2014. április 23., szerda

Zsuzsika és Marika





Álmosan nyikorogtak a szekér kerekei, bánatosan nyögtek a göröngyös földút hepehupáin. Pali bácsi is szundikált a bakon, vagy inkább csak úgy tett, mintha aludna, hogy ne kelljen beszélgetnie az utasaival. Barna, viseltes báránybőr kucsmáját a szemöldökéig fejére húzta, silány, molyrágta posztókabátján átfújt a szél. A két sovány ló leszegett fejjel, sorsába beletörődve bandukolt a jól ismert úton a város felé. Zsuzsi és Mari összebújva kuporogtak az ütött-kopott szekéren az öreg mellett.
Hideg volt a hajnal, piros rózsákat harapott a fagy a fedetlen orcákba. Itt-ott még hófoltok tarkították a sovány, bevetetlen földet. Néhány dolmányos varjú kalapálta erős csőrével a fagyott földet eleség után kutatva. Zsuzsi szorosabban maga köré tekerte a fekete gyapjúkendőt, amibe búcsúzóul édesanyja bebugyolálta. Még érezte rajta anyja tiszta szappanszagát, látta a búcsúzásnál ejtett és a kelmére fagyott sós könnycseppeket.
– Gyere, Marikám, bújj közelebb hozzám, melegítsük egymást – suttogta Zsuzsi. Ne félj, majd mi vigyázunk egymásra!
Zsuzsi ugyanígy húzta magához Marikát tegnap este, amikor Pali bácsi, az anyja testvére meghozta a hírt. A lányok a kemence kuckójában kuporogtak, onnan hallgatták a felnőtteket.
 – Ne aggódj már, no, Julis – suttogta Pali bácsi a zokogó asszonynak. – Jó helye lesz a lánynak a tekintetes úréknál, majd meglátod. Mit tehetnél mást? Apácának mégse adhatod, ahhoz túl szép. Jó feleség és anya lehet még belőle, ne kárhoztasd lányságra az árvát. Varrónőnek taníttatod már Margitkát és Piroskát. A napszámban tönkremegy, megvénülne öt év alatt, nézz csak magadra!
 – Tudom, Pali, ne bánts már! Talán mégis jobb lett volna, ha Jánosom után megyek. Sok ez nekem így, hét gyereket jóllakatni, gondozni a jószágot.
 – Bolondokat beszélsz, Julcsám. Mi lenne a gyerekekkel nélküled. A sógor se gondolta azt a levelet komolyan, eszét vette a veszteség.
Zsuzsi apja az ősszel ment el. Gyönyörű, szeptemberi hajnal volt, amikor elindultak Ferkó bácsival a kecskeméti vásárba. Lábon hajtották el a marhákat az árverésre. Az édesapjuk vitte eladni a kis bikaborjút is, azt a kedveset, aki nedves orrát a lányok pofijához nyomta, amikor azok a homlokát simogatták. Nyáron úgy ugrándozott a legelőn az anyja mellett, mint az önfeledten játszó kisgyermek, majd a játéktól kimerülten fejét a lábaira hajtva szunnyadt el. Azon a reggelen Zsuzsi átölelte apja derekát, úgy kérlelte, csak őt, csak a kis foltos bocit ne adják el.
„Nem tehetünk mást, gyerekek. Nem bírunk egy kis bikát is etetni tovább. Vágási borjúért jó pénzt adnak Kecskeméten” – hangzott az ellentmondást nem tűrő ítélet.
Búcsúzáskor Foltos olyan szívszorítóan szomorúan nézett a lányokra a meleg barna szemeivel, mintha kegyelemért könyörögne a máris feje fölött lebegő és lesújtani készülő tagló elől.  A gyerekek a falu széléig kísérték a marhákat hajtó férfiakat, és mindaddig bámultak utánuk, míg az alakok a semmibe vesztek a legelő felett lebegő hajnali párában. Jánost kimeríthette a hosszú gyalogút, a vásári forgatag és alkudozás, így szállt vonatra másnap, hazafelé. Talán elszundikált a monoton rázkódásban és az izzasztó melegben, és egy csibész a kupéban kilopta a felöltője zsebéből a marhákért kapott vagyonkát. A család várta-várta az apjukat haza, édesanyjuk még a kendermagos csibe nyakát is elvágta, hogy gyöngyöző húslevessel várhassák haza a megfáradt férfiakat. Esteledett már, amikor zörgettek az ablakon. Mindannyian egyszerre szaladtak kaput nyitni. A gyerekek azért igyekeztek, hogy a jussukat megkapják: Jancsi a rugós bicskát, Árpi a körtemuzsikát, a lányok a tükrös szíveket. Az édesanyjuk meg csak az ura miatt, látni annak beesett, sápadt arcát, átölelni görnyedt hátát. Két lovas csendőr állt a ház előtt, kakastollas kalapjukat lekapták a fejükről, amikor a népes családod megpillantották. Egyikük, az alacsonyabb rangú – az egyetlen, a dolmányára varrt pertli tanúsága szerint harmadosztályú tiszthelyettes – a málhatáskából egy vérrel áztatott felöltőt vett elő. Azt mondták az édesanyjuknak, elegendő, ha ezt azonosítja. A kabát zsebeiben csak a szétmorzsolódott mézeskalácsokat találták meg és egy papírfecnit János kézírásával. Tintaceruzával írva – amit valószínűleg az állomásfőnöktől kért kölcsön, mielőtt a tehervonat kerekei közé ugrott – ez állt rajta: „Ha szeretsz, Julcsám, gyere utánam!”
Így maradtak a lányok oltalom nélkül. Mire Zsuzsi végiggondolta a történteket, a kocsi megállt egy nagy ház előtt. A lányok sohasem láttak még ilyen szép nagy városi házat. Nyolc nagy ablakot számoltak meg, amik az utcára néztek. Az udvaros nyitotta ki nekik a nagykaput, behajtottak.
A lányok leugrottak a bakról, Pali bácsi illedelmesen lekapta a kucsmát a fejéről és  zavartan szorongatta a kezében, amikor a tekintetes úr kilépett a tornácra. Zsuzsi előtt negyven év körüli magas férfi állt. Sötét haja csak a halántékán deresedett. Gondozott, rövidre vágott bajusza és hideg acélkék szemei szigorúvá tették az egyébként megnyerő arcot.
– Hát megjöttek, Pali! No, mutassa mit hozott.
Pali bácsi maga elé tolta a lányokat, bátorításul Zsuzsi vállán nyugtatta a kezét.
– Itt lennének, ni, Tekintetes Úr, Kósa János árvái. Dolgos, becsületes népek.
A tekintetes úr hosszan mustrálta a lányokat.
– Remélem, nem csalódunk magában, Pali. Az előző cselédlányt elcsaptuk a háztól, mert kikapós volt. Ebben a házban nem tűrjük az ilyesmit. Most meg híján vagyunk a dolgos kéznek, főleg így farsang előtt.
– Tekintetes Úr! Kezeskedem értük. Nézzen csak erre az árvára – mutatott Zsuzsira –, hiszen szinte gyerek még. Húsvétkor haladta el a tizennegyedik esztendejét.
– Gyerek, gyerek – legyintett az úr. – Ismerem a fajtájukat, az előző lány is két pengőért meg egy színes pántlikáért a lelki üdvösségét is odaadta volna. No, de jól van, Pali, tegyünk próbát. Várjanak idekint. A cselédség dolgában nálunk az asszony dönt.
Azzal a Tekintetes úr belépett a házba, kint hagyva az udvaron az imént érkezőket. A lányok reszkettek, Pali bácsi is összefogta magán a posztókabátot, topogott a vékony csizmában, táncoltatta a csontig hatoló hideg.
– Gyere, megmelegítelek – szólt Zsuzsi Marikához. Ne félj, nem engedem, hogy bántsanak – s úgy szorította Marika kezét, hogy ujjai belefehéredtek.
Kisvártatva újra nyílt az ajtó és egy magas hölgy lépett ki a tornácra. A lányok még soha nem láttak ilyen elegáns dámát, mint amilyen a tekintetes asszony volt. Térd alatt érő szűk kék selyemruha villant ki a finom szőrmebunda alól. Fényes barna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Kecses, vékony ujjaival hosszú szipkás cigarettát tartott a kezében. Nyáron mutatványosok jártak a lányok falujában, ők hoztak magukkal újságokat, a magazin oldalán látott Zsuzsi ilyen fényes dámákat.
Az asszony nagyot szívott a cigarettából, fázósan összefogta magán a finom  szőrmét, majd miközben lassan kifújta a füstöt, végigmérte a lányokat.
– Túl sovány – állapította meg szárazon. – Nem fogja bírni a munkát.
– Bírja ez, bírja! Tekintetes Asszony, kérem. Szívós fajta, olyan, mint az anyja. Ismeri  a Tekintetes Asszony Kósáékat a faluból.
Mialatt Pali bácsi győzködte a ház úrnőjét, újra nyílt az ajtó és kockás öltönyben a fiatalúr jelent meg.  A tekintetes asszony azonnal a fiához fordult, csókot nyomott az arcára és ujjaival igazgatta meg a fiatal úr kócos fürtjeit.
– Megfázol idekint, Drágám! Nincs itt semmi érdekes, csak Pali hozta meg az új cselédlányt – szólt.
A fiatal úr úgy nézett a kislányra, hogy Zsuzsi elszégyellte magát. Szennyesnek és olcsónak érezte magát ettől a pillantástól. A legszívesebben kézen ragadta volna Marikát és elszaladt volna vele, ki-ki innen, majd a fagyott földúton, a szekérnyomokon haza… Haza, haza a fehérre meszelt parasztházba, hogy hallja Bogár üdvözlő ugatását az udvarban, a konyhába toppanva érezze a híg bableves illatát, és lássa anyja mosolytalan szép arcát, törékeny alakját. De nem futhatott el… közelebb húzta magához Marikát és a fülébe súgta:
– Marikám, ha itt lenne Pista, majd móresre tanítaná ezt a ficsúrt! Emlékszel, hogy orrba vágta azt a pimasz Jóskát is, Papdiék középső fiát a Nagyboldogasszony-napi búcsúban?
Pista. Szorult össze a lány szíve. El sem tudtunk búcsúzni…
– Rendben van! – szólt a tekintetes asszony. – Nem bánom, maradhat a lány. Irma – s a fejében a tornácon vacogó cselédlány felé intett – nem bírja egyedül a munkát. De ha nem válnak be, üzenek magáért, Pali.
– Hálásan köszönjük, Tekintetes Asszony! Higgye el, nem fog csalódni bennünk.
– Majd meglátjuk. Minden hónap első péntekjén jöjjön el, Pali, a járandóságért. Irma majd eligazítja magukat. Holnap nagymosás lesz, úgy készüljetek – nézett újdonsült cselédjeire. A lányt meg kísérje a cselédszobába, ott hátul – mutatott a tekintetes asszony az udvar végében álló alacsony melléképület felé, azután hátat fordított nekik és bement a házba.
Irma nagy darab, buta arcú, de kedves mosolyú lány volt. Orra és a mosogatóvízben kiázott kezei kipirosodtak a hidegtől, amíg félrehúzódva várakozott.
– Jöjjenek utánam!  – szólt, és sietősen elindult a cselédlak felé.
A szegényes melléképületben két kis szoba állt. A bal oldaliba nyitott be Irma. Két ágy, egy-egy kis szekrénykével és a sarokban egy lábazaton álló mosdótál volt a szoba összes felszerelése. A sarokban vaskályha pislákolt, meleget alig adott, a lányok lehelete meglátszott a nyirkos helyiségben.
– Az ott a ti ágyatok – mutatott a bal oldali ágyra Irma. Ha rendet tartotok jól megleszünk, meglássátok – bátorította a lányokat. Pakoljatok el, én szaladok, mert ma kenyérsütés van, a dagasztásban segédkeznem kell a szakácsnőnek.
Magukra maradtak a lányok Pali bácsival. Az öreg kínlódott magában, majd úgy gondolta az a legjobb, ha rövidre fogja a búcsúzást.
– Meglátod, Zsuzsi, jó sorotok lesz itt, csak becsüljétek meg magatokat. Ne nehezítsétek meg édesanyád sorsát.
Zsuzsi nem válaszolt, csak átölelte az öreget, annak durva posztókabátjába temette az arcát.
A kislány egy örökkévalóságig kapaszkodott megváltásért abba a foltos kabátba, de nem változott semmi. Ugyanabban a sivár szobában állt. Nincs menekvés. Elengedte hát az öreget és hátat fordított neki:
– Isten áldja, Pali bácsi!
– Vigyázz magadra, Kislányom.
Zsuzsi még hallotta, amint Pali bácsi csendesen becsukja maga mögött az ajtót, utána csak a hihetetlen csend tombolt a fülében. Száraz szemmel nézett ki a kicsi ablakon, Marikáról meg is feledkezett. A rongybaba az ágyra hajítva feküdt, fényes gombszemeivel értetlenül bámult a világra…

2014. március 23., vasárnap

Magnóliák, emberek, gondolatok...








 Magnólia-turizmus. Azt hiszem ez a legjobb meghatározása annak a zarándokútnak, ami márciusban Szegeden elindul a Széchenyi-térre. Káprázatos, leírhatatlan látvány a tulipánfák szirombontása, amikor milliónyi óriási, halványrózsaszín illatos virágtól roskadoznak a magnólia-fák.
Előre készülök erre az időszakra, és ha tehetem, naponta kilátogatok a térre és nyomon követem, ahogyan a rózsaszín hosszúkás, tömött bimbókból kifejlődnek a viaszos, halvány szirmok. A fényviszonyoktól függően a sötét-rózsaszínből a déli napban fehérré, majd esténként babarózsaszínné válnak. Alkonyatkor ontják a mézédes, jellegzetes illatukat.



Csak állok, és gyönyörködöm… óvodáscsoport érkezik, szerelmes párok, idős emberek… mindenkinek ugyanaz az elragadtatás ül az arcán. Copfos, szőke, kék szemű kislány, reklámfilmbe illő arcocska, szép, bájos kedves. Odaszalad a fához, elkap egy virágot, majd húzza-húzza, míg le nem tépi.
Felszisszenek, mert fáj. Legszívesebben ráordítanék, de nem tehetem. Jól öltözött nagymamája, aki fagylaltot nyalogat, odaszól a gyereknek:
– Kincsem, nem érdemes leszedni, nem marad meg a vázában.
Nem azt mondja, ne tépd le, mert szép és érték, mert örök, mert szemet gyönyörködtető, hanem mert úgy sincs haszna. Mert, mint esztétikum, valami, ami cél és érdek nélkül szép, az haszontalan, ha nem tudjuk hazavinni, vázába gyömöszölni, birtokolni. Szeretnék rászólni a kislányra, de visszafogom magam, hiszen nincs hozzá jogom, nem vagyok anyja, nagyanyja, de még csak egy közterület felügyelő sem, aki rendre utasíthatná. Így csak ránézek, azzal a pillantásommal, amitől – ahogyan a gyerekeim mondják – hanyatt esik az ember. Azután megsajnálom, hiszen gyerek, és örömét leli a virágban, a maga módján. Gyerek kontra természet. Örömét leli benne egy érző lény, a virág meg mégiscsak egy növény, hogyan lenne mérhető egy emberrel. A letépett virág, mint egy meggyalázott fehér ruhás menyasszony, a fűben fekszik. Szirmait még lobogtatja a meleg szellő, egy kóbor méhecske is rászáll, nektárt gyűjteni. Azután jönnek újabb látogatók, akik cipőjükkel letiporják a haldokló virágot. Szirmai a sok gyötrődéstől megbarnulnak, hamarosan nem lesz más, mint szemét, valami undorító, barnás, csúszós hártya, ami ha a talpunkra ragad elcsúszunk és szitkozódva vakarjuk le a járdaszegélyen. Jön egy fiatal pár, termetes férfi, vékonyka hölgy. A férfi magabiztosan nekirugaszkodik és felmászik a tulipánfára. Ráül, lábát megtámasztja egy gyenge ágon, hogy kényelmesen pózolhasson. Érzem, ahogyan a gyomrom összeszorul.
– Nem bírom tovább, rászólok – fordulok a családomhoz.
– Kérlek ne, nincs jogunk hozzá!
– Jaj anya, ne kezd már megint – szólnak a gyerekek, és arrébb húzódnak, mert az anyjuk már megint ciki, aki beleszól, rászól, nevel, pedig nincs rá felhatalmazása. Igazuk van, nem szólhatok bele mások életébe, nem korlátozhatok senkit. Nekem is egyszerűbb lenne, ha nem érezném magam Don Quijoténak, aki szélmalmoknak megy neki nap, mint nap. Miért ne tolhatná fel a sörpocakját a férfi a törékeny tulipánfára, ha éppen úgy tartja kedve és nem tiltja semmi!? Demokráciában élünk, mindenkinek – a közízlés és a törvények határain belül – joga van azt tenni, amihez kedve van, amit jónak lát. És egyébként sincs körbekerítve a magnólia és nagy tábla sem figyelmeztet rá, hogy tilos rá felmászni, megtépni… akkor meg miért okoskodom. Mindig lesznek copfos kislányok és sörpocakos emberek, akik számára a birtoklás a fontos. Persze én is birtokolni akarok, hiszen százával készítem a fotókat, konzerválom a pillanatokat, a hozzájuk kötődő érzést és hangulatot és ezzel megfoghatóvá teszem a rohanó időt. Mert igenis az idő múlása ellen küzdünk mindannyian, ami örök és könyörtelen. Az idő állandóan fenyeget: tik-tak, tik-tak, bizony barátocskám, nem tudsz megállítani, vagy tudomást nem venni rólam! 
És persze azt is elfelejtettem, hogy nem részei vagyunk a természetnek, hanem urai. Már soha nem tér vissza az az idilli ősállapot, amikor minden élő tisztelte a másikat. Ölés és pusztítás akkor is létezett, de csak a létfenntartás céljából. Nem tiszteljük a természetet, amolyan csúcsragadozók, csúcsbirtoklók, csúcsokosak vagyunk, mi emberek. Két lábon járunk, eszközt készítünk, beszélünk, gondolkodunk, kisebb-nagyobb agytérfogattal rendelkezünk és rendet teszünk ebben a minket körülvevő rendetlenségben. Frusztrál minket a tehetetlenségünk, hogy bármennyire is okosak vagyunk, ami igazán lényeges, arra nincs befolyásunk: halandóság, betegségek, az idő  múlása…  Így hát uralkodunk afelett, aminél erősebbnek hisszük magunkat. Eldöntjük melyik növény hasznos vagy haszontalan, melyik állatfajból mennyit pusztíthatunk el, hogy a természet egyensúlya még fennmaradjon.
Jó messzire kanyarodtak el a gondolataim a magnóliafáktól… Fiatal pár érkezik. Rám mosolyognak, és megkérnek, készítsek egy fotót róluk, ahol csak ők, csak ketten állnak a rózsaszín virágok alatt. Nagyon felelősségteljes a feladat, hiszen számukra egy pillanatra most meg fogom állítani az időt… 


2014. február 17., hétfő

Az ing



    Iván kilépett az elegáns szállodai szoba erkélyére. Önkéntelenül is elmosolyodott. Az eléje táruló fantasztikus látvány és a reá váró izgalmas éjszaka ígérete hozta ilyen lázba. Beszippantotta a Rambla del Mar sós, fűszeres levegőjét. Bár már este nyolc óra is elmúlt, de így, július derekán Barcelonában még nem nyugodott le a Nap, búcsúzóul varázslatos bíbor színre festette a strandolók meztelen bőrét és a kikötő fehér vitorlásait. A férfi nézte a tengerparton sétáló vidám fiatalokat. Néhányan röplabdáztak a homokos fövenyen felállított hálóknál. Mások a tengerben fröcskölték egymást, közben nagyokat sikongattak. Amott két lány a pálmafák közé kifeszített kötélen egyensúlyozott.
 Iván most nem gondolkodott, csak élvezni akarta a pillanat varázsát. Úgy érezte, szétveti a boldogság, az erő, s ez az érzés mámorító volt, végre újra élt! Hirtelen kamasszá változott, aki magas csúcsokat hódít meg, távoli tájakat vesz birtokba, siklóernyővel száll a magas égbolton a hűs tenger habjai felett.
Zajt hallott a fürdőszoba felől. Talán Andi elkészült – gondolta, és máris kiszáradt a torka az izgalomtól. A szobában álló aranykeretes biedermeier tükör elé sétált és lassan ő is vetkőzni kezdett. Levetette a zakóját, kicsit megrázogatta, a szöszöket, porszemeket gondosan lesöpörte a felöltő válláról, majd a szekrény oldalán lógó vállfára akasztotta. A nyakkendőjét is kioldotta és az öltöny vállára fektette. Az ing következett. A felső gomb nem akart engedelmeskedni, hosszasan bajlódott vele. Iván tekintete összeakadt a tükörből szembenéző képmásával. Deresedő hajú, markáns férfiarc nézett vissza rá. Végigsimította az állát, és minden szerénytelenség nélkül meg kellett állapítania, hogy még mindig igen vonzó a megjelenése. Meleg tekintetű, barna szemei lágyítják szigorú vonásait. Vajon Andit mi foghatta meg benne? Talán a mosolya? A fellépése? A modora és stílusa? De nem is érdekes… A fürdőszobában készülődő nő nála több, mint tíz évvel fiatalabb, gyönyörű teremtés. Olyan, mint egy érett, roppanós cseresznye, ami után vágyakozik az ember, hogy beleharapjon, ízlelgesse, érezze a kemény húst, amit a fogaival marcangolhat. A fésülködőasztalon álló hosszú, szép metszésű kristálypohárhoz nyúlt és kortyolt egyet a gyöngyöző, hűs pezsgőből. Tovább vetkőzött, ám hirtelen megállt a keze. Emlékezett rá, hogy ez az inggomb szakadt le a múltkor, és lám, a felesége máris gondosan visszavarrta. Minden egyes gomb azonos irányban van átöltve az ing színével egyező árnyalatú cérnával. Emike gondoskodó, szerető kezeinek igényes munkája!  A felesége sohasem volt hódító díva, mint amilyen Andrea. Inkább decens szépség, okos, odaadó, szellemes, mégis titokzatos, akivel mindenről lehet beszélgetni, akit minden érdekel. Igazán veszélyes, hiszen a férfi az ilyen nőt nem megkapni akarja, hanem menthetetlenül beleszeret…
Iván sietősen visszagombolkozott. Lekapta a vállfáról a zakóját és a nyakkendőjét – bár a hanyagság mindig távol állt tőle – most gyorsan a zsebébe gyűrte. Már éppen a kilincsen volt a keze, amikor mögötte kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Andrea állt előtte egy szál törülközőbe burkolózva, illatosan, üdén, kívánatosan. Amikor meglátta, hogy Iván éppen távozni készül, mosolya az arcára fagyott és értetlenül nézett a férfira.
– De hát mi a baj?
– Baj? Nem, semmi! Most már minden rendben van! Bocsáss meg, kérlek! – szólt kurtán a férfi, majd sietősen becsukta maga mögött az ajtót.
A szállodából kilépve nagyot szippantott a tengerparti, sós levegőből. Megfiatalodva, sietős léptekkel indult el hazafelé…


2014. január 24., péntek

A Sellő



Tisztelt Olvasóim, kedves Barátaim! Alábbi novellám megjelent a Szó-Kincs 2012 c. antológiában 2012 júniusában.     


           A tenger sima volt és nyugodt, csak halk csobbanások hallatszottak, amint a hullámok nyaldosták a part menti kavicsokat. Anna mellé a strandon egy szlovák család telepedett le. Ötven év körüli anyuka és apuka, majdnem felnőtt gyerekekkel. Az idősebb fiú a szeme sarkából leste a fiatalasszonyt, miközben az anyja tarka papírszalvétába csomagolt szendvicseket húzott elő a hűtőtáskából. A kamasz kitartóan, arrogáns magabiztossággal méregette az asszonyt. Anna régebben jót nevetett volna a helyzeten, vagy frappánsan visszavágott volna a tolakodó fiatalembernek. Most azonban dühítette ez a mini-macsó. Inkább becsukta a szemét, és próbált semmire sem gondolni, ami igencsak nehezére esett. Milyen jó lenne egy energiatakarékos üzemmódba kapcsolni, úgy, mint a számítógépeket. Egy vegetatív állapotot fenntartva kiiktatni a memóriát, enni, inni, aludni, bámulni a tengert anélkül, hogy az ember bele akarná vetni magát a hűs hullámokba, vagy flörtölni a csinos fiatalemberrel, de nem megy – gondolta keserűen. Feküdt hát engedelmesen tovább a hátán és várt. Mire is? Hogy holnap legyen, hogy más legyen, hogy ne sajnálja ilyen átkozottul magát. Nyugalom, meg kell próbálnia relaxálni, ahogyan a pszichológus tanította – koncentrált az asszony – beszívta mélyen a levegőt, majd lassan kiengedte azt, minden fújással igyekezve megszabadulni a rossz érzésektől, kisöpörni lelkéből az árnyakat. Micsoda ostobaság ez! Százezer nyugodt légvétel sem változtatja meg az életét, nem tudja meg nem történtté tenni azt az öt évvel ezelőtti napot, és nem lehet megszabadulni az elmúlt évek gyötrelmeitől sem. Hiába jönnek le azóta is minden nyáron ide, a kis horvát halászfaluba pihenni a férjével, hogy eljátsszák egymásnak a boldog folytonosságot és állandóságot, elhitetve magukkal, hogy régi életük szertartásainak állhatatos ismételgetésével dacolhatnak a sorsukkal.
Egy árny vetődött Anna arcára, eltakarta az égető Napot. Az asszony ellenzőt formált a kezével a szeme elé és meglátta Pétert. Belesajdult a szíve, olyan gyönyörű és tökéletes volt a férje. Pontosan olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Anna akkor nyaralt itt először a barátnőivel. A parton napozott, mikor pontosan ugyanúgy, mint most, Péter árnyéka homályosította el a Napot. „Ajánlhatok Önnek egy hajókirándulást a Kornati-szigetekre?” – kérdezte angolul.  Anna nem hitt abban, hogy első látásra szerelembe eshet valakivel, de igenis egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy tudja, valakivel el tud-e képzelni egy randit, közös strandolást, egy szenvedélyes éjszakát. Akkor és ott, elveszett… Nyár végén már együtt jöttek vissza Magyarországra, és a következő héten összeköltöztek Péterrel.
– Hoztam neked egy kis gyümölcsöt, gyere, felültetlek – szólt most is kedvesen, de arcáról eltűnt az a mosoly, amit az asszony annyira imádott.
– Köszönöm, de nem kell ennyit fáradnod – válaszolt Anna mogorván a férjének.
– Ne aggódj, magamnak is készítettem egy salátát. Nincs nagyon meleged? Ha gondolod, behúzlak az árnyékba – kérdezte a férfi kötelességtudóan.
Anna gyűlölte ezt a fásult és erőltetett udvariaskodást. Miért nincs Péternek elég bátorsága ahhoz, hogy azt mondja, elég! Miért nem fogja a holmiját és menekül el innen hátra sem nézve, hiszen amit maga mögött hagy, arra jobb nem is emlékezni többé. Lélegezzen fel, kezdje újra! De nem, ő teszi a dolgát nap mint nap, gondoskodik a feleségéről, amitől Anna még nyomorultabbul érzi magát. Az asszonynak sokkal könnyebb lenne haragudnia rá, amiért elmegy, de a férfi tűr szótlanul, kötelességtudóan és boldogtalanul.
– Köszönöm! – próbált kedvesen válaszolni, miközben felkészült a szánalmas és megalázó helyzetre.
Péter megfogta a matracot, amin feküdt, és a kőkerítéshez húzta. Az asszony hóna alá nyúlt és felültette, mint egy rongybabát, tehetetlen lábait gondosan eligazgatta.
Fiatalabb korában Anna búvárúszó volt. Amikor a versenyeken lábfejét belebújtatta a halfarok szerű uszonyba, Péter mindig a fülébe súgta:
– Hasítsd csak a vizet, Sellőm, nekem mindig te leszel a bajnok!
Micsoda metamorfózis – gondolta a fiatalasszony keserűen – sellőből fóka lettem!
– No, mi van, Kisapám, még most is olyan jó nőnek tartasz? – vetette volna oda Anna legszívesebben a szlovák fiúnak, aki most döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámult rá. Az asszony tulajdonképpen megszokta már az évek során az emberek reakcióit. A döbbenetet, a részvétet, a háta mögötti összesugdosást, az együttérző és egyben csodáló pillantásokat, amivel Pétert kísérték, amint tolja a kerekesszékét. Persze, hiszen ő az áldozat!
– Tudod mit? Inkább eveznék egyet, ha nem bánod, olyan szép és nyugodt most a tenger – mondta Anna szelíden.
– Persze, ahogy gondolod! Hozom a kajakot.
A baleset óta ez az egyetlen sport, amit művelni tudott. Vettek egy speciális tengeri evezőst,  mivel a nyári szabadságot azóta is a rogoznicai villában töltötték. Péter már hozta is az eszközt. Ő a kezeit beletette a kajakba, megemelte a csípőjét, hogy Péternek minél kevesebb erőfeszítésébe teljen berakni őt a vízi alkalmatosságba, és beszíjazni tehetetlen lábait. Egy erős lökéssel férje a vízre bocsátotta…
 Vigyázz magadra! – integetett utána Péter. – S ne evezz túl messzire!
Anna, erős karjaival forgatta az evezőlapátot. Néhány méterre a parttól visszafordult, s a parti fehér villákat nézte, a falakra felfutó bougainvillea csodás, harsánylila virágait, a rózsaszín és fehér leandereket, a most még csukott szirmú, tarka estikéket, amik alkonyatkor mutatják meg igazi pompájukat. Kajakozott tovább, s mikor újra visszapillantott, a strandoló embertömeg már csak egy rózsaszínes, barnás paca volt a fehér sziklák és a kék tenger között. Balról a „Sárkányszem”- nek nevezett tengerszem sziklafala látszott. Mennyit ugráltak itt Péterrel a magas partról a kristálytiszta, zöldes vízbe, egykoron… Akkor, amikor még évente háromszor síeltek, nyáron hegyet másztak a Tátrában, és búvárkodtak, itt az Adrián. Azután egyszer, azon a húsvét előtti csütörtökön, öt évvel ezelőtt ő ablakot tisztított, és a háztartási létra legfelső fokáról a dohányzóasztal szélére zuhant. Azonnal tudta, hogy nagy a baj, mert deréktól lefelé csak zsibbadást érzett, és nem tudott felállni.
– A hatodik csigolya törött el – magyarázta később a doktornő a klinikán. Tudják, az ilyen jellegű traumák húsz százaléka a háztartásokban, otthon történik – folytatta mosolyogva, mintha a tény, hogy Anna esete javítja a statisztikát, könnyebbé tenné az asszony helyzetét.
A fiatalasszony elhessegette a rátörő emlékeket, és próbált az evezésre koncentrálni. Előtte a távolban a hófehér világítótornyot célozta meg, s minden erejét bevetve lapátolt. Balra egy húzás, majd jobbra, megint bal, majd jobb... Anna számolta, hányszor meríti az evezőt a vízbe, mialatt egyszer fordul a világítótorony lámpája. A távoli cél egyre közelebbinek tetszett, bár nem nézett hátra, de tudta, hogy nagyon messzire került a parttól. Mágnesként vonzotta a sziklára épített jelzőoszlop. Ott búvárkodtak együtt Péterrel először. Az asszony most felidézte, ahogy lassan ereszkedtek lefelé a mélységbe a sziklafal mentén, egymás kezét fogva, a nagy csendben. Csak a reduktorból kiáramló levegőbuborékok hangját, saját légvételüket és szívverésüket hallották. Olyan csodálatosan nyugodt és romantikus volt minden, ők ketten a nagy kékségben. A sziklás tengerfenék mentén ormányos tengeri keszegek, sügérek, angolnák úsztak el mellettük. A sárga szivacstelek és a fekete tengeri uborkák között néha egy-egy vörös skorpióhalat pillantottak meg. Egyre mélyebbre úsztak. Anna most is emlékezett, hogy mennyire fázott és félt, de ezt persze nem merte bevallani Péternek. Felnézett a felszín felé és csak a rájuk nehezedő végtelen vízoszlopot látta, s a fentről beszűrődő távoli napsugarakat, amint azok megvilágították felszálló légbuborékaikat. A fiatalasszony elfordította a fejét a sziklafalról, és megpillantotta a végtelen mélységet és sötétséget. Olyan apró és védtelen volt ebben a közegben. A búvárruhát hirtelen nagyon szorosnak érezte, levegő után kapkodott, és azonnal fel akart jönni a felszínre. Péter határozottan visszahúzta őt a mélybe, mert, hogy ne kapjanak keszonbetegséget, muszáj volt még lent maradniuk, és csak fokozatosan felemelkedniük a felszínre. Anna a búvármaszkon keresztül belenézett Péter szemébe, akinek pillantása megnyugtatta, s oldotta a pánikot. Igen, ilyen ő, maga a nyugalom, a biztonság és a szeretet. S ő most örökös boldogtalanságra kárhoztatja…
Anna csak evezett és evezett rendületlenül, mígnem könnyein keresztül meglátta, hogy északnyugati irányban veszedelmesen fodrozódik a tenger. Mire átfutott az agyán mi is történik, máris érezte vizes bőrén a hűvös fuvallatot. Itt a Bóra, értette meg azonnal. Nyáron ritka ez az erős szél, de néha előfordul. Megfordult, s a partot kereste. Hirtelen megemelte a kajakot egy hullám, s végre hihetetlen távolságban meglátta a távoli fehér csíkot, a szárazföldet. Össze kell szednie magát, ha túl akarja élni. Minden egyes evezőcsapásba próbált a törzsével is beledőlni, hogy minél gyorsabban haladhasson. A hullámok egyre jobban dobálták a kajakot, mindenfelől a jéghideg víz csapódott rá. A hidegtől és a rémülettől minden ízében vacogott. Egy pillanatra meg kellett állnia, hogy összeszedje maradék erejét. Körbenézett, s csak hullámhegyeket látott, már nem tudta biztosan merre kell eveznie. Ekkor egy óriási tarajos hullám hátulról tarkón vágta az asszonyt, majd a hideg víztömeg a kajakba zúdult, s felborította azt. Anna fejjel lefelé fuldoklott a vízben. Próbálta visszafordítani magát az evezővel, de nem sikerült. Szemét, orrát, marta a hideg sós víz, nyitott szájjal kapkodott levegő után a víz alatt.
Váratlanul erős kezek ragadták meg, s egy csónakba húzták. Anna köhögött, prüszkölt, s mikor kinyitotta a szemét, Péter aggódó arcát látta. A férfi ugyanazzal a rajongó, szeretettel teli pillantással nézett rá, mint réges-régen, itt a közelben, huszonöt méter mélyen a tengerben, a búvármaszkon keresztül.
– Mit csináltál? Mondtam, hogy ne evezz messzire! Teljesen kétségbeestem, amikor észrevettem, hogy feljön a vihar. Még szerencse, hogy Mirkó csónakja éppen ott horgonyzott – hadarta szemrehányóan a férfi.
– Pedig talán jobb lett volna, ha később érsz ide – zokogott az asszony.
– Tényleg? S vajon kinek lett volna jobb? Talán neked, hogy megfutamodhass? Vagy nekem, hogy esélyt se adhassak a folytatáshoz? – ordított a férfi. Azt hiszed, csak te szenvedsz? – folytatta. Hát nem. Tudd meg, hogy nekem is nagyon nehéz. S tudod miért?
Az asszony döbbenten hallgatta, milyen elementáris erővel törnek elő férjéből a ki nem mondott gondolatok.
– Szörnyű, hogy lebénult a lábad, rettenetes! De ennél sokkal borzasztóbb, hogy te lehetőséget sem adsz nekem, és magadnak, hogy megpróbáljuk túlélni ezt a tragédiát, és felépíthessük az új életünket. Cinikus lettél és elutasító, s ez ezerszer jobban zavar, mint a béna lábaid! Nem tudom én sem, hogy mi lesz velünk, de értsd meg, igenis meg akarom próbálni folytatni veled az életemet. Kérlek, kicsi Sellőm,próbáld meg te is!
Anna csendesen sírdogálva átölelte Pétert, és engedte, hogy a férje a karjaiba vegye, majd kiemelje a parton a csónakból.


  



2013. november 1., péntek

A tölgyfa



Robog a sárga autó a hepehupás országúton. Gyér a forgalom, a bogárhátú utasai alig-alig találkoznak szembejövő járművel, miközben a kis falvakon haladnak keresztül. Szép az ősz idén, szokatlanul meleg, és színpompás. Az országutat kétoldalt fák és bokrok szegélyezik, néhol egy-egy fatörzsre felkúszó vadszőlő bíbor ragyogása élénkíti a sárga és rozsdaszínű monotóniát. A kőrisek, platánok összeborulnak az úttest felett, mintha csak egy aranyló alagúton haladnának keresztül. Ketten ülnek az autóban. Ágnes, a fiatalasszony vezet, s szomorkás gondolatok keringenek a fejében az őszi színpompás elmúlásról. Hamvas Béla esszéjének sorai jutnak eszébe az „Aranynapokról”:
„Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”*
 Gondolataiból fel-feleszmélve gépiesen válaszolgat útitársa fáradhatatlan monológjára egy-egy „tényleg”, „nahát”, „ó de kedves” megjegyzés közbeszúrásával, hogy biztosítsa partnerét a lankadatlan figyelméről, amivel az ezerszer hallott történeteket követi. Ágnes jobbján idős asszony ül. Elegáns barna kiskosztümjében engedelmesen gubbaszt az anyósülésen, lapos sarkú bőrcipőjébe bujtatott lábát szigorúan a padlózat gumiszőnyegén tartja, nehogy összepiszkolja a drága autót. A biztonsági öv vágja a vállát, szorítja a csípőjét, de restell panaszkodni, hiszen olyan kedves, aranyos ez a fiatalasszony, sokszor a segítségére van, miért kellemetlenkedjék hát ilyen apróság miatt. Az idős hölgy a mai alkalomra a körmeit is kilakkoztatta, és a szobatársától kölcsönbe kapott rúzzsal egy kis pírt vitt fakó ajkaira és orcájára.
Furcsa kapcsolat az övék. Több generációnyi kettejük között a korkülönbség, nem rokonok, mégis összeköti őket valami kötelék. Ági sokszor gondolkodott rajta mi is ez a kapcsolat Piroska nénivel. Barátság? Egymásra utaltság? Mindegy, nem is fontos hogyan definiálja a kapcsolatukat, szükségük van egymásra. Néhány évvel ezelőtt találkoztak először az idősek otthona előtti parkban. Ági a kislányát sétáltatta a csendes ligetben. Zsuzsika, a szőke copfos kislánya, égszínkék, tiszta szemeit rávetette a nénire, rámosolygott… Így kezdődött az ő történetük. A fiatalasszony először alkalmanként felugrott az idős hölgyhöz egy kávéra, süteményre, beszélgetésre.  Ági később kiváltotta a néni gyógyszereit, elvitte orvoshoz, bevásárolt neki a hétvégére, és lassan a kötelességből kedvtelés lett. Kezdte megszeretni ezt a gyógyszer-, fertőtlenítő- és öregségszagú idősek otthonát, Piroska néni patyolattiszta garzonját. Még a falról ráköszönő „üdvözlet a Mátrából” feliratú műanyagszarvasokkal és az aranykeretes szentképekkel is megbarátkozott. Néha csak kötelességtudatból indult el az öregasszonyhoz vasárnap délutánonként, de az ottlét mindig felderítette a fiatalasszony lelkét. Szerette hallgatni Piroska néni történeteit, nézegetni a régi, megsárgult fotókat számára ismeretlen kalapos dámákról, öltönyös férfiakról, kantáros nadrágos gyerekekről. Ágnes később annyi mesét hallott, hogy Piroska néni addig személytelen és névtelen rokonai és barátai az ő kedves ismerőseivé is váltak. A legtöbb történet persze Pista bácsiról szólt, aki hatvankét évig volt Piroska néni férje, míg kilenc évvel ezelőtt egy infarktus el nem ragadta. Azóta él a néni az otthonban. Az öregek még tizenévesen ismerkedtek meg egy hideg télen szánkózás közben a Kurca parton. „Ez a fekete szemű kislány a feleségem lesz, ha visszanéz rám”- mondta az akkor kamasz Pista a barátainak. És Piroska félszeg kacérsággal, szikrázó fekete szemével visszapillantott a válla felett a nyúlánk, jóképű fiúra. Gyermekük nem lévén szeretetüket, gyengédségüket egymásra fordították, minden mesterkélt drámaiságot nélkülöző boldog hétköznapi életet éltek, napjaink Philemonja és Baucisaként.
A néni mindig is vágyódott rá, hogy láthassa régi otthonát, beszélgessen a kedves szomszédokkal, már azzal, aki még megmaradt közülük, hiszen kilenc éve nem hallott az otthoniak felől. Sokára merte csak megkérni Ágit, akkor is félve, szorongva, elvinné-e őt a régi házhoz. A fiatalasszonynak nehéz volt elszabadulnia a családjától, a teendőitől, de ráállt a kis kiruccanásra.
Piroska néni az elindulásuk óta szóval tartotta Ágnest, mesélte századszorra is életük kedves történeteit. Ilyenkor az öregségtől megszürkült és megfakult szemébe visszatért az a régi tűz, amibe Pista egykoron úgy belebolondult.
– Ágikám! Úgy örülök, hogy hazaviszel. Majd meglátod, milyen szépen laktunk mi, apával. A nagy házunk az utcafrontra nyíló két gyönyörű ablakkal.  A szép, nagy konyhánk és a tágas kamra, benne a sok finom befőtt és lekvár – mesélt a néni és lelkendezett. – Már tudom is Kislányom mi fog neked legjobban tetszeni – s választ nem várva már folytatta is – az égig érő, terebélyes öreg tölgy a hátsó kertben. No, az valami csoda. Már akkor is ott állt a fa, amikor építkeztünk. Pistám nem engedte kivágni, „majd annak árnyékában ücsörgünk ott Piroskám” mondta mindig.
Elcsendesedik a néni, ahogy beérnek a faluba, tekintete messze téved az aranyló fák felé, s mosolyog… Őhozzá beszél, szótlanul…
Ági lassan, komótosan hajt a sáros, a szűk utcákon. A GPS géphangján diktálja az irányt: most fordulj jobbra, menj kétszáz métert és megérkeztél az úti célodhoz.
Sárgára meszelt kétszintes ház előtt állnak meg. Az öreg házra az új lakók ráépítettek még egy emeletet. Az ormótlan, fehér műanyagablakokat belülről vidám, bohócokat, pillangókat ábrázoló ablakmatricák díszítik.
Ági udvariasan kinyitja az kocsiajtót a néninek, aki csak ücsörög tovább az ülésen, a retikülje fülét úgy szorítja, hogy elfehérednek az ujjai, bizalmatlanul nézeget ki a házra, abban reménykedve, hátha rossz címre jöttek.
        Megérkeztünk, Piroska néni, tessék kiszállni, majd segítek!
Néhány pillanat, s az idős asszony vonásai rendeződnek, ajkai mosolyra húzódnak, de  fekete szemei baljósan hallgatnak.
Ági becsenget a házba, és mosolygós harminc év körüli asszony nyit ajtót, karján apró gyermekkel. Barátságosan invitálja beljebb a vendégeket. Tágas udvarra lépnek, balra homokozó, hinta, jobbra szép, faragott fa asztal padokkal, felette kifeszített csíkos vászonroló ad árnyékot a megpihenni vágyóknak. A hátsó udvarban újonnan épített garázs áll, előtte a betonon háromkerekű bicikli, pöttyös labda, félkarú játékmackó hever.
Ági kerüli Piroska néni jéggé fagyott tekintetét. „Milyen szentimentális, ostoba liba vagyok, hogy idehoztam őt” – gondolja, s udvariasan torz mosolyra húzza száját.
A háziasszony a lakásba hívja a vendégeket, büszkén mutatja a modern gépekkel felszerelt tágas konyhát.
– Itt kiütöttünk egy falat, no és persze a dohos kamrát is megszűntettük, nincs rá szükség – csicsergi vidáman, s már suhan is fel az emeletre, hogy büszkélkedhessen a gyerekszobával és a két kisebb hálóval.
– Elfáradtam, Angyalom, menjünk, mentsük ki magunkat – súgja Piroska néni Áginak, és szinte menekülnek, úgy hagyják ott a csalódott háziasszonyt.
– És a szomszédok? Őket nem látogatják meg? Marika néni még megvan a huszonhatos házból, igaz szélütés érte két éve, de biztosan örülne maguknak – kiált utánuk.
Piroska néni már az autóban ülve szól vissza: – majd legközelebb, Kedves, s köszönünk mindent.
Időközben az időjárás is elkomorodott. Az október a könyörtelen, rideg arcát mutatja. Alattomos, sűrű, apró szemű áztató esőt szór az utasainkra. A bogárhátú kis autó mögött eltűnnek a falu sáros utcái. Az országúton az esőáztatta fekete aszfaltra helyenként egy-egy sárga falevél tapad, ami szánalmasan emlékeztet a néhány órával ezelőtti színorgiára. Az autó utasai hallgatnak. Ági mellett ősöreg asszony ül, megkeményedett ráncaiba zárkózva.
Hirtelen fákról lezúduló víztömeg csattan a szélvédőn, ami kizökkenti a két nőt a hallgatásból.
– Hát… mégiscsak kivágták…
Ági nem válaszol, inkább ő kezd a mesébe Zsuzsikáról, a családjáról, a munkájáról. Piroska néni egy-egy „nahátot”, „ez igent” fűz a fiatalasszony monológjához.
Végre megérkeznek az idősek otthonához. Piroska néni felölti szokásos minden-a-legnagyobb-rendben-van maszkját és mosolyogva köszöni meg Áginak a kirándulást.
        Jövő vasárnap jövök, Piroska néni!
        Akkor, gyere, Ágikám, amikor tudsz – integet vissza.
Ági sokáig néz utána, mert meg akarja ölelni, megkérdezni tényleg rendben van-e minden, de az idős asszony egyenes derékkal, magabiztos léptekkel belép az otthon üvegajtaján.

*

Áginak vacak hete van, álmatlan éjszakái, nyugtalan gondolatokkal átszőtt napjai. Szerdán, délidőben cseng a telefonja. A kijelző Ismeretlen számot mutat. A fiatalasszony sokáig hezitál, felvegye-e egyáltalán. Közvélemény-kutatók, biztosítási ügynökök, kampányoló politikusok képviselői és a rossz hír hozói szoktak ily módon bejelentkezni.
        Halló, itt Kerekesdi Ágnes – szól a készülékbe az ötödik csengés után.
        Jó napot kívánok, az idősek otthonából hívom – beszél bátortalan, részvéttől lecsendesedett hangon a nővér – mivel az Ön neve és címe van felírva értesítési adatként arra az esetre, ha… sajnálattal kell közölnöm, hogy Piroska néni…
Ági lassan leengedi a kezét a telefonnal az ölébe. Kinéz az emeleti ablakból a sápadt őszi délutánba. A két kis öreg is ott ül valahol az alkonyatban, egymás kezét szorongatva a faragott padon, ott, a terebélyes tölgy alatt.

* Részlet Hamvas Béla A Babérligetkönyv c. esszékötetéből

2013. szeptember 24., kedd

A Sánta

Tisztelt Olvasóm! Sánta című novellám júliusban megjelent a Szó-Kincs 2013 antológiában az Aposztróf Kiadó gondozásában.



          Ki volt a Sánta? Nem tudom. A környéken lakók közül sem ismerte őt senki.
Pedig itt élt közöttünk, jelenléte olyannak tűnt, mint egy apró homokszem a szemünkben, zavart, szúrt, néha megríkatott minket.
Most is magam előtt látom a sántikáló, hajléktalan férfit, amint szüntelenül rótta az utcákat reklámszatyrokkal a kezében, amiben összes ingóságát magával hurcolta. Mindennapos viseletéül egy elnyűtt, sötétkék munkásruha szolgált, aminek az ujját nyáron könyékig felhajtotta, télen pedig néhány ócska pulóvert, vagy kukákban talált kabátot húzott rá, hogy védje magát a csontig hatoló hidegtől. Az utcán élt magányosan, reményvesztetten, látszólag beletörődve a reá mért sorsba.
          Emlékszem az első találkozásunkra. Újév reggelén, az átmulatott szilveszteri éjszaka után még kicsit spiccesen és fejfájósan kávéztam a nappalinkban. A jó meleg, biztonságos otthonomból bámultam ki az ablakon. Az a szokásos újév reggeli melankólia ült rajtam, amikor kicsit szomorkodom, hogy elmúltak a csillagporos ünnepek, s megint egy teljes évet kell várnom a mézeskalács-, gyertya- és fenyőillatú karácsonyra, meg egy vidám és felszabadult szilveszteri bulira. Az utca és a tér, ahol lakom, olyan látványt festett, mint az az üveggömbbe zárt pici játékváros, amit gyermekkoromban kaptam a Párizsban élő bácsikámtól, amit ha felráztam, hópelyhek hullottak az aprócska házakra és utcákra. Ilyen mesébe illő környezetben tűnt fel messziről az otthontalan, bicegő férfi sziluettje. Nem akartam figyelni őt, valami mégis odaszegezett az ablakhoz, és összeszorult szívvel néztem a Sántát. Egyik kezével fázósan összefogta a mellén rongyos kabátját, másik vállán a szatyrait cipelte, szemével pásztázta az utcát és a szemeteseket.
Mellettünk épült egy új ház. A munkások még a karácsonyi ünnepek előtt a járdán hagyták az építési törmeléket tartalmazó konténert. A férfi megállt előtte, a tartalmát tanulmányozta. Észrevette a közepén fekvő üres borosüveget, amit egy szilveszterező, vidám társaság dobhatott bele az éjjel. A Sánta picit tétovázott, mérlegelte az esélyeit, majd motyóját maga mellé téve a hóba, nekivágott, hogy megszerezze a kincset. Jobb lába teljesen merev volt és rövidebb is, mint a másik, ezért iszonyú erőfeszítés árán tudott csak bemászni a tárolóba. Nem nézhettem tovább tétlenül a percek óta tartó szívszorító küzdelmet. Gyorsan kabátot kaptam a hátamra, mezítláb a csizmámba bújtam, néhány sültet, süteményt, tegnapról maradt finom falatot pakoltam egy műanyag dobozba, és leszaladtam az utcára. Mire leértem, a hajléktalan férfi már kimászott a konténerből, és értékes zsákmányát próbálta belegyömöszölni a szatyorba.
– Jó reggelt kívánok! Tessék, parancsoljon, remélem, hogy nem sértem meg vele! – nyújtottam át neki bátortalanul az ételt.
A Sánta fásultan rám nézett, majd a csomagra. Az arcán nem tükröződött sem meglepetés, sem öröm, vagy zavar. A szeme… azóta is feledni szeretném azt a tekintetet, azt a fájdalmas, elgyötört pillantást!
– Köszönöm! – mondta szárazon. – Áldja meg az Isten! – azzal sarkon fordult, és a kis batyuval a kezében, karjára véve a táskáit, elbicegett.
– Minden jót magának is! – szóltam utána.
Hosszú percekig álltam az utcán vacogva, szememmel kísértem a távolodó, sántikáló férfit, míg alakja elveszett a januári, szűz fehérségben. Nem pusztán tehetetlenség volt, amit éreztem, sokkal inkább szégyen.
          Ettől a naptól fogva a Sánta, szűkebb környezetem részévé vált. Ha kiléptem az utcára, önkéntelenül körbenéztem, hogy látom-e őt, folytonosan abban reménykedve, hátha nem fogom megpillantani. Azzal álltattam magamat, talán befogadják, vagy társra, otthonra talál. Valójában tudtam, hogy ő sehol sem hiányzik, senki sem segít rajta, úgy ahogyan én sem tettem, hiszen az adománnyal inkább csak háborgó lelkiismeretemet hallgattattam el. Ha nem látom a férfi nyomorát, nem szembesülök társadalmunk nagyon is létező problémáival, nem kell szégyenkeznem, nem nehezedik rám a bűntudat és a felelősségérzet.
De ő könyörtelenül, állandóan jelen volt. Leggyakrabban a sarki buszmegállóban ücsörgött a barna padon, szemben a pékséggel. Amikor arra jártam, vettem neki egy-egy süteményt, vagy megszántam némi apróval.
„Áldja meg az Isten!”, válaszolta mindig halkan, leszegett fejjel. Soha nem kért, nem szólított meg, nem is nézett rám, kivéve azt az egyetlen pillanatot, amíg átvette az alamizsnát.
 Sokszor látok otthontalan embereket, akik bandákba verődnek, megosztják egymással a tablettás bort, a cigaretta csikkeket és a nyomorúságot. Ismerek olyan hajléktalant, akihez kóbor kutya szegődik, szinte testvérekké válnak, közösen viselik a szitkokat, rúgásokat, együtt fogyasztják el az odavetett falatokat. Az én Sántám magányos volt és ijesztően csöndes. Vajon milyen titkokat, milyen sorsot hordozott magában?
          Halála ugyanolyan zavaró és egyben zavarba ejtő volt, mint az élete.
Egy forró, júliusi napon munkából tartottam hazafelé, amikor nagy csődületre, villogó rendőrautóra lettem figyelmes a sarkon. Közelebb értem, és a kíváncsiskodó csődületben, az izzadt lábak és karok között megláttam, amint a kék zubbonyos mozdulatlan testet gumikesztyűs kezek szenvtelenül egy fekete zsákba fektetik.
– Meghalt az a szegény sánta ember, aki olyan gyakran itt üldögélt – súgta egy idős hölgy a barátnőjének. – Azt hallottam, órák óta halott volt már, mire valaki észrevette – folytatta.
– Szörnyű! Ne is mondja, Margitkám! No, de semmi sem történik véletlenül! Rendes, dolgos embernek mindig van otthona, nem az utcán él – kárálta a másik nő, önelégült bizonyossággal abban, hogy vele, ilyesmi sohasem fordulhatna elő.
         Szótlanul álltam és némán sirattam a Sántát, nem csak magányos halálát, sokkal inkább az élete hiábavalóságát.
         Sok év telt el azóta a szomorú júliusi nap óta. Még mindig abba a pékségbe járok vásárolni,  és bármennyire is sietek haza a szeretteimhez, meg-megállok egy pillanatra a barna padnál, ott, a buszmegálló mellett.



2013. február 14., csütörtök

Az igazság ára



          Elza két hete figyelte már a lányt, aki eddig minden nap pontosan tizenkét óra után öt perccel lépett ki az irodaházból, hogy a barátnőivel ebédelni menjen a sarki kisvendéglőbe. De éppen a mai napon, késik. Az elmúlt időben az asszony árnyékként követte Ritát. Kiismerte a szokásait, megtudta mit eszik, mit iszik, kikkel barátkozik, mivel tölti a szabadidejét… Igen, alaposnak kell lennünk, ha az ellenségünket le akarjuk győzni. Márpedig Ritát muszáj megállítania, nem engedheti Elza, hogy életének utolsó biztos pontját is elvegyék tőle.  
Végre megpillantotta őt az asszony, a vidám hölgycsapatban, amint azok egymásba karolva kiléptek a kapun. Igazán rendkívül szép lány, kedves arcú és feltűnően csinos – állapította meg keserűen Elza. Nem, most nem szabad gyengének lennie, és elérzékenyülnie. Be kell fejeznie amit eltervezett, igazságot kell szolgáltatnia.
Elza magabiztosan sietett a főbejárat felé. Farmert, egyszerű fehér trikót viselt. Hosszú haját a baseballsapka alá gyűrte, a divatos napszemüveg szinte az egész arcát eltakarta. Bár már negyvenéves is elmúlt, de alakja oly törékeny és fiatalos volt, hogy távolabbról, felületes szemlélő akár huszonévesnek is hihette. A torkában dobogott a szíve, amint kinyílt előtte a fotocellás ajtó. A recepciós kisasszony egy műanyag tálból kanalazta a gyorséttermi ebédjét. Próbálta gyorsan lenyelni a falatot, hogy megállíthassa és útbaigazíthassa az érkezőt, de Elza megelőzte:
– Hello, pizza a harmadikra – mutatta fel a barna kartondobozt, és mielőtt még választ kaphatott volna, széles mosollyal az arcán, elsietett a pult mellett, és belépett a liftbe. Megnyomta a harmadik gombot. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, halántékán lüktettek az erek. Végre megállt a felvonó a kívánt emeleten, és Elza elindult a néptelen folyosón. Hamar megtalálta a 308-as számú ajtót. Három íróasztal állt az irodában. Elza az ablak előtti szék karfáján megismerte a kék bőrdzsekit, amit Rita reggel viselt. A kabát alatt megtalálta a lány sporttáskáját, amivel munka után edzeni jár. A szokásos holmik mellett benne volt egy dobozos üdítőital. Elza a pizzás dobozból elővette a fecskendőt, és a narancslébe injektálta a halálos mérgű főzetet.
          Néhány perc múlva az asszony már az autójában ült, és hazafelé tartott. Nyugodt volt és üres. Nem érzett sem örömöt, sem bűntudatot. Mintha kívülről látta volna magát, vagy, mint egy filmben, amiben a hősnő végrehajtja a küldetését. Hiszen igazságot kellett szolgáltatnia, és meg kellett védenie magukat. Fiatalabb korában mély meggyőződéssel hitte, hogy ha az ember őszintén, hittel, szorgalommal él, és teszi a dolgát, annak meg lesz az eredménye. Egész életében kőkeményen dolgozott, mindent feláldozott a karrierjéért, és tavaly jött egy Rita-féle csitri, aki az ötletes prezentációival, no meg a feszes, húszéves fenekével kitúrta őt az elnökségi székből. Alig, hogy kiheverte az egzisztenciális csődöt, máris következett az újabb csapás. Elza rájött, hogy a férje titkolózik, és keddenként eltűnik. Persze, Rita! Hogyan képzelhette ez a fruska, hogy ezt megúszhatja. Nem veheti el tőle Tamást. Ő maradt az egyedüli boldogsága, az élete célja, akiért még érdemes reggelente felkelnie. „Nem Kisanyám! Nincs ingyen leves az életben! Mindenért meg kell fizetnünk!” – mormolta magában félhangosan, amint leállította a kocsiját a házuk előtt.
Elza belépett a bejárati ajtón, és rögtön kellemes illat csapta meg az orrát. Az étkező felé vette az irányt, ahol a férje az asztalt terítette a vacsorához.
– Meglepetés! – köszöntötte Tamás a feleségét.
– Nahát?! Csípj meg, biztosan álmodom!
– Asszonyom, kérem, fáradjon az asztalhoz. Aperitifként hozhatom Önnek házunk specialitását a mojitot, jó sok mentalevéllel – tréfálkozott Tamás, és a széket udvariasan kihúzta az asztaltól, hellyel kínálta Elzát.
– Tamás, ne bohóckodj, mi ez az egész? Te, meg a főzés! És ez a káprázatosan megterített asztal! Lenyűgöző! – kacagott az asszony.
– Ez az ajándékom számodra.
– Alaposan megleptél, de mivel érdemeltem ki ezt a törődést és figyelmet?
– Várj, csak sorjában mindent. Máris hozom a koktélokat és az előételt – a férfi már el is tűnt a konyhában, hogy pillanatokon belül az asztalra varázsolja az ígért finomságokat.
– Hölgyem, egészségére! – koccintottak.
Elza nagyot kortyolt a mojitoból, amibe a kelleténél több Baccardi került, de erre most szüksége is volt.
– Kérlek, áruld el a meglepetést, mert az izgalomtól úgy összeszűkül a gyomrom, hogy egy falatot sem tudok majd enni.
– No, jó, nem bánom – kezdett a mesébe a férfi. Tudod az utóbbi időben láttam rajtad, hogy mennyire bánt a szakmai kudarcod. Mogorva lettél és zárkózott. Ismersz, tudod, hogy önző ember vagyok, nem tudok így élni. Nekem a mindig mosolygós tündéremre van a szükségem…
– Nem pedig egy boszorkányra – vágott közbe Elza.
– Igen, valahogy így. Tehát elhatároztam, hogy támogatom a régi álmod megvalósítását, azaz az ötletedet, hogy nyissunk egy kis éttermet.
– Drágám! De hogyan… ez lehetetlen – hebegett Elza a meglepetéstől.
– Mindent elgondoltam, és kiszámoltam. Ha a megtakarításainkat mindketten beleadjuk, és tudsz várni még egy évet, amíg befejezem ezt az aktuális projektet a cégemnél, akkor vágjunk bele! Látod? Már főzni is tanulok, hátha felveszel kuktának!
– Nem akarok elhamarkodott ígéretet tenni, először lássuk azt a vacsorát!
A főétel Elza kedvence volt, fogasfilé Kárpáti módra.
– No, Kedvesem, hogy ízlik?
Elza belevágott a hófehér halhúsba, amit, mint a lágy vajat, úgy hasította az ezüst kés. A villára helyezett falatkára ráfolyt a tejszínes, kapros mártás, és az apró, rózsaszín koktélrákokból és gombából álló ragu.
– Ez egyszerűen mennyei! De te nem is szereted a kaprot?
– Csaltam. Az enyémből kihagytam, a tiedből viszont nem sajnáltam, tudom, hogy ez az egyik kedvenc fűszered, csak ritkán készítesz vele ételt, mivel én nem állhatom. Mindjárt hozom a desszertet is, csak előtte töltök még bort.
Elza furcsán érezte magát. Elnehezültek és zsibbadtak a lábai, talán a bortól… Már az ételt sem kívánta, de nem akarta Tamást megbántani, ezért vett egy darabot a kapros-túrós lepényből.
– Ki tanított főzni? Ilyen csodásan elkészített menüt nem lehet a szakácskönyvből kiolvasni.
– Ez egy külön történet. Emlékszel Béla kollégámra? Nos, az ő lánya, Rita, tudod, a helyes barna lány, aki egyébként napjainkban már felkapott gasztroblogger, esténként főzőtanfolyamot vezet. Beiratkoztam hozzá én is, és keddenként elszöktem hozzá gyakorolni. Fiatal kora ellenére igazán remek szakács, talán még a vállalkozásunkhoz is kérhetjük a segítségét.
– Micsoda? Rita… főzőtanfolyam… nem értem… – hebegett Elza és torkán akadt a lepény.
– És természetesen a másik tanítómesterem Te voltál – folytatta Tamás, aki olyannyira megrészegült hőstettei részletezésétől, hogy fel sem tűnt neki felesége sápadt arca, zavart viselkedése –, hogy jót, csak a legkiválóbb alapanyagokból lehet főzni. Kimentem hát a konyhakertedbe, és e remek vacsoráért feláldoztam a legszebb szál kaprodat. Jó nagyra nőtt, már virágzott is, látszott, te is használtál már belőle, gondoltam éppen megfelelő lesz. A fehér virágjából csak egy kicsit tettem az ételbe.
– Azt mondtad fehér volt a virágzata?
– Igen. Nem ízlett a desszert? Rosszul nézel ki…
– Nem, Szívem, minden így van jól. Tudod, ma este igazán lefőztél engem.
Tamás! Légy kedves, tölts nekem egy nagy pohár konyakot, megkoronázva ezzel ezt a remek vacsorát, majd vidd el a kutyát sétálni, addig én elmosogatok.
          Miután a férfi becsukta maga mögött az ajtót, Elza a kezébe vette a konyakospoharat, és egyszerre lehajtotta az erős italt. Abban reménykedett, hogy az alkohol hamarabb elbódítja majd, minthogy tiszta tudattal átéli, amint a méreg lebénítja a légzőszerveit is.
Foltos bürök. A nagy hasonlóság miatt a kaprok közé ültette el a gyomot, hogy ne tűnjön fel senkinek. Ma reggel, miután elkészítette belőle a Ritának szánt főzetet, elfelejtette elégetni a növényt.
Elza kezéből kiesett a kristálypohár, és szilánkjaira robbant szét a padlólapon. A szer hatott, az asszony végtagjai már lebénultak, mosolya vigyorrá torzult az arcán. Lám, most először tökéletesen igaza lett: az életben egyszer, előbb vagy utóbb, mindannyian, mindenért megfizetünk!












 

A gesztenyepüré

Ma megint előkerült „mami szakácskönyve”, tudjátok, az az ütött-kopott, zsírfoltokkal tarkított barna füzet, a drága kincs, aminek a...