A Sellő

Tisztelt Olvasóim, kedves Barátaim! Alábbi novellám megjelent a Szó-Kincs 2012 c. antológiában 2012 júniusában.     

           A tenger sima volt és nyugodt, csak halk csobbanások hallatszottak, amint a hullámok nyaldosták a part menti kavicsokat. Anna mellé a strandon egy szlovák család telepedett le. Ötven év körüli anyuka és apuka, majdnem felnőtt gyerekekkel. Az idősebb fiú a szeme sarkából leste a fiatalasszonyt, miközben az anyja tarka papírszalvétába csomagolt szendvicseket húzott elő a hűtőtáskából. A kamasz kitartóan, arrogáns magabiztossággal méregette az asszonyt. Anna régebben jót nevetett volna a helyzeten, vagy frappánsan visszavágott volna a tolakodó fiatalembernek. Most azonban dühítette ez a mini-macsó. Inkább becsukta a szemét, és próbált semmire sem gondolni, ami igencsak nehezére esett. Milyen jó lenne egy energiatakarékos üzemmódba kapcsolni, úgy, mint a számítógépeket. Egy vegetatív állapotot fenntartva kiiktatni a memóriát, enni, inni, aludni, bámulni a tengert anélkül, hogy az ember bele akarná vetni magát a hűs hullámokba, vagy flörtölni a csinos fiatalemberrel, de nem megy – gondolta keserűen. Feküdt hát engedelmesen tovább a hátán és várt. Mire is? Hogy holnap legyen, hogy más legyen, hogy ne sajnálja ilyen átkozottul magát. Nyugalom, meg kell próbálnia relaxálni, ahogyan a pszichológus tanította – koncentrált az asszony – beszívta mélyen a levegőt, majd lassan kiengedte azt, minden fújással igyekezve megszabadulni a rossz érzésektől, kisöpörni lelkéből az árnyakat. Micsoda ostobaság ez! Százezer nyugodt légvétel sem változtatja meg az életét, nem tudja meg nem történtté tenni azt az öt évvel ezelőtti napot, és nem lehet megszabadulni az elmúlt évek gyötrelmeitől sem. Hiába jönnek le azóta is minden nyáron ide, a kis horvát halászfaluba pihenni a férjével, hogy eljátsszák egymásnak a boldog folytonosságot és állandóságot, elhitetve magukkal, hogy régi életük szertartásainak állhatatos ismételgetésével dacolhatnak a sorsukkal.

Egy árny vetődött Anna arcára, eltakarta az égető Napot. Az asszony ellenzőt formált a kezével a szeme elé és meglátta Pétert. Belesajdult a szíve, olyan gyönyörű és tökéletes volt a férje. Pontosan olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Anna akkor nyaralt itt először a barátnőivel. A parton napozott, mikor pontosan ugyanúgy, mint most, Péter árnyéka homályosította el a Napot. „Ajánlhatok Önnek egy hajókirándulást a Kornati-szigetekre?” – kérdezte angolul.  Anna nem hitt abban, hogy első látásra szerelembe eshet valakivel, de igenis egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy tudja, valakivel el tud-e képzelni egy randit, közös strandolást, egy szenvedélyes éjszakát. Akkor és ott, elveszett… Nyár végén már együtt jöttek vissza Magyarországra, és a következő héten összeköltöztek Péterrel.

– Hoztam neked egy kis gyümölcsöt, gyere, felültetlek – szólt most is kedvesen, de arcáról eltűnt az a mosoly, amit az asszony annyira imádott.

– Köszönöm, de nem kell ennyit fáradnod – válaszolt Anna mogorván a férjének.

– Ne aggódj, magamnak is készítettem egy salátát. Nincs nagyon meleged? Ha gondolod, behúzlak az árnyékba – kérdezte a férfi kötelességtudóan.

Anna gyűlölte ezt a fásult és erőltetett udvariaskodást. Miért nincs Péternek elég bátorsága ahhoz, hogy azt mondja, elég! Miért nem fogja a holmiját és menekül el innen hátra sem nézve, hiszen amit maga mögött hagy, arra jobb nem is emlékezni többé. Lélegezzen fel, kezdje újra! De nem, ő teszi a dolgát nap mint nap, gondoskodik a feleségéről, amitől Anna még nyomorultabbul érzi magát. Az asszonynak sokkal könnyebb lenne haragudnia rá, amiért elmegy, de a férfi tűr szótlanul, kötelességtudóan és boldogtalanul.

– Köszönöm! – próbált kedvesen válaszolni, miközben felkészült a szánalmas és megalázó helyzetre.

Péter megfogta a matracot, amin feküdt, és a kőkerítéshez húzta. Az asszony hóna alá nyúlt és felültette, mint egy rongybabát, tehetetlen lábait gondosan eligazgatta.

Fiatalabb korában Anna búvárúszó volt. Amikor a versenyeken lábfejét belebújtatta a halfarok szerű uszonyba, Péter mindig a fülébe súgta:

– Hasítsd csak a vizet, Sellőm, nekem mindig te leszel a bajnok!

Micsoda metamorfózis – gondolta a fiatalasszony keserűen – sellőből fóka lettem!

– No, mi van, Kisapám, még most is olyan jó nőnek tartasz? – vetette volna oda Anna legszívesebben a szlovák fiúnak, aki most döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámult rá. Az asszony tulajdonképpen megszokta már az évek során az emberek reakcióit. A döbbenetet, a részvétet, a háta mögötti összesugdosást, az együttérző és egyben csodáló pillantásokat, amivel Pétert kísérték, amint tolja a kerekesszékét. Persze, hiszen ő az áldozat!

– Tudod mit? Inkább eveznék egyet, ha nem bánod, olyan szép és nyugodt most a tenger – mondta Anna szelíden.

– Persze, ahogy gondolod! Hozom a kajakot.

A baleset óta ez az egyetlen sport, amit művelni tudott. Vettek egy speciális tengeri evezőst,  mivel a nyári szabadságot azóta is a rogoznicai villában töltötték. Péter már hozta is az eszközt. Ő a kezeit beletette a kajakba, megemelte a csípőjét, hogy Péternek minél kevesebb erőfeszítésébe teljen berakni őt a vízi alkalmatosságba, és beszíjazni tehetetlen lábait. Egy erős lökéssel férje a vízre bocsátotta…

–  Vigyázz magadra! – integetett utána Péter. – S ne evezz túl messzire!

Anna, erős karjaival forgatta az evezőlapátot. Néhány méterre a parttól visszafordult, s a parti fehér villákat nézte, a falakra felfutó bougainvillea csodás, harsánylila virágait, a rózsaszín és fehér leandereket, a most még csukott szirmú, tarka estikéket, amik alkonyatkor mutatják meg igazi pompájukat. Kajakozott tovább, s mikor újra visszapillantott, a strandoló embertömeg már csak egy rózsaszínes, barnás paca volt a fehér sziklák és a kék tenger között. Balról a „Sárkányszem”- nek nevezett tengerszem sziklafala látszott. Mennyit ugráltak itt Péterrel a magas partról a kristálytiszta, zöldes vízbe, egykoron… Akkor, amikor még évente háromszor síeltek, nyáron hegyet másztak a Tátrában, és búvárkodtak, itt az Adrián. Azután egyszer, azon a húsvét előtti csütörtökön, öt évvel ezelőtt ő ablakot tisztított, és a háztartási létra legfelső fokáról a dohányzóasztal szélére zuhant. Azonnal tudta, hogy nagy a baj, mert deréktól lefelé csak zsibbadást érzett, és nem tudott felállni.

– A hatodik csigolya törött el – magyarázta később a doktornő a klinikán. Tudják, az ilyen jellegű traumák húsz százaléka a háztartásokban, otthon történik – folytatta mosolyogva, mintha a tény, hogy Anna esete javítja a statisztikát, könnyebbé tenné az asszony helyzetét.

A fiatalasszony elhessegette a rátörő emlékeket, és próbált az evezésre koncentrálni. Előtte a távolban a hófehér világítótornyot célozta meg, s minden erejét bevetve lapátolt. Balra egy húzás, majd jobbra, megint bal, majd jobb... Anna számolta, hányszor meríti az evezőt a vízbe, mialatt egyszer fordul a világítótorony lámpája. A távoli cél egyre közelebbinek tetszett, bár nem nézett hátra, de tudta, hogy nagyon messzire került a parttól. Mágnesként vonzotta a sziklára épített jelzőoszlop. Ott búvárkodtak együtt Péterrel először. Az asszony most felidézte, ahogy lassan ereszkedtek lefelé a mélységbe a sziklafal mentén, egymás kezét fogva, a nagy csendben. Csak a reduktorból kiáramló levegőbuborékok hangját, saját légvételüket és szívverésüket hallották. Olyan csodálatosan nyugodt és romantikus volt minden, ők ketten a nagy kékségben. A sziklás tengerfenék mentén ormányos tengeri keszegek, sügérek, angolnák úsztak el mellettük. A sárga szivacstelek és a fekete tengeri uborkák között néha egy-egy vörös skorpióhalat pillantottak meg. Egyre mélyebbre úsztak. Anna most is emlékezett, hogy mennyire fázott és félt, de ezt persze nem merte bevallani Péternek. Felnézett a felszín felé és csak a rájuk nehezedő végtelen vízoszlopot látta, s a fentről beszűrődő távoli napsugarakat, amint azok megvilágították felszálló légbuborékaikat. A fiatalasszony elfordította a fejét a sziklafalról, és megpillantotta a végtelen mélységet és sötétséget. Olyan apró és védtelen volt ebben a közegben. A búvárruhát hirtelen nagyon szorosnak érezte, levegő után kapkodott, és azonnal fel akart jönni a felszínre. Péter határozottan visszahúzta őt a mélybe, mert, hogy ne kapjanak keszonbetegséget, muszáj volt még lent maradniuk, és csak fokozatosan felemelkedniük a felszínre. Anna a búvármaszkon keresztül belenézett Péter szemébe, akinek pillantása megnyugtatta, s oldotta a pánikot. Igen, ilyen ő, maga a nyugalom, a biztonság és a szeretet. S ő most örökös boldogtalanságra kárhoztatja…

Anna csak evezett és evezett rendületlenül, mígnem könnyein keresztül meglátta, hogy északnyugati irányban veszedelmesen fodrozódik a tenger. Mire átfutott az agyán mi is történik, máris érezte vizes bőrén a hűvös fuvallatot. Itt a Bóra, értette meg azonnal. Nyáron ritka ez az erős szél, de néha előfordul. Megfordult, s a partot kereste. Hirtelen megemelte a kajakot egy hullám, s végre hihetetlen távolságban meglátta a távoli fehér csíkot, a szárazföldet. Össze kell szednie magát, ha túl akarja élni. Minden egyes evezőcsapásba próbált a törzsével is beledőlni, hogy minél gyorsabban haladhasson. A hullámok egyre jobban dobálták a kajakot, mindenfelől a jéghideg víz csapódott rá. A hidegtől és a rémülettől minden ízében vacogott. Egy pillanatra meg kellett állnia, hogy összeszedje maradék erejét. Körbenézett, s csak hullámhegyeket látott, már nem tudta biztosan merre kell eveznie. Ekkor egy óriási tarajos hullám hátulról tarkón vágta az asszonyt, majd a hideg víztömeg a kajakba zúdult, s felborította azt. Anna fejjel lefelé fuldoklott a vízben. Próbálta visszafordítani magát az evezővel, de nem sikerült. Szemét, orrát, marta a hideg sós víz, nyitott szájjal kapkodott levegő után a víz alatt.

Váratlanul erős kezek ragadták meg, s egy csónakba húzták. Anna köhögött, prüszkölt, s mikor kinyitotta a szemét, Péter aggódó arcát látta. A férfi ugyanazzal a rajongó, szeretettel teli pillantással nézett rá, mint réges-régen, itt a közelben, huszonöt méter mélyen a tengerben, a búvármaszkon keresztül.

– Mit csináltál? Mondtam, hogy ne evezz messzire! Teljesen kétségbeestem, amikor észrevettem, hogy feljön a vihar. Még szerencse, hogy Mirkó csónakja éppen ott horgonyzott – hadarta szemrehányóan a férfi.

– Pedig talán jobb lett volna, ha később érsz ide – zokogott az asszony.

– Tényleg? S vajon kinek lett volna jobb? Talán neked, hogy megfutamodhass? Vagy nekem, hogy esélyt se adhassak a folytatáshoz? – ordított a férfi. Azt hiszed, csak te szenvedsz? – folytatta. Hát nem. Tudd meg, hogy nekem is nagyon nehéz. S tudod miért?

Az asszony döbbenten hallgatta, milyen elementáris erővel törnek elő férjéből a ki nem mondott gondolatok.

– Szörnyű, hogy lebénult a lábad, rettenetes! De ennél sokkal borzasztóbb, hogy te lehetőséget sem adsz nekem, és magadnak, hogy megpróbáljuk túlélni ezt a tragédiát, és felépíthessük az új életünket. Cinikus lettél és elutasító, s ez ezerszer jobban zavar, mint a béna lábaid! Nem tudom én sem, hogy mi lesz velünk, de értsd meg, igenis meg akarom próbálni folytatni veled az életemet. Kérlek, kicsi Sellőm,próbáld meg te is!

Anna csendesen sírdogálva átölelte Pétert, és engedte, hogy a férje a karjaiba vegye, majd kiemelje a parton a csónakból.