Vadgesztenye

Egy szeptemberi napon, a kora délutáni órákban Robi a ligetben gördeszkázott. A nyár egyszerűen nem vette tudomásul, hogy át kellene adnia a terepet az ősznek. A Nap olyan melegen ragyogott, mint augusztusban, sugarai, áthatolva a gesztenyefák rozsdaszínűvé öregedett levelein, aranyos ruhába öltöztették a parkot. Aznap tanítási szünet volt a közeli általános iskolában, így Robi egész nap gördeszkázhatott. Délutánra kicsit beleunt már a mókába, és ráérősen ballagott haza, hóna alá csapva a deszkát. Néha letépett egy-egy csomót a madárberkenye narancsos bogyóiból, amiket szórakozottan morzsolgatott a tenyerében, majd hagyta, hogy ujjai között kifolyjanak az avarra. A páfrányfenyőhöz érve lehajolt, és felszedett néhányat a harsány citromszínűvé sárgult legyező alakú levelekből. Forgatta az ujjai között a ginkgo levelét, és azon tűnődött, vajon hogyan tud a természet ilyen különleges formát és színt alkotni. Arrébb lehajolt egy-egy szép, sötétbarna, ragyogó hátú gesztenyéért, gyönyörködött bennük, mint valami értékes drágakőben, majd zsebre vágta azokat. A sétány egyik padján egy idősebb férfi ücsörgött ráérősen, arcát a Nap felé fordítva, élvezettel szívta magába a napsugarak késői ajándékát. Ódivatú sötét napszemüvegét megmosolyogta a kisfiú.

 – Ugyan mit ücsörög itt az öreg, talán randija van?  – kuncogott magában.
Nem tudni, hogy egy kis ördög bújt-e a gyerekbe, vagy még túl közeliek voltak a nyári csínytevések emlékei, amiket még az iskolai napi rutin sem tudott feledtetni, de elbújt egy vastag törzsű fa mögé és onnan figyelte a férfit.
Robi percekig várt, de az öreg szoborrá dermedve csak ült mozdulatlanul, arccal a Nap felé.
– Talán elaludt, csak attól a béna szemüvegtől nem látszik – motyogta magában a fiú. Elővett a zsebéből egy gesztenyét, célzott, és dobott. A gesztenye nagyot koppant a férfi fején, majd az avarban landolt. A férfi a meglepetéstől összerezzent, a fejéhez kapott, és sziszegve tapogatta a fájó pontot a kobakján.
– Hoppá! Ezt telibe találtam – kapta a szája elé a kezét a fiú, hogy elfojtsa nevetését –, és tovább lapult a lesben.
Kis idő elteltével előbújt a fa mögül, és maga sem tudta, hogy a lelkiismerete, vagy a kíváncsisága hajtotta, de elindult a férfi felé. Léptei hallatára a bácsi felé fordította a fejét, és bár semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, a kisfiú mégis fülig pirult.
– Csókolom! Rossz helyen ül a bácsi itt a gesztenyefa alatt, az előbb láttam, hogy egy gesztenye éppen a fejére pottyant – szólította meg a férfit.
– Szervusz! Hát való igaz, jó nagyot koppant – mosolyodott el az öreg. – És te? Nincs iskola?
– Ma nincs, értekezlet van a tanároknak.
– Akkor ez egy ajándék nap, igaz? Mivel töltötted?
– Jót deszkáztunk a haverokkal. És a bácsi mit csinál itt egyedül?
– Élvezem ezt a csodálatosan szép napsütést, és hallgatom az őszt.
– Miit tetszik csinálni? Na, ilyet sem hallottam még! – nevetett a fiú.
– Azt hiszed, viccelek? Ha van egy perced, csüccs ide mellém.
Robi tisztes távolságban, kicsit bizalmatlanul leült a férfi mellé a padra.
– Most hunyd be a szemed! Ne less! Csak a külvilágra figyelj, koncentrálj! – szólt szelíden a férfi.
A kisfiú így is tett.
– Hallod a géppuskaszerű gyors és hangos koppanásokat? Tra-ta-ta, …
– Tényleg, hiszen ez egy harkály. Tanultuk suliban, hogy percenként akár hússzor is koppant és 26 km/órás sebességgel csapódik a csőre  fába – darálta a fiú a leckét.
– Nahát! Valóságos kis tudóssal van dolgom – kacagott elismerően a férfi.
– Ugye milyen kellemetlen a fák felett ez a rikácsolást?
– Igen, elég borzasztó hang.
– No, ő a szajkó. Amilyen szép, olyan gonosz madár. Nem is értem mit keres errefelé, nem szokott nagyvárosokba költözni. Úgy látszik, itt a ligetben otthonra talált. A komisz, az idén tavasszal szétverte az ereszünk alatt a fecskefészket, elrabolta a kis fiókákat. Feleségem, szegény, napokig siratta az ártatlan áldozatokat és a kétségbeesve visító, fiókáikat kereső fecskeszülőket.
– Ha elég jó a füled, hallhatod a kis pattanásokat. Pakk-pakk, ... az egyik koppanás picit élesebb, a másik tompább – folytatta a férfi –, amelyik gesztenyén a tüskés burok még rajta van, sokkal halkabban koppan. Nem beszélve arról az éles hangról, ha az ember fején landol a gesztenye – nevetett szinte gyerekes huncutsággal az öreg.
Robi egyre inkább belejött a fülelésbe, és irtó jó mókának találta.
– Hallod? Most valakik erre közelednek – szólt a férfi. – Tudod mit? Fogadjunk egy csokiban, hogy kitalálom, kik jönnek.
– Ezt már igazán nem hiszem, maga biztosan csal.
– Nem, nem! Egy férfi közeledik, valószínűleg apuka, fiatal, harminc körüli, kézen fogva vezet egy aprócska gyereket.
Robi kinyitotta a szemét, és szinte teljesen ugyanaz a kép tárult a szeme elé, amit az öreg lefestett.
– Ezt nem hiszem el! Honnan tudta? Tuti, hogy csalt! – hitetlenkedett.
– Nem csalás, csak érteni kell a hangokat. Hallottam a dinamikus lépések zaját, zrr, zrr, zrr, tehát tudtam, hogy fiatal férfi. Kérdezheted, vajon miből gondoltam, hogy férfi. Egy hölgy apróbbakat lép, és a tűsarok nem ilyen hangot ad a száraz levélszőnyegen. Mellette ott volt a srrr, srrr, srrr, elnyújtva, szinte folyamatosan, ahogyan a pici gyerek önfeledten rúgja az avart, és húzza benne apró lábait, élvezve a zizegést.
Robi egyik ámulatból a másikba esett.
– És mást is szokott hallgatni, mármint zenét, vagy ilyesmit?
– Ó, persze, szinte minden nap. Ha fáradt vagyok, leülök a karosszékembe és Csajkovszkijt vagy Puccinit hallgatok, átadom magam a muzsikának, engedem, hogy a felhőkbe röpítsen, hogy csukott szemmel álmodozhassam. Ha a haverokkal összejövünk, jazzt játszunk. Tudod, van egy kis együttesünk. Én zongorázom.
– Nahát, én is zongorázni tanulok.
– És, hogy megy? Szereted?
– A szolfézs elég uncsi, de zongorázni szeretek. Be kell vallanom, a komolyzenét nem nagyon élvezem, mert olyan unalmas és érthetetlen.
– Talán azért gondolod így, mert nem a megfelelő darabokat hallgatod. A korosztályodnak megfelelő muzsikával kellene barátkoznod, és meg lehet tanulni a zenét hallgatni és élvezni.
– A szüleim is mindig ezt mondják.
– Igazuk van! Hallgass rájuk, tanuld szorgalmasan a zeneelméletet és gyakorolj sokat! Lehet, hogy eljön az idő, amikor majd megszólal benned a saját dallamod, amit úgy érzel, le kell kottáznod, és lejátszanod. Micsoda öröm megszólaltatni egy hangszert!
Persze lehet, hogy nem a muzsika szólal majd meg benned, hanem befészkeli magát az agyadba, a lelkedbe egy kép, egy gondolat, amit majd megfestesz vagy megírsz.
– A bácsi is így kezdett zenélni?
– Igen, valahogy így.
– Gondolja, hogy zenész vagy író leszek?
– Nem, fiam! Nem tudhatom mi leszel, és egyébként sem ismerlek, de te még lehetsz bárki. Lehet, hogy híres sportoló leszel, vagy mérnök, orvos, feltaláló, esetleg mesterlövész.
Ez utóbbi példánál Robi arca lángvörössé vált, és lesütötte a szemét.
– Mindig járj nyitott szemmel, szívvel és lélekkel a világban, engedd, hogy hasson rád az élet, hisz minden szférája oly gyönyörű! Hagyd, hogy magával ragadjon egy hang, egy kép, egy szín! Nem kell feltétlenül művésznek lenned, hogy a világ szépségei magukkal ragadjanak, hogy környezetünk apróságaiban örömet és megnyugvást találj.
– Hát,… azt hiszem, kapiskálom ... – szabadkozott a gyerek.
– Ebben biztos vagyok – mosolyodott el az öreg.
A férfi ekkor felkapta a fejét és jobbra nézett.
– No, barátocskám, mára azt hiszem ennyi járt nekünk, jön a feleségem értem.
– Hiszen nem látok senkit? – csodálkozott a kisfiú. Mire azonban e szavakat kimondta, a távolban feltűnt egy női alak. Az asszony sietős léptekkel, elegáns, bordó kiskosztümben, magas sarkú cipőben közeledett feléjük.
– Jaj, Tamás! Úgy megijesztesz, mikor ilyen sokáig elmaradsz. Úgy aggódtam érted. Már egy órája otthon kellene lenned, azt sem tudtam hol keresselek! – zsörtölődött az asszony. Szavait és mozdulatait a szeretetteljes aggódás vezérelte.
– Drágám, kérlek ne haragudj! Egészen belefeledkeztünk a diskurálásba újdonsült barátommal. Tényleg, még be sem mutatkoztunk. Tamás bácsi vagyok, a hölgy pedig a feleségem, Éva néni.
– Engem Robinak hívnak.
– Örülök, hogy megismertelek, Robi – fordult a gyerek felé az asszony. Hatvanas éveiben járó, de még most is nagyon szép arcú, mosolygós szemű nénit látott a gyerek.
– Hogyan ismerkedtetek meg? – kérdezte vidáman az asszony.
A fiú zavarában azt sem tudta mit mondjon, de a férfi kisegítette.
Egy gesztenye hozott össze minket, no meg a zene és a természet.
– Hű, ez nagyon titokzatosan hangzik, de jó, legyen csak amolyan férfi titok – kacagott az asszony.
– Gyere öreg, induljunk haza! – fordult Éva a férjéhez. – Hol hagytad el a botod?
– Robikám, nézz már be kisfiam a pad mögé! Látsz ott egy fehér botot?
A fiú egyszeriben elsápadt, amint belé hasított a felismerés. Bebújt a pad alá és előhúzta a hosszú, fehér botot.
– Tessék, Tamás bácsi! – tette bele óvatosan a botot a vak férfi tenyerébe.
– Robikám, a mai napnak vége, örülök, hogy megismertelek. Tudod mit? Ha van kedved, és persze a szüleid megengedik, iskola után bármikor gyere be hozzánk. Kicsit pötyögünk a zongorán, zenét hallgatunk, beszélgetünk. A liget bejáratánál jobbra, az első utcában a sarki ház a mienk. Csöngess kettő rövidet, abból tudjuk, hogy barát jön. Éva néni isteni forró csokit tud készíteni – búcsúzott a gyerektől a férfi.
– Így van, gyere csak bátran – helyeselt az asszony –, mióta a gyerekeink felnőttek, kirepültek, sokszor hiányzik a fiatalság. Örömmel látunk!
– Köszönöm! – szólt a fiú. – Tamás bácsi! Szóval azt a gesztenyét … vagyis én … – dadogta.
– Tudom, tudom – tette fejére a kezét a férfi. Előfordul, hogy ezek a kis huncut fiatal gesztenyék néha nem bírnak magukkal! – mosolygott cinkosan a férfi.
Robi állt, és nézte, ahogyan Éva néni gondoskodó mozdulattal belekarol Tamás bácsi bal karjába, gyengéden felsegíti a padról. A férfi egyenes tartással, kicsit hátraszegett fejjel, jobb kezében előre tartva botját, tapogatózva elindult. A fiú követte a szemével az idős házaspárt, míg azok el nem tűntek a távolban összeborulni látszó gesztenyefák alatt.
Robi már nem érzett bűntudatot, és szánalmat sem a vak férfi iránt. Inkább melegség öntötte el a szívét. Becsukta a szemét egy pár pillanatra, fülelt, figyelt, majd elmosolyodott.
– Á, ez még nem megy. Legközelebb még gyakorlok Tamás bácsival.
Felpattant a gördeszkára, és villámgyorsan elgurult a sétányon a másik irányban.