Késői nyár estén

Augusztus vége van, egy tökéletesnek mondható este, mikor már nem perzsel a nap, de még annyira sincs hűvös, hogy kicsit megborzongjunk az árnyékban, ha jön egy kis fuvallat. A családommal ülök egy étteremben, ahol az étel kiváló, egyedül a zenész gépies szintetizátora zavaró. A gyerekeim már teli hassal szaladgálnak körülöttünk, míg mi a férjemmel kicsit szótlanul szürcsöljük a limonádé maradékát. Az embernek, ha három gyereke van, néha hihetetlenül jól esik hallgatni és élvezni néhány másodpercnyi csöndet.
A mellettünk lévő asztalhoz egy fiatalember érkezik. Jóképű és jólfésült, márkás ruhákban, s ordít róla, hogy jó cégnél, jó állásban dolgozik. Az a "minden lányos anyuka álma" típus, akinek a haja pont a megfelelő hosszúságú, és soha nem venne fel sötét nadrághoz fehér zoknit. Női tapasztalatommal azért azt gondolom, hogy egészségesen belevaló és kellő élettapasztalattal rendelkező fiatalember. Leül, s csak egy kólát rendel, látszik, hogy vár valakit. Elterelődik róla a figyelmem, míg szememmel a fiaimat követem.
Hamarosan egy karcsú, szőke, csinos, húszas évei elején járó hölgy érkezik feltehetőleg a nagymamával. Mindketten izgatottan lépnek az asztalhoz, s szinte ordít a helyzetről, hogy az úgynevezett első nagy találkozás akaratlan szemtanúja vagyok. A jóképű fiatalember, aki legalább tíz évvel idősebb a lánynál, azonnal feláll és kezet nyújt a közeledő hölgyeknek. A lány arca kipirult az izgatottságtól, nem is csókolja meg a fiút, csak egy suta puszit nyom az arcára. A nagymama - úgy tűnik ő nevelheti a lányt- csinos, diszkréten sminkelt, és csillogó szemmel, de kicsit a zavartól remegő ajkakkal mondja a fiúnak, "örülök hogy megismertem".
Nem akarom bámulni a kis társaságot, csak a szemem sarkából követem, ahogy, ha kissé akadozva is, de belemerülnek a társalgásba. A fiú az asztalon megfogja a lány kezét, és szorongatják egymás ujjait, ami hihetetlenül jóleső tud lenni egy kapcsolat elején. A nagymama elfogódottsága is kezd oldódni, s látszik, hogy azt gondolja "igen, mindig ilyen fiút képzeltem az én kis angyalomnak. Ő biztosan meg fogja becsülni. No de szerencséje is van a fiúnak, hiszen ilyen okos, szép, rendes lányt nem sokat találni."
Hirtelen én ülök ott az asztalnál, húsz évvel korábban. Üde vagyok, csinos és optimista, tele reményekkel és ambíciókkal. Egyetemistaként tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindent elérhetek amit akarok, hogy nem létezhetnek akadályok, megoldhatatlan problémák. Tudom hogy van halál és betegségek, kudarcok és veszteségek, de ezek a szörnyűségek csak másokkal történhetnek meg. Nem a szőke jólfésült fiú ül ott az asztalnál, hanem a barátom, nevezzük Gábornak, aki ugyanúgy szorongatja a kezemet, és én viszont az övét, tele izgalommal, szerelemmel és vággyal. A vágyakozástól nem is tudok enni, egy gombóc a gyomrom, de nem is vagyok éhes, sőt fáradt sem, soha, akárhány éjszakai bulizás vagy tanulás van mögöttem. Nem mondjuk ki, de mindketten tudjuk, hogy csodás életünk lesz együtt. Hihetetlen karrier, persze kemény munkával, csodás család gyerekekkel. Elképesztően sokat fogunk együtt utazni, bejárjuk a világot, s imádni fogjuk egymást és a gyerekeinket.
Hangos sírás üti meg a fülem, és visszazuhanok a székembe. A legkisebb fiam elesett, és szőke borzos kis fürtjei között mutatja a pontot, hova adjam a gyógyító puszit. A két nagyobb fiam rémülten és bűnbánóan áll előttem, talán ők nem figyeltek a kistesóra? Nem is tudom ki szorul vigasztalásra. Persze a puszi hatásos, és elmúlik a fájdalom, s könnyektől és a piszkos kezecskéktől morcsos arccal már mosolyog rám a legkisebb fiam. "Semmi baj"-mondja, miközben a mosdóba megyünk kicsit megmosakodni. Ahogy kézmosás közben belenézek a tükörbe, már nem a csinos húsz éves, optimista arc néz rám. Egy középkorú, kicsit nyúzott nőt látok egyszerű frizurával és már felfrissítésre váró sminkkel. Nem, mégsem lenne jó ha hirtelen húsz éves, csinos szőke lennék... de ha lehetne, most elkérném az optimizmusát, csippentenék egy kicsit a derűlátásából.
Én is megmosom az arcom, és miközben becsukom a szemem, veszek egy mély levegőt és megpróbálom kifújni magamból az állandó aggódást, a kételyeket, hogy jól teszem e a dolgom, a fájó emlékeket.
Mire visszaérünk az asztalunkhoz, már nincs ott a másik társaság. Középső fiam elégedetten kanalazza a desszert maradékát, a legnagyobb kérdezi "Anya ugye belefér még egy fagyi, s megyünk este a tűzijátékot megnézni?" Hát persze... és már nem is vagyok fáradt, s élvezzük tovább a tökéletes augusztus végi estét...