Fatális tévedés

Hideg november végi reggel volt. János mindig gyűlölte a telet, a hosszú sötét éjszakákat, a havat és az ónos esőt, a fagyos reggeleket. E pillanatban mégis boldogan autózott a kanyargós országúton, egyre távolodva az unalmas kisvárostól, ahol Margittal éltek. Körülnézett a dombvidéken. A hajnal hamvas dérfátyollal fedte be a lankákat, a fák csupasz ágainak meztelenségét a zúzmara hófehér, borzas kéreggel leplezte. Az előtte kanyargó aszfaltos úttest a rárakódó filmszerű jégréteg alatt eltűnt, egybeolvadt a természettel. Lehúzta az ablakot, hagyta, hogy a beáramló, jeges, kristálytiszta levegő az arcába vágjon. Megborzongott, de nem a hidegtől, hanem a benne elhatalmasodó izgalomtól és várakozástól. Ahogyan távolodott az otthonától, és maga mögött hagyta a kilométereket, úgy szabadult meg a több éve magában hordott szorongástól, a megalázottság fojtogató érzésétől. Gondolatai olyan tisztán és világosan keringtek az agyában, mint amilyen friss volt ez a novemberi reggel…

Évekig szótlanul tűrte Margit basáskodását, aki élvezettel alázta meg őt, ahol csak tehette. Milyen kibírhatatlan volt nap mint nap eltűrnie felesége szeszélyeit, nézni a hájas, tohonya testét, elviselnie az állandó gonoszkodását. Mostanra már mindent gyűlölt, ami a feleségére emlékeztette: a házat, ahol éltek, a bútorokat, amik Margit ízlését tükrözték, a folyton nyáladzó utálatos kutyáját, aki, mintha csak a gazdája utasítását követné, állandóan ott lihegett a nyomában. Persze, elhagyhatta volna Margitot és a gyűlölt otthont, de mi lett volna a szabadsága ára? Nem akarta hajléktalanként végezni az árokparton. Az utóbbi időben egyedül Szilvia tette elviselhetővé a napjait. Ó, igen, Szilvi! Mennyire más is ő, mint a felesége, milyen csodálatos a maga bájával, szépségével, szerénységével. Mit is gondolhatott róla ez az elbűvölő teremtés, milyen férfi lehet az, aki képes így alárendelni magát egy zsarnoknak. De most minden más lesz, mintha csak újjászületne, egy váratlan lehetőséget kap a sorstól az újrakezdéshez. Megvalósíthatja az álmait, nyugodt szívvel nézhet minden reggel tükörbe, hiszen önmagához méltó életet élhet. Talán Szilvia is esélyt ad kettőjüknek, és hajlandó lesz megismerni az új Jánost.

Milyen váratlanul és egyszerűen toppant be ma reggel a szabadság reménye. Soha nem lett volna bátorsága, hogy elszánja magát egy ilyen lépésre, de ez a véletlen baleset tálcán kínálta a lehetőséget.

Reggel indultak otthonról, Margit Fifikét vitte a kutyakozmetikába, ő pedig dolgozni ment a gyárba. Már zárta be az ajtót, mikor a konyhából egy nagy csattanást hallottak.

– Nézd meg, Fiam, mi volt az, mi nem késhetünk el! – utasította Margit.

Ő engedelmesen visszalépett, és látta, hogy a tűzhely feletti polc leszakadt és rázuhant a gázcsőre. Bosszúsan hajolt le keresgélni a kiesett tiplit, mikor halk kis sziszegést hallott a csőből. Ekkor jött a briliáns ötlet. Pillanatok alatt és világosan összeállt a fejében a megoldás, mintha nem is a saját agyát használta volna, hanem egy nála okosabb és összeszedettebb tudat irányítaná. Margit negyven perc múlva visszaér, mert még be kell fejeznie a süteményt a déli nőegyleti gyűlésre. Ennyi idő alatt a konyha légtere megtelik gázzal. A felesége nem fogja megérezni a gyanús szagot, hiszen évek óta tompa a szaglása az allergiája miatt.  Margit belép az ajtón, a sütőbe teszi az előre elkészített tésztát, gyufát gyújt és bumm…
Már-már perverz gyönyörűséggel újra és újra végigjátszotta magában a történetet, látta amint Margit hájas testét darabokra tépi a robbanás. Rá, mint a tutyimutyi özvegyre, senki sem fog gyanakodni, egyébként sem lesz bizonyíték. A biztosító majd fizet, és mint egyetlen örökös, megkapja Margit zsíros bankszámláját. Mégis csak van igazság a Földön, nem volt hiábavaló annyi éven át tűrnie és szenvednie.

A boldog álmodozásából a mobilja csörgése durván és tapintatlanul zökkentette vissza a valóságba. A gyomra görcsbe rándult, izzadó tenyérrel nyúlt a telefonjáért. Máris a rendőrség lenne?

– Karapancsai János – szólt bele enyhén remegő hangon a készülékbe.

– Én vagyok az, Fiam!

– Margit? Te? – dadogott hitetlenkedve.

– El sem tudod képzelni, mi történt. Ez a kétbalkezes új lány a kozmetikában megvágta Fifikét. Most értem ide taxival az állatorvoshoz. Szegény Drágámnak két öltéssel össze kell varrni a fülecskéjét.

– És a nőegyleti ülés? Akkor el sem mégy?

– Dehogynem, hiszen most lesz az elnökségi választás. Viszem magammal Fifikét is. Felhívtam Szilviát, tudod, azt a kis jelentéktelen szőke asszonykát a szomszédból, és megkértem, hogy menjen át hozzánk és dobja be a sütőbe a leveles tésztát, hogy megsüljön mire hazaérek. Még szerencse, hogy a múltkor nála maradt a pótkulcs, mikor a virágot locsolta a távollétünkben. Fiam, itt vagy még? Figyelsz? Halló…

János már nem hallotta. Eszeveszett rémületében fékezett, és gyorsan visszafordult az úton. Előbb kell odaérnie, muszáj, muszáj…

Előtte egy traktor csigalassúsággal vánszorgott. Dudált, de a lassú jármű nem húzódott le. Visszakapcsolt kettesbe, s előzött. A szemközti sávban autózó piros audis rémülten kapta el a kormányt, hogy elkerülje az ütközést.

– Hú, ez meleg helyzet volt! – motyogta János, és tövig nyomta a gázpedált.

Hirtelen egy őz futott át az úton előtte, a férfi ösztönösen taposott a fékre. A rémült állat megúszta, de János autójának hátsó üléséről a fékezés hatására minden előre zuhant. Az ideges férfi káromkodva söpörte le az ölébe hulló kispárnát, Margit olvasószemüvegét és Fifike gumicsontját. Versenyt futva a másodpercekkel száguldott, nem tudott gondolkodni, csak az előtte álló kanyarokat számolta. Most jön balra egy enyhe fordulat, majd mindjárt fékezni kell, hogy be tudja venni az éles jobb kanyart. A fékre taposott, de a pedál nem engedelmeskedett, nem lassult az autó. Megnyomta még egyszer, de hiába erőlködött, a jármű zabolátlanul rohant tovább. Még maradt annyi ideje, hogy a szeme sarkából a padlóra pillantson. Fifike gumicsontja beszorult a fékpedál alá. Az autó magasan, hosszú ívben szállt ki a kanyarból. János előtt felvillant a kutya nyálas pofája, felesége vigyorgó arca, Szilvia szép szemei… Egy mélyről feltörő állatias üvöltést hallott valahonnan, majd egy óriási csattanást, mielőtt a rémülettől tágra nyílt szemére az örök sötétség borult.