A hosszú téli szürkeség és
lélekölő sötétség után hirtelen kamaszos pimaszsággal, tolakodóan és
visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Bár még kopárak voltak a fák,
egy-egy buja rügy a szürke faágakon már jelezte a természet ébredését. A köztéri
virágágyásokban megjelentek a katonás rendben ültetett árvácskák és tulipánok.
Már a madarak sem a nyakukat behúzva gubbasztottak a csupasz faágakon, hanem hangos
csicsergéssel köszöntötték az első napsugarakat. A tavaszi levegőnek van egy
jellegzetes illata és tapintható teste, ami követelőzően átölel és körülvesz,
elemel a földtől és magával sodor. Az ember elveszíti a realitásérzékét, és
beleveti magát ebbe a zsongásba. Csalóka
báj ez, a napsugarak levetkőztetik a testet és lelket, hogy aztán az esti hűvös levegő hirtelen észhez térítsen,
és egy alapos megfázással az orrodra koppintson: nocsak, barátocskám, lám-lám
elbíztad magad! Emmát is lerohanta a tavasz, amint kilépett a házból, és
elindult a gimnáziumba. A lány most dacolt a tavasszal, nem akart tudomást venni
róla, inkább belesüppedt abba az unalmas melaszba, ami télen rakódott a
sejtjeibe. Emma leszegte a fejét, nem akart szerelem- és vágyillatot érezni, vidám
párocskákat látni, akik kigombolt kabáttal és kitárt szívvel sétáltak a
rakparton. Emma láthatatlannak érezte magát, mint aki beleszürkült az eltűnni
készülő szürkeségbe, és pusztán túlélője ennek a tavaszi szívzuhogásnak. Fájtak
ezek a napok. Nem konkrét valaki hiányzott, sokkal inkább az érzés, ami magával
ragad, ami friss vért pumpál az ereibe.
A gimnáziumban, ahol éppen
gyakorló tanárként dolgozott, kicsöngettek az utolsó óráról. Emma a tanári
szobába sietett, ahol az idősebb tanárok dolgozatot javítottak, vagy aznapi
sokadik kávéjukat kavargatva elmerültek az olvasmányukban. Odébb, az ablak
előtt tanárjelölt társai, mindannyian, egy bokorba gyűlve beszélgettek,
nevetgéltek. Emma sietve a fogasokhoz ment, hosszas keresés után ráakadt a
dzsekijére, majd keze megállt a levegőben… A legfelső gomblyukban egy babarózsa szálat
talált, gondosan odatűzve egy üdvözlőkártyával . Olyannal, amin vékony aranyzsinór
van átfűzve. A lány kinyitotta a kártyát, amin ennyi állt: „Emmának”, és az
aznapi dátum. Emma körülnézett, szemét
végigfuttatta az arcokon, hátha megpillant egy árulkodó jelet: zavart mosolyt,
félszeg pillantást, hirtelen elkapott tekintetet. A tágas irodában látszólag
senki sem figyelt a lányra. Emma
hirtelen meggondolta magát, már nem is akarta tudni ki lephette meg. Felkapta a
kabátot, a rózsát ujjai közé fogva mosolyogva szaladt le a lépcsőn, ki a nagy
barna kapun keresztül az utcára. Ott megtorpant, haját hátradobta a vállán,
nagyon szippantott a harsány levegőből, fejét büszkén felvetette. Igen,
visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz!
