Egy kosár szőlő, egy kosár körte

Mindenszentek napja közeledett. Idén az ősz mintha csak dacolt volna az elmúlással, élénk színekbe öltöztette a természetet. Sárga, arany, bíborszín ragyogás harsogott a fákról és a bokrokról, amik a sírokhoz vezető utat szegélyezték.

Minden évben kötelességtudatból indult el Ágnes a temetőbe ilyenkor, nem érezte igazán szükségét, hiszen a szeretteivel, akik már nem lehettek vele, akkor találkozott, amikor csak akart. Legtöbbször akarnia sem kellett, elég volt, ha megcsapta az orrát a gőzölgő húsleves illata, és máris ott volt vele mami újra a konyhában, segített leszűrni a húslét, és szétválogatni a főtt húst a zöldségektől. Néha meglátott az utcán egy magas, szikár, borostás férfit, már emelte is a kezét, és boldogan kiáltotta: Tata, várj meg, kérlek! A katartikus olvasmányélményeit a keresztanyjával osztotta meg először, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy neki is nagyon tetszene.

Amint ballagott a temetőben, a napsugarak melegítették az arcát, gyönyörködött a színkavalkádban, és egyszerre béke töltötte el, azt gondolta, jól van minden így, ahogyan van. Az elmúlás után részei leszünk a természetnek, a földnek, fának, szélnek, és mivel is tiszteleghetnénk szebben a halottaink előtt, mint ezzel a csodálatos nappal, mint amilyen a mai is.

Még egy síremlék maradt hátra a körútjából. Gyuri bácsi és Jolánka néni nyughelye. Nem tudta azt mondani, hogy nagypapa és nagymama, hiszen alig néhányszor találkozott velük életében, nem ismerte őket. A bácsi arcát nem is tudta felidézni, mindig csak a durva szövésű barna kabát jutott az eszébe. Látta, tapintotta a száraz, érdes tenyerét, amikor megfogta a kezét, érezte az arcán bőre tiszta szappanszagát, amint megpuszilták egymást. No, és persze emlékeiben van a rozzant férfibicikli két oldalára felkötött kosárnyi szőlő, és körte, amivel Gyuri bácsi először várta őt az iskola előtt. A barna kabátos idős férfi a nevén szólította, s azt mondta, ő a nagypapája, és Ágnes – bár tudta, hogy idegennel nem szabad szóba állnia – érezte, igazat mond az öreg, s boldog izgalommal elindult vele együtt haza, anyuhoz. Otthon kipakolták a kosarak tartalmát: a vékony héjú, kecsesen hosszúkás formájú, mézédes körtét és a sárgás szőlőt. Kormos körte, magyarázta Gyuri bácsi, és Pannónia kincse a szőlő neve. Ágnes majszolta a gyümölcsöket, édes levüktől ragadt a keze, arca, és közben hallgatta, hogy mennyire büszkék rá a nagyszülei, és hogy szívesen jönnének látogatóba gyakrabban is, de a fiuk, meg az új menyük ezt nem szeretnék… és hát ugye megértjük, hogy ők már öregek, és alkalmazkodniuk kell a fiatalokhoz, mert mégiscsak ők az egyetlen támaszaik, de azért szóljunk, ha bármiben tudnak segíteni… Ágnes nem értette, hogy miért is nem találkozhatnak, de nem is morfondírozott sokat felette, nem volt jelentősége, hiszen ott volt neki anya, mami és tata, meg keresztanya, ráadásként most a finom kormos körte és Pannónia kincse. Boldog gyerek volt így, mert szerették, és nem is tudta, milyen lehetne másként élni, ha lenne a családban még egy nagypapa és nagymama, meg apa.

Jolánka néninek csak az arcára emlékezett Ágnes. A haja hófehér volt, magas, habos kontyba fésülve, mint a hófehér vattacukor, amit május elsején a felvonulás után vettek a vidámparkban. Nagy, kerek, világoskék szemeiből soha nem lehetett kiolvasni, hogy mit gondol, vagy mit érez. A fekete, bozontos szemöldöke szigorúvá tette az arcát, ezért Ági mindig csak a száját nézte, ha beszélgettek. Emlékezett a mindig vastagon kirúzsozott, mosolygós ajkakra és a szép fehér műfogakra, amik kétoldalt kis fémkapcsokkal kapaszkodtak a hátsó fogakhoz. Amikor utoljára látta Jolánka nénit, sovány volt, a bőre szinte átlátszó, a kórházi ágy fehér ágyneműjében az a kék szempár, még kékebbnek tűnt, a szemöldök még sokkal riasztóbbnak…

Ágnes végre odaért a síremlékhez, vagyis inkább arra a helyre, ahol annak lennie kellett volna. Először értetlenül állt, majd a sok szépen gondozott, virágokkal ünneplőbe öltöztetett nyughely között meglátott egy elvadult bozótost. Félrehajtva a bokrok tövises ágait, meglátta az ismerős sírfeliratot. Szégyen fogta el, majd elementáris erejű düh öntötte el. A kis kézikapával, és csupasz kezeivel nekiesett a bozótnak. Tépte, taposta, szakította a makacs ágakat, amik a sír betonrései közül törtek elő, és a tőből száz felé ágazva életerős hajtásokat növesztettek. Ágnes nem kímélte az eleven ágakat, újra és újra lesújtott a kapa élével, pattogtak a forgácsok, egyre szaporodtak a levágott, tüskés vesszők. Végre tiszta lett a kőfelület, a repedésekből csak a hófehéren meredező facsonkok világlottak ki. Ágnes annyira belefeledkezett az ádáz küzdelembe, hogy észre sem vette, a nap nyugovóra tért, lassan beesteledett. Az arany ragyogást félelmetes szürkeség váltotta fel. Megborzongott, csak a kezén érzett végigfutó melegséget. Lenézett piszkos kézfejére, s akkor látta, hogy a tüskék összekaszabolták a bőrét, a vér több helyen kiserkent a sebekből. A tövisek, alattomos, kínzó tövisek, zokogott fel Ágnes! Ömlöttek a könnyei, és az önsajnálat letaglózta, megbénította. Lerogyott a sírra, és fékezhetetlenül törtek elő belőle a szavak, mert el kellett mondania, mennyire sajnálja, hogy Jolánka nénivel sohasem főzött együtt a konyhában, hogy nem szedhették együtt Gyuri bácsival a kertben a kormos körtét és Pannónia kincsét. Mert bizony mind a mai napig a kormos körte a kedvence, és amikor beleharap, újra látja azt a barna kabátot és a dolgos kezeket. Sok más mesével együtt szerette volna hallani Gyuri bácsi szájából a „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” kezdetű dalt, amit anyja elmondása szerint mindig énekelt neki csecsemőkorában, amikor a babakocsit tologatta. És milyen jó lett volna Jolánka néni rejtett gondolataiba bepillantani, vagy tudni mindazt, amit leírt neki és levélben átadott a kórházban, amikor utoljára találkoztak, és akkor nem kellett volna felnőtt koráig várnia, hogy megértse a miérteket, és hogy mit is érzett a néni a drága kicsi Ágika iránt.

Ágnes befejezte a szipogást, mocskos, véres kezével szétmaszatolta az arcán a könnyeit. Már egészen besötétedett, körbenézett, nem látott hozzátartozókat a síroknál. Milyen mély és félelmetes lehet itt a magány, ebben a hideg sötétségben! Elővette a táskájából a mécsestartót. A gyertyát meggyújtotta, és óvatosan behelyezte az üvegedénybe. A kezével körbefogta, dédelgette a lángot, jól esett érezni a melegét, majd szépen elhelyezte a névtábla előtt.

Elindult a kijárat felé, de pár lépés után visszanézett. A szépen letakarított kőfelületen ott világított a nagyapának és nagymamának fényt és meleget adó lángocska. Igen, így már jó lesz, mosolyodott el, és sietősen elindult hazafelé.  

A fotó Nagy Gábor munkája

A randevú

 

Emma a pályaudvar melletti gyorsétterem kis asztalkájánál ült, közvetlenül az üvegfal mellett, hogy szemmel tarthassa az utcáról érkezőket. Étel- és izzadságszag telepedett fojtó ködként a helyiségre, de a lányt ez most nem zavarta.  Nagy volt a forgalom, az emberek egymásnak adták az ajtókilincset. Jórészt átutazók fordultak meg itt, akik a vonat indulása előtt, vagy annak érkezése után beugrottak ide egy-egy szendvicsre, hideg üdítőre. Mások vártak valakit, talán egy üzletfelet, régi ismerőst, titkos szeretőt. Az Emmával szemközti asztalnál ülő öltönyös úr, aki az újságjába temetkezett, ő is várakozott. A kávéját már régen megitta, percenként az órájára nézett, fejét bosszúsan ingatva gyors pillantást vetett a kirakaton keresztül az utcára, majd nagy zörgést csapva megrázta az olvasnivalót kezében, rendezve annak lapjait, és látszólag tovább tanulmányozta azt. A lány erre a helyre beszélt meg találkát a fiúval. Milyen romantikus ötlet volt István részéről, gondolta a lány, hogy pont itt, kettejük lakóhelye között félúton, a pesti gyorsétteremben találkozzanak ma, vasárnap, ahol pénteken elváltak egymástól. Őrült egy nap volt – mosolyodott el Emma. Pénteken délután ugyanitt ültek mindketten az étteremben, a vonatra várva, de egy műszaki hiba miatt késve indultak a Szegedre és Győrbe tartó szerelvények is, és ez a véletlen esemény hozhatta ezt az izgalmas ismeretséget. A jóképű, sportos külsejű, és okos tekintetű fiúval elkezdtek beszélgetni, és egyszeriben megszűnt a külvilág számukra, elhalt a zörgő szendvicses-zacskók zaja, az étteremben ülő vendégek ricsaja tompán búgó suttogássá csendesült, ami buraként ölelte körül őket. Mindkettejüknek nehéz volt elválni egymástól a néhány órás ismeretség után. István a vonatig kísérte Emmát, és, a már mozgó jármű mellett is nevetve szaladt, amíg csak bírta szusszal, pedig a Szegedre tartó intercity is szinte ugyanabban az időpontban indult, sietnie kellett volna oda is, ha el akarta érni a vonatát.

Milyen irgalmatlanul hosszú tud lenni két nap, ha az várakozással telik. Mintha egy gonosz manó folytonosan visszatekerné az óra mutatóit, jót mulatva a várakozó gyötrődésén. Végül mégiscsak vasárnap lett, s Emma ma reggel vonatra szállt Győrben, hogy felutazzon Pestre. Fel! Mert a pestiek számára minden más város csak egyszerűen vidék, a provinciális körülményekkel, és elmaradott, egyszerű emberekkel. A vidékiek pedig nem elutaznak, hanem felutaznak Pestre, mintha egyenesen egy másik planétára szállnának, fel a magaslatokba, másik szférába. A beszélgetés egy fővárosi és egy nem pesti között csakis úgy kezdődhet, hogy nálunk Pesten, és nálunk vidéken, mintha két külön világból érkező, más nyelvet beszélő emberek próbálnának kommunikálni egymással. A lány ezért is örült, hogy a fiú is vidéki, szegedi.

Emma korábban érkezett tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, és hogy ne legyen kínos csak úgy ücsörögnie az étteremben, egyedül, rendelt magának egy szendvicset üdítővel. Az ételt már régen elfogyasztotta, és a kóláspohár alján is csak a jégkockák maradtak a felhígult, világosbarna lében úszkálva, amit a lány szórakozottan kavargatott a szívószálával. Lágy esésű, hosszú, barna, vékonyszálú haja jótékony sátorként ölelte körül szép arcát, keretezte riadt tekintetű barna szemeit. A fiúnak már régen itt kellene lennie. Az imént nagy tömeg özönlött be az étterem ajtaján, biztosan ők is a szegedi intercityvel érkeztek. Persze lehet, hogy István még beugrott egy trafikba venni valami apró figyelmességet számára, esetleg virágot, vagy találkozott egy régi osztálytársával, akitől nehéz volt megszabadulnia, mert az a bizonyos Jóska, vagy Zoli még újabb, és újabb történeteket akart feleleveníteni a régi szép időkből.

 A lány valósággal rettegett a várakozástól, majd az azt kísérő csalódástól, amikor ott belül, legbelül elkezd görcsölni a gyomra, majd a szíve felemelkedik a torkába, elzárva a levegő útját, hogy még sírni se tudjon. A könnyek mindig később jöttek, éjszaka, amikor nem hallja, nem látja senki, csak a saját démonjai, akik előtt nem kell lepleznie semmit, vagy elhitetni velük, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy semmi nem fáj, mert minden úgy van jól, ahogyan van. Egyedül a démonjainkat nem tudjuk becsapni, mert ők tudnak mindent, sőt egyenesen boldogok, ha látják a könnyeinket. Azért démonok, mert örülnek a bánatunknak, a párnába fojtott zokogásnak, ezekkel a könnycseppekkel, és néma üvöltéseinkkel tápláljuk és növeljük őket egészen akkorává, hogy már túlnőjenek, eluralkodjanak rajtunk, és minél nagyobb kínnal tudjuk csak kordában tartani őket.

Emma gyerekkorában is várakozott valakire minden hétvégén. Vasárnaponként, ünnepnapokon már kora reggel felvette a pörgős szoknyáját és a szép, rózsaszín, fodros gallérú blúzt, ült az ablaknál összekuporodva, mint egy kiscica. Várta az apját, s bár egy gonosz hang súgta belül, hogy ma sem fog eljönni, de ő mégis várt. A papa sohasem jött. Persze az anyja már reggel szomorú szemmel mondta, nem fog jönni, Emma, ne várd! Mennyire haragudott az anyját azért, hogy mindig igaza lett. Egyszerre várta a találkozást az apjával, ugyanakkor félt is tőle. Milyen lehet egy apa, egy férfi a családban?! Hallotta másoktól éppen elégszer, hogy ők ketten, az anyjával csonka családot alkotnak. Később, felnőtt eszével már tudta, hogy az apja leamputálta magát a családról, mint ép kezet a rothadó testről, hogy egy új szervezetben boldogan és egészségesen élhessen tovább. Gyermekként a barátnőinél látta, hogy a családfők délutánonként a fotelban bóbiskolva újságot olvasnak, vagy keresztrejtvényt fejtenek, néha idegesíti őket a gyerekricsaj, ilyenkor mordulnak egyet, vagy csak szúrósan odanéznek, s máris rend és csend lesz. Más apukák az autóikat bütykölték, vagy takarították ki minden hétvégén, szinte szertartásosan, becézgetve közben a drága gépet. A férfiak jól kerestek a munkájukkal, az ő szavukra, véleményükre mindenki figyelt: az anyák, a tanárok az iskolában, a boltos néni, a szerelő, aki jött megbütykölni az elromlott mosógépet. Ahol apa is volt a családban, ott az osztálytársai nyaranta autóval elutaztak kirándulni, és év közben összejártak más normális családokkal, ahol szintén volt apa, anya és gyerekek.  Tehát Emma mégiscsak azt gondolta, ha szigorú is egy apuka, de azért biztosan jó, ha van. Ő pedig mindig jól viselkedne, nem lármázna, és nem zavarná a papát a pihenésben, segítene otthon, szót fogadna, mindig jól tanulna. De nem jött el egyik vasárnap sem, úgy ahogyan az iskolai évzárókon, a zongoravizsgán és a balettelőadásán is csak az édesanyja tapsolt, egyedül ő örült a lánya sikereinek.

Kamaszkorában néha-néha még romantikus álmokat szövögetett, hogy egyszer csak a gimnázium előtt, tanítás után hirtelen ott terem az apja, és elviszi őt fagyizni, és elmondja, hogy milyen büszke rá, mennyire remek érzés, ha az embernek ilyen okos, talpraesett lánya van, mint Emma.

Felnőttként már gyűlölte az apját, amiért megfosztotta őt attól, hogy szeressék, és viszont szerethessen! Próbálta elhinni az anyja szavait, hogy nincs mit tenni, ilyenek a férfiak: megbízhatatlanok, önzőek, gonoszok. De egy gondolat alattomosan befészkelődött az agyába és a lelkébe, ott kényelmesen elterpeszkedett, és folytonosan azt súgta: talán te nem vagy elég jó, nem vagy szerethető ember, ezért nem kíváncsi rád az apád!

Élete első randiján is becsapta a fiú, Robinak hívták. A mozi előtt beszéltek meg találkát, de ő csak várt, várt, és a fiatalember nem jött el. Emma tenyere izzadt, a torkában dobogott a szíve, riadtan tekintett körbe-körbe, attól rettegett, hogy Robi talán elbújt a szemközti lépcsőházban, és a haverjaival jót röhög rajta, hogy hiába ácsorog ott. Így jegyet vett az előadásra, és egyedül ült be a moziba, majd otthon az anyjának elmesélte a tökéletes randevú történetét, hogy Robi milyen figyelmes és kedves volt. Nem akarta hallani, a na látod én megmondtam, és a mégis mit vártál okosságokat. Valójában a film címére sem emlékezett.

Nem is beszélt meg találkozót többé fiúval, inkább a véletlenre bízta, ha összefutnak újra, talán lesz az adott ismeretségből valami. Minden kapcsolatában ő szakított a partnerével, soha nem várta meg, amíg valaki újra becsapja és megalázza, akire majd hiába vár, és az anyjának ismét igaza lesz.

Nem is érti már miért gondolta, hogy most ezzel a fiúval, Istvánnal más lesz. Talán mert az első pillanattól kezdve értették egymást félszavakból, vagy, hogy ha rámosolygott, akkor a fiú elfeledte a mondandója végét, és amikor a pohárért egyszerre nyúltak, s a kisujjuk összeért, áramütés futott végig rajta, és a lábujja hegyéig beleremegett? Hiszen ezek csak az ő szánalmas érzései voltak. István talán már az alatt az idő alatt elfelejtette a megbeszélt találkozót, mialatt pénteken Pestről hazaért Szegedre. Vagy rosszabb esetben ez a délutáni kis kitérő egy vicces anekdota maradt számára a találkozásukról, amin este, sörözés közben jókat röhögnek a fiúkkal. Igen, biztosan így van, hiszen az imént próbálta felhívni őt, de csak sípolt a telefonja. István egyszerűen kikapcsolta a készüléket, mert nem akart feleslegesen magyarázkodni, már nem volt ínyére, hogy Emma zaklassa. Egyébként is, fel sem hívta a hétvégén, Emma pedig azért nem tárcsázta István számát, mert nem akarta, hogy a fiú elbízza magát. Az anyjának megint igaza lesz!

Emma nem várt tovább. Egy gombnyomással kitörölte István számát a telefonjából, összeszorította keskeny, vörös ajkait, hosszú haját dacosan hátradobta a hátára, felállt, majd egyenes tartással, magasra tartott fejjel kisétált az étteremből.  Még éppen elérte a háromórás vonatot hazafelé, Győrbe. 

Az üvegablaknál, az olvasnivalójába mélyedő férfi is elunta a várakozást. Az újságot az asztalra dobta, majd kiviharzott az ételszagú helyiségből. Így már egyikük sem olvashatta el a negyedik oldalon megbúvó kis cikket, ami arról számolt be, hogy pénteken, a Budapestről Szegedre tartó délutáni vonat késését tragikus baleset okozta: egy szegedi fiatalember megpróbált felugrania a peronról kigördülő mozgó szerelvényre, de a vonat kerekei alá esett.

Hurrá, nyaralunk!

Kedves Barátaim!

Alábbi novellám a Hangadó 2. pályázaton kiválasztásra került. Egy hangoskönyvben hallható Szemerédi Bernadett művésznő előadásában, és az alábbi linkre kattintva a youtube-on.Hangadó 2. címmel a nyomtatott kiadvány is készül.

https://www.facebook.com/l.php?u=https%3A%2F%2Fwww.youtube.com%2Fwatch%3Fv%3D013YIJxIQvc&h=JAQF311W7

 

http://hangado2.weebly.com/

Valóban óriási tó a Balaton. Az iskolában, a térképen picinek látszik, olyan, mint egy tömzsi kis kukac, amelyik ott araszol a Dunántúlon. A víz selymes és langyos, órákig lehet benne lubickolni anélkül, hogy libabőrös lennék. A partról, vagy a mólóról Évike merítőhálójával egész rajnyi apró halat foghatok. Ma vitorlásverseny van az északi parton, a fehér háromszögek suhannak a szélben. Van időm figyelemmel követni a hajók küzdelmét, már dél óta ücsörgök itt az árnyékban, mert büntetésben vagyok. Még csak huszonhatszor írtam le a mondatot, jó lesz belehúzni:

„Soha többé nem dobálom el az ételt!”

No, megvan a huszonhetedik sor, már csak hetvenhárom van hátra. Fáj a csuklóm, és nehezen megy az írás így a padon ülve, a göcsörtös fadeszkán meg-megbicsaklik a ceruzám hegye, ráadásul a grafit is tompa. Hegyezőt nem hoztam magammal, ki gondolta volna, hogy szükségem lesz rá nyaralás alatt. Két hónapja kezdődött a vakáció, azóta nem formáltam egyetlen betűt sem. Még szerencse, hogy első osztályban megtanultunk százig számolni, mert így pontosan tudom, hány sort kell még írnom, és még véletlenül sem kanyarítok felesleges betűket. Ez az utolsó napunk itt, szeretnék még fürdeni a Balatonban.

 – Mit dolgozol itt ilyen szorgalmasan, te kisfiú, miért nem szaladsz játszani?

Csodaszép néni térdel le elém. Mosolygós, kedves, szőke a haja, kék a szeme, olyan, akár egy angyal.

– Nem mehetek. Tetszik tudni, büntetésben vagyok.

– Büntetésben? Ilyenkor? Ugyan mit követtél el? – nevet, hibátlan, szép fogai elővillannak ajkai közül. Én is mosolygok rá, szeretnék tetszeni neki.

– Kidobtam egy csokis nápolyit az ablakon. Nagyon nagy rosszaság, ezért le kell írnom százszor, hogy soha többé nem dobálom el az ételt!

A kedves hölgy arca elkomorodik.

– Ki büntetett meg?

– Terike néni.

– És ki az a Terike néni? – kérdezi.

– Ott, arrébb fekszik a pléden a gyerekével. Tetszik látni?– mutatom.

– És ki neked ez a Terike néni?

– Hát, ő… ő olyan, mint az anyukám.

– Értem – válaszol a néni, és hirtelen elszomorodik. Majd feláll, és anyu felé néz. Ő észrevesz minket, odainteget, és nevetve kiált a hölgynek:

– Nem szabad neki segíteni, nagy a bűne!

– Édes istenem! – sóhajt a néni, és megsimogatja a fejemet. Igaziból simogat, nem csak úgy borzolja a hajamat, vagy barackot nyom a fejem búbjára, mint ahogy teszi ezt a fodrász néni, vagy Jóska bácsi, a postás. Zsuzsi néni vágta le régebben a hajamat. Mindig olyan jó szag volt nála a szalonban. Élveztem, ahogyan mosta a hajamat, utána nyírta, szárította, birizgálta a fejemet. Dicsért, hogy milyen szép fekete és erős szálú hajam van. Terike néni mondta neki, hogy a sors igazságtalansága, hogy az én fajtámnak ilyen gyönyörű és egészséges a haja, nem olyan vacak vékonyszálú, törékeny, mint az övé. Már hónapok óta nem visz el fodrászhoz, géppel nyírja le otthon a hajamat Terike néni, mert nem kell flancolni, és így olcsóbb és egyszerűbb is rendben tartani a frizurámat.

– Hát akkor csak dolgozz szépen – szól a szép, ismeretlen hölgy –, hátha hamarabb túlesel rajta, és a te Teri nénid elenged játszani!

Áll még néhány percig mellettem, a keze a fejemen, majd a vállamon pihen, borús a tekintete, a szájával mosolyog rám, de a szeme nem nevet. Remélem, hogy nem rám haragszik.

– Szervusz, Kisfiú – köszön el tőlem és elsétál. Egy kislány szalad elé, átöleli a néni derekát. De jó lehet annak, akinek ilyen kedves, igazi anyukája van! Itt az üdülőtelepen csak igazi anyukák és apukák vannak, igazi gyerekekkel. Azt hiszem, ez az igaziság messziről látszik az emberen. Próbálom megfigyelni a gyerekeket, hogy mi lehet az igaziságuk titka, ismérve, de nem tudok rájönni. Néha sokáig állok a tükör előtt és figyelem, vizsgálom magamat, hogy rájöjjek a rejtélyre, vajon miért látja mindenki azonnal rajtam a nem igaziságot. Az arcomon minden a helyén van: a szemeim, az orrom, a szám, a fülem sem lapát. Sötétebb a bőröm, mint a többieké. Ezért is örülök, hogy itt az árnyékban kell ülnöm, mert nem akarok a napon még jobban lebarnulni. Fehér szeretnék lenni, rózsás arcú, világos szemű. Egyszer el is csentem Terike néni púderét és bemázoltam vele az arcomat.

„Ugyan kinek cicomázod így ki magad, te kis majom?” – kacagott a néni, amikor meglátott, és elzavart mosakodni.

Az is lehet, hogy a véremmel van baj. Hallottam a múltkor, Terike néni mamája mondta a lányának, hogy keményen és következetesen kell bánni velem, mert a véremben van a rosszaság. Igen, csakis a vérem lehet az oka, hogy más vagyok. Télen, amikor kórházban voltam, vért vett a doktor néni. Szerettem volna megkérni őt, hogy a laboratóriumban, azzal a nagy mikroszkóppal vizsgálja meg legalább egy csepp véremet, hogy mi benne a rossz. Az iskolában tanultuk, hogy a kicsi baktériumok is kimutathatóak ezekkel az okos műszerekkel. Hátha észrevenné a rosszaság részecskéket, és adna valamilyen gyógyszert rá, hogy kigyógyítson belőle. Bevenném azt az orvosságot, akármilyen keserű is lenne, sőt még ha injekciót szúrna a fenekembe, akkor sem sírnék. Összeszorítanám a fogamat, nagyon erősen az igaziságra gondolnék, és kibírnék mindent! De Terike néni azt mondta, ilyen butasággal nem szabad zaklatni a doktor nénit, mert nem azért van itt, dolgozik keményen, hogy a buta gyerekek csacsogását hallgassa.

No, írok tovább, mert még negyvenegy sor van hátra.

Azért mégiscsak nagyon jó, hogy eljuthattam ide, próbálom is megbecsülni magam. Kati néni, a gondozóm, amikor az otthonban elbúcsúzott tőlem, azt súgta a fülembe, hogy „Becsüld meg magad, Ferike, az új családodban!”

Nem tudom pontosan, hogy kell ezt a megbecsülést csinálni, de próbálom. Igazán, nagyon akarom. De lám, most sem sikerült, mert kidobtam az ablakon a csokis nápolyit. Terike néni igazi gyereke, azaz a testvérem árulkodott a tettemről. Pedig ő sokszor otthagyja az ebédet, mégsem büntetik meg. Nagyon válogatós, finnyás kislány, de igaz, hogy nápolyit még sohasem dobott el. Igaza van Terike néninek, hogy megbüntetett, mert hát mit is képzelek magamról, hálátlan, rossz gyerek vagyok, aki nem becsüli meg a jó és boldog életét. Folyton  jól akarok viselkedni, de a legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerül. Az édességet is azért dobtam el, mert nem tudom lenyelni. A gyermekotthonban vasárnaponként nápolyit kaptunk ebéd után. Ha meglátom a barna töltelékes ostyaszeletet, hányingerem lesz és összeszorul a gyomrom. Próbáltam ezt elmondani Terike néninek, de ő félbeszakított, hogy a hazugságokra nem kíváncsi. 

„Soha többé nem dobálom el az ételt!”, már csak tizenkilenc sor van hátra.

Tegnap este egy apuka az igazi fiával focizott. Néztem őket. Ügyes volt a gyerek, kisebb nálam, talán még óvodás, de szépen ívelte a labdát. Bőrfocival játszottak, nem olyan hitvány kis pöttyös gumilabdával, mint amit én rugdosok otthon az árokparton. Az apuka észrevette, hogy figyelem őket, hívott, álljak be hozzájuk focizni, izgalmasabb a játék, ha többen vagyunk.  Hú, izzadt a tenyerem, remegett a lábam, annyira igyekeztem, hogy jól játsszak, nehogy rosszul adjam a labdát a bácsinak. Ő egyet nekem rúgott, egyet a fiának. Fantasztikus érzés volt így labdázni, a férfi dicsért, hogy tehetséges vagyok. Szerettem volna neki megmutatni, hogy még annál is sokkal ügyesebb vagyok, mint ahogyan gondolja. Ezért a fiúnak szánt labda elé szaladtam, hogy azt a passzt is én adhassam vissza, de véletlenül ellöktem a kicsi gyereket. Ő elesett, vérzett a térde. A bácsi odaszaladt, megölelte, puszilta az arcát, lábát, ahol csak érte. Bocsánatot kértem a gyerektől, és igazán nagyon sajnáltam, hogy megütötte magát, nem akartam bántani, véletlen volt. A bácsi nem szólt, nem szidott le, nem is nézett rám, de elsötétült az arca. Ma reggel láttam őket megint. Odaszaladtam a sportpályához, arcomat a dróthálóhoz nyomtam, úgy néztem a játékukat. Hangosan szurkoltam a kisfiúnak, integettem neki. Köszöntek nekem, de nem hívtak focizni.

„Soha többé nem dobálom el az ételt!” Készen vagyok, leírtam százszor a mondatot. Jó késő lehet már, a tóban is kevesebb a fürdőző, a Nap is alacsonyan jár, már a vitorlásokat sem látom a szemközti parton. Vége a versenynek, nem tudom, ki győzött.

– Terike néni, Terike néni! – szaladok hozzá. – Készen vagyok a feladattal.

– Na, mutasd! Nem csapsz be? Vigyázz, mert megszámolom, jaj neked, ha hazudsz!

A néni felveszi az olvasószemüvegét, és az ujjával gondosan követve a sorokat, számol. Mozog a szája, próbálom leolvasni hánynál tart. Rágom a hüvelykujjamon a körmöm és mellette a bőrt, már a vér is kiserken. Csak arra tudok gondolni, hogy meglegyen mind a száz mondat. Ugye nem számoltam el? Mégiscsak jó lett volna néhány sorral többet leírnom.

– Száz! – szól Terike néni szárazon. – Szerencséd van! Remélem megtanultad a leckét!

– Igen! Bemehetek még a vízbe egy kicsit, utoljára?

– Nem. Késő van, Évike már éhes, és én is fázom a vizes fürdőruhában. Segíts inkább összeszedni a plédeket és a játékokat. Vacsora után még be is kell csomagolnunk, reggel indulunk haza.

Szedegetem a játékokat a homokozóból, hordom a műanyag szatyorba. Évike otthagyta az almacsutkát a földön, már ellepték a hangyák, elszaladok vele a szemeteshez. Futok vissza, de elhomályosodik a látásom, megbotlok egy fagyökérben, elesek. Megtörlöm az arcom a homokos, piszkos kezemmel, most még jobban ég a szemem, mint az előbb.

Teri néni rám néz, megenyhül.

– No, jó, nem bánom. Ferike, szaladj oda a vízhez, mártózz meg a Balatonban, még egyszer, utoljára, az arcodat is mosd le, morcsos vagy!

– Köszönöm, Terike néni! – és már rohanok is. Kettesével veszem a lépcsőket lefelé a mólóról a vízbe. A langyos hullámok simogatják a hasamat, befogom az orromat, alábukom, belemarkolok a meder homokjába. Feljövök levegőért, nézem, ahogyan az ujjaim között kifolyik a vizes homok. Nini, egy szép kis kagyló marad a tenyeremben. Kecskeköröm. Azt hiszem így hívják. Már éppen kiabálni akarok a néninek és Évikének, hogy megmutassam nekik, de meggondolom magam. Az osztálytársam, Varga Bence mesélte, aki már sokszor nyaralt külföldön is, hogy ha valaki szép helyen jár, és vissza akar térni még oda, akkor egy pénzérmét kell otthagyni. Nincs pénzem, talán jó lesz a Balatonnak érme helyett ez a kagyló, mégiscsak az övé volt, mielőtt kihalásztam. Megnézem még egyszer a kecskekörmöt, forgatom a tenyeremben, majd a nádas felé fordulok, és jó messzire elhajítom. Még egy utolsó pillantást vetek a tóra, a Badacsonyra, ami, mint egy kucsma, úgy ül a szemközti parton. A lenyugvó Nap sugarai narancsszínű hidat festenek a sima víztükörre. Becsukom a szememet, majd kinyitom, ki, be, ki, be, próbálgatom, hogy sikerül-e megjegyeznem ezt a látványt, hogy hazavigyem magammal, mint egy fényképet, és ha otthon szomorú leszek, akkor csak becsukom a szemem, és elővarázsolom ezt a sok-sok szépet.

– Feri, gyere már! – hallom Terike néni sürgető, türelmetlen hangját.

Szaladok, nem akarom felbosszantani őt.

– Viszlát, Balaton! Őrizd a kagylónkat, talán egyszer még eljutok ide!

Csanády Nóra: Nap, nap után

Trata-ta-tam, trata-ta-tam, kattognak a kerekek, zakatol az agy, a szív. Tehetetlenül lógó fejem nagyokat koppan, amint a marhavagon szálkás, hideg falának csapódik. Kérlek, Uram, add, hogy ez a szörnyű monoton csattogás elnyomja a fülemben tomboló üvöltést: a nyakamba csimpaszkodó gyerekeim sivalkodását, és a vagon másik végében haldokló asszony kántáló agóniáját! Hagyjátok abba, kérlek, kérlek…

Végre felébredt. Mint a víz alól felbukkanó fuldokló, úgy kapkodott levegő után. Verejtékkel átitatott hálóinge a hátára tapadt. Fázott. A konvektort kikapcsolta éjszakára, spórolni kell a gázzal. Mindig ugyanaz az álom, a visszatérő múlt, ami beépült a csontjaiba, a sejtekbe, az idegekbe, irányíthatatlanul uralja az agyát. Ismerős tárgyai látványa – a falon bekeretezett gobelin a szép kis fekete-erdei házikóval, saját készítésű csipketerítő az éjjeliszekrényen, rajta az imakönyv és az olvasószemüveg, állandó kísérője, a faragott bot az ágy végének támasztva – megnyugtatták. Anna kicsoszogott a fürdőszobába, majd elfogyasztotta egyszerű reggelijét, és hozzáfogott a napi teendői elvégzéséhez.

– Három nap múlva karácsony, kell a sok finom sütemény a gyerekeknek, unokáknak, ne azt a boltban kapható vackot egyék, ki tudja, mit kevernek bele jó tojás és finom, átszitált liszt helyett – motyogta félig hangosan.

Gyönyörködött a látványban, ahogyan ráncos, vékony kezei között az alapanyagokból lassacskán összeállt a homogén massza, amiből takaros cipót formált, és a kelesztő tálban egy tiszta ruhával letakarta.  Amíg a tészta pihent, leült ő is szusszanni egyet. Eszébe jutott miféle étkeken éltek Kadijevkában. Isten tudja csak, milyen magvakból, gyomból, törekből sütött kenyérfélén tartották őket. De a szükség nagy úr, minden morzsát, minden falatot meg kellett enni, és hasznosítani, hogy erőt kapjanak a másnaphoz. Mindig csak a következő napra koncentráltak, ahogyan a szemellenzős igás ló teszi, lépésről, lépésre, percről, percre éltek. Reggeltől ki kellett bírni délig, majd a bányában minden csákánycsapással közelebb kerültek az estéhez. Nem tudták mennyi időt kell még ott tölteniük, de este a szalmazsákra azzal a tudattal hajtották le a fejüket, hogy bármennyi is legyen még hátra, holnap már eggyel kevesebb lesz. A férfiak nehezebben bírták, néhány hét után elsorvadtak, feladták a reményt. A nők erősebbnek bizonyultak, főleg az anyák, akik már maguk is életet adtak valakinek, akiket az tartott életben, hogy csak még egyszer láthassák a rózsás arcú gyermekeiket, hallhassák csilingelő nevetésüket, átélhessék, amint a lágy kis kezek szorosan a nyakuk köré fonódnak, érezzék a finom szagukat, azt a szagot, ami alapján egy anya ezer gyerek közül is megismeri a sajátját… Igen, az anyák voltak a legsikeresebb túlélők. A vágyakozás megsokszorozta az erőt és az akaratot. Persze voltak, akiket mégis legyőzött a munka, a dermesztő hideg, vagy egy súlyos betegség. Soha nem fogja elfelejteni Mártát, aki hajdan a legszebb lány volt Garán. Hej, de büszkén hordta szép fejét, karcsú dereka ringott, amint végigsétált a falun, hosszú, sötét, fonott copfja a háta közepét verdeste. Az utolsó éjszakáján a lágerben hangosan zihált, rázta a hideg, Anna hajnalig ápolta. Mellé feküdt, hogy testével melegen tartsa, beszélt hozzá, azután őt elnyomta az álom az egész napi kemény munka után. Az ijesztő csöndre ébredt fel. Korán reggel, amikor jöttek a testért, Anna kényszerítette magát, hogy ne nézzen a halott Mártára. Az őrök szenvtelenül lemeztelenítették a halottat, majd a holttestet egy földön fekvő üres zsákra fektették, úgy húzták ki a barakkból. Anna mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen oda. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Még szerencse, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége!

– Elég a morfondírozásból – szólt hangosan Anna. A szépen megkelt tésztát a belisztezett deszkára tette, és miután kinyújtotta, rákente a mákos tölteléket. –  Mák! – s elmosolyodott, mert felidézte 1948. október 28-át, amikor a szerelvény befutott velük Budapestre. Kikászálódtak a vagonokból, szemüket dörzsölték a hirtelen fény miatt, hiszen két hétig tartott az út hazafelé a marhavagonokban, elszoktak a világosságtól. Önkéntelenül is négyesével sorokba rendeződtek, úgy, ahogyan a napi sorakozóknál a lágerben. A pályaudvaron bámészkodók megvető pillantásától kísérve egy váróterembe kísérték őket. Miután mindannyian megkapták a hivatalos írást arról, hogy hazaárulásért letöltötték a büntetésüket, leültették őket hosszú asztalokhoz, és nagy tálban mákos tésztát hoztak részükre. Ki kézzel, ki villával esett neki a lakomának. Percekig néma csend volt, csak falták, falták a tésztát. Amikor Anna jól lakott, ránézett az asztalszomszédjára, falubeli sváb asszonyra. Elmosolyodtak, és Anna meglátta, hogy a nő letöredezett, hiányos fogai tele lettek a mákszemekkel, és ma sem tudja mi ütött belé, de kitört belőle a nevetés. Csak nevetett, nevetett, még a könnye is kicsordult, és a kacagás úgy ragadt egyikükről a másikra, ahogyan a mák a foglyukakba, és ők ott, mindannyian, mint a bolondok csak hahotáztak egyre. Ettől a nevetéstől keltek életre újra.

– Ádámkám is biztosan nagyon fog örülni a kalácsnak, a mákos a kedvence – szólt Anna hangosan, hogy kizökkentse magát a múltból. –  Sokat dolgozik az a szegény gyerek, reggeltől estig, a sok stressz, a rengeteg rohanás. Őrült világ ez a mai! És akkor még őrá is figyelni kell, látogatni hetente…

– Csak nehogy leessek a lábamról és a terhükre legyek! – sóhajtott fel. Sokba kerülnek a gyógyszerek, az orvos, az unokáknak a különórák, az autó, a szép divatos holmik!

 Ezért szerette volna megkapni azt a kárpótlást, amit a kényszermunkában eltöltött évekért lehetett igényelni: a „malenkij robot” után – ahogyan mondják, hogy segíthessen a gyerekeknek, hogy könnyebb legyen számukra az élet. De sajnos a szabály, az szabály, ezt be kellett látnia. Ott, abban az Európai Bizottságban, a tudós, tanult uraknak valahogyan el kellett dönteniük kinek jár, és kinek nem jár az a néhány ezer euro. Találniuk kellett mértékegységet a szenvedés mérésére. Hiszen igaz, ami igaz, két év és tíz hónap, az pontosan hatvanegy nappal kevesebb, mint három év. Micsoda végtelen idő az a hatvanegy nap annak, aki számára nincs idő és nincs jövő: csak a vánszorgó másodpercek, egy-egy légvétel, egy csákánycsapás a bányában, egy falatnyi kenyér, egy újabb álom nélküli éjszaka…  Az is igaz, ő szerencsére nem veszített el gyereket a táborban, hiszen amíg oda volt, Oma* viselte itthon gondjukat. Amikor hazaért, mindkét gyerek megijedt tőle, sírtak, sivalkodtak, ha közelített hozzájuk, a nagymama szoknyája mögé bújtak, onnan lesték a rongyos, piszkos, fogatlan idegent. És hál’ Istennek a férje sem veszett oda Kadijevkában. István a férfi táborban dolgozott, és két hónappal korábban ért haza, mint ő. Nem halt meg, élt még a fogság után húsz évig: evett, aludt, dolgozott, de soha többé nem lett belőle ember. Megölték a lelkét, vagy talán a fejében ment tönkre valami. Éjszakánként szörnyű álmok gyötörték, hangosan üvöltött. Nem állt szóba többé senkivel, kerülte az embereket, gyakran még tőle sem fogadta el az ételt, azt hitte ő is meg akarja mérgezni.

Tehát semmi kritériumnak nem felelt meg, amiért járna a kárpótlás… De nem haragszik ő senkire, úgy, ahogyan a láger őreire sem haragudott, sem akkor, sem most. Azért imádkozott minden nap a fogságban, hogy a lelkét ne ölje meg a gyűlölet. Hiszen az őrök is csak azt tették, amit tenniük kellett, amit parancsba kaptak. A fogság második évében, amikor már a foglyok kezdték érteni az ottani nyelvet, a tábor parancsnoka a sorakozónál eléjük állt. A lovaglóostorával, amit mindig a kezében tartott, egy nagy kört rajzolt maga elé, majd azt mondta: itt fogtok mindannyian megdögleni. Aznap este autóval a közeli faluba mentek a tisztek egy rendezvényre. Jól bevodkáztak, és a vissza úton felborultak a járművel. A parancsnok összezúzott, véres holttestét a táborban ravatalozták fel reggel. Egyik fogoly sem érzett örömet, vagy megkönnyebbülést, csak nézték-nézték az élettelen testet, ami úgy feküdt ott, mint egy összemocskolt rongybaba.

Persze a foglyok közül sem tudott mindenki „ember” maradni. Sokakat megtört a szenvedés és az éhezés. A második nyáron néhányukat elvitték a közeli falvakba, hogy az ottani muzsikoknak segítsenek a betakarítási munkában. Valóságos jutalom volt ez a lehetőség a szénbányában végzett munka után. Az ottani parasztok igazi kenyeret hoztak magukkal. A legkisebb Bauer fiú nem bírta tovább az éhezést, a pufajkáját elcserélte az egyik muzsikkal egy egész kenyérért. Magas, szép szál legény volt, mielőtt elhurcolták, sok lány epekedett érte a faluban. A táborban a hús a csontjára száradt, egészen elfogyott, csak óriási fekete, makacs szemei világítottak a koponyájában. Este leült a zsákjára és nekilátott a szerzett zsákmányának. A többiek körülállták, nézték és könyörögtek egy-egy falatért, de ő még azokat is elrugdosta magától, akik a leeső morzsákat akarták felszedegetni. Falat, falat után tűnt el a szájában, falta a kenyeret, már nyelni is alig tudta, szinte fuldoklott, de az utolsó morzsáig elpusztította. Reggel holtan találták a barakktársai.

Anna elfáradt a kalácssütésben, leült hát a kényelmes karosszékbe, az ablak elé, ahonnan láthatta, ha autó áll meg a ház előtt és valaki hozzá jött látogatóba. Folytatta a gobelin hímzését. Már csak néhány öltés volt hátra a képből, mindenképpen be akarta fejezni az ünnepre. András unokája feleségének szánta a meglepetést. Kedves fiatalasszony, gyakran jön hozzá látogatóba, még néha autóval is kiviszi a temetőbe, ha ideje engedi. Milyen jó is lenne több időt tölteni a családdal! De szegények mindig rohannak.

Lassan beesteledett. Ma sem jött hozzá senki, de nem baj, majd talán holnap!

Anna megágyazott, lefeküdt és bekapcsolta a televíziót. A hírek után egy akciófilmben a hős éppen halomra lövöldözte, aprította a rossz embereket, így onnan tovább kapcsolt. A következő csatornán az aktuális valóságshowban két tinédzser gyömöszölte egymást a takaró alatt, a kamerák és a nézők szeme láttára.

– Édes Gyerekeim, mit szól szegény anyátok, ha ezt látja – sóhajtott fel Anna, és kikapcsolta a televíziót. A fűtés hőfokszabályzó gombját lejjebb tekerte, bebújt a paplan alá, a botját oda készítette az éjjeliszekrény mellé, ha éjszaka rosszul lenne, át tudjon kopogni vele a falon a szomszédnak.

Kezét imára kulcsolta: „Édes Istenem, ha már ilyen hosszú ideig megtartottál engem életben, kérlek, adj még egészséget, hogy méltóan élhessem azt, ami még hátra van, ne legyek senki terhére! Hiszen – és bocsásd meg Uram a gyarlóságomat – élni, élni azt mégis csak szeretünk!”

* Oma: németül a nagymama kedves, becéző, rövidített megnevezése

A buli

Lili pillái meg-megrebbennek, ólomsúlyú szemhéjai nem engedelmeskednek, csak pillanatokra tudja nyitva tartani a szemét. Monoton búgást, motorhangot hall, csak ebből gondolja, hogy autóban ül. A kanyarokban feje tehetetlenül csapódik az ülésen jobbra-balra. Hányás és vizelet bűze terjeng a gépkocsiban.

– Hé, srácok! Kezd magához térni.

Ismerős a hang, de még nem sikerül arcot társítania hozzá, és azt sem tudja, mi történik körülötte. Ajkai kiszáradtak, és ez a szörnyű fejfájás elviselhetetlen. Próbál gondolkodni, de az agya üres, a testét is olyannak érzi, mintha egy krumpliszsák lenne.

– Na, végre. Jól ránk ijesztett. Móni, legközelebb ne hozz magaddal amatőrt!

– Nem tudtam, hogy ilyen nyuszi. Akkora szája volt a suliban, mindig a nagymenőt adta.

Szóval róla beszélnek… Ja, igen. A buli. A környék legdivatosabb szórakozóhelyére hívta a barátnője. Móni a tizenegyedikből, a szexi csaj, aki minden fiút az ujja köré tud tekerni.

– Hé, Lili, jól vagy? – rázogatja egy kéz.

A lány erőt vesz magán és kinyitja a szemét. Minden forog körülötte, a hangok messziről, nagyon messziről jutnak el hozzá. A fölé tornyosuló homályos maszatból Móni vonásai rajzolódnak ki.

– Na, végre! Jobban vagy? Te aztán igazán jól elcseszted a bulit!

– Mi történt?

– Mi történt? Halljátok, mit kérdez Miss Ártatlanság? Az történt Kisanyám, hogy majdnem ránk hoztad a zsarukat. Egyszerűen kifeküdtél a második pohár után. Először azt hittük meghaltál. Az egyik idióta pincér mentőt és rendőrt akart hívni. Alig tudtunk meglépni – azzal a fiú a vezetőülésen dühösen a kormányra csapott, majd nagyot húzott az italtartóban álló vodkásüvegből.

 Lili próbálja kivenni az arcát, de még mindig homályosan lát. Talán az a fiú az a tizenkettedikből, Viktor osztálytársa. Igen, egészen biztosan ő lesz az. Kezdenek képek beugrani: Móniéknál találkoztak, majd onnan együtt mentek discoba, Viktor, ez a srác, Kristófnak hívják, a barátnője és ő. Milyen boldogan, izgatottan indult szórakozni. Móni kölcsönadott neki egy dögös flitteres felsőt, hozzá illő miniszoknyával. Először furcsán érezte magát ezekben a göncökben, mert nem szokott ilyen kihívó, feltűnő darabokat viselni. Amikor a tükör elé állt – bár feszengett kissé –, de be kellett ismernie, hogy nagyon dögösen fest. A mélyen dekoltált szűk blúz engedni látta feszes kebleit, a tűsarkú cipőben szépen érvényesültek hosszú, vékony lábai.  A barátnője ki is sminkelte. Lili elámult mennyire kiemelte szemeit a fekete szemkontúr, a sötét szemhéjpúder és a festett pillák alatt tekintete csábítóan ragyogott. De ami a lényeg, hogy sikerült leplezni a „jó kislányos” énjét. Először életében nem eminens, lesajnált diáknak, hanem sikeres, hódító nőnek érezhette magát.  Az élénkvörös rúzst ugyan túlzásnak tartotta a lány, de Móni meggyőzte, hogy ez a csábítás elengedhetetlen kelléke. Márpedig most éppen ez volt a szándéka. Évek óta reménytelenül epekedett Viktor után. A gimi legmenőbb sráca rá sem nézett egy olyan szürke kis egérre, mint amilyen ő. Ráadásul Lili szorgalmas, kiváló tanuló, ami szintén nem tette őt népszerűvé a fiúk között. Tulajdonképpen bele is törődött a reménytelen helyzetébe, és megelégedett azzal, hogy titkon bámulta a fiút, esténként romantikus álmokat szövögetett róla, vagy a reménytelen szerelem kínjai miatt telesírta éjszakánként a párnáját. Már az általános iskolában hozzászokott, hogy a fiúk csak akkor mutattak érdeklődést iránta, ha a leckét akarták lemásolni, vagy a lemaradásuk pótlásához kértek tőle segítséget. Azután megismerkedett Mónival, aki segítséget kért tőle. Lili megírta a lány házi dolgozatát magyarból, lefordította az angol szövegeket és elkészítette számára a prezentációját biológiából. Szívesen, önzetlenül segített Móninak, nem várt érte cserébe semmit, örült, hogy egy ilyen népszerű lány árnyékában lehet. Előbb-utóbb egyre több időt töltöttek ők ketten együtt, és a beszélgetések során Lili megvallotta a titkát a barátnőjének. Móni azonnal felajánlotta a segítségét, és lépésről lépésre megtervezte Lili számára Viktor behálózásának tervét, aminek első állomása éppen ez a közös este volt.

– Elájultam? – eszmélt fel gondolataiból Lili. – Hiszen nem is ittam semmit, csak ásványvizet.

Hisztérikus röhögés tört ki a kocsiban. A hátsó ülésen, mellette Móni kétrét görnyedt a nevetéstől. Csapzott, izzadt haja a fejbőrére tapadt, sminkje monoklivá folyt szét a szeme körül.

– Ásványvizet… – fuldoklott Móni – no meg azt a kis hangulatjavítót, amit a srácok dobtak az italodba.

– Ja! Mert egyébként egész este olyan merev volt, mint egy hulla – nyerített fel valaki az anyósülésen.

Lili megismerte a hangot, Viktor az.

– Na, nem mintha utána tudtam volna kezdeni valamit is vele – a fiú úgy beszélt róla, mintha ő ott sem lenne. – Emlékeztek? Csak vigyorgott, mint egy elsőbálozó szűzlány, utána meg összehányta a klotyót.

– Ja, mennyire szerencsétlen volt – röhögött fel mellette Móni az ülésen.

A lány feje kezdett tisztulni, és az emlékek az elmúlt órákról, mint egy film kockái akadozva peregtek a szeme előtt. Kezdetben minden ígéretesen indult. Viktor közelében Lili szíve őrülten kalapált, torka kiszáradt, arca kipirult, és próbált belefolyni a beszélgetésükbe, de csak hebegett-habogott. A többiek olyan témákról beszéltek, amikről Lilinek fogalma sem volt. A fiú most is szédületesen nézett ki a fehér szűk ingben és a koptatott farmernadrágban, amin vízszintes hasítékok voltak a térdén és a fenekén. A buli elején együtt, így négyen táncoltak, majd következett egy lassú, érzelmes szám. A fiú magához vonta Lilit, kezével a fenekét markolászta és a nyakába lihegett. Egyáltalán nem volt olyan kellemes pihe-puha rózsaszín érintés, mint ahogyan Lili az álmaiban elképzelte. Kifejezetten kellemetlen és tolakodó volt Lili számára a fiú viselkedése, így alig várta a tánc végét, hogy leülhessen az asztalukhoz. Viktor követte is a lányt és egy pohár ásványvizet vitt neki. Lili agya lázasan pörgött, hogy beszélgetést kezdeményezzen a fiúval, de zavarában semmi sem jutott eszébe, másrészt a rettenetesen lármában úgysem hallották volna meg egymás szavát.  Viktor láthatóan így is jól érezte magát. Cigarettára gyújtott, a másik kezét partnere combján járatta, miközben az előtte elvonuló lányokat mustrálta. Lili, csak szorongatta a poharat a kezében és iszogatott. Néhány perc múlva elkezdett szédülni, forgott körülötte a világ. Viktor készségesen felajánlotta, hogy kikíséri a mosdóba, de nem állt meg az ajtóban. Belökte a lányt egy fülkébe, magukra zárta az ajtót, és durván nekiesett. Megpróbálta letépni róla a blúzt, másik kezével a mocskos falhoz szögezte a lányt, térdével próbálta szétfeszíteni a lábait. Lili még csak kiáltani sem tudott, mert Viktor a szájára tapadt. A lányt undorral töltötte el a fiú alkohol és cigiszagú lehelete. Egész testével a lányra nehezedett és közben kajánul a fülébe súgta „Ezt akartad, nem? Erről fantáziáltál a rózsaszín szobácskádban, ugye?  Mindannyian ezt akarjátok! Akkor, élvezd ki, hogy megkaphatsz!” Lili próbált kiszabadulni a satuszerű szorításból, el akart szaladni a fiú elől, ki innen a bűzös helyiségből, de erős rosszullét fogta el…

– Hé, Móni! Maradt még nálad anyag? – szólt hátra Kristóf az első ülésről, visszazökkentve Lilit a valóságba.

A barátnője a táskájából dohányfélét és cigarettapapírt húzott elő. Rutinos mozdulatokkal, gyorsan sodorta a spanglit, alaposan benyálazta a joint végét, majd meggyújtotta. Nagyot szívott a cigarettából, élvezettel, fejét hátrahajtotta az ülésre, a füstöt hosszan a tüdejében tartotta. Amikor kifújta, köhécselt, majd tovább vihogott. Égett avar, vagy inkább ázott széna szaga terjengett az autóban. Lilit erős émelygés fogta el ettől az idegen illattól.

– Adj egy slukkot! – nyúlt hátra Viktor a cigiért.

Körbe-körbe adták ők hárman a füstölnivalót, a hangulat egyre forróbb és hisztérikusabb lett. Kristóf tövig nyomta a gázpedált, így száguldoztak az országúton. Szerencsére gyér volt a forgalom, alig jött szembe jármű, ha mégis, akkor Kristóf átment a másik sávba, és csak az utolsó pillanatban kapta el a kormányt, mikor a szembejövő autó vezetője már rémületében dudált és villogott. A kanyarokban alig tudta az úttesten tartani a járművet. Ide-oda vágódtak a lányok hátul az ülésen. Az út mentén elsuhanó kandeláberek egy-egy pillanatra megvilágították az utasteret. A visszapillantóban felvillant Kristóf sátánivá torzult arca, tág pupillái. Viktor a sokadik füves cigitől és az alkoholtól eltompult, csak mereven bámult előre, néha felkacagott. Móni még mindig feldobódva őrjöngött, azzal szórakozott, hogy  a tenyerével Kristóf szemét hátulról befogta, így a fiatalember másodpercekig vakon vezetette az autót.

Lili egyszeriben kijózanodott, tudta, hogy az elszabadult őrületet meg kell állítania.

– Mindannyian megbolondultatok? Lassíts, Kristóf, kérlek! – kiáltotta.

A robogó autó utasai nem vettek tudomást Liliről.

Hirtelen nagyot fékezett a sofőr, csak éles kormányrántással tudta kikerülni azt a tartálykocsit, aminek nem adta meg az elsőbbséget.

– Huhú, láttátok a pasi arcát? Szinte kidülledtek a szemei a rémülettől! Szerintem össze is csinálta magát – röhögött Kristóf a kormánynál.

Lili bekapcsolta a biztonsági övet.

A gépkocsijuk reflektora megvilágította az úttestet. Középen, a szaggatott fehér záróvonal folyamatos csíkként futott Lili szeme előtt, mint egy végtelen kígyó úgy kanyargott előttük. Majd valami megvillant az úttesten, talán egy fényes szempár, egy tarka elsuhanó folt, és hangos koppanás hallatszott. Lili gyorsan megfordult, kinézett a hátsó szélvédőn. A kicsiny test hármat bucskázott még az aszfalton mielőtt kiterült.

– Álljatok meg azonnal! Elgázoltunk egy cicát!

– Apám, ez jól elszállt! – kacagott Móni.

– A francba! Remélem nem barmolta össze az autót, az öregem megöl, ha csak egy karcolás is esik a járgányon – mérgelődött Kristóf.

– Új állatfajt fedeztünk fel, Srácok: a repülő macska! – fuldoklott a nevetéstől Viktor.

– Ti vagytok az állatok! Álljatok már meg! Fejezzétek be, ki akarok szállni – ordította Lili.

– Nyugi van! Fejezd már be a hisztit, vagy mindjárt helyre teszlek – térdelt fel Viktor az első ülésre, és hátrafordult, kezét Lilire emelte, de az utolsó pillanatban megállt a tenyere a levegőben és visszaült a helyére. Lili pár pillanatig farkasszemet nézett Viktorral, nem félt, hogy megüti a fiú, az sem fájt volna jobban, mint amit eddig tett vele.

– Ha nem szállhatok ki az autóból, kiugrom – mondta a lány ijesztően halkan és kinyitotta a robogó Audi ajtaját.

– Állj meg Kristóf – szólt Viktor – a végén még tényleg kiugrik ez a kis hülye. Nem ér annyit, hogy bajunk legyen belőle. Menjen, ahova akar!

A fekete autó csikorgó fékkel megállt.

– Sziasztok – köszönt el a társaságtól csendesen Lili.

Választ nem kapott, becsapta maga mögött az ajtót és elindult az országút mentén.

– Hé, itt maradt a tatyód – kiáltott ki a kocsiból Móni és a nyitott ablakon keresztül kihajította a lány táskáját az úttestre, majd elhajtottak.

Csend és sötétség ölelte körül Lilit. A lány reszketett, de nem félt, lassan kezdett megnyugodni. A táskájából előkereste a mobilját. Betört a készülék képernyője, de világítani tudott vele. A kijelző órája két óra tíz percet mutatott. Lili kipróbálta működik-e a telefon. Használható volt, de nem hívta a szüleit. Egyedül kell kimásznia a bajból. A szülei bíztak benne – mint mindig, hiszen eddig sohasem okozott nekik csalódást –, ezért is egyeztek bele, hogy elmenjen szórakozni. Pedig Lili most először életében hazudott. Nem mondta el a teljes igazságot. Az édesanyja persze érezte, hogy nem mond igazat. Amikor elbúcsúztak, Lili látta az aggodalmat az anyja tekintetében, de már nem visszakozhatott.  

– Jaj, anya, kérlek, bocsáss meg – suttogta most egyedül az éjszakában.

Miután szeme hozzászokott a sötétséghez, körülnézett. A holdfénynél látni vélte, hogy jobbra kis erdő, balra, az úttest másik oldalán szántóföld terül el. Néhány száz méterre sárga fény pislákolt, megismerte, hogy ezek egy benzinkút fényei, ahol az anyja is tankolni szokott, nem messzire a város határától. Elindult a világosság irányába. Kicsit még kába volt, a feje és a lelke pedig üres. A tücskök ciripeltek a kora nyári éjszakában, a mellette elterülő erdőben egy fülemüle énekelt. Más helyzetben élvezte volna ezt a romantikus miliőt, a varázslatos éjszakát. Lili levetette a tűsarkú cipőt, mezítláb baktatott a meleg aszfalton. A néptelen országúton gyalogolva hamarosan elérte a benzinkutat.

Benyitott az épületbe. A kasszánál egy kövér, borostás képű férfi bóbiskolt, csak az ajtónyílást jelző csilingelésre riadt fel. Bizalmatlanul nézett az üzlethelyiségbe lépő lányra.

– Jó estét kívánok! Elkérhetném a mosdó kulcsát?

A férfi vonakodva ugyan, de leakasztotta a szögről a kulcscsomót.

Lili belépett az ammóniaszagú, mocskos mellékhelyiségbe. Megtorpant, amikor szembesült a megfakult tükörből visszanéző arccal. Mintha kísértetet látna. Egy ijesztően sápadt, karikás szemű vézna arc nézett vissza rá. A fekete szemhéjtus és a szemfesték szétfolyt az arcán. Szeme fehérje vörös volt a kitágult vérerektől.

Ki vagy te? – kérdezte hangosan a tükörképétől és öklével belevágott a tükörbe, ami átlósan végigrepedt, középen apró darabokra tört. A pici üvegcserepek egyenként tükrözték vissza az elmaszatolódott, fakó arcot. Öklét felsértették az szilánkok, mint egy nyíló rózsa, olyan lett a keze a vágásokból fakadó vérző sebektől. Jól esett a fizikai fájdalom, vezeklés volt ez, ami tompította Lili lelki gyötrelmeit. A lány sírva fakadt, sokáig hangosan zokogott, felhúzott térdekkel, magzati pózban kuporgott a szennyes padlón, mint egy nyüszítő kis állat. Kellett néhány perc, hogy összeszedje magát. Megnyitotta a csapot és fejét betette a mosdókagylóba. Sokáig folyatta arcára, nyakára a hideg vizet.  Talált egy szappandarabot, azzal dörzsölte a karjait, mosta le szeméről a szétkenődött festéket. Hiába sikálta magát, a mocsok rátapadt, beleivódott sápadt bőrébe. Megtörülközött  és kilépett a mosdóból. Miközben csukta be az ajtót, a válla fölött visszanézett, pillantása megint találkozott a tükörképével. Egy sápadt, fáradt, ijedt kislány nézett vissza rá.

– Köszönöm – nyújtotta át a kulcsot a kutasnak. Kotorászott a táskájában, és egy ezrest nyújtott át a férfinak. – Ezt a tükörre adom.

– Jól vagy? Hívjak segítséget? – kérdezte megenyhülve a benzinkutas.

– Köszönöm, nem. Most már minden rendben lesz – mosolygott erőtlenül.

Lili kilépett az illatos éjszakába és folytatta az utat hazafelé.

– Jaj, Anya! Bárcsak már otthon lennék!  – sóhajtott halkan.

Amint fogytak a méterek a lába alatt a biztonságos otthon felé vezető úton, egyre erősebbnek és frissebbnek érezte magát.

Felnézett, és előtte a messzeségben az éjszaka koromfekete vásznát sárga és vörös sugarak festették meg. Máris pirkad – gondolta – és a reggel véget vet a borzalmaknak.

Amikor néhány perc múlva meghallotta a szirénázó tűzoltó- és mentőautókat, azonnal megértette, hogy nem Auróra ébredezik.  Messze még a reggel és következő nap már csak számára nyújthat új esélyt…

Zsuzsika és Marika

Álmosan nyikorogtak a szekér kerekei, bánatosan nyögtek a göröngyös földút hepehupáin. Pali bácsi is szundikált a bakon, vagy inkább csak úgy tett, mintha aludna, hogy ne kelljen beszélgetnie az utasaival. Barna, viseltes báránybőr kucsmáját a szemöldökéig fejére húzta, silány, molyrágta posztókabátján átfújt a szél. A két sovány ló leszegett fejjel, sorsába beletörődve bandukolt a jól ismert úton a város felé. Zsuzsi és Mari összebújva kuporogtak az ütött-kopott szekéren az öreg mellett.

Hideg volt a hajnal, piros rózsákat harapott a fagy a fedetlen orcákba. Itt-ott még hófoltok tarkították a sovány, bevetetlen földet. Néhány dolmányos varjú kalapálta erős csőrével a fagyott földet eleség után kutatva. Zsuzsi szorosabban maga köré tekerte a fekete gyapjúkendőt, amibe búcsúzóul édesanyja bebugyolálta. Még érezte rajta anyja tiszta szappanszagát, látta a búcsúzásnál ejtett és a kelmére fagyott sós könnycseppeket.

– Gyere, Marikám, bújj közelebb hozzám, melegítsük egymást – suttogta Zsuzsi. Ne félj, majd mi vigyázunk egymásra!

Zsuzsi ugyanígy húzta magához Marikát tegnap este, amikor Pali bácsi, az anyja testvére meghozta a hírt. A lányok a kemence kuckójában kuporogtak, onnan hallgatták a felnőtteket.

 – Ne aggódj már, no, Julis – suttogta Pali bácsi a zokogó asszonynak. – Jó helye lesz a lánynak a tekintetes úréknál, majd meglátod. Mit tehetnél mást? Apácának mégse adhatod, ahhoz túl szép. Jó feleség és anya lehet még belőle, ne kárhoztasd lányságra az árvát. Varrónőnek taníttatod már Margitkát és Piroskát. A napszámban tönkremegy, megvénülne öt év alatt, nézz csak magadra!

 – Tudom, Pali, ne bánts már! Talán mégis jobb lett volna, ha Jánosom után megyek. Sok ez nekem így, hét gyereket jóllakatni, gondozni a jószágot.

 – Bolondokat beszélsz, Julcsám. Mi lenne a gyerekekkel nélküled. A sógor se gondolta azt a levelet komolyan, eszét vette a veszteség.

Zsuzsi apja az ősszel ment el. Gyönyörű, szeptemberi hajnal volt, amikor elindultak Ferkó bácsival a kecskeméti vásárba. Lábon hajtották el a marhákat az árverésre. Az édesapjuk vitte eladni a kis bikaborjút is, azt a kedveset, aki nedves orrát a lányok pofijához nyomta, amikor azok a homlokát simogatták. Nyáron úgy ugrándozott a legelőn az anyja mellett, mint az önfeledten játszó kisgyermek, majd a játéktól kimerülten fejét a lábaira hajtva szunnyadt el. Azon a reggelen Zsuzsi átölelte apja derekát, úgy kérlelte, csak őt, csak a kis foltos bocit ne adják el.

„Nem tehetünk mást, gyerekek. Nem bírunk egy kis bikát is etetni tovább. Vágási borjúért jó pénzt adnak Kecskeméten” – hangzott az ellentmondást nem tűrő ítélet.

Búcsúzáskor Foltos olyan szívszorítóan szomorúan nézett a lányokra a meleg barna szemeivel, mintha kegyelemért könyörögne a máris feje fölött lebegő és lesújtani készülő tagló elől.  A gyerekek a falu széléig kísérték a marhákat hajtó férfiakat, és mindaddig bámultak utánuk, míg az alakok a semmibe vesztek a legelő felett lebegő hajnali párában. Jánost kimeríthette a hosszú gyalogút, a vásári forgatag és alkudozás, így szállt vonatra másnap, hazafelé. Talán elszundikált a monoton rázkódásban és az izzasztó melegben, és egy csibész a kupéban kilopta a felöltője zsebéből a marhákért kapott vagyonkát. A család várta-várta az apjukat haza, édesanyjuk még a kendermagos csibe nyakát is elvágta, hogy gyöngyöző húslevessel várhassák haza a megfáradt férfiakat. Esteledett már, amikor zörgettek az ablakon. Mindannyian egyszerre szaladtak kaput nyitni. A gyerekek azért igyekeztek, hogy a jussukat megkapják: Jancsi a rugós bicskát, Árpi a körtemuzsikát, a lányok a tükrös szíveket. Az édesanyjuk meg csak az ura miatt, látni annak beesett, sápadt arcát, átölelni görnyedt hátát. Két lovas csendőr állt a ház előtt, kakastollas kalapjukat lekapták a fejükről, amikor a népes családod megpillantották. Egyikük, az alacsonyabb rangú – az egyetlen, a dolmányára varrt pertli tanúsága szerint harmadosztályú tiszthelyettes – a málhatáskából egy vérrel áztatott felöltőt vett elő. Azt mondták az édesanyjuknak, elegendő, ha ezt azonosítja. A kabát zsebeiben csak a szétmorzsolódott mézeskalácsokat találták meg és egy papírfecnit János kézírásával. Tintaceruzával írva – amit valószínűleg az állomásfőnöktől kért kölcsön, mielőtt a tehervonat kerekei közé ugrott – ez állt rajta: „Ha szeretsz, Julcsám, gyere utánam!”

Így maradtak a lányok oltalom nélkül. Mire Zsuzsi végiggondolta a történteket, a kocsi megállt egy nagy ház előtt. A lányok sohasem láttak még ilyen szép nagy városi házat. Nyolc nagy ablakot számoltak meg, amik az utcára néztek. Az udvaros nyitotta ki nekik a nagykaput, behajtottak.

A lányok leugrottak a bakról, Pali bácsi illedelmesen lekapta a kucsmát a fejéről és  zavartan szorongatta a kezében, amikor a tekintetes úr kilépett a tornácra. Zsuzsi előtt negyven év körüli magas férfi állt. Sötét haja csak a halántékán deresedett. Gondozott, rövidre vágott bajusza és hideg acélkék szemei szigorúvá tették az egyébként megnyerő arcot.

– Hát megjöttek, Pali! No, mutassa mit hozott.

Pali bácsi maga elé tolta a lányokat, bátorításul Zsuzsi vállán nyugtatta a kezét.

– Itt lennének, ni, Tekintetes Úr, Kósa János árvái. Dolgos, becsületes népek.

A tekintetes úr hosszan mustrálta a lányokat.

– Remélem, nem csalódunk magában, Pali. Az előző cselédlányt elcsaptuk a háztól, mert kikapós volt. Ebben a házban nem tűrjük az ilyesmit. Most meg híján vagyunk a dolgos kéznek, főleg így farsang előtt.

– Tekintetes Úr! Kezeskedem értük. Nézzen csak erre az árvára – mutatott Zsuzsira –, hiszen szinte gyerek még. Húsvétkor haladta el a tizennegyedik esztendejét.

– Gyerek, gyerek – legyintett az úr. – Ismerem a fajtájukat, az előző lány is két pengőért meg egy színes pántlikáért a lelki üdvösségét is odaadta volna. No, de jól van, Pali, tegyünk próbát. Várjanak idekint. A cselédség dolgában nálunk az asszony dönt.

Azzal a Tekintetes úr belépett a házba, kint hagyva az udvaron az imént érkezőket. A lányok reszkettek, Pali bácsi is összefogta magán a posztókabátot, topogott a vékony csizmában, táncoltatta a csontig hatoló hideg.

– Gyere, megmelegítelek – szólt Zsuzsi Marikához. Ne félj, nem engedem, hogy bántsanak – s úgy szorította Marika kezét, hogy ujjai belefehéredtek.

Kisvártatva újra nyílt az ajtó és egy magas hölgy lépett ki a tornácra. A lányok még soha nem láttak ilyen elegáns dámát, mint amilyen a tekintetes asszony volt. Térd alatt érő szűk kék selyemruha villant ki a finom szőrmebunda alól. Fényes barna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Kecses, vékony ujjaival hosszú szipkás cigarettát tartott a kezében. Nyáron mutatványosok jártak a lányok falujában, ők hoztak magukkal újságokat, a magazin oldalán látott Zsuzsi ilyen fényes dámákat.

Az asszony nagyot szívott a cigarettából, fázósan összefogta magán a finom  szőrmét, majd miközben lassan kifújta a füstöt, végigmérte a lányokat.

– Túl sovány – állapította meg szárazon. – Nem fogja bírni a munkát.

– Bírja ez, bírja! Tekintetes Asszony, kérem. Szívós fajta, olyan, mint az anyja. Ismeri  a Tekintetes Asszony Kósáékat a faluból.

Mialatt Pali bácsi győzködte a ház úrnőjét, újra nyílt az ajtó és kockás öltönyben a fiatalúr jelent meg.  A tekintetes asszony azonnal a fiához fordult, csókot nyomott az arcára és ujjaival igazgatta meg a fiatal úr kócos fürtjeit.

– Megfázol idekint, Drágám! Nincs itt semmi érdekes, csak Pali hozta meg az új cselédlányt – szólt.

A fiatal úr úgy nézett a kislányra, hogy Zsuzsi elszégyellte magát. Szennyesnek és olcsónak érezte magát ettől a pillantástól. A legszívesebben kézen ragadta volna Marikát és elszaladt volna vele, ki-ki innen, majd a fagyott földúton, a szekérnyomokon haza… Haza, haza a fehérre meszelt parasztházba, hogy hallja Bogár üdvözlő ugatását az udvarban, a konyhába toppanva érezze a híg bableves illatát, és lássa anyja mosolytalan szép arcát, törékeny alakját. De nem futhatott el… közelebb húzta magához Marikát és a fülébe súgta:

– Marikám, ha itt lenne Pista, majd móresre tanítaná ezt a ficsúrt! Emlékszel, hogy orrba vágta azt a pimasz Jóskát is, Papdiék középső fiát a Nagyboldogasszony-napi búcsúban?

Pista. Szorult össze a lány szíve. El sem tudtunk búcsúzni…

– Rendben van! – szólt a tekintetes asszony. – Nem bánom, maradhat a lány. Irma – s a fejében a tornácon vacogó cselédlány felé intett – nem bírja egyedül a munkát. De ha nem válnak be, üzenek magáért, Pali.

– Hálásan köszönjük, Tekintetes Asszony! Higgye el, nem fog csalódni bennünk.

– Majd meglátjuk. Minden hónap első péntekjén jöjjön el, Pali, a járandóságért. Irma majd eligazítja magukat. Holnap nagymosás lesz, úgy készüljetek – nézett újdonsült cselédjeire. A lányt meg kísérje a cselédszobába, ott hátul – mutatott a tekintetes asszony az udvar végében álló alacsony melléképület felé, azután hátat fordított nekik és bement a házba.

Irma nagy darab, buta arcú, de kedves mosolyú lány volt. Orra és a mosogatóvízben kiázott kezei kipirosodtak a hidegtől, amíg félrehúzódva várakozott.

– Jöjjenek utánam!  – szólt, és sietősen elindult a cselédlak felé.

A szegényes melléképületben két kis szoba állt. A bal oldaliba nyitott be Irma. Két ágy, egy-egy kis szekrénykével és a sarokban egy lábazaton álló mosdótál volt a szoba összes felszerelése. A sarokban vaskályha pislákolt, meleget alig adott, a lányok lehelete meglátszott a nyirkos helyiségben.

– Az ott a ti ágyatok – mutatott a bal oldali ágyra Irma. Ha rendet tartotok jól megleszünk, meglássátok – bátorította a lányokat. Pakoljatok el, én szaladok, mert ma kenyérsütés van, a dagasztásban segédkeznem kell a szakácsnőnek.

Magukra maradtak a lányok Pali bácsival. Az öreg kínlódott magában, majd úgy gondolta az a legjobb, ha rövidre fogja a búcsúzást.

– Meglátod, Zsuzsi, jó sorotok lesz itt, csak becsüljétek meg magatokat. Ne nehezítsétek meg édesanyád sorsát.

Zsuzsi nem válaszolt, csak átölelte az öreget, annak durva posztókabátjába temette az arcát.

A kislány egy örökkévalóságig kapaszkodott megváltásért abba a foltos kabátba, de nem változott semmi. Ugyanabban a sivár szobában állt. Nincs menekvés. Elengedte hát az öreget és hátat fordított neki:

– Isten áldja, Pali bácsi!

– Vigyázz magadra, Kislányom.

Zsuzsi még hallotta, amint Pali bácsi csendesen becsukja maga mögött az ajtót, utána csak a hihetetlen csend tombolt a fülében. Száraz szemmel nézett ki a kicsi ablakon, Marikáról meg is feledkezett. A rongybaba az ágyra hajítva feküdt, fényes gombszemeivel értetlenül bámult a világra…

Magnóliák, emberek, gondolatok...

 Magnólia-turizmus. Azt hiszem ez a legjobb meghatározása annak a zarándokútnak, ami márciusban Szegeden elindul a Széchenyi-térre. Káprázatos, leírhatatlan látvány a tulipánfák szirombontása, amikor milliónyi óriási, halványrózsaszín illatos virágtól roskadoznak a magnólia-fák.

Előre készülök erre az időszakra, és ha tehetem, naponta kilátogatok a térre és nyomon követem, ahogyan a rózsaszín hosszúkás, tömött bimbókból kifejlődnek a viaszos, halvány szirmok. A fényviszonyoktól függően a sötét-rózsaszínből a déli napban fehérré, majd esténként babarózsaszínné válnak. Alkonyatkor ontják a mézédes, jellegzetes illatukat.

Csak állok, és gyönyörködöm… óvodáscsoport érkezik, szerelmes párok, idős emberek… mindenkinek ugyanaz az elragadtatás ül az arcán. Copfos, szőke, kék szemű kislány, reklámfilmbe illő arcocska, szép, bájos kedves. Odaszalad a fához, elkap egy virágot, majd húzza-húzza, míg le nem tépi.

Felszisszenek, mert fáj. Legszívesebben ráordítanék, de nem tehetem. Jól öltözött nagymamája, aki fagylaltot nyalogat, odaszól a gyereknek:

– Kincsem, nem érdemes leszedni, nem marad meg a vázában.

Nem azt mondja, ne tépd le, mert szép és érték, mert örök, mert szemet gyönyörködtető, hanem mert úgy sincs haszna. Mert, mint esztétikum, valami, ami cél és érdek nélkül szép, az haszontalan, ha nem tudjuk hazavinni, vázába gyömöszölni, birtokolni. Szeretnék rászólni a kislányra, de visszafogom magam, hiszen nincs hozzá jogom, nem vagyok anyja, nagyanyja, de még csak egy közterület felügyelő sem, aki rendre utasíthatná. Így csak ránézek, azzal a pillantásommal, amitől – ahogyan a gyerekeim mondják – hanyatt esik az ember. Azután megsajnálom, hiszen gyerek, és örömét leli a virágban, a maga módján. Gyerek kontra természet. Örömét leli benne egy érző lény, a virág meg mégiscsak egy növény, hogyan lenne mérhető egy emberrel. A letépett virág, mint egy meggyalázott fehér ruhás menyasszony, a fűben fekszik. Szirmait még lobogtatja a meleg szellő, egy kóbor méhecske is rászáll, nektárt gyűjteni. Azután jönnek újabb látogatók, akik cipőjükkel letiporják a haldokló virágot. Szirmai a sok gyötrődéstől megbarnulnak, hamarosan nem lesz más, mint szemét, valami undorító, barnás, csúszós hártya, ami ha a talpunkra ragad elcsúszunk és szitkozódva vakarjuk le a járdaszegélyen. Jön egy fiatal pár, termetes férfi, vékonyka hölgy. A férfi magabiztosan nekirugaszkodik és felmászik a tulipánfára. Ráül, lábát megtámasztja egy gyenge ágon, hogy kényelmesen pózolhasson. Érzem, ahogyan a gyomrom összeszorul.

– Nem bírom tovább, rászólok – fordulok a családomhoz.

– Kérlek ne, nincs jogunk hozzá!

– Jaj anya, ne kezd már megint – szólnak a gyerekek, és arrébb húzódnak, mert az anyjuk már megint ciki, aki beleszól, rászól, nevel, pedig nincs rá felhatalmazása. Igazuk van, nem szólhatok bele mások életébe, nem korlátozhatok senkit. Nekem is egyszerűbb lenne, ha nem érezném magam Don Quijoténak, aki szélmalmoknak megy neki nap, mint nap. Miért ne tolhatná fel a sörpocakját a férfi a törékeny tulipánfára, ha éppen úgy tartja kedve és nem tiltja semmi!? Demokráciában élünk, mindenkinek – a közízlés és a törvények határain belül – joga van azt tenni, amihez kedve van, amit jónak lát. És egyébként sincs körbekerítve a magnólia és nagy tábla sem figyelmeztet rá, hogy tilos rá felmászni, megtépni… akkor meg miért okoskodom. Mindig lesznek copfos kislányok és sörpocakos emberek, akik számára a birtoklás a fontos. Persze én is birtokolni akarok, hiszen százával készítem a fotókat, konzerválom a pillanatokat, a hozzájuk kötődő érzést és hangulatot és ezzel megfoghatóvá teszem a rohanó időt. Mert igenis az idő múlása ellen küzdünk mindannyian, ami örök és könyörtelen. Az idő állandóan fenyeget: tik-tak, tik-tak, bizony barátocskám, nem tudsz megállítani, vagy tudomást nem venni rólam! 

És persze azt is elfelejtettem, hogy nem részei vagyunk a természetnek, hanem urai. Már soha nem tér vissza az az idilli ősállapot, amikor minden élő tisztelte a másikat. Ölés és pusztítás akkor is létezett, de csak a létfenntartás céljából. Nem tiszteljük a természetet, amolyan csúcsragadozók, csúcsbirtoklók, csúcsokosak vagyunk, mi emberek. Két lábon járunk, eszközt készítünk, beszélünk, gondolkodunk, kisebb-nagyobb agytérfogattal rendelkezünk és rendet teszünk ebben a minket körülvevő rendetlenségben. Frusztrál minket a tehetetlenségünk, hogy bármennyire is okosak vagyunk, ami igazán lényeges, arra nincs befolyásunk: halandóság, betegségek, az idő  múlása…  Így hát uralkodunk afelett, aminél erősebbnek hisszük magunkat. Eldöntjük melyik növény hasznos vagy haszontalan, melyik állatfajból mennyit pusztíthatunk el, hogy a természet egyensúlya még fennmaradjon.

Jó messzire kanyarodtak el a gondolataim a magnóliafáktól… Fiatal pár érkezik. Rám mosolyognak, és megkérnek, készítsek egy fotót róluk, ahol csak ők, csak ketten állnak a rózsaszín virágok alatt. Nagyon felelősségteljes a feladat, hiszen számukra egy pillanatra most meg fogom állítani az időt…