell panaszkodni, hiszen olyan kedves, aranyos ez a
fiatalasszony, sokszor a segítségére van, miért kellemetlenkedjék hát ilyen
apróság miatt. Az idős hölgy a mai alkalomra a körmeit is kilakkoztatta, és a
szobatársától kölcsönbe kapott rúzzsal egy kis pírt vitt fakó ajkaira és
orcájára.
Furcsa kapcsolat az övék. Több
generációnyi kettejük között a korkülönbség, nem rokonok, mégis összeköti őket
valami kötelék. Ági sokszor gondolkodott rajta mi is ez a kapcsolat Piroska
nénivel. Barátság? Egymásra utaltság? Mindegy, nem is fontos hogyan definiálja
a kapcsolatukat, szükségük van egymásra. Néhány évvel ezelőtt találkoztak
először az idősek otthona előtti parkban. Ági a kislányát sétáltatta a csendes
ligetben. Zsuzsika, a szőke copfos kislánya, égszínkék, tiszta szemeit
rávetette a nénire, rámosolygott… Így kezdődött az ő történetük. A
fiatalasszony először alkalmanként felugrott az idős hölgyhöz egy kávéra,
süteményre, beszélgetésre. Ági később
kiváltotta a néni gyógyszereit, elvitte orvoshoz, bevásárolt neki a hétvégére,
és lassan a kötelességből kedvtelés lett. Kezdte megszeretni ezt a gyógyszer-,
fertőtlenítő- és öregségszagú idősek otthonát, Piroska néni patyolattiszta
garzonját. Még a falról ráköszönő „üdvözlet a Mátrából” feliratú
műanyagszarvasokkal és az aranykeretes szentképekkel is megbarátkozott. Néha
csak kötelességtudatból indult el az öregasszonyhoz vasárnap délutánonként, de
az ottlét mindig felderítette a fiatalasszony lelkét. Szerette hallgatni
Piroska néni történeteit, nézegetni a régi, megsárgult fotókat számára
ismeretlen kalapos dámákról, öltönyös férfiakról, kantáros nadrágos
gyerekekről. Ágnes később annyi mesét hallott, hogy Piroska néni addig
személytelen és névtelen rokonai és barátai az ő kedves ismerőseivé is váltak. A
legtöbb történet persze Pista bácsiról szólt, aki hatvankét évig volt Piroska
néni férje, míg kilenc évvel ezelőtt egy infarktus el nem ragadta. Azóta él a
néni az otthonban. Az öregek még tizenévesen ismerkedtek meg egy hideg télen
szánkózás közben a Kurca parton. „Ez a fekete szemű kislány a feleségem lesz,
ha visszanéz rám”- mondta az akkor kamasz Pista a barátainak. És Piroska
félszeg kacérsággal, szikrázó fekete szemével visszapillantott a válla felett a
nyúlánk, jóképű fiúra. Gyermekük nem lévén szeretetüket, gyengédségüket
egymásra fordították, minden mesterkélt drámaiságot nélkülöző boldog hétköznapi
életet éltek, napjaink Philemonja és Baucisaként.
A néni mindig is vágyódott rá,
hogy láthassa régi otthonát, beszélgessen a kedves szomszédokkal, már azzal,
aki még megmaradt közülük, hiszen kilenc éve nem hallott az otthoniak felől.
Sokára merte csak megkérni Ágit, akkor is félve, szorongva, elvinné-e őt a régi
házhoz. A fiatalasszonynak nehéz volt elszabadulnia a családjától, a
teendőitől, de ráállt a kis kiruccanásra.
Piroska néni az elindulásuk óta
szóval tartotta Ágnest, mesélte századszorra is életük kedves történeteit. Ilyenkor
az öregségtől megszürkült és megfakult szemébe visszatért az a régi tűz, amibe
Pista egykoron úgy belebolondult.
– Ágikám! Úgy örülök, hogy
hazaviszel. Majd meglátod, milyen szépen laktunk mi, apával. A nagy házunk az
utcafrontra nyíló két gyönyörű ablakkal.
A szép, nagy konyhánk és a tágas kamra, benne a sok finom befőtt és
lekvár – mesélt a néni és lelkendezett. – Már tudom is Kislányom mi fog neked
legjobban tetszeni – s választ nem várva már folytatta is – az égig érő,
terebélyes öreg tölgy a hátsó kertben. No, az valami csoda. Már akkor is ott
állt a fa, amikor építkeztünk. Pistám nem engedte kivágni, „majd annak
árnyékában ücsörgünk ott Piroskám” mondta mindig.
Elcsendesedik a néni, ahogy
beérnek a faluba, tekintete messze téved az aranyló fák felé, s mosolyog… Őhozzá
beszél, szótlanul…
Ági lassan, komótosan hajt a
sáros, a szűk utcákon. A GPS géphangján diktálja az irányt: most fordulj
jobbra, menj kétszáz métert és megérkeztél az úti célodhoz.
Sárgára meszelt kétszintes ház
előtt állnak meg. Az öreg házra az új lakók ráépítettek még egy emeletet. Az
ormótlan, fehér műanyagablakokat belülről vidám, bohócokat, pillangókat
ábrázoló ablakmatricák díszítik.
Ági udvariasan kinyitja az
kocsiajtót a néninek, aki csak ücsörög tovább az ülésen, a retikülje fülét úgy
szorítja, hogy elfehérednek az ujjai, bizalmatlanul nézeget ki a házra, abban
reménykedve, hátha rossz címre jöttek.
–
Megérkeztünk, Piroska néni, tessék kiszállni,
majd segítek!
Néhány
pillanat, s az idős asszony vonásai rendeződnek, ajkai mosolyra húzódnak, de fekete szemei baljósan hallgatnak.
Ági becsenget a
házba, és mosolygós harminc év körüli asszony nyit ajtót, karján apró
gyermekkel. Barátságosan invitálja beljebb a vendégeket. Tágas udvarra lépnek,
balra homokozó, hinta, jobbra szép, faragott fa asztal padokkal, felette
kifeszített csíkos vászonroló ad árnyékot a megpihenni vágyóknak. A hátsó
udvarban újonnan épített garázs áll, előtte a betonon háromkerekű bicikli,
pöttyös labda, félkarú játékmackó hever.
Ági kerüli
Piroska néni jéggé fagyott tekintetét. „Milyen szentimentális, ostoba liba
vagyok, hogy idehoztam őt” – gondolja, s udvariasan torz mosolyra húzza száját.
A háziasszony a
lakásba hívja a vendégeket, büszkén mutatja a modern gépekkel felszerelt tágas
konyhát.
– Itt
kiütöttünk egy falat, no és persze a dohos kamrát is megszűntettük, nincs rá
szükség – csicsergi vidáman, s már suhan is fel az emeletre, hogy
büszkélkedhessen a gyerekszobával és a két kisebb hálóval.
– Elfáradtam,
Angyalom, menjünk, mentsük ki magunkat – súgja Piroska néni Áginak, és szinte
menekülnek, úgy hagyják ott a csalódott háziasszonyt.
– És a
szomszédok? Őket nem látogatják meg? Marika néni még megvan a huszonhatos
házból, igaz szélütés érte két éve, de biztosan örülne maguknak – kiált utánuk.
Piroska néni
már az autóban ülve szól vissza: – majd legközelebb, Kedves, s köszönünk
mindent.
Időközben az
időjárás is elkomorodott. Az október a könyörtelen, rideg arcát mutatja. Alattomos,
sűrű, apró szemű áztató esőt szór az utasainkra. A bogárhátú kis autó mögött
eltűnnek a falu sáros utcái. Az országúton az esőáztatta fekete aszfaltra
helyenként egy-egy sárga falevél tapad, ami szánalmasan emlékeztet a néhány
órával ezelőtti színorgiára. Az autó utasai hallgatnak. Ági mellett ősöreg
asszony ül, megkeményedett ráncaiba zárkózva.
Hirtelen fákról
lezúduló víztömeg csattan a szélvédőn, ami kizökkenti a két nőt a hallgatásból.
– Hát…
mégiscsak kivágták…
Ági nem
válaszol, inkább ő kezd a mesébe Zsuzsikáról, a családjáról, a munkájáról.
Piroska néni egy-egy „nahátot”, „ez igent” fűz a fiatalasszony monológjához.
Végre
megérkeznek az idősek otthonához. Piroska néni felölti szokásos
minden-a-legnagyobb-rendben-van maszkját és mosolyogva köszöni meg Áginak a
kirándulást.
–
Jövő vasárnap jövök, Piroska néni!
–
Akkor, gyere, Ágikám, amikor tudsz – integet
vissza.
Ági sokáig néz utána, mert meg
akarja ölelni, megkérdezni tényleg rendben van-e minden, de az idős asszony egyenes
derékkal, magabiztos léptekkel belép az otthon üvegajtaján.
*
Áginak vacak hete van, álmatlan
éjszakái, nyugtalan gondolatokkal átszőtt napjai. Szerdán, délidőben cseng a
telefonja. A kijelző Ismeretlen számot mutat. A fiatalasszony sokáig hezitál,
felvegye-e egyáltalán. Közvélemény-kutatók, biztosítási ügynökök, kampányoló politikusok képviselői és a rossz hír hozói szoktak ily módon bejelentkezni.
–
Halló, itt Kerekesdi Ágnes – szól a készülékbe
az ötödik csengés után.
–
Jó napot kívánok, az idősek otthonából hívom –
beszél bátortalan, részvéttől lecsendesedett hangon a nővér – mivel az Ön neve
és címe van felírva értesítési adatként arra az esetre, ha… sajnálattal kell
közölnöm, hogy Piroska néni…
Ági lassan
leengedi a kezét a telefonnal az ölébe. Kinéz az emeleti ablakból a sápadt őszi
délutánba. A két kis öreg is ott ül valahol az alkonyatban, egymás kezét
szorongatva a faragott padon, ott, a terebélyes tölgy alatt.
* Részlet Hamvas Béla A Babérligetkönyv c. esszékötetéből
