Ki
volt a Sánta? Nem tudom. A környéken lakók közül sem ismerte őt senki.
Pedig itt élt közöttünk, jelenléte olyannak tűnt, mint
egy apró homokszem a szemünkben, zavart, szúrt, néha megríkatott minket.
Most is magam előtt látom a sántikáló, hajléktalan
férfit, amint szüntelenül rótta az utcákat reklámszatyrokkal a kezében, amiben
összes ingóságát magával hurcolta. Mindennapos viseletéül egy elnyűtt, sötétkék
munkásruha szolgált, aminek az ujját nyáron könyékig felhajtotta, télen pedig
néhány ócska pulóvert, vagy kukákban talált kabátot húzott rá, hogy védje magát
a csontig hatoló hidegtől. Az utcán élt magányosan, reményvesztetten, látszólag
beletörődve a reá mért sorsba.
Emlékszem az első találkozásunkra. Újév reggelén, az átmulatott
szilveszteri éjszaka után még kicsit spiccesen és fejfájósan kávéztam a
nappalinkban. A jó meleg, biztonságos otthonomból bámultam ki az ablakon. Az a
szokásos újév reggeli melankólia ült rajtam, amikor kicsit szomorkodom, hogy
elmúltak a csillagporos ünnepek, s megint egy teljes évet kell várnom a
mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú karácsonyra, meg egy vidám és
felszabadult szilveszteri bulira. Az utca és a tér, ahol lakom, olyan látványt
festett, mint az az üveggömbbe zárt pici játékváros, amit gyermekkoromban
kaptam a Párizsban élő bácsikámtól, amit ha felráztam, hópelyhek hullottak az
aprócska házakra és utcákra. Ilyen mesébe illő környezetben tűnt fel messziről
az otthontalan, bicegő férfi sziluettje. Nem akartam figyelni őt, valami mégis
odaszegezett az ablakhoz, és összeszorult szívvel néztem a Sántát. Egyik
kezével fázósan összefogta a mellén rongyos kabátját, másik vállán a szatyrait
cipelte, szemével pásztázta az utcát és a szemeteseket.
Mellettünk épült egy új ház. A munkások még a karácsonyi
ünnepek előtt a járdán hagyták az építési törmeléket tartalmazó konténert. A
férfi megállt előtte, a tartalmát tanulmányozta. Észrevette a közepén fekvő
üres borosüveget, amit egy szilveszterező, vidám társaság dobhatott bele az
éjjel. A Sánta picit tétovázott, mérlegelte az esélyeit, majd motyóját maga
mellé téve a hóba, nekivágott, hogy megszerezze a kincset. Jobb lába teljesen
merev volt és rövidebb is, mint a másik, ezért iszonyú erőfeszítés árán tudott
csak bemászni a tárolóba. Nem nézhettem tovább tétlenül a percek óta tartó
szívszorító küzdelmet. Gyorsan kabátot kaptam a hátamra, mezítláb a csizmámba
bújtam, néhány sültet, süteményt, tegnapról maradt finom falatot pakoltam egy
műanyag dobozba, és leszaladtam az utcára. Mire leértem, a hajléktalan férfi már
kimászott a konténerből, és értékes zsákmányát próbálta belegyömöszölni a
szatyorba.
– Jó reggelt kívánok! Tessék, parancsoljon, remélem,
hogy nem sértem meg vele! – nyújtottam át neki bátortalanul az ételt.
A Sánta fásultan rám nézett, majd a csomagra. Az
arcán nem tükröződött sem meglepetés, sem öröm, vagy zavar. A szeme… azóta is
feledni szeretném azt a tekintetet, azt a fájdalmas, elgyötört pillantást!
– Köszönöm! – mondta szárazon. – Áldja meg az
Isten! – azzal sarkon fordult, és a kis batyuval a kezében, karjára véve a
táskáit, elbicegett.
– Minden jót magának is! – szóltam utána.
Hosszú percekig álltam az utcán vacogva, szememmel
kísértem a távolodó, sántikáló férfit, míg alakja elveszett a januári, szűz
fehérségben. Nem pusztán tehetetlenség volt, amit éreztem, sokkal inkább
szégyen.
Ettől a naptól fogva a Sánta, szűkebb környezetem részévé vált. Ha
kiléptem az utcára, önkéntelenül körbenéztem, hogy látom-e őt, folytonosan
abban reménykedve, hátha nem fogom megpillantani. Azzal álltattam magamat,
talán befogadják, vagy társra, otthonra talál. Valójában tudtam, hogy ő sehol
sem hiányzik, senki sem segít rajta, úgy ahogyan én sem tettem, hiszen az
adománnyal inkább csak háborgó lelkiismeretemet hallgattattam el. Ha nem látom
a férfi nyomorát, nem szembesülök társadalmunk nagyon is létező problémáival,
nem kell szégyenkeznem, nem nehezedik rám a bűntudat és a felelősségérzet.
De ő könyörtelenül, állandóan jelen volt.
Leggyakrabban a sarki buszmegállóban ücsörgött a barna padon, szemben a
pékséggel. Amikor arra jártam, vettem neki egy-egy süteményt, vagy megszántam
némi apróval.
„Áldja meg az Isten!”, válaszolta mindig halkan,
leszegett fejjel. Soha nem kért, nem szólított meg, nem is nézett rám, kivéve
azt az egyetlen pillanatot, amíg átvette az alamizsnát.
Sokszor
látok otthontalan embereket, akik bandákba verődnek, megosztják egymással a
tablettás bort, a cigaretta csikkeket és a nyomorúságot. Ismerek olyan hajléktalant,
akihez kóbor kutya szegődik, szinte testvérekké válnak, közösen viselik a
szitkokat, rúgásokat, együtt fogyasztják el az odavetett falatokat. Az én
Sántám magányos volt és ijesztően csöndes. Vajon milyen titkokat, milyen sorsot
hordozott magában?
Halála ugyanolyan zavaró és egyben zavarba
ejtő volt, mint az élete.
Egy forró, júliusi napon munkából tartottam
hazafelé, amikor nagy csődületre, villogó rendőrautóra lettem figyelmes a
sarkon. Közelebb értem, és a kíváncsiskodó csődületben, az izzadt lábak és
karok között megláttam, amint a kék zubbonyos mozdulatlan testet gumikesztyűs
kezek szenvtelenül egy fekete zsákba fektetik.
– Meghalt az a szegény sánta ember, aki olyan
gyakran itt üldögélt – súgta egy idős hölgy a barátnőjének. – Azt hallottam,
órák óta halott volt már, mire valaki észrevette – folytatta.
– Szörnyű! Ne is mondja, Margitkám! No, de semmi
sem történik véletlenül! Rendes, dolgos embernek mindig van otthona, nem az
utcán él – kárálta a másik nő, önelégült bizonyossággal abban, hogy vele, ilyesmi
sohasem fordulhatna elő.
Szótlanul
álltam és némán sirattam a Sántát, nem csak magányos halálát, sokkal inkább az
élete hiábavalóságát.
Sok év telt el azóta a szomorú júliusi
nap óta. Még mindig abba a pékségbe járok vásárolni, és bármennyire is sietek haza a szeretteimhez,
meg-megállok egy pillanatra a barna padnál, ott, a buszmegálló mellett.
